Vissza az írásokhoz

GYIK

 

A GYIK műhelyről beszélni itt teljesen felesleges volna, itt van körülöttünk, látszik. Már valamivel több értelme lenne arról beszélni, mit jelentett indulásakor, a hetvenes évek közepén.

Akkoriban - kedves gyerekek - még minden más volt, a számítógépek még gőzzel működtek, a rajztanárok pedig bonyolult körmondatokat szerkesztgettek arról, mi hogyan kellene „oda hatni”, hogy valamiféle emelkedettebb vizkult. szemlélet formálódjék. Komoly urak és hölgyek vitatták derűs könnyedséggel, vagy mélyről jövő indulatokkal, hogy az agyunk traffipax felvételt készít vagy modellezi a világot, hogy a rajzórákon komplex vagy vagy „műfajtiszta” tevékenység menjen, és hogy mi is a végső célja ezen óráknak, képzőművészeti kiképzés vagy általánosabb vizuálkulturális szemléletformálás.

 

Ez már egy fokkal jobb volt annál, mint ha valami párthatározatra való hivatkozással indítottak volna, az meg így utólag visszagondolva, egészen meghitté teszi eme vitákat, hogy akkoriban, esküszöm, senkit nem érdekelt a másik etnikai származása, hogy tagja – az egyetlen pártnak, vagy sem- na, de vissza a fősodorba: a pályakezdő rajztanárt ekkoriban is mindig a kimeneti teljesítmény érdekelte. Mi a vége az egésznek? Jó, jó, tudom: a pedagógiának soha nincs vége, de mégis csak van egy pont, amikor elkészül valami munka, megállunk egy pillanatra, mert úgy érezzük, most valami befejeztetett, aztán tovább mozdulunk ebből a pillanatnyi dermedtségből. Odébb megyünk. „Elmész te az odébba!” Régebben ez a bizonyos odébb pontosabban volt definiálható. Na, fiam, leérettségiztél, akkor most már hivatalosan is rágyújthatsz, ihatsz egy pohár bort, itt egy kis pénz, menj el a lányokhoz, kézcsókom a Madamnak! ( Mert hát az embernek vágyai vannak, de gyermekeim anyjával mégsem művelhet afféle dolgokat!)

 

Az iskolai füzetek dobozba kerültek, hogy majd az unokáknak meg lehessen mutatni. Látod fiam, ezek apád gyöngybetűi. Mert már borítékolható volt a következő lépés, a maturát követi a diploma, a fiú lassan átveszi a céget, az apa a nagyapa szerepkörét, és mi jobb lehet annál, mint előszedni a régi dobozt, mutogatni az apróságoknak. Hidat építeni az időben.

 

Aztán ez az egész bonyolultabbá vált, nálunk egyszerű és brutális okokból, nyugatabbra kissé más volt a történet, de erről majd később, most maradjunk csak annál, hogy valamiféle befejezettségek mindig adódnak, ha a folyamat végtelennek tűnik is. És hát ezek a végek eléggé hasonlóak voltak: rajzolgassunk-festegessünk-agyagozzunk egy kicsit, és ne menj rózsaszínnel arra a zöldre! Légy illedelmes, jól nevelt, tanulj meg kulturáltan bánni a dolgokkal.

És az illemre nevelt festegetett, a „durva” gyerek meg sunyizott, makrancoskodott, ellenszegült. Amin meg lehetett bántódni, sértődni, ah, mi durva világban élünk, vagy rá lehetett dörrenni:  Maradj abba fiam, mert szétültetlek!”

 

Az elméletalkotók gyakorlati teljesítményeként láthattunk korrektül megfestett képeket, még nonfiguratívat is, megmetszett linókat, többnyire természetesen abból a másodlagos fajtából valót. A tanár már maga sem tudta hozni mondjuk Van Gogh csúcsfényeit, csúcsszíneit. Valamit visszavett belőle, a tanuló meg még ebből is, de ha iparkodott, akkor később túltehetett tanárán. „Azt azért nem lehet elvitatni tőlünk, hogy mi is kortársak voltunk!”

 

Vagy láttuk a gyermekkor továbbélését, afféle negatív visszacsatolásként létrejött egy gyermek-művészet-világ. Kifinomult kis nippek - olyan kis aranyos, istenem- től az „emberes brutális munkákig Mednyánszky tudott csak valami hasonlót!”. „Tizenhat éves koromra úgy tudtam rajzolni, mint Raffaello, de egy élet kellett hogy megtanuljak úgy rajzolni, mint egy gyerek!” – sóhajtott Picasso. És hát valóban nincs annál elemibb erejű pillanat, mikor egy gyerek elmélyülten, izgatottan, vagy néhány könnyed mozdulattal egymáshoz társít fogalmakat, dolgokat, megmutatja a világ egy általunk már elfeledett arcát, és persze nincs rosszabb annál, mint ha azt látjuk, hogy valaki ezt a gyermeket oda akarja szögezni ehhez a helyhez, kis eleven díszként. Tessék csak elolvasni Sartre-tól a „Szavak”-at! Egészen más lehetett Földi Péter rajzóráin festeni, mint egy „Gyerekek, van megint egy pályázat!”-szakkörön.

