Vissza a kezdőlapra

 

 

2005 július Szolnok - Tihany

 

 

 A csoport Júl. 5. kedd Szolnok – Kecskemét 60 km

Reggeli a Köröstetétlen előtti Kutyakaparó csárdánál. Alvás a Kerámia Múzeumban, itt-ott elheveredve a plifomokon.

J
úl. 6. szerda Kecskemét – Solt 60 km

Alvás Dénesék kertjében.

 

Júl. 7. csüt. Solt, Dunapart.
   
Júl. 8. péntek Solt –Balatonaliga, fürdés, alvás Lepsényben, régi pártfogónk, Majer István iskolájában. 100 km Júl. 9. szombat Lepsény-Tihany 30 km
Júl. 10. vasárnap Tihany Júl. 11. én hétfőn Tihany – Balatonakarattya – Polgárdi – Nagycséri puszta - földúton Csősz – Kispuszta földúton Aba – Sárkeresztúr – Sárosd – Adony -Ráckeve 120 km lett volna a terv, de olyan esőt kaptunk,  hogy még a takácsok is a vonatra szavaztak. Átmentünk tehát Szántódra, átgurultunk Siófokra, ha nagy esőfalba mentünk, szabályosan, hónalj alól szedett, vízbe fújt levegővel, itt aztán vonatra szálltunk. És persze így elmaradt a másnapi gurulás is.( Júl. 12. Ráckeve – Bugyi Sári – Dabas – Újhartyán – Albertirsa - Cegléd – Törtel - Szolnok 115 km )

Jó kis túra volt. Utolsó nap elhatároztuk, hogy akkor jövőre megint megyünk valahová. Mi lenne, ha nekivágnánk a Dunai Bicikliútnak?

„- Vannak ismerőseink iskolákban, ott alhatnánk, közös metszések, szóval úgy mint eddig!” - mondta Kata.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2006 Biciklivel Bécsbe!

 

"Be akartam vezetni az anarchiát, de senki sem tartotta be a szabályokat!"

Kata és Dénes tavaly felvetette a Dunai Bicikliútra szervezenő linómetsző bicajozás ötletét.

-          Hát, jó, szervezzétek meg, és mivel ez nem az erősségetek, mindenképp vonjatok be néhány szülőt!

Ezen kicsit megütődtek, mármint, hogy nem az erősségük a szervezés, mert a naplók beírását pl. viszonylag jól meg tudják szervezni, vagy a napló van ott, vagy a golyóstoll. Igen, ez az a tíz százaléknyi tanári tudás, amiben Katáék erős kihívásokkal küszködnek. Az órák nagyszerűek, hatalmas képek, szobrok, a legjobb minőségben, képen robbanó energiák, elég ha annyit mondok: Sinkó István is megdicsérte őket. De ami ezen túl van!!! Katáéknak ahhoz, hogy beinduljon az agyuk, azt hiszem meg kell érezni a lakkbenzin szagát. E nélkül nem megy. Talán ha szagosítom kicsit a számítógépüket. Akkor viszont soha nem tudom meg, milyen remek dolog 330 km-t bicajozni, többé-kevésbé egy menetben.

Na, de vissza a kronológiához. Ausztria. Bicikliutak. Kis falvak, kisvárosok. Ok. Elkezdődik az év, havonta megemlítem, hogy ugye akkor szervezkedtek?

-          Igen, persze. Már megvan, el fogjuk kezdeni!

Aztán valamikor tavasszal jön a hír, hogy Passauig fogunk menni. Odabicajozunk, vissza meg vonattal.

-          Jobb lesz, ha odafelé megyünk vonattal, mert még mindenki izgatott, ismerkedések, beszélgetések, játékok, minden élmény, izgatott várakozás. Visszafelé meg rosszkedvű ájuldozás a kerékpárvagonban, mert akkor most vége, el kell válni.

Jó, részletkérdés. Készülődünk. Hát, persze azok a bizonyos iskolák nem a Dunai Bicikliút mellett vannak, úgyhogy kempingekben fogunk aludni.

-          Kiszámoltátok mibe fog kerülni? Szerintem harmincezer alatt nem ússzuk meg.

-          Á, nincs az annyi, majd kiszámoljuk.

Indulás előtt néhány héttel:

-          Hát tényleg túl sok. Úgyhogy inkább alszunk egy napot Hainburgban, másnap lejövünk Fertőrákosra, és innen biciklizgetünk át Ausztriába.

-          Akkor már miért nem megyünk el Bécsig, egy alvás ott, másnap nézelődés, délután irány Fertőrákos. Illetve nekem Szolnok, mert engem nem nagyon vonz ez a széttúrázgatás, viszont megpróbálnám két nap alatt lenyomni a Bécs Szolnokot, mert ki tudja, lesz-e még ilyen alkalmam? Ti meg ketten is elegek vagytok a 12 gyerekhez.

-          Húszan jönnek!

Nyilván eltereltem a szót, végül is kilencen ültünk vonatra, Kata, Dini, hat középiskolás, meg én. Rajkáig heverészés a polifomokon a biciklivagonban, ha jön a kalauz behúzzuk az ajtót, nehogy kikapjunk, mert ugye a tenyérnyi szellőző résen könnyű kiesni, aztán Rajkánál lenullázom a kilométerórát, kíváncsi vagyok, mennyi lesz hazáig. Bécsig most 75 km-t kell nyomnunk. Ez jól felkészült középiskolásoknak nem szabad gondot okozzon. A határon mutatnánk az igazolványainkat, de a mosolygós határőrnő nem kíváncsi rá. Átérünk Szlovákiába, és a gyerekek elképednek, mert kerékpárút vezet Pozsonyig, tele kerékpárosokkal, görkorisokkal, gördeszkásokkal.) Vagy háromszáz sporttárssal találkozunk. Nincs semmi magyarellenes „beszólás, betekintés”! „Hát, ilyen egy sportnemzet!”

Az idő későre jár, nem megyünk át Pozsonyban a hídon, tekerünk tovább Hainburgba. Átérünk a határon, összevárjuk egymást, az egyik gyerek lefényképezi a szántóföldet. Kezdjük elemezni, mi ragadta meg a figyelmét.

-          Hát ugye először is eldobott palack, vagy papír mínuszban. Aztán nézd, nyílegyenesek a sorok! Sehol egy szál gaz! De itt, az út mellett sincs. Minden négyzetcenti olyan „kultúrterület”!

-          Mit kell úgy elájulni. Ők meg megörülnek, mikor átérnek hozzánk: „Nézzétek, ilyen volt az ősi európai dzsungel. Ezek a magyarok, hogy megőrizték! Mikor jutunk el mi erre a szintre!”

-          - Na és, a szemét?

-          - Hát, izé, na, merre megyünk tovább?

Rákanyarodunk a Donau Radweg-re. Az út kitáblázása teljesen korrekt, érthető. Még én sem tévedek el, egy helyen megelőlegezzük, hogy a falut kerüli el, később vissza fog jönni, megyünk tovább egyenesen, visszajön. Dini, Kata leszakadva a végén jön pár lánnyal, ők korrektül követik a táblákat, már aggódunk értük, de negyedóra aggódás után befutnak.

Megyünk tovább, kellemes hátszél fúj. „Fene egye meg, holnap mehetek szembeszélben!” A növényzet olyan hazaiféle a gátoldalban, madarat alig látunk. Nyilván benn vannak az ártéri erdő vizes oldalán. Schwechat előtt megállunk kicsit összevárni egymást, kenekedünk szúnyogkrémmel, mert több mint az idő! ( „Mennyi az idő? Hát még a szúnyog!”) Látjuk, ahogy a repülők sorba állnak a leszálláshoz. Az egyik most száll le, a másik három már mögötte.

Tekerünk tovább, beérünk Bécs alá a nagy gáz-kőolaj bázishoz. Tízszer akkora, mint a szajoli. Összevárjuk egymást, mindenki befut, kivéve Dinit és Katát. Kezd esteledni, és kezdem kicsit kényelmetlenül érezni magam.

-          Figyeljetek! Tudja valaki hova megyünk? Mert Dininél van Bécs térkép, ha elkavartak valahova, majd csak odatalálnak, de hova?

Nem tudjuk. Ezt az apróságot elfelejtettük megbeszélni. Na, de hol kavarhattak el?

-          Szerintem ott, ahol a tábla átterelt bennünket a külső gátról a belsőre. Ott ők nyilván egyenesen mentek tovább!

-          De hát az olyan sóderes út volt, a beton kanyarodott a tábla szerint!

-          Számít az Katának? Biztos azt hitték, ez is olyan, mint a hainburgi kis elkerülő. Majd visszajön az út.

Na, akkor hívjuk őket telefonon. A telefonok persze sorra kérnek elnézést, de ők ugye itt nem működnek. Nincsenek külföldiesítve. Második verő hiba. Szerencsére Marci telefonja az Antarktiszon is működik. Filmet csinál, bankszámlát kezel, stb. Megcsörgeti őket, Katáék bejelentkeznek:

-          Itt ülünk egy buszmegállóban, Bécsben.

-          Utcanév? Hogy jutottatok oda?

-          Mentünk egyenesen a gáton, egyszer csak kinn volt, hogy Bécs. Mentünk tovább, aztán átmentünk egy körforgalmon, és ide jutottunk.

-          Maradjatok ott, megyünk.

-          Most akkor visszamegyünk húsz kilométert?

-          Szerintem lesz valami keresztút.

Ahogy kiérünk a kis parkerdőben természetesen térképes tábla. Marci előveszi a reflektorát, amivel a fél erdőt be tudja világítani, persze, hogy van egy keresztút. Próbáljuk memorizálni az útvonalat, mert van rajta néhány elágazás, nekivágunk, hármas oszlopban a vaksötét erdőben, szerencsére minden elágazásnál van egy tábla, vagy legalább egy terelő nyíl. Ezt kár lett volna kihagyni. És egyszer csak ott vagyunk a külső gáton, néhány kilométer után pedig beérünk Bécsbe.

Már este tizenegy után vagyunk, kihalt kísértetváros. A fal mellett egy nyest oson. Majd feltűnik két fiatal nő.

-          Bocsánat, nem láttak két ilyen biciklistát, mint mi vagyunk?

-          Egy fiú, meg egy lány?

Nem akarjuk elhinni, azt hisszük viccelnek, de elkezdik leírni Dinit és Katát, márpedig belőlük csak egy van. Mondják szépen, itt jobbra, ott balra, ott lesz egy templom, aztán egy bolt, aztán a körforgalom, ott a harmadik saroknál… aztán… Pardon, ein moment bitte! Na, akkor te megjegyzed a templomig, te a templomtól a … feldaraboljuk a feladatot.

