Medgyesegyháza.[1]

"De mit csinál mindenki? Erre nehéz válaszolni."[2]

Még most is gondolkodom, kell-e ide ez a függelék? Nem lenne-e elég megjegyezni: játszottam, felnőttem egy magyar faluban, mint bárki más. Csináltam, amit mindenki!

Ha nagyon beleereszkednék, másik könyv lenne belőle. Igazából ezzel a másik könyvvel kellett volna kezdeni a vázlatokat, bemutatni: hogyan lett a falusi kisfiúból biológia-rajz szakos általános iskolai tanár. Történeteket sorolni, beállítódások gyökereit vizsgálni, hogy érthetőbbé, könnyebben elbeszélhetővé váljanak a pedagógus pálya eseményei. Idő hiányában ez egyelőre reménytelen. Töredékeket írni a vázlatok elé, meg már tényleg túlmenne minden határon.

Mégis ide kell csatoljam ezt a függeléket, mert egy interjúban[3] elég sok féligazságot fecsegtem össze, amit azóta is restellek. Tehát pontosítva:

 

A hatvanas években négyezer valahányszáz ember lakta falu. Szent István alatt épült első temploma, de a tatárjárás, majd a török hódítás alatt pusztasággá vált. Az 1800-as években kezdett újra faluvá népesülni. "Bolgárkertészek" települtek ki Békéscsabáról. Bolgár persze egy szál sem volt, a telepesek többsége szlovák. "Két magyar van csak a faluban, Holecz, meg Hrdlicska." No, meg néhány román, roma, sváb és akadtak magyar családok is, de az alaphangot azért az újonnan megkapaszkodók, feltörekvők adhatták. Idegenben újult erővel dolgozni, őrizni az otthon melegét, meg persze egymásba kapaszkodni. Támogatni egymást. Szerszámok jártak körbe, ha valakinek valami alkatrész kellett, néhány órán belül kapott valakitől. Hacsak nem: „Elébb hozd vissza a múltkorit!” Sarusi Mihály, Závada Pál, Kiss Anna történeteiben folyton ismerősökre bukkanok.

 

A falu meséi azokról szóltak, akik „vitték valamire”. „Kiemelkedtek”. Valahol messze mérnökösködnek, gyárigazgatnak, vagy itt köztünk csinálnak valamit, amit csak ők tudnak.

 

 Nagyközség. Járási székhely is lehetne, de Mezőkovácsháza valamiért megelőzte. Strand is ott épült. Nagy volt az "élet", csillagász - fotó - színjátszókör működött, a focisták kétszer is játszottak a Népstadionban, Szabad Föld kupadöntőt. Néha NB 1-es csapatok jöttek le egy-egy kupa vagy bulimeccsre. (Valamelyik híres pesti csapat ellen játszottunk. Szabadrúgást kaptunk a tizenhatos előtt, valaki rálőtte, egy keresztbefutó játékos meg alávetette magát a labdának, az megpattant a hátán, átrepült a sorfalon. A kapus persze könnyedén leszedte, de azért mutattak valamit a medgyesiek is a nagyoknak. (Már gyerekként is éreztem a dolog sutaságát. "Nem, én nem szeretnék ilyen idétlen, aláhasalós trükkökkel élni. Nekem meg kell tanulni azt, amit a pestiek tudnak.") Az edző Marosvölgyi tanár úr (Mezei György stílusú testnevelő), aki ugyan atléta volt, de itt fociélet van, hát átváltott a labdarúgásra. Neveltjei eljutottak az NB 1-ig, ő maga később a Békéscsaba pályaedzője lett. A kézilabdát Liker tanár úr gondozta, ő meg később az Nb 2-es Szarvasi Óvónő edzője lett. Ping-pong asztalokra jártunk rá mindenféle helyeken, hirtelen a cipész szövetkezeté jut eszembe, aztán Felletár Béla tanár úr szakosztályt alapított.

A fotókört édesapám vezette, leghíresebb tanítványa kijutott az NDK-ba a "fotó főiskolára".