 

A látható élmezőny mögött persze egészen más minőségeket is láthattunk. Legegyszerűbb ha elképzelünk magunk elé egy koordinátarendszert, a függőleges tengelyt nevezzük mondjuk  paradigmatikus tengelynek. Az origó felett néhány fokkal a sormintás, geometrikus befoglaló formakereső rajzolgatás, innen emelkedhetünk az élményvezérelt szabad gyermekrajzokon át a „kortárs” pedagógiákig. A vízszintes pedig legyen a praktikus tengely, azaz, hogy a tanár pedagógiai világához milyen gazdag szellemi él fizikai eszközrendszer  társul, milyen nergiákat fordít pedagógiai szándékai megvalósítására. A zéróban nincs vízfesték, nincs rajzlap, a gyereknek mutatnak egy rossz olajnyomatot, vagy vetítenek pár fakó diát: ez a művészet, ezt tisztelned kell, mert nagy dolog! Most pedig vegyétek elő a keretezett lapot, írjátok fel szép szabványbetűkkel: kerekes kocsi, és készítsétek el a vetületi rajzokat.

Aztán megjelennek a félfamentes lapok, halvány gombfestékek, zsírkréták, majd néhány közbülső fok után ott találjuk a minden szükséges eszközzel felszerelt kortárs képzőművészeti műhelyt. A két tengely azonban még kevés, valahogy azt is jeleznünk kellene, milyen a kultúraközvetítő tanár súlya, életgazdagsága, bátorsága, figyelme. Kellene tehát egy harmadik tengely, úgyhogy hagyjuk is ezt az egészet. Ha a pedagógia koordinátarendszer volna, kötényem is honnan volna. Elégedjünk meg azzal, hogy amire, mint vizuálpedagógiánk állására hivatkozni szokás, az ötvenegynéhány embert, műhelyt jelent, a többiben kézen-közön keringő „jól bevált” tanmenetek feladatai eredményeznek gyenge kis „bilduskákat”.

 

Mielőtt még bárki felpattanna, hogy az iskolába rohanva dörgő hangon vonja felelősségre a rajztanárt, igazgatót, had utaljak egy egyszerű tényre: az iskolát törvény kötelezi a NAT tartalmak tanítására, de az iskolafenntartókat nem kötelezi törvény a NAT-komfort tantervek tanításához szükséges eszközök biztosítására, amely tantervek mögött persze hiába is keresnénk az eszközjegyzéket. Amint persze a feldolgozott irodalom is hiányzik. Elsősorban tehát azt a közoktatáspolitikát kellene felelősségre vonni, amely folyamatos törvénysértésre kényszeríti tanárait, a tantervek mögött rejtett tantervek húzódnak, a szabályok mögött rejtett szabályok, viták ha folynak ( lásd titok vita), azok mélyén rejtett viták zajlanak, máskor szívesen folytatnám a bevezetést ezen jeles vadkertünk dezorganikus világába, most inkább visszatérnék ahhoz a pillanathoz, amikor két fiatal képzőművész Szabados Árpád és Várnagy Ildikó - azt gondolta, hogy nem fog szemléletet formálni, nem terel senkit semmifelé, nem gondolja el, hogy egy gyereknek miféle sors való, hanem beviszi egy jó nagy terembe – mert tér az legyen – mindennap használatos eszközeit, ecseteket, festékeket, kamerát, tollat, papírt, deszkákat, szögeket, és majd meglátjuk mi lesz, ha gyerekek kezébe kerülnek. Mert ha körülöttünk mindenki erre-arra igyekszik hajlítani a gondolatmeneteket, akkor ne álljunk be egyik menetbe se! Álljunk inkább a gyermekek közé. Ne szemléljük a dolgokat, hanem éljünk velük, hagyjuk hatni őket magunkra. Közben persze szemlélődünk is, osztatlan vagy megosztott figyelemmel. Érdeklődők jönnek, szavakat keresgélünk hát a történetre. Képeket, szavakat  visznek el tőlünk a fejeikben. Látják, hogy szemléletünkben nincs szakadás sem az id. Markó Károlytól mondjuk Hajas Tiborig ívelő vertikális, sem az Ommage,á Bartók installációtól a folyóparti kavicsot felemelő kézmozdulat horizontális skáláján. Foglalkozásainkon a gyerekek beavatódnak ebbe a világba, egyik többet érzékel az anyagi, másik a gondolati világ természetrajzából, egyénenként is fontosak számunkra, ismerjük őket, de a feladatok jó része csak közösen teljesíthető. Gyakran tapasztalják, hogy „Tagjai vagyunk egymásnak!” És erről nem beszélünk nekik, hanem beavatjuk őket. Sőt, magába a beavatásba is beavatódnak, a művészeti problémákkal való találkozásra is reflektálunk. Olyan kérdésekre is válaszokat keresünk, amik felett a hagyományos művészetpedagógia könnyedén elsiklott, vagy idegesen elrántotta a kormányt.