-          Azért mákunk van, hogy pont a helyi térképészeti intézet két kulcsemberét fogtuk ki. Nyilván busszal jöttek haza, és megjegyezték a megállóban üldögélő fiatalokat.

Megyünk, korrektül feljönnek az aktuálisan szükséges emléknyomok. Feltűnik a buszmegálló, Diniékkel. Kata félájult a biciklizéstől, a fizikai felkészülésre idén nem maradt ideje, meg van egy ínhüvelygyulladása, az orvos nem is akarta elengedni. Dini mondja, hogy itt ajánlottak egy remek kempinget. És egy óra múlva, nyolc-tíz kilométer éjszakai városi kerekezés után ott is vagyunk. Személyzet sehol, az automaták működnek, gyönyörű zuhanyozók, minden ok. Vacsorázgatunk, sátrat verünk, feküdnék le, de tudom, hogy ez totális önbecsapás, itt képtelen leszek elaludni, a kemping ugyanis az autópálya és a gyorsvasút szögletében van. Első nap amúgy is nehezen alszom, ebben a zajban teljesen kizárt. Visszapakolok a biciklire, kimegyek a város szélére, majd a gát mellett alszom egyet.

Diniék még asztalnál üldögélnek. Kimentem magam, további minden jót kívánok.

-          Mutasd már a térképedet, hogy jutok ki a dunai bicikliútra?

-          Jé, hát mi itt álltunk meg a kemping előtt pár kilométerrel megvárni titeket!

-          Ezt azért most itt ne terjeszd!

(Katáék maradnak, másnap városnézés, délután indulás vissza, éjszaka érkeznek a kempingbe, amit közben elmosott egy vihar, tehát valahol másutt alszanak, összességében remekül sikerül a túra.)

Elkezdem a kigurulást. Hirtelen feltámad a szél, viharossá fokozódik, mennydörgés. Begurulok egy nagy betoncső vonatba egy játszótéren. Ledűtöm a biciklit, kiterítem a hálózsákot, akkor majd itt alszom. Sajnos ez meg egy autóút mellett van. Forgolódok kicsit, aztán, ahogy eláll a szél, továbbhajtok. A bázis kerítésénél őzsuta legelészik. Amikor odaérek, kicsit beljebb mozdul a fák közé. Kiérek a gátra, kezd hajnalodni. Akkor már nem állok meg, majd inkább a déli nagy melegben alszom egyet valami fa alatt. Megint feltámad a szél, és …. hátba fúj. Fordult száznyolcvan fokot. Elkezd esni az eső, de mintha a langyos zuhanyt nyitottam volna meg. Néha a trópusokról ilyet hoz ide a szél. A gátoldalban vaddisznócsalád. Hainburgban reggelizem, ülök az esőben egy árkád alatt, a bicikli mellett, minden második járókelőnek van valami kedves, tréfás, együttérző megjegyzése.

„Esik, esik? Messze lesz még? Honnan jött?„

Katáék két helyen telepednek le az árokpartra, mindkét alkalommal kijön valaki a házakból, üdítőt, gyümölcsöt hoz nekik.”

Pozsonyban el kell döntsem, merre tovább. Ha a szlovák oldalon maradok, talán el tudok jutni Esztergomig. Ha a magyar oldalon megyek, Megalhatok egy sulinetes topiclakónál. Mégis csak más, mint a sátor. Meg így ugye harmadszor is végigmehetek a  Győr-Esztergom útvonalon, ahol annak idején… A Gulyás Máté, ahogy a viharos szembeszélben keményen tapos mögöttünk, Lilla defektje… Ez mindig nagy dilemma. Régi vagy új utakon. Újraélni régi utakat, vagy új élményeket szerezni? Most maradok a réginél. Szigetköz, kis falun megyek át. Be kellene mennem a „kerékpárútra”, azaz egy zötyögős járdára. Tízzel gurulni, hogy el ne üssek valami kiszaladó gyereket - bár ilyen helyeken a gyerekek nyilván be vannak tanítva: előbb kidugod a fejed, ha nem jön senki, kimehetsz – meg hogy   szét ne rázza a csomagjaimat. Szóval megpakolt túrabiciklis ilyenkor marad az úton, inkább kicsit rágyorsít, harmincas tempóval csak nem tartja fel a forgalmat. Rendőrautó jön mögöttem, testes, középkorú rendőr integet a bicikliútra méla undorral. Csak magamban legyintek, nem vagyok az a rendőrpukkasztó, vitatkozgató, mindenképp győzni akaró fajta, kimegyek. Pár száz méter után vége az útnak. Van néhány város, ahol tényleg korrektek a bicikliutak. Hirtelen Nyíregyháza jut eszembe. Kecskemét is ilyen lenne, ha nem púposodott volna már fel, nem repedezett volna szét, nem nőtte volna be a gaz. Mellette szokás menni, a padkán kitaposott járásban. Beérek Győrbe, ami kifejezetten antibiciklista város. Ha délről megyünk be, ezer helyen kell a körforgalom miatt lejönni, megállni, elsőbbséget adni. ( Én autózom is rendesen, mit tagadjam, élvezettel, de semmi problémát nem okozna, ha a körforgalom előtt pár méterrel a biciklistákat is el kellene engednem egy lassítás füstje alatt.) Ennél már csak az jobb, ha ugyanezt a rendszert a járdára helyezik. Sétálgató városlakók közt öttel kanyarogni nagy csomagok alatt billegő bicajokkal. Szolnokon ezt még azzal a leleménnyel is tetézik, hogy helyenként egyszerűen vége az útnak. Kerékpárút vége tábla, küszöb, leszállni, áttolni, feltolni, felszállni, új kerékpárút indul. Valami ráérő biciklista egy idő után persze levés egy szegélykövet, így nyeregben lehet maradni. Kalocsa is aranyos. Ha a belvárosból jössz egy csoporttal, és mennél a foktői komphoz, pár száz méter miatt át kell evickélj a csoporttal a túloldalra, aztán vissza. Na nem. Megyünk az úton. ( Rendőrautó ácsorog az út szélén, kiintés. „Nem látják, hogy ott a bicikliút?” „Látjuk, de egy gyerekcsoporttal veszélyesebb ide-oda evickélni ezért a pár száz méterért, mint menni kicsit abban a forgalomban, amiben amúgy is mennénk majd. Úgyhogy mindent meggondolva, mindent megfontolva - tisztelt őrmester úr - én, Szávai István, a kalocsai harckocsiezred tartalékos őrmestere, kinevezett túravezető, úgy döntöttem, szabályt fogok sérteni, és maradok a foktői elágazásig ezen az oldalon.” – nyilatkozom oda kollegiális mosollyal, mire persze hasonló mosoly a válasz. „Hát, igen de nekünk ugye tennünk kell a dolgunkat! Azért vigyázzanak!”) Nyugat-keleti irányban vágok át Győrön itt viszonylag korrekt. ETO stadion, felrémlik a focista múlt, most olvastam Esterházy utazását a tizenhatos körül. Azóta Nádas Péter is megvolt, a gólörömben elszabaduló, elfojtott homoerotikus késztetések. Én, annak idején, erre nem figyeltem fel. Győrből kiérve szelíd öröm. Már nincs kitiltva a bicikli a főútról.  Aztán valahogy délben sem akarok elálmosodni. Megállok ebédelni egy középkorias díszletezettségű kisvendéglőben, fél adag fele megy le, a többi zacskóba kerül, majd később. Most kicsit rám jön a fáradság. Félkóma.  A szomszéd asztalnál a tulaj tervezget valami új díszletelemet valakivel. Lemegyek wc-re a pincébe, mintha egy kis múzeumba tévedtem volna. A pince már kész. Teljesen felfrissülök a látványtól. Tekerek tovább. Nyergesújfalu. Éva elém jön az ABC-hez. Tábor után van, továbbképzés előtt, mesél, náluk meg én mesélek, mert a nagyobbik gyerek focistának készül, két sporttárs ha találkozik. Rajkától idáig 330 km. Én meg a kétszáztól is féltem. Ennyivel könnyebb egyedül menni? ( Mióta nem a tesi tagozatosokkal járok, sajnos mindig én töröm a szelet a sor elején.)

A másnapi út eseménytelen, Mogyoródnál kicsit tétovázok, aztán megkerülöm, a pálya melletti nagy emelkedőt, pedig mekkora élmény volt a csoporttal felmászni-lezúgni.

Útközben néha eszembe jutnak Diniék, ahogy voltaképp egy órával a vonatindulás előtt összepakoltak pár cuccot ( Szávai nyilván mindent megszervezett), Dini az állomáson kért valakitől egy gumipókot, és nekivágtak egy baráti-tanítványi csoporttal Bécsnek, egy térképpel. „Hozzon mindenki tizenkétezer forintot, annyiból szerintünk kijövünk!” És kerekeztek egy hetet, voltak kempingben, amit elmosott az eső, továbbmentek, aludtak vendéglő udvarán, meg parkban, a pénzük épp hogy kitartott, hoztak rengeteg élményt, meg fényképet, és jövőre újra biciklire fognak ülni. Mennek megint, valahová, valahányan. Itthon, csendes magányban – tavalyi Tihany túránkon kétszer találkoztunk biciklis csoporttal, azok is külföldiek voltak – vagy külföldön, percenként integetve a szembejövő kerékpáros csoportoknak. Én meg örülök annak, hogy mennek, sajnálom, hogy nincs belőlük több. Persze jövőre nem megyek velük, mert már teljesen beértek, Sacival megszervezzük a Szlovénia – Olaszország hadjáratot, előre lehívott térképekkel, helyi vezetőkkel, egész más stílusban, mint Diniék, de lélekben ugyanúgy. Ha valaki szeretne jönni, tapasztalni, jövőre saját csoportot vinni, szívesen látjuk.

Kis átbicajozás Triesztbe 2007. 07.

 

Szóval akkor ezt a túrát Sacinak kellene megszerveznie, de nem úgy alakult az éve, hogy befért volna neki. Közben Kata meg terhes lett, úgyhogy a csoport túra nélkül maradt. Hát, akkor velük kellene elbicajozni Firenzébe, síkságon napi 100-150, hegyen 60-80 km-es adagokkal. Vonattal elmegyünk Murakeresztúrig, illetve a határ túloldalára, onnan biciklizünk. Indulás mindig hajnalban, négy-öt óra körül, 10-11-re odaérünk valahova, nézelődünk, alszunk az árnyékban, délután öt körül tovább indulunk, este nyolc-kilencre ott vagyunk az aznapi szálláshelyen. Visszafelé átvonatozzuk Szlovéniát.