Omega, Illés, Metró koncertek a művelődési házban. "Regionális kultúrközpont."

A körök várták az új beltagokat. Nagy volt a nyomás: te is „legyél valaki!" Ha „valaki” vagy, többet megtehetsz, mint más. Bejárhatsz, feljárhatsz, találkozhatsz. Szabadabb leszel. Jobb életed lesz. Ebben a világban csak az adhat valamennyi védelmet, ha ismert vagy, sok a tisztelőd, barátod. Lám, Puskásék még a legszigorúbb rákosista időkben is mit meg nem engedhettek maguknak. Van néhány helyi példa is. Simai Mihály költő, Schéner Mihály festő. Juhász Ferenc felesége is medgyesi. Voltak persze „józanabb” családok is, ahol már eleve rejtőzésre nevelték a gyereket. Maradj csendben, maradj itthon. Ott kinn csak rosszul járhatsz. Nem igazi élet az, mindenki csak elvenni akar tőled. Szikkadt öregek meg néha gonoszkodva sziszegték: „Ne tudj sokat! Ne akard többre vinni, mint apád! – leráztuk magunkról. Aki számított valamit, az többre akarta vinni. Volt akinek sikerült, volt, aki belerokkant, volt aki belejózanodott a szülők életébe. És hát persze nyilván volt olyan szülői élet, amibe érdemes volt belejózanodni.

 

Nagy nyári viharokban fenn lógtunk az eperfán: "Kormányos! Hét fokkal jobbra!" Hajóztunk a rejtelmes sziget felé. („Szent isten, beléjük csap a villám! Á, dehogy, ott a villámhárító a szomszéd házon, meg a magas nyárfasor, ha vágni akar, inkább odavág!" Persze ha már nagyon közel dörgött, futottunk be az eresz alá.) Aztán, ahogy nőttek a tócsák, kapákkal vezetgettük a vizet a nagy árokba. A kis vízvezető csatornákra kiraktuk a cirokból, napraforgóbélből összerótt vízimalmokat. Forogtak, kalapáltak, emelgettek. Ahogy kisütött a nap, előszedtük a mosóteknőket, evezgettünk a nagy vízen. („Húsz négyzetméternyi, derékig érő!”) A község egyetlen állandó vize, a "Róka tó" - a piócás kenderáztató gödör - meg ennek lehetett a tízszerese. Eleinte ide jártunk ki fürdeni. (Só a parton, ha ránk ragadt a pióca, futás kifelé, sót kell szórni a hátára, akkor leesik.) Később elkezdtük a biciklizést Csanádapácára, Gyulára, Békéscsabára, majd Mezőkovácsházára. Többnyire a strandokra, néha a szabad vizekre. Körös, Élővíz csatorna, Száraz ér.

 

A falunak nem voltak egységes gyermeknevelési normái, volt ahol verték a gyereket, volt ahol néha elcsattant egy pofon, másutt soha, vagy legfeljebb egyszer (kétszer), az a bizonyos "egész életre szóló." A gyerekek szabadságfoka is meglehetősen különbözött. Volt olyan család, ahol szigorúan zárt ajtók mögött nőttek fel, csak egy-két rokoni vagy szomszéd család hasonló korú tagjai járhattak át hozzájuk játszani meghatározott időközönként. A körzeti orvos fiát csak látásból ismertük, a szomszéd román család is védte gyerekeit a külvilágtól. Mások kijárhattak a ház elé játszani, de nem mehettek át a szomszédba. Volt, aki az utcából nem mehetett ki, a többség azonban szabadon csatangolhatott a faluban. A zártabb életet élő családokban a szigorúan kiszabott játékidő leteltével beszólították a gyereket, vagy elküldték az udvarból a vendégeket. Másutt, ha eljött az uzsonnaidő, annyi kenyeret vágtak, ahányan az udvaron játszottunk, ha a család nagy közös munkába kezdett, beálltunk vendégmunkásnak. Ilyenkor azok is keményen dolgoztak, akik otthon menekültek minden munka elől.