 

"… evidenciaként kezelhetjük-e, hogy a művészet mindig, minden körülmények között antropológiai szükséglet kifejezése, kielégítése? Mi az a szükséglet, amit a művészet, és csak a művészet elégíthet ki? Melyek ezek a 18. századi rekvizítum szóval jelölt humánus szükségletek, illetve mik azok, amiket így hívunk? És vajon tényleg azokat fejezi ki a művészet? Ha tehát létszükséglet kielégítésének tételezzük a művészetet, akkor milyen módon történik ez? - Meg kéne már egyszer vizsgálni a művészettel kapcsolatban ellenállhatatlanul feltörő, reflektálatlan, zabolátlan humanitás-furorunkat , melynek a mélyén valamiféle antropológiai önszeretetet sejtek, azt a "összemberi narcizmust, amit a jelzett, tragizáló historizmussal, történetfilozófiai pesszimizmussal és sematizálással csupán leplezünk, kompenzálunk, és folyvást lejáratunk. " ( Balassa Péter: A színeváltozás. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982. 427.o.) 

 

 

Heller Ágnesnek van egy megjegyzése, a reneszánszról elmélkedve: "A művészetben ábrázolt szépséget és harmóniát, … megtestesített értékrendszert, mint értékrendszert kell visszavonatkoztatni a valóságra, a szépség világában kialakult értékhierarchiát (mely oda természetesen az erkölcs társadalmi világából került) kell érvényesíteni az életben."

 

Amikor pályakezdőként egy szabad képzettársításos kompozíciós játék-órát tartottam, döbbenten fedeztem fel a gyerekek munkáiban Vajda Lajos metafizikáját, Juan Gris szelídségét, Picasso életörömét, erejét, Rouault komorságát, Ámos Imre befelé pillantásait. Hogy ne gondolna rá az ember, hogy ebből az önfelmutatásból egyszer majd önfelismerés lehet. És persze hogy ne tudná, hogy ez a néhány megfestett kép, vagy akár a végigdolgozott négy év nem jelent többet egy enyhe símításnál, lendítésnél, ami, ha jó időben, jó közegben érkezik, nagy energiákat szabadíthat fel, rossz időben, rossz közegben viszont akár nagy bajokat is okozhat.

 

Hogy mi lett, azt itt látjuk. Kitágult a kultúra fogalma. Jobb emberek már nem járnak a lányokhoz, és gyermekeik anyja sem a fiúkhoz, mert – ha erre nem is szoktunk különösebben felfigyelni, de eltűnt az a régi, zsigerből osztályozó világ, amiben minden kasztokhoz kötődött.

Egy szertelen kis utalás. ”Terjed a pénz szaga hét országon. Büszke a bankos a bőrdíványon. Alszik a lány feje szépen billen, kétezer év tudomány felszisszen.”

 

 

Sóvárogva figyeltük, persze, könnyű nekik ott, a Galériában, mert… miért is? Nagyobb a tér, több a pénz, tágabban értelmezik a kultúra fogalmát, nem felkészíteni akarnak az életre, hanem élni az életet… de hisz mindez nekünk sem elérhetetlen.

És ezzel már annál is vagyunk, amiről leginkább érdemes beszélni. Mi ma a GYIK műhely szerepe, értéke. Eltelt harminc év, néhány dolog változott ugyan, a számítógép már nem gőzzel működik, amikor működik, de megmaradt a szemléletformáló igyekezet – hogy az miféle lenne – arról megint csak veretes körmondatok szólnak, ettől most megkímélném a jelenlevőket. Maradjunk csak a rajzolgatás, agyagozás mögé rejtett jóízlésen való görcsölődésnél.

 

És szerencsére megmaradt a GYIK műhely is,

 

Nekem elhihetik, én aztán igazán finomra szőttem egynémely hálórészt.

Szbados Árpád, Szemadám György, Sinkó István…… legnagyobb erénye, bátorsága, tisztessége épp abban rejlett, hogy nem kezdtek hálószövésbe, nem akartak okosabbak lenni az életnél, meghirdették a nyomkövető pedagógiát.

Van a művészi gyakorlat, meg az élet – köznapiság – meg a kettő közötti folyamatos átmenet.

Konkrétabban: élünk, jövünk-megyünk, vannak dolgok, személyek, amiket akiket szeretnünk, másokat meg nem, és szeretetünk, ellenszenvünk visszaköszön ránk, van akinek a folytatásos megasorozatokból, másnak a graffitikből, …. Most ide kellene egy non plusz ultra.

 

 

 

Ha jól meggondolom, magáról a GYIK műhelyről nem mondtam, el túl sokat, az például nem derült ki, hogy lemásoltam valamennyi megjelent szövegüket, na, jó, Recognitával, de ez most mellékes, fő, hogy ott van a gépemen, ha valamit tervezek, mindig átfutom, ők hogyan csinálták.