( Itt most fel kellene sorolni, miért is szeretne az ember elindulni egy ilyen útra, már nyilván sokan elsorolták. Én ott kezdeném, amikor olyan nyolc évesen felültem a kis biciklire, és néhány perc dülöngélés, esés-bukás után  azon vettem észre magam, hogy könnyedén el tudok jutni az utca végébe, ami gyalog azért eltartott egy ideig. Az a könnyed gördülés, ahogy átvágok a kis lapos árkon, egyik járdáról a másikra. Könnyebben, gyorsabban, messzebb. És aztán még messzebb. Átbicajozás a szomszéd faluba. Aztán az átjárások a környező strandokra. Az ember göröngyről-göröngyre megismerte az utat. Távolabbi strandokra. 70-80 km-es körutak. Gyorsabb traktorok, lassabb teherautók mögé beállva. És végül az első váltós bicaj. ( Turiszt) Csapatban húzni harminccal, kilométerenként váltva a vezetést. Vagy egyedül tekerve, mindenfelé, lassan személyes ismerős lesz a száz kilométeres környék minden métere. Előbb csak térképészetileg, aztán már botanikailag, madártanilag is. Szóval bicajozni jó. A linómetsző túrák plusz élményeiről itt most nem beszélnék, lásd a Magyarország gyermekszemmel címszó mögötti részeket.)

El is kezdtem a felkészülést. Fizikai állapotom olyan átlagos volt, télen, kora tavasszal "konditerem", max napi fél óra, ami inkább erő, semmint állóképesség fejlesztés volt, de leginkább afféle ízület-karbantartó átmozgatás. Futás, egy-két kilométerről négy-öt kilométerre fejlesztve. A kerékpározás csak olyan városban ide-oda elszaladok, 2-3 naponta 5-6 kilométer, igaz, az erős tempóban, néha értekezleten kissé távolabb ülsz le a többiektől: "edzésszagod" van. Aztán március végén kezdtem kijárogatni a kertbe. Ez kétszer 11 km-t jelentett, 23-24 km-ről harmincra erősödő tempóban, majd elkezdtem kerülőket tenni, így naponta-kétnaponta mentem ugyanilyen tempóban negyven-ötven kilométereket. Végül a túra előtti héten mentem két százas távot, 25-30-as tempóban. A biciklit is kezdtem feljavítgatni, új lánc, új hátsó fogaskerék sor, új - jó hosszú fékpofák, ki tudja, honnét kell leereszkedni. Átolajozás, átzsírozás. Egyedül az első lánckereket nem sikerült nagyobbra cserélni, márpedig a 42-es kerékkel tartósan nem tudok 35-nél jobban pörgetni. (Volt két érvénytelen kísérlete a szervíznek. Először a kerékméret nem stimmelt, másodszor a hajtókarral együtt cserélték volna, de itt meg a tengelycsonkom volt picit rövidebb. Végül abban maradtunk, hogy az egész monoblokkot kellene cserélni, de már nincs rá idő. Meg amúgy is elveim ellen való, hogy teljes egységet cseréljek, amíg nem halt meg minden reménye az alkatrészcserének. Szóval még vadászgatok nagyobb lánckerékre.) Úgyhogy lejtőn le, vagy erősebb hátszélnél ez gondot fog okozni. A kulacsomra ráhúztam egy blúz levágott ujját, ha ezt locsolgatom, mindig hideg marad a vizem. ( Bevált, hála Newtonnak.) Végül egy héttel az indulás előtt eszembe jutott, hogy ezelőtt tízegynéhány évvel leszedtem a klipszeket a pedálokról, mert ugye a linómetsző túrákra teljesen feleslegesek voltak, most viszont mégiscsak egy teljesítménytúrára megyek. Gyorsan felraktam, és egy hét alatt valamennyire visszaszoktam a körkörös hajtásra. Hamarabb kellett volna gondolni rá! Szóval a felkészülésemet olyan szükséges és elégséges minimumszintűnek éreztem. Izomlázam nem lesz, de kétséges, mennyire bírom a sorozatos terhelést, meg persze az emelkedőket. Elvileg ugyan emelkedőn sem nehezebb tekerni, mint egy jó iramú síksági hajtáson, de hát nem az elvek fognak tekerni helyettem. Más dologban nem nagyon kell készülni, biciklitáska bepakol, a sok éves rutin szerint, szerelőkészlet kissé bővebbre engedve, a láncszem kinyomónak letört egy füle, "á, úgyse kell, meg majd odateszek helyette egy kis pénzdarabot, az is megtartja". Viszont megakad a szemem egy tartalék bowdenen, tekercsbe szigszalagozom, ez még jól jöhet.

 

Először szinte mindenki benne volt, aztán elkezdődtek a visszalépések. Túl sok lett volna a két hét, edzőtáborok, versenyek, családi utazások szóltak közbe. Zsuzsánál meg egy műtét. Mikor már Marci is visszasunnyogott az úgynevezett háttérbe, lecseréltem az útvonaltervet:

 

Na, akkor legyen egy rövidebb, nagyobb napi távokat tartalmazó túra, a legszűkebb elit részére.

1.Szolnok-Baja 160 km
2. Baja Barcs 144 km
3. Barcs – Cakovec ( Horvátország) 123 km.
4. Cakovec – Celje 110 km
5. Celje – Ljubljana 87 km
6. Ljubljana – Triest 120 km ( kerülőkkel)Aztán valahogy visszajövünk.

 

Erre bejelentkezett:

Takács Etus
Bartakovics Boglárka
Nagy Dani
Gulyás Péter
Aztán Dani és Bogi visszalépett, Etus is bizonytalankodott.

 

Újabb paradigmaváltás következett:

 

Akkor egyedül megyek, kb. ezen az útvonalon, de nagyobb adagokkal. Szolnok – Baja - Barcs-Zágráb– Trieszt – Velence – Ljubljana – Ptuj – Barcs – Baja – Szolnok. Valami olyasmi lesz, mint mikor gyerekként átbicajoztam fürdeni Csanádapácára a strandra. Most Trieszt-Velencéig bicajozok, előbbiben fürdök, utóbbit megnézem, hazajövök. Útközben nem nagyon lesz idő nézelődni, csak a nyeregből pillantgatok körbe, átgurulóban. Hogy ebben mi a jó? Aki már csinálta, tudja, aki meg nem, úgysem hinné.

Aki velem jön a következőkre számíthat:

Elindulunk, megyünk, útközben megnézünk pár várost, este valahol lesátorozunk, persze vadon, reggel felkelünk ötkor, elindulunk, megyünk az első nyitva talált boltig, reggelizünk, ha útközben vizet találunk ( folyó, tó, kút, nyitva lévő sportcsarnok) lefürdünk, megyünk, várost, falut nézünk, valahol eszünk valamit ebédre, nyilván készétel-konzerveket, megyünk, falut-várost nézünk, veszünk valami ennivalót, megesszük, ha már nagyon sötét van sátor felüt, vagy csak hálózsák kigurít bokor, fa alatt, alvás, reggel felkel, amikor tud, és így tovább. Ha lehet, valahol alszunk kempingben is egyszer, vagy ismerős kertjében, fürdőszoba miatt, a tengerben fürdünk, ha odaértünk, aztán egyszer csak megint itthon vagyunk.
Mibe kerül? Majd kiszámoljuk. Ki mennyi múzeumba megy be, mennyit eszik, hány kempinget teszünk be, mennyit vonatozunk, de szerintem minimum húszezer.

Terveimet feltettem az Iwiwre, Mezei Eszti ( volt tanítvány, volt túrázó, TF-et végzett fitness versenyző ) írt, hogy ő jönne. Mostanában sokat bicajozik, (gondolom ezt jelentheti a zsírégető spinning terempályán) úgyhogy nem lesz probléma a távokkal. A neten van Esztiről ez-az, láttam, hogy kondicionális problémái messze nincsenek, és ha tényleg sokat ül nyeregben, akkor más probléma sem lehet, hacsak nem gondolunk arra, mit szólhatnak egyesek, hogy mi ketten…

-         Nagyon örülök, de azért…( szóval mit szól a világ, ha így ketten megyünk), nem tudnál hívni még valakit? (A zárójelben lévőt persze nem írtam, de gondoltam, hogy gondolja, hogy mire gondolok.)

-         Hát, talán a barátnőm jönne még.

-         Na, egyre jobb. Izé, fiúkról nem lehetne szó?

-         Lehetne, de pilóta, nem tud ilyen gyorsan szabit kivenni. ( De amúgy kit érdekel, ki mit szól. Fő, hogy bicajozunk egy nagyot!  Utóbbit Eszti sem írta, de gondoltam, hogy gondolja.)

 

Aztán még jelentkezik Takács Dani, történészhallgató, aki korábbi túrákon messze fölöttem volt kerékpározásban, meg Bartus Gabi, testnevelőtanár, levelezős TF-es, akinek meg az anatómiai felépítése teljesít magasan fölöttem.  Eszti viszont írt, hogy egyedül maradt a munkahelyén, mégsem tud jönni.

 

Hétfőre terveztük az indulást, azonban a rossz idő miatt csak pénteken tudtunk indulni. Közben kaptunk egy emailt Szirák Margittól ( szintén régi túratárs, fizikailag Dani szintjén), hogy ő most Milánóban lakik, ha Triesztben vagyunk, eljön, átvezet minket Velencébe, kalauzol, stb. Jó, akkor majd megbeszéljük hol találkozunk. A késői indulás miatt kihagytuk az első két hazai „teszt napot”, Gyékényesig vonattal mentünk.

 

Túraleírás:

 

Vonat indult öt órakor, Dani felszállt Monoron rendben, kényelmes átbicajozás a délibe. Új vonaton - szokás szerint - kis ráalvás a korai felkelés miatt megrövidült éjszakára.

Fél kettőkor Gyékényesen vagyunk. Nincs gyalogos határátkelés, tehát vonattal megyünk át Koprivnicára. „ Kopricára”- ahogy a jegykiadó mondja. A horvát határőr nem akarja beengedni Danit, mert nincs sisakja. Kemény, határozott, kissé törve beszél magyarul. Szerencsére tegez minket, ami jó ok, hogy mi is közvetlenebbül viszonyuljunk. Tapasztalataim szerint ilyenkor legjobb a derűs dráma: az nem létezik, hogy egy ilyen apróság miatt mi most ne tudjunk nekilódulni a Triesztbe vezető úton. De csak nem akar engedni. Utolsó mentő ötletem, hogy akkor Dani ott marad az állomáson, mi elmegyünk venni sisakot!

