Vissza az írásokhoz

Az erkölcstanról az iskolában, szabadon

"... ha az intézményes pedagógia majd elkezdi az úgynevezett szexuális nevelést, nem az az óra lesz a legdöntõbb, ahol a fiatalok néhány nagyon fontos biológiai-technikai dologról értesülnek, hanem az egész komplex nevelési folyamat. Az, hogy az adott iskolában hogyan formálódnak általában az interperszonális, különösen pedig a fiú-lány kapcsolatok." (Buda Béla)

Ha az erkölcsre tompítjuk a problémát, kezdjük a középrendszernél, a pedagógiai rendszereknél. Kezdhetnénk ugyan feljebb is, hogy aszongya addig nincs értelme erkölcstant tanítani, amíg nincs erkölcs a társadalomban - dehogy is nincs, csak épp egymásnak ellentmondó erkölcsi értékrendek működnek - de nem kezdjük, mert ott kinn, fenn, egyszóval másutt - nem fogunk tudni rendet tenni ( ez itt egy munkahipotézis, később cáfolni fogjuk).

A pedagógiai rendszerek alapvető erkölcstelenségét nyilván az adja, hogy a pedagógust autonóm szellemi lényként kezelő pedagógiai irányítás nem tudta megadni az ehhez elsődlegesen szükséges szellemi, és a másodlagosan szükséges anyagi eszközöket, a pedagógust bérmunkásként kezelő irányítás pedig nem tudta megadni az elsődlegesen szükséges anyagi illetve a másodlagosan szükséges szellemi eszközöket.

Erkölcsről beszélni az iskolában - szigorúan vett antropológiai értelemben - akkor lehet majd, ha a tanárt megfizetik, a tankönyvekben, segédanyagokban, főiskolai oktatásban pedig megjelennek azok az árnyalt és jól kifejtett pedagógiák, amikre építhet majd mind a bérmunkás, mind az alkotó pedagógus.

Most - hogy így előrevettük a kötelező "ceterum censeót", hagyjuk el a felső és középszinteket, és csatlakozzunk Buda mesterhez.

Ha az intézményes pedagógia elkezdi majd az úgynevezett erkölcsi nevelést, nem az az óra lesz a legdöntőbb, ahol a fiatalok néhány nagyon fontos erkölcsi alapelvről, kategóriáról értesülnek, hanem az egész komplex nevelési folyamat. Az, hogy az adott iskolában erkölcsösen viszonyulnak-e egymáshoz az iskola lakói.

Kígyózik a sor az ebédlőablak előtt. Elveszi a kicsi a tálcát, a levest, a második félét, kap egy szelet csokis nápolyit (a tanárok kettőt kapnak), majd el kellene vennie a szalvétát, de a szalvétatömb túl messze van tőle, alig éri el. Ha el is éri, aligha tud levenni róla egy-két lapot. A többség nem is tesz kisérletet.

Az ajtónál hatodikos ügyeletes egyik osztálytársával veszekszik a hiányzó tisztasági csomag miatt. Nagy termetû nyolcadikos halad befelé, persze tisztasági nélkül, nagyúri legyintéssel. A kis negyedikes kötelességszerûen mutatja fel csomagját, arcán az önbecsülés romjaival. Elhatározza, legközelebb azért sem hozza ki.

Már két héttel elõtte tudja mindenki: mi készül. A gyerekek külön feladatokat kapnak, órákon át könyvtáraznak, gyûjtenek, a kollégák apró szívességeket tesznek. Elõzõ nap aztán megkezdõdik az igazi sürgés-forgás. Egy helyre kerül a még használható írásvetítõ, magnó, diavetítõ. Az óra korszerûségét a használt technikai eszközök száma minõsíti. Asztalterítõ, virág. A kezdés elõtt fél órával megjelennek az egyenruhás gyerekek, becsukódik mögöttük a teremajtó. Gyorsan elpróbálják még egyszer az óra menetét. A kitûzött idõpont után öt perccel aztán hírnök jõ pihegve a tanáriba. Testület fel, a vigyázzba álló gyerekek közt hátra a székekhez. Jelentés, a csoportok elõadják tudományukat, az óra jól pereg, az a néhány gyerek aki esetleg megzavarhatná "elfelejtett" bejönni. Az idõbõl ugyan jócskán kifutunk, de ez nem zavar senkit, az óra utáni megbeszélésen mindenki kifejezi örömét, hogy egy ilyen remek órát láthatott. Amiben ennyi munka volt.