Görbe szögeket szedegettünk a cipészüzem udvarából, kiegyenesítgettük, barkácsoltunk a fészer alatt. A. Pista, a későbbi alumínium mérnök, kis gépek százait fabrikálta. Néha karbid darabot találtunk, pukkantgattunk vele a tócsákon. Amikor véget ért a karbidlámpák korszaka új alapanyagot talált a bombaipar. Gyufafejeket kapargattunk, hipermangánt vegyítettünk titokzatos porokkal, az elektromos gyújtást a széttört zseblámpaégő szolgáltatta. Bodzapuska ipar, ólomöntés - faragás ipar, rézlemez domborítás, gipszöntés műanyag tálak recés fenekébe, kifestegetés vízfestékkel. Vízkerékre épített mechanikai játékok, gyertyás, petróleum égős gőzhajó iparok, vitorlás hajó egy darabból faragva, lécekből, gyufaszálakból ragasztva, kunyhóépítés, magasles ácsolása a faágak közé, vagy rejtekhely berendezése valami padláson.

Szinte minden udvarnak volt valami különlegessége. Kis atlétapályák, magasugró gödrök, állványokkal, lécekkel, focipályák kiskapukkal, bigéző helyek. A kicsik persze csak a közvetlen szomszédba jártak át, a nagyobbak már a faluszéli erdőkbe is kikalandoztak. Ekkor már persze íjaink voltak, a tegezben feltollazott nyílvesszők lapultak, elvileg vadászni indultunk, amiből persze mindig céllövészet lett. Szalmakazlak tetejéről ugráltunk a mélybe, a bálázott kazal réseibe furakodva egérjáratokat építettünk, fogócskáztunk. Félelmetes élmény, ahogy a vak sötétben kalandozol, már nem tudod, merre lehetne kijutni, megfordulni sem tudsz, hátrálva tapogatózol visszafelé, lábbal keresve a legtágabb vágatot, ahonnét jöhettél. Vagy, ahogy keresgélsz a járatban, egyszer csak megérzed, hogy melletted, a kiöblösödésben, lapul valaki.

A Tarzan film nagy hozadéka lett a Majomfogó a kis tölgyerdőben. A fák tetején fogócskáztunk, másztunk, egyik ágról a másikra, a földre lépni tilos volt, de az összeérő vastagabb ágakon át lehetett kapaszkodni, vagy a fa tetejét belengetve át lehetett lendülni a szomszéd fára. Mindez négy-öt méter magasban.

Az Ivanhoe után természetesen rögtön elkészültek mindenféle bádogokból a páncélok, sisakok, nagy kőrisfa pallosok bonyolult kézvédő rendszerekkel, mert hamar rájöttünk, hogy ez a legsebezhetőbb pontja a páncélos vitéznek. Ha kap egyet a kezére, rögtön elejti a kardját. Régi tőrök, kardok markolatvédő rendszerei mintájára tökéletes csuklóvédelmet tudtunk elérni, megint csak a vérteket kezdtük hát döngetni, ha nagyot vágsz rá, majd csak elszalad előled. Aztán egyszer egy közönséges kis apród, akinek természetesen nem jutott semmiféle páncél, gondolt egy merészet, fogott néhány kidobott cementeszsákot, lyukat tépett a nyakának, a karjaira, lábaira is zsákot húzott, és csak nevetett, ha elérte egy rettenetes kardcsapás. A zsák ugyanis kilapult a kard alatt, és a nagy felület teljesen megszelídítette az erejét. Nosza, mind eldobáltuk a páncélokat, nekiestünk a zsákoknak, és a hadakozás most már valóban harcművészeti szintre emelkedett, és persze véget is ért. (Páncélban amatőrködés, zsákban meg hogy nézünk ki!)