-         Aztán hol veszel?

-         Majd te megmondod! Írd le a bolt nevét, mi elmegyünk, megvesszük!

 Legyint, ráír egy üzlet nevet a térképünkre, mehetünk. (Persze ez eléggé leegyszerűsített forgatókönyve az olasz filmbe illő színielőadásnak. )

Némi kérdezősködés után megtaláljuk a nagyáruházat, veszünk valami két-háromezer forintos árfekvésű sisakot, aztán ráfordulunk a zágrábi útra. Lendületesen kimegyek egy autó előtt, bőven kiférek, de ő főúton megy, autóval, meg – mint kiderül rendőr – leáll ordítozni a hátulmaradtakkal, akik ugye elengedték őt.

Enyhe szembeszélben nyomjuk Zágrábig, egybeérő falvak, városok során át.

Zágrábban tájékozódás, térképnézegetés helybeli informátor segítségével, aztán Harminca-nál átmegyünk Szlovéniába. Közben ránk esteledett, megyünk még pár kilométert, bemegyünk egy földútra, felállítjuk a sátrakat egy kukoricatábla gyomszegélyén. 140 km-t nyomtunk. Ahogy reggel átmelegedik a sátor, felébredek. Kikászálódok, látom, épp kanyarodik le az útról egy rendőrautó. Úgy látszik, mégsem mentünk elég messze. Négy fiatal rendőr száll ki, kérik a „dokumenteket”, angolul kérdik miért itt alszunk, mondjuk, hogy elfáradtunk, nem tudtunk tovább menni, de most már indulunk. Jó utat kívánnak, elmennek. ( Szlovéniában - úgy tűnik - minden fiatal beszél angolul vagy németül. Az idősebbek közül három-négy volt, aki csak szlovénul beszélt. Érdekes módon a szlávomra - orosz-lengyel-szlovák szavak keveréke - nem nagyon reagáltak. )

Megreggelizünk, elkészül az első reggeli kávé- tea a kis turistagázfőzőn. Nyomjuk a kilométereket. Megint enyhe ellenszél.

 – Brezice - Krska Vas – Cerklje. Itt elszakad Dani hátsófék bowdenje, de jó, hogy betettem a tartalékot, kicserélem.

Kisfiú nézi csodálkozva, jó alkalom, hogy elsüssem az "Ó, Bicycle Repairman" poént ( Monty Python).  - Ab Krk - Mrasevo - Konstanjevica - Sentjernej - Novo Mesto - Dvor - Zuzemberk - Krka Ponikve. Valahol útközben ebédelünk, tasakos ételt főzünk, sok tésztával, egy elhagyott, pusztulóban lévő vízimalom melletti lépcsőkön. Meg is fürdünk a 15 fokos hegyi folyóban, persze szappan nélkül, a pisztrángok miatt.Négy-öt óra körül érhetünk Robba. Egy fiatalasszonynál érdeklődünk a Cerknicába vezető útról. Először kifaggat bennünket, honnan jöttünk, hová megyünk, és miért, aztán megkérdezi, nem innánk-e egy sört. Nem tiltakozunk, megisszuk a ház előtti padon. Mondja, hogy az út öt kilométeren át erősen emelkedő murvás, és igyekezzünk, mert a hegyen medvék élnek. Na, akkor csinálna rólunk még egy fotót, hátha többé már nem fényképezkedhetünk így együtt hárman? Nevet, megcsinálja. Nekilódulunk, nem tartunk túlságosan attól, hogy majd kiront a sűrűből egy medve, és nekitámad a három felfelé kerekező embernek. Ha mégis, hát majd kitalálunk valamit. ( "Ha jön a medve, dobálják meg sz..ral! Na, de honnan vegyünk? Lesz az!") Az út tényleg szépen emelkedik, tíz százalék fölötti lehet, a murván még csak nem is nyomhatjuk túl erősen, mert megkapar a kerék. Az erdő egyre vadabb, a vegyes erdő átvált fenyvesbe, kidőlt fatörzsek, moha, a patakon nagy esések. A fák mögött nyilván Zsákos Frodóék tartanak valahová. Gabinak kissé meghúzódik a combja, meg a puha első teleszkópja miatt amúgy is lassabban jön felfelé. Lemarad. Dani szokás szerint előremegy, háromfelé szakadunk. Végül is nincs hová eltévedni. Aztán felérünk a tetőre, Dani mondja, hogy sehova tovább, mert miután legurulnánk, jönne egy újabb ilyen emelkedő, viszont itt alhatunk a tetőn lévő ház kertjében, ide a kutyák miatt nem jönnek be a medvék. A két „korrekt fekete marhanagy falusi”-t látva el is hisszük.

Lesátorozunk, a háziasszony kedvesen érdeklődik, nincs-e szükségünk valamire, de nincs. Alszunk. (100 km) Reggel, a panorámában való gyönyörködés után megint tea-kávéfőzés, reggeli, meg belső csere, mert Gabi egyik kereke felfelé jövet kapott egy finom kis fémhuzal darabot. Fizikailag ugyan lehetetlennek tűnik, hogy ez a kis vékony szál átfúrja magát külsőn, belsőn, de mégis ott van. A háziak elmagyaráznak egy kerülő, de laposabb utat, elindulunk. Sajnos az út nincs rajta a térképünkön, ezt később is tapasztaljuk, a szlovének valahogy nem álltak le az útépítésekkel. Hogy eltévedünk, az még nem lenne baj, de hogy nem vesszük észre, hogy egy közvetlenül Cerknica előtti faluból fordulunk vissza!!! Ácsorgunk egy kereszteződésben, az emelkedőn erős tempóban teker fel egy csapat outis. Intünk nekik, megállnak, Elmagyarázzák hol vagyunk, merre menjünk, mondják, hogy nincsenek nagy emelkedők. Mennek tovább, a hátukon a mezen: Szlovén nemzeti válogatott! Megyünk. Dani néhányszor megjegyzi, hogy ez után az emelkedő után már nyilván meglátjuk a tengert. Én csak a mellékelt hegyet érzem biztató előjelnek.

Cerknica - Postojna - délután érünk Triestbe. Megállunk a parkolóban, lefényképezzük a látványt. Szép. Főleg, hogy lefelé kell majd mennünk a tengerhez, és nem ugyanennyit felmásznunk hozzá. Jól van ez kitalálva.

Egy rövidebb utcán ereszkedünk lefelé, a fiúk inkább letolják a gépeiket. Én eleinte azért nem szállok le a nyeregből, mert bízom az új fékekben, később meg mert nem nagyon tudom, hogy lehetne kivitelezni a megállást. Érdekes élethelyzet. Az ember tiszta erőből szorítja a fékkarokat, a bicikli mégsem áll meg. Most akkor ráadjam a vésztartalékot, vagy folytassam ezt az ereszkedést? Mi van, ha lepattan az egyik bowden végéről a fémgolyó? Elborítok, horzsolt sebek. De valahogy bízom a bowdenben, leérek. Hát, ezért kellett a hosszú fékpofa.

Aztán a parton gurulunk a „beach” felé, menet közbeni tájékozódással ( „Hy, Beach OK? Oké, oké! Ha megállva kérdezzük ugyanezt, az problémásabb, mert ugye udvariatlanság lenne félbeszakítani az informátort, hogy nekünk elég lenne egy Ok, kénytelenek vagyunkmeghallgatni a nyár izgalmasabb parti élményeiről szóló beszámolót is.), körülöttünk motorosok százai. Kicsik, nagyok, fiatal anyák a lányukkal, néha seregélyszerű csoportokban.

Margittól jön egy sms, hogy amikor indult volna a vonathoz, látta, hogy ki van lyukadva az egyik kereke, már nem volt idő megragasztani, aznap nincs több bicajos vonat, úgyhogy bocs, de nem jön.

Csobbanunk egyet a tengerben.

 Dani kezdi felvezetni, hogy szerinte holnap pihenőnapot kellene tartanunk. Hát, jó, legyen. Alvás a parton, csak úgy, a fák alatt, hálózsákokban. Elég rosszul, mert hajnal négyig olaszok „beszélgetnek” a parton. ( Az eltévedéssel együtt kb 100 km )

Másnap városnézés, Gabi húzódása erősebbnek tűnik, mint gondolta. Felveti, hogy talán hazamenne Ljubljanától bicajjal.

- Akkor induljunk vissza még ma, öt körül, és ha nem bírod, akkor nem kell elkínlódnod Ljubljanáig, felülsz az első állomáson. Kifelé szelidebb utat keresünk, amikor már nagyon nem tudjuk hol vagyunk, egy edzést tartó olasz lányt kérdezek meg, nem-e megy véletlenül a határállomás felé. Végül is arra is mehet, ráragadunk, elvezet odáig, ahonnét már szerinte nem tudunk eltévedni.

Átmegyünk a határon, az első állomáson érdeklődünk, kiderül, hogy át kell sprintelnünk egy nyolc kilométeres emelkedős szakaszt, mert vonat csak Divacából megy. Három perccel a vonat előtt érünk a peronra. Gabi felszáll, a kalauznál érdeklődik, hogy tud majd továbbmenni. A kalauz a Szlovén Vasutas Kerékpáros szakosztály tagja, intézkedik, úgyhogy Gabit Pragerskoban már egy vendégszoba várja, vacsorát, reggelit kap. Másnap reggel átjut Zalaegerszegre, innen nem megy ugyan biciklis vonat, de egy rutinos túracsoporthoz csapódva, kerékpárok gumipókkal belógatva a felhajtott ülések közé, mégis csak feljut Budapestre.

Mi tovább megyünk. Egy feliratnál megállok, Jozica és Milan Zigon hirdeti, hogy szállást adna Grcavecben. Mivel a családnak be van ígérve, hogy visszajövök velük is Triesztbe, persze autóval, megérdeklődöm az árakat. 20 euro/fő/éjszaka, de ebben a reggeli is benne van. Jó, akkor majd telefonálunk. ( Úgy is lett, korrekt hely! tel: 1 754 36 58, de weblapjuk is van: www.zigon.net) Közben leáll a kilométer órám. Elég baj, mert a kis hegyi utakon figyelni kell, jön-e a jelzett falu, ha nem, akkor térképet nézni. Megállok egy kerékpárboltnál, veszek egy másikat. Ingyen felszerelik. Érdeklődöm a Poljcanei utakról, van-e emelkedő, nevetnek, mondják, hogy lesz egy, ami kissé felfelé megy. Megyünk tovább. Ránk esteledik, egy kaszáló szélén alszunk a fák alatt. Reggel indulunk tovább. Megnézzük Ljubljanát, aztán megpróbálunk kijutni belőle. Papíron nagyon egyszerűnek tűnik, fő, hogy ne menjünk át az autópálya alatt, de azért egyre kevésbé értjük hol vagyunk. Az egyik kerékpáros informátor azt mondja, hogy menjünk utána, itt lakik a közelben, megnézzük a számítógépén. Kiderül, hogy a helyi egyetem GPS programokat fejlesztő informatikus kutatója. Útvonalakat nyomtat ki nekünk, majd legyint egyet, és jön a gyertek utánam változat. Az út egyre elvadultabb, már vasúti vágányokon emelgetjük át a bicikliket, de a végén tényleg ráfordulunk a Litjába vezető útra.