Ha az utazás konkrét célja mondjuk egy szánkózás lenne a mendei dombokon, akkor azt is elõre el kell magyarázni, hogy a szánkókat hova fogjuk tenni, mikor kezdünk öltözni, hogy az állomáson nem pattanunk rögtön szánkóra, nem ugrálunk a jeges peronon. Aztán a szánkózás. A gyerekeink túlnyomó többségének eddig a szánkózás azt jelentette, hogy lemegy a lakástól száz méterre lévõ szánkózó dombra, szép lassan lecsúszik, lába a szánkó talpán, ha felborul nevetve hempereg, ott marad kiterülve a hóban, ha átázott a kesztyûje, futás fel a másikért.

Itt most meg kell tudnia a következõket:

Ha negyven kilométer/órával zúg lefelé a lejtõn, az elsõ ugratónál széttörik a szánkója, ha nem a lábára érkezik az ugrás után. Tehát ne a szánkó talpára tegye a lábát, hanem tartsa készenlétben. Ha meg már megvolt az esés, ne maradjon fekve a lejtõn, rögtön álljon fel, nehogy a következõ szánkó elgázolja. A lejtõn mindig felfelé nézzen, és persze ne most akarjon hógolyózni, mert ha átázik a kesztyûje, ruhája, vacoghat a tûz mellett.

És persze ahhoz hogy legyen mi mellett vacogni, elõször rõzsét kell gyûjteni. Rõzsegyûjtés után aztán már tényleg jöhet a lejtõ. Persze a szánkók mellett erõs PVC zsákokat is viszünk, a domboldal érintetlen mély havában nagyszerû bob pályákat lehet "kifenekezni".

"A tanár a tábla elõtt áll, feltesz egy kérdést, és várja, hogy valamelyik gyerek válaszoljon. Többnyire hat és tíz között van azoknak a száma, akik nyújtózkodnak a padjukban és lengetik a kezüket, hogy magukra vonják a tanár figyelmét. Alig várják, hogy felhívják õket. A többiek meghúzzák magukat, lesütik a szemüket, mintegy láthatatlanná szeretnének válni. Amikor a tanár felhív valakit /mert csak egy gyereket szólíthat egyszerre/, akkor az elõbb oly lelkesen jelentkezõk arcán most elkeseredés, csalódás, boldogtalanság látszik. Ha aztán a felelõ jól válaszolt, akkor a tanár elmosolyodik, jóváhagyólag bólint és felteszi a következõ kérdést. Ez óriási jutalmat jelent a felelõ számára. Miközben a szerencsés tanuló helyesen válaszol, és a tanár mosollyal jelzi elégedettségét, jól kivehetõ zúgás hallatszik azok részérõl, akik szintén jelentkeztek, de ez alkalommal nem került rájuk sor. Nyilvánvalóan csalódást éltek át, mert lemaradtak egy alkalomról, amikor megmutathatták volna, hogy milyen okosak, és milyen jól forog az agyuk.

E folyamat során a diákok megtanulják, hogy egy- és csakis egy tekintély van az osztályban: a tanár. Azt is megtanulják, hogy a tanár által feltett kérdésre egy- és csakis egy helyes válasz van, az amelyikre a tanár gondol. A tanulóknak az a dolguk, hogy kitalálják, milyen helyes választ vár el a tanár. Megtanulják továbbá, hogy jutalom jár azért, ha a tanár kedvében járnak, megmutatva milyen okosak, rendesek, tiszták és jó magaviseletûek. Ha mindezt ügyesen csinálják, akkor ki fogják érdemelni e nagyhatalmú személy szeretetét és megbecsülését. A nagyhatalmú személy kedves lesz hozzájuk, és elmondja szüleiknek is, hogy milyen nagyszerû gyerekek õk. Csak akkor nincs jutalom, ha egymással beszélik meg a tanár kérdését. A társaik tulajdonképpen ellenségek, akiket le kell gyõzni. A velük való együttmûködés büntetendõ cselekedet - különösképpen akkor ha ez a tudásuk ellenõrzése közben történik...