Nagyokat fogóztunk a „Rakodón”. A vasútállomás melletti három karámból, egy mázsaházból és két felhajtó rámpából álló betonépítmény falain, nehéz vasajtóin mászkáltunk, rohangáltunk. Az ajtókat nyitogatva-csukogatva valóságos stratégiai játékká vált az egyszerűnek tűnő fogócska. Ráadásul mindig be kellett számítani az előtted lévők játékerejét, gyorsaságát, méretét. Meg tudod-e kerülni őket a falon? Ki kell-e várnod, míg átjutnak? Aztán, ahogy nagyobbak lettünk, megtanultuk átugrálni az ajtókat. Tenyérnyi területről ugorva hasonlóan tenyérnyi oszloptetőre kellett megérkezni másfél méter magasságban. Igazi cirkuszi mutatvány volt.

És persze időnként bozótos mélyére húzódtunk, padlásokra másztunk játszani a lányokkal, már kisgyerekként is éreztük, hogy ezeket a játékainkat a felnőttek nem néznék jó szemmel, ámbár voltaképp alig akadt játékunk, amit minden felnőtt jó szemmel nézett volna.

Ezeknek a játékoknak önmagukon messze túlmutató hozadéka van. Vegyük csak a fáramászást. Jó, rendben van, a gyerek felkapaszkodik a fa tetejére, erősödik, ügyesedik, messzire lát, feltámad benne a messzebbre-magasabbra jutás vágya, gorillának, Tarzannak képzeli magát, erősnek, hatalmasnak, felnőtt szerepet próbálgat. Kész. Csak hát, a cseresznye az ágvégeken volt a legédesebb. Minél kijjebb másztam, annál finomabbat ehettem, és persze annál közelebb jutottam ahhoz, hogy letörjön az ág. Meg kellett keresnem azt a határpontot, ahol már elérem, de még nem törik. Egy-egy terméscsomóval könnyen kezemben maradhatott egy kis leveles ágdarab is, nem szép munka, a befelé hajlított nagyobb ágak letörése már kimondottan bűn volt. Határokon egyensúlyozgatott hát az ember, megtanulta korlátozni a vágyait a biztonsága érdekében, és kockára tette a biztonságát, hogy teljesíthesse vágyait.

Vagy a katonázás a homokban. Eleinte csak felállítottuk a búcsúban vásárolt kis műanyag katonákat, ágyúkat, aztán lőttük egymást, az utolsó katonáig. Persze folyton összevesztünk. Lőhet-e úgy a katona, ha nem lát ki az ágyú mögül, mi számít elesésnek, milyen magas falat tud megmászni egy gyalogos, milyen sebességgel mozoghatnak előre a harckocsik? Elkezdtünk szabályzatokat szerkeszteni, előre megterveztük a várakat, rögzítettük a csaták menetét, a végén már tovább tartott a csaták megtervezése, dokumentálása, mint maga a játék. Az iskolában épp hogy csak bukdácsoló gyerekek kockás füzeteikben egészen bonyolult folyamatokat voltak képesek áttekinthetően modellezni.

Egy idő után aztán a játékok kezdtek kiürülni, unalmassá válni, ilyenkor vagy váltottunk valami másra, vagy egy időre alábbhagyott a játékszenvedélyünk.

 

No, de ne kerüljük meg a bozótosokat, padlásokat, pincéket se. Érdemes lenne egyszer alaposan végiggondolni gyermekkori intim játékaink hozadékát is. Akkoriban, fiútársaságunkban, nem volt szokás ennek kibeszélése. Férfias szeméremmel hárítottuk el, ha valaki ilyesmivel próbálkozott. Csak saját élményekből tudnék dolgozni, a Vázlatokban akad is rá példa, itt csak azt említeném, hogy amikor Freud gyermeki erotikát kifejtő tételeinek kritikáját olvastam, azt gondoltam, hogy ezek a kritikusok valami végtelenül sérült, torz emberek lehetnek, ha nincsenek finom érzéki gyermekkori emléknyomaik. Az erotikával foglalkozó irodalomban pedig zavart a mesterkéltség, vagy az a bizonyos elfojtások táplálta indulatiság. Buda Béla jegyzi meg valahol, hogy az európai kultúra története voltaképp elfojtások története.  (Az utóbbi években már valami azért változott. Vannak biztató jelek, de azért az erotika még mindig túl darabosan, dacosan jelenik meg a magas irodalmi nyelvben. (És ebből bizony még Esterházyt vagy Kukorellyt sem tudom kivenni. Nádas Péter alapos olvasásához egyelőre nem juthattam el. A bulvársajtóban, netes fórumokon megjelenő „közbeszéd” meg bosszantó közhelyességgel támad alulról.) Nagy feladat az elfojtások „megőrizve leszámoló”feldolgozása.