Jó húszas hátszélben biciklizünk harminc-harmincöttel. Ha a negyvenkettes lánckerekemet sikerült volna ötvenkettesre cserélni, negyven-negyvenöttel mehetnénk. De az út, amire ráfordultunk, kerékpárnak tilos. Az első ilyen út Szlovéniában. Lemegyünk jobb kéz felé, mert így a folyó miatt nem tévedhetünk el. Kiderül, hogy közben épült egy új út, amint ez eltűnik, megint megengedik a főúton a kerékpáros közlekedést. Egy kis kocsmában megállunk, iszunk egy sört, én megborotválkozom a wc-ben. Igaz, csak borotvát hoztam, mert valamelyik fiú nyilván hozza a többit, de ők is erre számítottak. Viszont Gabi kitanított, hogy elég a szappan is, borotválkozás után megint leszappanozod magad, és nem fog égni az arcod. Bevált. Hogy így civilizálódtam, az egyik helybeli meghív bennünket még egy sörre, beszélgetünk. Kezd esteledni, keresgéljük az alvóhelyet. Egy tarlón ácsorgunk, jön a mezőőr, kérdezzük, lehet-e itt aludni, azt mondja, nem. Végül is értjük, alkalmazott, félti a munkáját. Tovább megyünk, egy erdő bevágásában alszunk. ( 130 km)

Reggel Dani mondja, hogy ebben a melegben nincs értelme szénné égni a napon, menjünk el egy darabig, aztán szálljunk vonatra. Végül is van benne valami, Eltekerünk nagyon szép hegyi utakon Poljcanéig. Különösen emlékezetes az öt kilométeres 10%-os emelkedő tűző napon.  ( 90 km) Poljcanéban elvileg fel kellene szállnunk egy nemzetközi vonatra, de itt valahogy nagyon nehezen engedik fel a bicikliket, úgyhogy helyi vonatokon zötyögünk el Zalaegerszegig. Lendaván a határőrök legyintenek, hagyjuk az igazolványokat, a vonat már csak ránk várt. Vennénk a jegyet, a magyar kalauz azt mondja, euróban ez nagyon sok lenne, de majd valahogy megoldjuk. Kérdezi, van—e félárúnk. Mondjuk, hogy van, így fejenként ötszáz forintot fizetünk zsebbe. Alvás a pályaudvaron, bár jelzik, hogy ez azért szabálytalan, mert zárniuk kellene a peront, de hát most eltekintenek. Megvesszük a jegyeket, fél óra, mert a pénztárosnő most ismerkedik a gépi rendszerrel, de van időnk. Másnap reggel a peronon megfő az utolsó tea a kisgázon, aztán vonattal haza. Itthon meg a negyven fokos hőség.

Végül is a cél teljesítve, elbicajoztunk a tengerig, ha nem is Szolnoktól-Szolnokig, ahogy eredetileg terveztem. Megint összezsugorodott egy kicsit a világ. Persze annyira azért nem égett belém az út minden kanyara, emelkedője, mint a csanádapácaié, de maradt egy csomó emléknyom, erdők, hegyek, házak, emberek.

Ugyanakkor elmaradt a nagy erőpróba, nem tudtam meg, milyen lehet két héten át napi kétszáz körül tekerni. Ha jobban utánagondolok, végül is Trieszttől Barcelona csak kb. 1400 km, tehát, ha jövőre is lenne időm felkészülni, akkor esetleg át lehetne vágni Észak-Olaszországon, aztán a tengerparton elgurulni valahová Barcelona irányába. Vagy, ha annyi időnk nem lesz, esetleg felbicajozni az Alpokba. Persze erre már jobban rá kell készülni, fizikailag is, térképekben, címekben is, na, majd meglátjuk.

 

Még néhány fotó:

 

 

Természetesen futólag azért annak is utánagondoltam, helyénvaló-e ez az egész? Szabad-e ennyi időt, pénzt, energiát elvennem iskolától, nagy  vizuálpedagógiai szakmunkálkodástól, családtól? Aztán úgy döntöttem, így hét évvel a nyugdíj előtt, ha neccesen is, de szabad. Meg ugye azt is végig kellett gondolni, nem valamiféle pánikreakció-e? Valami öregedés elől menekülő, valójában azt gyorsító nevetséges pótcselekedet? A válasz: nem. Hanem? Inkább csak egy régóta halogatott valamiről éreztem úgy, hogy tovább már nem halogatható. És akkor meddig még és hová? Nem tudom. Nyilván fel lehetne biciklizni Európa tetejének lábához

Vagy el  lehetne menni az óceánig. ( Rotterdam 1600 km, Bordeaux 2000 )

Esetleg Barcelona? Nem óceánpart ugyan, de Barcelona.

 Levezető bicajozás Trieszt után két héttel.

Szolnok- Medgyesegyháza - Szolnok 260 km

 

Ahogy Firenze felé bicikliztünk, és ráébredtem arra, hogy most a tengerig tágul a bebiciklizett, biciklinyeregből megismert világom, úgy, mint mikor gyerekként elbicajoztam Csanádapácára a strandra, az is eszembe jutott, hogy talán illendő lenne Szolnokról is hazabicajozni.

A legközelebbi hazautat tehát biciklivel terveztem. Négy-öt kilós csomag, negyed hétkor elindulok, hazafúj az északnyugati szél, 130 km, 11-re otthon leszek, délután visszajövök vonattal. Reggel megnézem a neten a szélirányt, már nyugatit jelez. Na, mindegy, akkor oldalszél lesz.