A vesztesek irigylik a sikeres diákokat és féltékenyek lesznek rájuk, kötekedni fognak velük és azon igyekeznek, hogy lejárassák õket azzal, hogy "stréberek". Esetleg fizikailag is erõszakoskodni fognak velük az iskolaudvaron. A jó tanulók viszont megvetik a rossz tanulókat, butának és érdektelennek tartják õket. Ennek a folyamatnak - amely többé kevésbé minden osztályban végbemegy - az a végeredménye, hogy az osztály tanulói között nem alakul ki barátság és megértés.

A gyerek magára maradt az osztályban. A sok kudarc dacossá tette, eleinte a rajzórához is így viszonyul, mintegy fél a sikertõl. Amikor az iskola beindult, és az elsõ szép rajzok megszülettek, a város egyéb iskoláiból "leadott" hetedikesek kértek, hogy ne tegyem ki a képeket a folyosóra, mert az olyan "égõ".

 

Gyakorlati órát kellett helyettesítenem. A munkafüzet feladatai, munkaanyagok híján, nem sok idõnket vették igénybe. Kettéosztottam hát a csoportot, hogy egy kis technikatörténeti vetélkedõt játsszunk, közben teljesen szándéktalanul valami megjegyzést tettem a virágoskert állapotára. A gyerekek rögtön könyörögni kezdtek: hadd menjenek ki gazt tépni. Szétnéztem, hátha találok valami szerszámot, nem sok eredménnyel. Ekkora libatopot meg a száraz földbõl lehetetlen kitépni. Maradtunk. A másik órát helyettesítõ kolléga engedékenyebb lehetett, mert - ha nem is tépték ki a gazt, de letörögették az oldalágakat.

A gyerekek tehát munkafüzeteket töltögetnek, ismerkednek az "elméleti anyaggal", a kertet pedig a félállású kertész gondozgatja félszorgalommal, a gyerekek meg úgy vigyáznak rá, amennyi munkát õk belefektethettek.

Ha a gyerekek gondoznák, venni kellene annyi kapát, ásót, hogy mindenkinek jusson. Ezeket karban kellene tartani, használatukat be kellene tanítani. A kertész alkalmazása egyszerûbbnek, rövidebb útnak tûnik. Jellemzõ útlerövidítési manõver volt az éjszakai fedõösszeverés ami a romantikát volt hivatva belopni a táborba. Mennyivel elegánsabb, frappánsabb mint a hosszadalmas éjszakai túra.

Az induló iskolában az elsõ napokban megjelennek a Képcsarnok vállalat ügynökei, biztosra mennek, az iskola tízezret nyilván rákölt arra, hogy falai - a harmadrendû rézkarcoktól - a hivatalosság látszatát nyerjék. Ritka kivételként számolt be egy kolléga arról, hogy a megnyitó elõtt õ kapta meg ezt a pénzt ecsetekre, festékekre, tanítványaival aztán az elsõ hónapokban megtermelték a képeket.

Nagyon érdekes megfigyelni, hogyan hasonulnak szinte osztályfõnökükhöz az évek során a gyerekek, átveszik hanghordozásait, mozdulatait, még az öltözködése is követésre talál.

Persze ha az osztályfõnök egy állandó defenzívában lévõ, riadt "entellektüel" /azaz olyan ember, aki a köznapiságban már, a magaskultúrában még nincs otthon/, aki finoman formált szavakkal oktatja ki folyton a gyerekeket bizonyos magasabb erkölcsi szempontokról, folyton ijedezve agresszióiktól, a minta ellentétébe fordul.

A riadt, bizonytalan nevelõ amúgy is csekély vonzerõvel bír a gyerekre. Olvassuk csak el mit ír Sartre a "Szavakban" pesszimista, szorongó nevelõjével kapcsolatos gyermeki érzéseirõl. Minél több ilyen felnõtt veszi körül a gyereket, annál inkább vonzódik a dinamikus, határozott egyéniségekhez.