 

A játékok intimitás tartalma finom skálán modulálódott. A harci játékoké a nullához közelített, a hajléképítés, barlangásás, padlásokon való szobaberendezés már kissé meghittebb kapcsolatokat feltételezett. Ellenkező nemű partnerek játékai pedig gyakran kaptak egészen érzéki tartalmakat. A lakberendezést követő házastársi szerepjátékok a nagykönyvek szerinti - az átöltözős, betörős, emberrablós játékok pedig a bizarr érzékiség világából. Kiben-milyen mély emlékek maradtak, nem tudhatom.  Megmaradt-e egy dombról lehemperedés élménye? Porszag, fűszag, kis félelem, nagy diadal. Vagy a még félelmetesebb diadalok. A járdán biciklizve minden sarok előtt aggodalmasan lassítgattam, figyeltem meredten a fal éle mögé, nem bukkan-e ki valaki.  Egyszer – magamról megfeledkezve – csak úgy magam elé bambulva mentem bele a sarokba, és valami hihetetlen könnyedséggel kerültem ki a szemem sarkában feltűnő gyalogost. Döbbenetes élmény volt. Kísérletezni kezdtem. Rájöttem, hogy ha a látómező oldalsó területein észlelem a mozgó alakokat, gyorsabban tudok reagálni. Csak hát ezzel a tudatomból a tudatalattim felé tereltem a veszélyt. Néhány hét eltelt, mire elfogadtam: jobban járok, ha „egész testtel” gondolkodom. Mindezt persze csak akkor gondoltam így végig, amikor biológia órán feltárult a dolog élettani háttere.

Ezek a korai élmények tovább éltek bennünk, mintegy megalapozták későbbi szenvedélyes sportpályafutásunkat. A korai érzéki élmények valószínűleg hasonló alapjait jelenthették későbbi szerelmi kultúránknak, az egyéni érzékenységek mértékében. Egyikünkben esetleg életre szóló, szinte monomániásan hajszolt örömforrásként maradtak meg a korai erotikus játéknyomok, másikunkban inkább csak valami kellemes emlék, a harmadikban többszörösen elfojtott, falakkal körülbástyázott szégyenletes bűnként.

Dolgoztunk is persze, a háztájiban, a kertben, a munka néha játék, néha végkimerülésig tartó robot volt, már alig bírtuk emelni a kosarat, és még a fele sem fogyott el a halomnak, ahonnét a morzsolóhoz hordtuk. Nem jutottunk a tábla végére a kapával. Hetedik-nyolcadikosként, középiskolásként  már komoly termelő munkát is végeztünk. Gyomot irtottunk a vasúti töltésen, hagymát pucoltunk a „Mezőker-nél”, vagont raktunk, én még a vályogvetésbe is belekóstoltam. Ezek a munkák a felnőtté avatás részét képezték, önként vállaltuk, jó volt a barátokkal együtt dolgozni. A vasútnál órabérben csákányozgattuk ráérősen a gazt, a többi teljesítménybéres volt, egy-két hetes kis házi olimpia. Ki bír többet?  Amikor elkezdődött a fólia alatti paprikázás, a gyerekek egy része otthon is üzemszerű termelő munkát végzett a kertben. Én meg a favágóiparban dolgoztam, de erről később.