Elindulok, szél még semmi. Néhány kilométer után érzem, hogy feszülnek a farfeszítő izmaim, a combom. Két hete jöttem meg Triesztből, azóta csak a két-háromnaponta huszonegy kilométeres kertbe kihajtás van. Ennyit jelentene? Na, majd bejáratódik. Úgy is lőn, egy idő után nincs feszülés, nincs fájás. Szandaszőlősön kikerülöm a felpúposodott bicikliutat, egy kilométerrel több, de nem ráz össze. A város szélétől már jó a bicikliút Rákóczifalváig. Falván is végig bicikliút megy, a falvakban már szinte mindenütt kiépítették a bicikliutakat. Persze keskenyek, csengetni kell, a nénik hirtelen nem is tudják, most mit kellene tenniük. Valahogy kijjebb imbolyognak, felkészülök, hogy esetleg le kell térjek a fűre. Kellene valami rendelet, hogy a túraigazolvánnyal rendelkezők használhatják a főutat. A ndőröknem megy szólhatna a kapitány, hogy ne bolygassák, ha valaki láthatóan túrázó. Nem lenne túl nagy tolongás, aznap egyetlen kollégával találkoztam. Kényelmesen megyek harminccal, nincs miért sietnem. A falvakban huszonöttel. Öcsödtől Békésszentandrásig elég nagy a forgalom, a fehér sávon gurulok, nem zavar, ha a kamionok lazán beelőznek, még ha szemben is jön egy. Egyrészt legalább meghúz a szelük, másrészt aki nekivág egy ilyen forgalmú útnak, az számoljon ezzel. Békésszentandrásnál felkészülök, hogy akkor kikanyarodok a nagy útra, épp egy szalmaszállító traktor gurul mellettem, harmincöttel. Le van hálózva a szalma, be kéne állni mögé. De a bicikliút a falun kívül is folytatódik. Hát, akkor maradok itt. De nagyon rossz. Kispórolták belőle a cementet. Akkor mégis fel a traktor mögé. Közben már elment vagy ötszáz métert, megyek utána negyvennel. Lassan közeledek, egyre nehezebben veszem a levegőt, egy idő után szúrni kezd a kulccsont tájéka. Úristen, én már évek óta nem lihegtem hosszabban. A konditeremben a homokzsáknál, meg a túrán az emelkedőkön, de most ez a sprint keményebb mozgásra készteti a bordaközi izmokat. Elszoktak már tőle.. Hát, akkor hagyjuk, visszamegyek a bicikliútra. Vékonykerekűvel nem tenném, de a negyedes guminak nem probléma. Kitart egész Kondorosig. Hogy örülök egy húsz kilométeres egybefüggő bicikliútnak. Szarvas előtt van egy gyönyörű, árnyas erődben vezetett szakasz. Sporttelep, strand, egészen meglepődöm, hogy már Szarvason vagyok. Szarvas után kissé hullámzik az út. Az első lejtőn felpörgök, az emelkedőn megtartom. "Na, akkor a következőnél ugyanígy, és előbb-utóbb érezzük, hogy nő a tömegünk, közeledünk a fénysebességhez!" ( Régi bicajosvicc.) Kondorosnál letérek Csorvás felé, szolid kis forgalmú út. Tanyák, szilvafák. Felszedek pár szemet. Aztán kökényesek, néhány fa is van köztük, rémlik valami, hogy ezek szilvafák. Nem állok meg. Ezek valami hibridek? Összeporzódtak? A szél kezd erősödni, Csorvástól néhány kilométert szembe megyek vele, visszaesek huszonhétre. "Csak kényelmesen!" Itt is bicikliút, aztán kanyargok kicsit a faluban, hogy kijussak Gerendás felé. Kérdezem, jó felé megyek-e? Igen, de nagyon rossz az út. Na, de miért van nekem hegyibiciklim? A sorompó leeresztve, vasutas kinn áll, kérdezi honnan jövök? Elszörnyűlködik. Rögtön át is kiabál a szomszédban kaszálgató ismerősének. Az út tényleg olyan egy nyomsávos, letöredezett szélű, ha szembe jön egy autó, lehúzódok a padkára. Négy-öt alkalomról van szó a 15 kilométeren. Egy tanya előtt két kis kutya teljesít szolgálatot, szaladnak szépen mellettem, ugatnak. Gerendáson összeboruló hársfák alatt vezet a főút. Egészen nosztalgikus hangulat, már csak egy nyomós kút hiányzik. Aztán az is feltűnik, de le van szerelve. Nincs benne víz. Beérek Csanádapácára, erről a végéről még nem mentem be. A falu szélén megint nyomós kút, kipróbálom, jön belőle a víz. Kulacstöltés, lassan átmegyek a falun. A régi strand helyén faluház. Itt kezdem érezni, hogy van térdem. nem fáj, de érzed, hogy van. Végül is ez azért elvárható, ötvennégy évesen, a 120 kilométer környékén.  Nekifordulok Medgyesnek, a szél már egész erős, hátbafúj, harmincöttel pörgetek, és eszembe jut, mekkora szemekkel néztünk volna mi annak idején, ha valaki így megy el mellettünk, sisakban, biciklisnadrágban. Gáspár Lajcsi utánaeredt volna, és kitart vele Medgyesig. Gábortelep, a házak többségén nem látszik, hogy laknának bennük. Bodzás. Beérek Medgyesre, és rádöbbenek, hogy százat sem fogok tekerni hazáig. Annak idején a falu széle a világ végének tűnt. Lezuhanyozok, ebéd, beszélgetés, nem érzek különösebb fáradtságot. Akkor nem fogok itt felkászálódni a kisvonatra, bemegyek biciklivel Csabáig.  vagy, ha nem túl erős a szél, elmegyek még pár megállót. Nem viszek-e egy kis szőlőt? Hát, Csabáig miért ne. Na, a csomag most már tíz kiló körüli. Megyek, a szél ugyan erős, de majd ha oldalt fordulok neki. Nem kanyarodok be Csaba felé, megyek vissza, ahol jöttem. Ráérek Kondorosnál felmenni Gyomára, ott vonatra szállni. Bodzáson megállok a kocsmánál, régebben egy osztálytársam vezette. Kiderül, már keverőüzeme van, ott, a falu szélén, Gábortelep felé. Benézek, nincs itt, a feleségével beszélgetek kicsit. Apácán fordulok Kondorosnak, körtefa, felveszek egyet, nagyon finom. Hát, most elfordultam derékszögben, de a szél csak nem akar oldalba fújni. Úgy látszik nyugatiból északnyugatiba fordult. Végül is az emelkedő, a szembeszél nem nehezebb, csak lassabb. Huszonöttel megyek, széllökések idején visszaállok húszra. Visszafelé mindig rövidebb az út, tudom, hogy ott az a kis folt már az előjelző tábla, az után pár kanyar, és ott a következő falu. Kondorosnál még nem érzem, hogy fáradt lennék, megyek hát tovább Szarvasra. Még ott is nekifordulhatok Mezőtúrnak. Szarvas előtt már kezd fájni a combom. Még nem fáradt az izom, de fáj.  Visszaveszek kicsit a tempóból, a fasor fogja a szelet, huszonhárommal gurulok, elmúlik a fájás. Egy kolléga tol egy versenybicajt. Lassítok, látom lapos az első. "Megragasszuk?" Kösz, de ezt nem lehet. Mutatja, mintha aknára futott volna. Nyilván hártyavékonyságúra lekopott már a külső, ráment egy éles kis kőre, és a durrdefekt szétvetette a külsőt. Békésszentandrásnál a falu széle előtt vége a bicikliútnak, de kinn van a tiltó tábla a főúton. Tán a fél méter széles járdán menjek? Persze kimegyek a főútra. Most már kezdem érezni a hátam, a vállam, vesetájékon jön a fura fájdalom, vajon az izomból, vagy mélyebbről? Öcsödnél már kissé otthon érzem magam. Na, még pár kilométer, és meglátom Szolnokot. Itt van egy olyan útszakasz, ahol látni a légvonalban húsz kilométerre lévő várost, persze úton még erős harmincas. Az Achilles ín is jelez. És már fáradtságot is érzek. Mindegy, innen már nincs messze Martfű, onnan meg már csak egy ugrás Szolnok. Újfaluban megállok, veszek egy sporszeletet, eszegetem, laza hússzal gurulgatok. Aztán rájövök, hogy elállt a szél, megint felmegyek harminc közelébe. Beesteledett, felteszem a kis lámpákat, és most nem megyek le a kerülőútra Szandán. Végigzötyögök a felgyűrődött táblaszéleken. Egy embernek, meg egy marógépnek két nap munka lenne leszedni, kiönteni a közöket, ahogy azt Szarvason megtették. Hát, igen, ha fiatal kollégák fejtegetik, hogy milyen bunkó egy városban élünk bicikliútilag, akkor csak a rend kedvéért helyesbítek: "Hát igen, a te korodban nyilván én is ezt mondtam volna ( Primitív, tahó városvezetés így meg úgy ), most csak azt mondom, hogy volt néhány hónap, amikor a tervezők a józan ész ellenére működtek, és nem volt civil erő, ami helyre tehette volna őket.

Átjutottam a zötyögőkön, a többi már korrekt, a Széchenyin kezdődik a meg-megállok, járdaszegélyeket ugratok, babakocsit toló kismamáknak csöngetgetek - típusú "kerékpárút, már kilenc körül jár, itt persze szokás szerint a főúton húzok hazáig. Leszállok, valahogy nincs az a merev, botladozó járás, úgy látszik az utolsó lassú tízes alatt regenerálódtak valamit az izmok. Azért persze rásegítek otthon egy kis Voltaren krém az ízületekre, meg Ben Gay az izmokra. Másnap a combizmokon érzek egy kis fájást, rádolgozok, két-három nap alatt eltűnik. Hát ez megvolt, mentem 260 km-t. Nem tudom, milyen lett volna, ha nem hagyom ki ezt a két hetet, és persze nem tudom, mennyire menne ugyanez két héten át. Na, majd jövőre kipróbálom.

Budapest ( Szentendrei út 9, AKG ) - Szolnok valami 130 km

Árpád híd, Rákos patak, Kerepesi út, Bökényföldi út... Pesti út, Gyömrő, Monor, Monorierdő innen Albertirsáig a négyes padkáján, aztán Albertirsától Szolnokig a régi négyesen.

Ez többször megesik, keddenként testületi ülésre járok ( művészeti iskolai minősítő testület), ha jó az idő, és nem kell ötre hazaérnem, akkor felviszem a biciklit, és azzal jövök vissza, általában hétre érek haza.

Európa tetején

Amikor erről meséltem Takács Gézának, azt mondta: írjam meg, mert vannak pedagógiai vonatkozásai is. Megírtam hát, lesz benne néhány korábbról ismerős szövegtöredék.

Kerékpárral az Alpokban

Első bicikliélményem:

Nyolcéves lehettem, amikor megkaptam első biciklimet, és ráérezve a ritmusra, olyan sebességgel száguldtam végig az utcán, amilyet azelőtt még soha nem tapasztaltam meg, ráadásul ehhez alig kellett erőlködnöm, a bicikli szinte magától repült. Könnyed gyorsaság, sebesség, a távolság legyőzése. Elemi örömök.

Aztán egyre messzebb jutottam otthonról, többnyire csapatban, fürdeni mentünk át Csanádapácára, Gyulára, Békéscsabára. Lassan ismerőssé vált minden ház, minden bokor, kitolódott az otthonosság határa. Noha ez azért korlátozott otthonosság volt, hisz egy középiskolás már tudta, hogy nincs igazán itthon a honban.

Amikor az úttörőszövetség meghirdette a biciklis táborokat, megszervezik a szálláshelyeket, ebédeket, fizetünk valami minimális összeget, és mehetünk, minden más rajtunk múlik, természetesen nekivágtam az osztályaimmal.

Az úttörő biciklitúra jellemzői: sokan megyünk egymás mögött, egyszerre, egy helyre, nem cipelünk polifomot, hátizsákot, mert lesz helyben; ha odaérünk, jókat játszunk, beszélgetünk, majd elalszunk egy teremben mindahányan, nem szétválasztva a fiú-lány szobára a csoportot, elkerülve ezzel a fiú-lány szoba hangulatát, kihúzva ezzel a sajátos csoporthelyzet egyik lehetséges méregfogát. A nyakunkban pedig – ó, rettenet! – piros nyakkendő.

Később a linómetsző táborok jöttek, nagy élményekkel, és persze végig némi szorongással, csak épségben megússzuk ezt az évet is.

A linómetsző tábor hasonló, csak szinte soha nem megy együtt az egész csoport (túlságosan eltér a túrázók életkora, sebessége, tehát inkább kisebb csoportokat alkotunk, a metsző napokon pedig eleve két-három fős csoportokban megyünk különböző helyekre). Ha pedig odaértünk, akkor a játékok, linómetszés, rajzolás jön, többnyire a helybéli gyerekekkel együtt.

Aztán a testnevelés tagozatos iskolából átmentem a művészeti iskolába, alsós csoportokat tanítottam, a régi metszőkörösök kijárták az iskoláikat, abbamaradtak a biciklitúrák.

Míg egy baráti házaspár meg nem kért: nézzek már rá időnként a kertjükre, szedjem le a termést, legyen valami mozgás a hétvégi ház körül, hátha kevesebb lesz a betörés. Nekik nincs rá idejük. A kert tizenegy km-re van, ez bizony napi-kétnapi huszonkét km bicajozást jelent, a lehető leggyorsabban, mert az időt mindig úgy kell ellopni valahonnan.

Nyár elején aztán kiderült, hogy képes vagyok két nap alatt hazabiciklizni Bécsből Szolnokra, mert engedtem Nagy Katáék unszolásának, és segítettem nekik Rajkától Bécsig navigálni a művészeti iskola továbbképzős csoportját. Innen aztán ők a Fertő tó felé vették az irányt, de oda már nem mentem velük, hazatekertem.

Megtetszett a műfaj. Végül is miért ne engedhetnék meg magamnak egy hetet egy teljesen szabad, felelőtlen bicajozásra. Miért ne tágíthatnám tovább az otthonosság határait?

Meghirdettem hát egy Szolnok-Velence túrát. Volt pár jelentkező a régi metszőkörösök közül, végül csak hárman vágtunk neki az útnak.