A munkák során megfigyelhettük a különböző munkavezetői-beosztotti, férfi-női magatartásokat. Voltak munkavezetők, többnyire férfiak, akik előre kikészítgettek mindent, kötözőzsinórokat, ládákat, stb., és maguk is együtt dolgoztak a többiekkel. Mások viszont a nehéz robotot a beosztottakra bízták, maguk inkább osztályozgattak, szerszámokat javítgattak, végezték az úgynevezett szakmunkákat. Testnevelőtanár unokabátyámnak segítettem bekapálni a kukoricáját. Elértünk az első sor végére, gimnasztikát vezényelt. Hülledeztem. Miféle városi szokásokat vett fel? De azért csináltam. Minden sorvégen ismételtünk, és csodálkozva tapasztaltam, hogy elmaradt a szokásos derékfájás. 

- Látod, ha az a sok görbe öregember ugyanezt csinálta volna, ma szálegyenesen járnak.

(Akkor elgondolkodtam kicsit ezen. Vajon arról van-e szó, hogy azért nem tornáznak kapálás közben, mert az utolsó csepp energiájukig kapálnak, és ez a többlet energia már egyszerűen nem zsarolható ki a szervezetből, vagy lustaság, rossz szokás. Még bőven beférne az energiaháztartásba?)

És hát volt még egy életünk. Reggel kentem egy nagy zsíros kenyeret, kiültem a téglajárdára, a napra, nekidőltem a házfalnak, és olvastam az épp esedékes regényt. Aztán jöttek a szomszéd utcák gyerekei: - Mit olvastál? Meséltem, utána többnyire eljátszottuk a történetet.

Sorra hordtam ki a könyvtárból a kalandregényeket, diafilmeket. Verne, Jókai, Cooper történetei „táplálták gyermeki ábrándozásainkat.” Az olvasottak visszahatottak, a kis tócsahajózások vad tengereken tett utazásokká váltak.

Iskolába is jártunk, az alsó tagozatból nem sok emlékem maradt. Olajos padló (Csak le ne essen rá a fehér "svejcisapka"!), Török tanító néni, ahogy a betűket rajzolja a táblára, hátratett kezű üldögélések. Harmadikban már másik tanító nénink volt, magas, szőke, kedves, akkor sem jött zavarba, amikor a padok közt sétálgató szakfelügyelő a kis Karlik táskájában egy kést talált. „Falusi fiúkkal megesik, de többet ne hozzatok ilyesmit az iskolába!” Aztán ötödikesek lettünk. Átkerültünk a felsősök iskolaépületébe. Az első napok élménye: Szécsi tanár úr megtartotta az első óráját, elmondta „merre hány méter” – mi is ez az egész földrajz tanulás, nem várta meg a kicsöngetést, hóna alá vágott naplóval felszegett fejjel indult a tanári felé. "Kérem szépen, én befejeztem az órát, nekem ne írják itt elő, hogy meddig kell tartanom!" - mondta a testbeszéde. Másnap meg fülénél fogva vitte a szomszéd gyerekeket: "A két pék!" - hallottam, és nem akartam hinni a szememnek. Hogy-hogy ezt a két nagyfiút, akinek az apja a pékek, (kocsi, lovak + kocsis) főnöke, csak így fülön lehet kapni? Ekkora hatalma van egy tanárnak?

Bogarakat, növényeket hordtunk Karsai tanár bácsihoz, "mi lenne a neve"? Ha döglött denevért, vadgalambot találtunk, megpróbáltuk kitömni, hol sikerült, hol nem. Mérsékelt érdekességű kísérletek a fizika-kémia órákon, de azért kísérletezgettünk. Amikor fénytani bemutató jött, behúztuk a fekete függönyöket, és valóban láttuk a prizmából kilépő szivárványos sugarakat. Volt egy kis fotolabor is, nagyítgattunk, mesélték, hogy a nagyok időnként akt képeket is másolnak.