Terveim szerint szélcsendben, síkságon 26-28 km/órával megyünk, szépen egymásra ragadva, váltott vezetéssel. Ellenszélben, emelkedőn ésszerű mértékben visszaveszünk, 10% fölött akár 3-4 km/ó-ig. A tervezett napi adag átlagosan 200 km, vagyis a reggeli-vacsora (kenyér, kolbász, szalonna, tubusban tárolt méz, margarin stb.), ebéd (többnyire turistagázon forralt, vízbe szórt tasakos gulyás és egyéb leves) fél-fél óráit, az időnkénti szeder- (szamóca-, áfonya-, körte-, alma- stb.) eszegetést, vízvételezést leszámítva reggel hattól este kilencig nyeregben ülünk. Éjszaka alvás, ahol lehet, bokrok alatt, hálózsákban, sátrat csak esőben verünk. Ha nincs erdei hálóhely, bekéredzkedünk valami kertbe.

A biciklitúrák jellemző képe: mivel hajnalban indulunk a vonattal, egy kicsit még ráalszom az éjszakára a biciklivagonban.

Úgy is történt minden, ahogy terveztük, kivéve két sérülést: az egyik fiú meghúzta a combját egy emelkedőn, a másik hanyatt esett a tengerparti sziklákon, így hát Trieszttől vissza kellett fordulnunk.

Persze azért nem fogok évente útra kelni, elég a tudat, hogy képes lennék eljutni bárhová Európában. De azért még valamit meg kellene csinálni. Felmenni a tetejére. Már ameddig biciklivel fel lehet menni.

Mondják, hogy a Grossglockner hágó! Az, igen! Oda készülődök tehát, de egy miskolci bicajos a túrakerékpár topicról (Cobranco, azóte több mint százezren látták útifilmeit)) jobbat ajánl. Négy nap alatt négy hágó, köztük az egyik legmagasabb, a Furkapass. 2400 méter! Nekem ugyan egy is elég lenne, ráadásul ő autóval akar eljutni Lichtensteinig, ami nekem kissé sportszerűtlen, de cserébe 650 km tömény bicikliélményt ígér. Na, akkor menjünk.

Ide kellene feljutni. Nyolcegynéhány kilométer fontolva haladás.

Gyakorlott, régi túrakerekes, minden ennivalót itthonról visz, a sebessége síkságon kissé az enyém alatt van, szóval én is megpakolom magam, a 15 kilós csomag 25-re nő. Ebből négy kiló persze a kalciumos tablettával dúsított víz, de ezen nem lehet spórolni. Ha kiszáradok, jön az izomfájás. A biciklista legfőbb problémája a vízutánpótlás megszervezése, hisz egy meleg napon 10-12 litert is megiszunk-kiizzadunk.

Mentünk egy próbautat, Szlovákiában megjártunk egy ezer méter magas hágót, láttuk, menni fog ez. (Elég szomorú lenne, ha egy nyugdíj előtt álló tanár nem tudna alkalmazkodni majdnem bárkihez.) Megegyeztünk abban, hogy kivárjuk a jó időt. Teltek a napok, elfogyott a türelmünk, elindultunk a bizonytalan előrejelzésre.

Este pakoltuk meg az autót. „Jobb éjszaka odamenni, kisebb a forgalom, meg legalább tudunk aludni az első éjszaka!” Nekem ugyan más a taktikám, első nap menni kell 250 km-t, és akkor már nem probléma az alvás, de legyen úgy! Átmentünk egy erős fronton, szél, eső, mint megtudtuk Innsbruck környékét katasztrófa sújtotta területté nyilvánították. Kis szundítás hajnal felé egy pihenőben, délelőtt kilenc körül értünk Vaduz Schaan városrészébe. A Google maps segítségével előre megterveztem az útvonalat, kinyomtattam a térképeket, többnyire nem volt szükség rájuk, Cobranco már szinte mindenütt járt. A légi felvételek alapján jártuk sorra a parkolókat. Az állomásnál találtuk az első ingyeneset. A közelben egy postás pakolt az autójából, megkérdeztem, itt hagyhatjuk-e hat napra az autót. Nem probléma mondta, de tud egy még jobbat. Ha megvárjuk, míg végez, elvezet bennünket az Industrihoz. Valami német gyár óriás parkolójába érkeztünk. Szombat lévén, három autó ácsorgott a széleken. Mutatta, hogy álljunk be egy fa alá legbelül, aztán jó bicajozást kívánt. Egy kutyasétáltató hölgy is megerősítette, hogy nyugodtan ott maradhat az autónk hat napra, nem okoz problémát.

A jármű és felszerelése

Kipakoltunk, felszereltünk, elindultunk a Rajna gátján. Az idő csendes, szürkés, néha kis csepergés, enyhe szembeszél, lassan felszakadozó felhőzet. Eleinte magunkban mentünk, néhány futó, sétáló, aztán, kezdtek jönni a biciklisták is. Az idő is kezdett tisztulni. Viszont nagyon nehéz volt sátorhelyet találni, mert vagy házak voltak az út szélén, vagy rögtön emelkedni kezdett a hegy. Végül sötétedés előtt találtunk egy alkalmas lapos, rejtett erdőrészt. Másnap aztán jött a Szent-Bernát hágó, tele biciklistákkal, motorosokkal, autósokkal, gyalogtúrázókkal, több száz ember, és mintha mindenki ismerne mindenkit, köszöngetnek: Salut, Tschüs, Ahoy, Hy… És persze a hihetetlenül kulturált közlekedés, hat nap alatt kétszer láttunk „ügyesen kivágó” autóst.

Az Alpok meg… Reggel elindulunk a mediterráneumból, pálmafák alól, alagutakon át haladunk, hatalmas sziklafalak mellett, aztán ahogy emelkedünk, feltűnnek a kőpalás háztetők, egyre gyérül a növényzet, feltűnnek az első hófoltok. Szerencsére az idő végig kitűnő, egy éjszakai vihart leszámítva, ragyogó napsütésben, pólóban bicajozunk a hófoltok mellett.

A hágó tetején

Feltűnt néhány háromezres csúcs, és ugye, a Föld gömbölyű, ahogy szétnézek, olyan, mintha a tetején lennék. Mintha magasabban lennék. Vajon a régiek is érezték ezt a görbületet, vagy én is csak azért érzem, mert tudom? Legurulás előtt jól beöltöztünk, mert lefelé nem fűt az izomkályha, a szél viszont ötvennel süvít. A gurulás vége Locarno, fürdés a tóban. És innentől sorolhatóak lennének az élmények, ha nem évkezdés lenne, bevásárlás, adminisztráció, induló órák…

Költségek: benzinköltség autópályadíjak fele: 20 000 Ft. Szükséges egyéb költség: 1 kg kenyér 600 Ft, ajándék csokik, sajt vásárlása az utolsó napon 4000 Ft. A sajt sajnos pálpusztai jellegűnek bizonyult, Cobrancónál landolt. Részben szükséges költség: 1-1 pohár sör fogyasztása, (mert kértem mellé két-két liter csapvizet) 1600 Ft. Luxus kiadások: gyümölcsök, csoki, gyümölcsjoghurt 2000 Ft. Cobranco útifilmje:

(https://www.youtube.com/watch?v=JrEa_jOWDGI) )

Összességében mentünk hatszázvalahány kilométert. Fizikailag nem volt túlságosan megerőltető, csak arra kellett ügyelnem, ne kezdjek el túltaposni az emelkedőkön. Ha az embernek van türelme óránként négy kilométerrel mászni a meredeken, akkor nagyjából olyan érzés, mint erős ellenszélben menni az Alföldön. Az egyik emelkedőn egy hetvenöt éves finn öregúr telepedett le mellénk, ahogy reggeliztünk, járt Magyarországon is, megismerte a nyelvet. Egy darabig mentem vele az emelkedőn is, igaz, kisebb volt a csomagja, de hogy ilyen idősen is tud menni egy jó tempót, ez megnyugtatott. Ha vigyáz magára az ember, úgy tűnik, a nyugdíjas évekre is marad túráznivaló.

A hetvenöt éves finn úr. Hány tizenegynéhány évem is van addig?

Jövőre megpróbálkozom egy Nagykanizsa–Trieszt–francia óceánpart úttal, ha valakinek van kedve jönni, kezdheti a fizikai felkészülést.

Hogy van-e értelme? Egy hozadéka biztosan volt az útnak. Eddig időnként napokig hezitáltam, míg belekezdtem valami reménytelennek tűnő munkába. Most, hogy felnéztem a tízegynéhány kilométeres hegyoldalakon kúszó utakra, és feljutottam, lassú, konok pedálozással, halogatás helyett rögtön belevágok.

Hanem, az a Szolnok-Trieszt. Azt csak meg kellene csinálni. Jó széllel, három nap alatt meglehetne. Elkezdtem a felkészülést.

Szolnok-Trieszt biciklitúra

 

 A Bikemap segítségével terveztem néhány útvonalat. A Szolnok- Kaposvár vagy Nagyatád, innen Celje, Innen Trieszt útvonalon szerettem volna leginkább végigmenni. Klasszikus nézelődős túrám volt már rengeteg, jobbnál-jobb társasággal, most inkább egy  három napos versenyre gondoltam, 210-250 km-es szakaszokkal, nyolc kilós csomaggal nehezített bicajjal. (Sátor-hálózsák helyett könnyű bivakzsák-polártakaró. Néhány villás/imbuszkulcs, pótgumi, kis turistagáz, váltómez-nadrág, kis fazék, bögre, stb. Egy sporttáskában hosszában a csomagtartóra gumipókozva nem növeli a légellenállást.) Kivárunk egy jó északkeleti szelet és könnyedén eltekerünk. Elkezdtem gyűjteni a túratársakat. Két jelentkező volt, de végül egyiknek sem volt jó az időpont. Nekem is közbejöttek mindenféle munkák, egyik nyarat ez vitte el, másikat az. Idén döntöttem, amint vége az iskolaévnek, és megérkezik a jó szél, elindulok. Május elején elkezdtem a felkészülést. Először csak 16 km-es sprinteket mentem, egyre erősebb tempóban, ahogy a térdem engedte.  Amint kicsit fájni kezdett, visszavettem a sebességből. „Jól esett?”- kérdezte a feleségem időnként. Hát, nem esett jól. Amíg nincs meg az alapkondi, eleve szenvedés, de utána sem az az örömbicajozás. Júniusban már nagyobb távok is jöttek, 25-50-70 km. Ezekre már csomaggal mentem, bár a súlya csak fele volt a későbbinek. Egy hónapon át minden nap tekertem, egy-két nap kihagyással. Sajnos 70 km-nél hosszabb felkészülő utak nem fértek be az időmbe, gondoltam, ha 70-et tudok tekerni 28-29-es átlaggal, akkor 25-ös átlaggal 250 is menni fog. Végül jött egy 170 km-es próbaút. Jól ment a tekerés, nem fájt a térdem, úgyhogy amikor a szél előrejelzés három napig északkeleti, utána délnyugati szelet mondott, úgy döntöttem, nekivágok.