Technika órákon megtanultuk a kertészkedés, asztaloskodás, lakatoskodás alapvető fogásait, és persze nem munkafüzeteket töltögetve, hanem munkadarabokat készítve. Utóbbiakat persze otthon is megtanulhattam volna, de nem nagyon volt rá alkalom. Édesapám mindig az üzemben, vagy a laborban volt. Később már mutatott ezt-azt, de ekkorra már eldőlt, hogy humán pályára megyek, tehát csak annyit tanultam, amennyi a háztartás körüli mesterkedéshez kellett. Ne feledjük, a szocialista világban ez azért nem volt kevés, az Ezermester újság az egyik legfontosabb szakirodalom volt, mert megmutatta, hogyan lehet használhatóvá tenni a nagyipar gyártotta eszközöket, gépeket.

A gimnáziumba ekkoriban vezették be az 5+1 rendszert, azaz öt napig tanultunk, a hatodik nap üzemi gyakorlat, ekkor kellett volna megtanuljuk az asztalos szakmát. Nem szerettük, ácsorogtunk reggel a hideg udvaron, aztán bementünk, és vagy volt valami munka vagy nem. Egyik se jó.  Nem is nagyon emlékszem mi történt ott, egyszer valami deszkákat tologattunk át az "abrikteren".  Aztán negyedévben megszűnt az egész, nem kaptunk szakmunkás bizonyítványt, szakmai tudásunk ugyan több mint a semmi, de nem érte el a szakmunkások szintjét. A családi munkák során valamennyire megtanultam kaszálni, hegeszteni, csapolni, menetet fúrni - metszeni, falat rakni, villanyt szerelni is. Gyermekként a kézműveskedés, mesterkedés három világában mozogtunk. Az első a fentebb említett játékiparoké. Az ember látott valahol valami vízi vagy szélkereket forogni, hazament, összehozott valamit, mások megnézték, javítottak rajta, új találmányok születtek, néhány hétig gazdagodott a kollektív malom kultúra, aztán meguntuk, másba fogtunk. A "játék-iparkodás" szigorúan a favágó tönkön, hokkedlin, arra szinte teljesen alkalmatlan szerszámok „alkotó használatával” történt.

A másik a kötelességből végzett barkácsolás volt. Kerítésfoltozás, tyúklétra, ketreckészítés, tető, ereszjavítás, vagy a legösszetettebb: komplett tyúkól építés az alapok megásásától az ajtó felrakásáig.

Eleinte segédkeztünk, odafogtuk, míg drótozták, szögezték, aztán már önállóan csináltuk. Hol szerettük - hol nem. A fogásokat részben tanultuk, részben magunk jöttünk rá. Ehhez a munkához már célszerszámokat is használtunk, a helyszín pedig többnyire valamelyik házi sufni műhely volt.

A harmadik, a szakszerű "gyártási folyamatok" elsajátítása volt. Meg tanultuk hogyan kell kukoricát morzsolni a kézi morzsolóval, hogy kell oszlopot állítani, gödröt ásni, járdát kövezni, maltert keverni. Később az asztalos, kőműves, lakatos, villanyszerelő szakma alapfogásai következtek. Itt szigorúan a megfelelő szerszámokkal, anyagokkal dolgoztunk, illetve szakműhelyekbe (Gépállomás, KTSZ, maszek iparosok) vonultunk.

A szakszerű gyártások betanítására megint csak három módszer létezett.

A leggyakoribb a monologizáló betanítás volt. Az illető szaki, aki ebben élt, mintegy felmondta magának, ő hogy csinálná. "Hát, ezt ugye bevágod így, meg így, ne nyomd rá annyira, csak magától szaladjon, megtisztítjuk, legjobb benzinnel, vagy lesmirglized, akkor jöhet a ragasztó, aztán megszorítod, de tegyél alá valamit!"