Ilyenkor persze mindig van bennem némi rossz érzés, rossz elmenni, itt hagyni a feleségem, a lakást, a kényelmet, a munkát, igazából jobb lenne maradni. Persze menni is jó, csak itthon még jobb lenne. (Tervezgetés közben gondolkodtam kicsit, nem kellene-e még egy napot rátenni, és elmenni Velencéig, de nem, egyedül nem megyek. Majd autóval, a feleségemmel.) Mindegy, már eldöntöttem, hogy most a kisebbik jót választom. Mert azért kigurulni még mindig jó érzés, ha csak a boltig megyek is.

Persze ha előzmények nélkül tekernék 250 fölött, a csuklómnak nem tetszene, úgyhogy készítettem egy magas építésű pihenőkormányt. A túra előtti két nap a gyártással ment el. Kipróbáltam, voltaképp egy normál kerékpáros testhelyzet volt, csak épp nem a csuklóimra nehezedtem. Sajnos az utolsó próbaúton az első kerék kap egy ütést, a szervízek nem vállalnak gyors javítást, helyrekalapálgatom, de azért csak zakatol egy kicsit. Péntek reggel ötkor nekivágtam.

Nincs túra hangulata az indulásnak, inkább mintha csak egy reggeli edzésre mennék. Enyhe szél fúj kissé oldalról-hátulról, a nap során aztán egyre erősödik, és egyre inkább hátba fúj. Mindjárt az elején elbambulok, ettől Kecskemétig nyolc kilométerrel többet megyek, igaz, jobb úton. Kecskeméttől Soltig nagyon rossz az út. Mélyen kiteknősödött, ha középen megyek, megakasztom a forgalmat, tehát inkább a felgyűrődött teknőszél és az útperem közti húsz centis sávon tekerek, már, ahol van ilyen sáv. Ha nincs, jön a kátyúk közti szlalomozás, folyton hátranézve. Mindezt harminc fölötti sebességnél. Solton megállok újrahúzni a csavarokat.  Az első kerék egyre erősebben üt. Próbálok szerelőt keresni, aki visszakalapálná, de senki nem vállalja. (Az egyik fiatal szerelőről kiderül, hogy versenyzett Peter Sagannal terepen.) Nagyon jó a pihenőkormány, a nap végére sem fáj a csuklóm. Kaposvár előtt gondolkodom, nem kellene-e fagyizni, legutóbb a családdal fagyiztunk, nem állok meg. Egyedül nincs sok értelme. Nagyatádnál már kezd sötétedni, mire túljutok rajta, és tekerek még néhány kilométert, teljesen besötétedik. Bemegyek az erdőbe, egy kis tisztáson megágyazom. Jöttem 320 km-t. Hajnalban arra ébredek, hogy vaddisznók röfögnek a közelben. Tudom, hogy az ember nem a zsákmányállatuk, úgyhogy nem ijedek meg. Beszélek hozzájuk, villogtatok a lámpával, de nem akarnak elmenni. Elindulok Berzencére. Egy buszmegállóban kipakolom a táskát, megreggelizem, teát, kávét főzök, három óra körül indulok tovább. Lámpával megyek, egyre jobban leszáll a köd, apró kis tűszúrások az arcomon, mintha felhőben síznék. A határátkeléssel nincs probléma, Koprivnicáig tekerek, itt megint reggeli egy buszmegállóban. Eszembe jut, hogy feljegyzem a kilométeróra adatait. Megtett táv 360km, átlag átlagsebesség: 25.4  max. sebesség: 59.1 Irány Celje. Horvátországban, az autópályák kivételével mindenütt lehet biciklizni, jó utakon gurulok, de a rossz alvás miatt sajnos elég fáradt vagyok. Előző nap annyi plusz kilométert szereztem, hogy most nyugodtan lazíthatok. Időnként megállok epret, cseresznyét, meggyet enni. Ha nem lennék ilyen fáradt, eljuthatnék Ljubljanáig, de így nem erőltetem. Jó kis meredekek jönnek, nagy a hőség, egyre gyakrabban kell megálljak vizet kérni. Szerelőműhelyekből, raktárakból, vagy házaktól. Két textilborításos kulacsom van, egyikből locsolgatom a másikat, így mindig hideg a vizem. Egy kis lapra kinyomtattam a megfelelő szlovén, horvát kérincsélő szövegeket. Ott a térképtartó alatt, eleinte előveszem, memorizálom, aztán már megy fejből is. Egy benzinkútnál lemosom magam a wc-ben, kimosom a ruháimat, tisztát veszek. A nedves ruhák néhány óra alatt megszáradnak a táskámon. Ez minden nap így fog menni. Fürdés, ruhamosás, tavakban, patakokban, folyókban, ruhaszárítás a csomagon. A térképemen sajnos csak minden harmadik falu szerepel, így időnként megállok kérdezősködni: Celje oké?” Egy helyen a helyiek lebeszélnek a hegyi útról, tegyek inkább egy kitérőt, jobban fogok járni. A kitérő épp átvisz a kis falun, ahol a kemping van, de nem veszem észre, Celjétől fordulok vissza. A kempingben két lengyel bicajossal találkozom, klasszikus túrázók, montival, nagy táskákkal. 168 km (8-10 km kerülő) átlag 21.6 Itt valamivel jobban alszom.

Reggel már világosban indulok. Jó kis keskeny hegyi utak. Ljubljana előtt a bicikliseknek egy kerékpárúton kell menni, persze eltévedek. Érdeklődöm, egy fiú bemegy a házba, papírt, tollat hoz, és rajzol egy kis térképet. Elindulok, megfürdök egy tóban, aztán eljutok Ljubljana határába. Félek az átkeléstől, egy lámpánál utolérek egy edzésen lévő amatőr outist. Kérdem, merre menjek, mondja, hogy elég bonyolult, ő arra megy, de edzésen van. Mondom, hogy oké, menj csak, de aztán ráteszem a kerekem. Pár kilométer után megint megállunk ( ha lehet, nem áll meg a pirosnál, int, hogy guruljunk tovább), mondom neki, hogy menjen csak ahogy tud, mert én vagyok Magyarország szenior bajnoka. Nem tudom, hogy mondjam, hogy ötödik lettem a Mátra körön, úgyhogy jól előreléptetem magam. Gratulál, aztán vezet még vagy húsz kilométeren át, a végén mutatja, hogy innen már egyenesen Triesztbe visz az út. Délután ötkor ott vagyok. 200 km, átlag:  22.2 Megvacsorázom a teraszon, készíttetek magamról két fotót, aztán indulok vissza.

 

Megyek 47 km-t. Még mehetnék egy órát, de olyan jó szálláshelyet látok, amit nem akarok elszalasztani. Gazzal benőtt, elhagyott méhész-faház kis teraszán alszom. Sajnos az út közel, de éjfél után nincs forgalom, állatok ugyan motoznak, de nem röfögnek, az egyik zaj őz gyanús. Viszonylag jól alszom.

 

Negyedik nap hajnalban elindulok. Zágrábon át fogok hazajönni, egy valamivel laposabb úton. Jó lenne ma minél közelebb jutni a határhoz. A laposabb részeken jó hátszelem van, kicsit el is bambulok, túlmegyek az elágazáson, teszek egy tíz kilométeres hegyi kitérőt. Cerknicában reggelizem a főtéren, egy padon. Azt, hogy Cerknica volt, persze csak utólag nyomoztam ki, a szobor alapján, amit lefényképeztem. Megfürdöm valahol egy gyors, hideg hegyi folyóban, meg is ebédelek.  Zágrábon is erősen fúj, alig néhány lámpánál esek ki a zöldhullámból. Meglepően könnyedén tekerek. Először csak a szélnek tulajdonítom, de aztán rájövök: három olyan benzinkúton is kértem vizet, ahol a WC- a boltból nyílt. Ilyenkor mindig vettem egy energiaitalt, aztán hoztam a kulacsaimat, hogy tölthetnék-e vizet? Három energiaital egy délután már elég erős doppingszer. Életem első dopping élménye. (Másnap nem érzek semmi utóhatást.)

 

Jónak ígérkező szálláshely, betolom a bicajt egy földúton vagy ötszáz métert. Jöttem 237 km-t. 62.9 21.7 átlag.

 

Éjszaka megint vaddisznók, de ezek elmennek. Viszont olyan nagy az autózaj, hogy inkább továbbmegyek egy kisvárosba. Olyan rossz az út, hogy nem merek lámpával továbbmenni. Egy parkban egy padon próbálok valamennyit aludni. Közben hajnalig fiatalok jönnek-mennek. Mintegy 130-km-re lehetek a határátkelőtől.

 

Hajnalban indulok. Az a tervem, hogy elbicajozok Villányig ( Berzence felé 270, Barcs felé 250 km), majd másnap innen Bajára, ahol a család nyaral. Az első lámpám kezd lemerülni, szerencsére félhold van, jól látok, a lámpát csak akkor kapcsolom fel, ha szembe jön valami. Megint jó hátszél, Koprivnicánál találkozom egy lengyel bicajossal, ráteszem a kerekemet, aztán cserélgetve megyünk jó tempóban a határig. Közben megint megjön a hőség, érzem, hogy most már tényleg be kellene feküdnöm az árnyékba 11-től mondjuk 15-ig. Ha lenne elég áram a lámpámban, nem is lenne gond, éjfél előtt odaérnék Villányba. Be kéne menni valami üzembe, töltőre tenni a lámpát, lefeküdni valami árnyékba, vagy az egyszerűbb megoldás: vonatra ülni. Végül is Triesztig elmentem. Villány helyett tehát Csurgónak veszem az irányt. A biciklis kocsiban persze szintén nagy a hőség, lefekszem a polifomra. Amíg megy a vonat nincs is baj, jön be a szél, de ha megáll, megint kapom a hőterhelést. Otthon a panelben is meleg van, éjszaka nagyon erős légszomjra, ébredek, valószínűleg jól döntöttem, hogy nem tekertem végig. Másnap lemérem magam, alig akarok hinni a mérlegnek, mindössze egy kilót fogytam a hat nap alatt.

 

Összességében Triesztig mentem az előre tervezett 685 helyett 720 km-t. Összesen 1075 km. A kis átlagsebességek egyrészt a hegyi emelkedőknek, másrészt a rengeteg vízvételezésnek tudhatóak be, ilyenkor mindig fokozatosan kellett újraterhelnem a térdeimet.   Visszavettek belőle a keresgélések is. Bolt, útvonal, fürdőhely, alvóhely.