Akiben volt valami pedagógiai véna, az elkövethető hibákat is beszámította, kicsit büszkélkedett is a tudásával." Hát, ezt össze kell csapolni, szépen fogd be a léceket, rajzold ki, és …"

Végül az iskolában, Halász tanár úr (a volt kántor tanító) az elvi alapokat is lefektette, mintegy „tágabb összefüggésrendszerbe helyezte” az egészet.

"A gyártási folyamat a következő részekből áll: tervezés, előkészítés, gyártás. A gyártási folyamat részei: méretre szabás, csapolás, összeállítás, felületkezelés." A tanár úr később maga is berendezett egy melegházi gazdaságot, és a nagy termelők közé emelkedett. (Ha már ez a kántor-tanítóság szóba jött: az iskola igazgatóhelyetteséről, néhány gimnáziumi tanárról folyamatosan hallottuk, hogy ötvenhatos múltjuk van. (Ennél többet tényszerűen azóta sem tudni.) A volt szovjet hadifogoly orosz tanár ugyan időnként mesélt valami lelkesítőt a nagy Szovjetunióról, a testnevelő elmondta, hogy ő a régi rendszerben parasztfiú maradt volna, azt, hogy tanulhatott a munkáshatalomnak köszönheti[4], a  faliújságokon pedig a szokásos lelkesítő cikkeket láthattuk, de ezt csak valami vékony mázként érzékeltük, a tanár-diák kapcsolatok inkább egyfajta polgári értékrend szerint alakultak.)

A három világ egymásba játszott, a bodzapuska készítést pl. 80%-ban szakszerű gyártási folyamatként tanultuk, a tyúkól felhúzása viszont inkább a barkácsipar szintjén mozgott. Nem mértük függőónnal (madzagra kötött anyacsavar) a sarkokat, a kötőanyagként használt sár, lótrágya keveréket saccra állítottuk össze. Ebben az időben egyébként szinte minden ipari gyártási folyamatnak volt valami kis "buhera-komponense".

Én a barkács iparban az élmezőny vége felé, a többiben a szerény középmezőnyben helyezkedtem el. A kontrás agy ( kerékpár) működési elvét például nem nagyon értettem, de azért valahogy összeraktam. (Az elektronikában viszont már teljesen leszakadtam. Amikor a gimnáziumban elkezdtünk ismerkedni a diódák, tranzisztorok világával, még megpróbálkoztam összeforrasztgatni valami egyszerű rádióvevőt, valami nem stimmelt vele, feladtam. )

Mindezek következtében, ha valami véletlen folytán van elég időm, jó anyagom, és jó szerszámom, akkor néhány napig élvezettel készítek fiókos szekrényt, ágyat, asztalt, hegesztek rácsos ajtót, szerelek kerékpárt, javítok porszívót, autót, de ez mindig többszörös idő-figyelem ráfordítást igényel, készségszinten csak polcokat tudok gyártani.

Szövegdoboz:  Ha fáradt vagyok, semmihez nincs kedvem, esztergálok valami kis fűszertartót. Csak hát az elég idő nagyon ritka vendég nálunk, a kézműveskedés többnyire enyhén fárasztó, terhes napi munka (aminek a végterméke a buhera skála valamelyik fokán áll). Bosszant, hogy ilyesmivel megy el az idő, mondjuk a művészettörténet rovására.

Ha látok egy szépen megfaragott szerszámnyelet, persze felrémlik bennem egy-egy görnyedt hátú öregember, a nagy mítikus tudások hordozói, Etelköz meg Kaleva[5], de arra is emlékszem, ahogy a mítikus tudású nagy öregek egynémelyike részegségében baltával kergette családtagjait. Mítikus érzelmeim egy része feltételes módú. Megértem a megtért városiak szent áhítatát, rajongását, nem bosszankodom, nem akarok kijózanítani, csak hát látom a mások oldalt is.

Egyrészt nagyon fontos lenne, hogy újra éledjen annak a paraszti vagy iparos udvarháznak a kultúrája, ahol például nem keletkezett szemét. A papírt mindenféle újrahasznosítás mellett eltüzelték, a végképp felhasználhatatlan fémhulladék vasgyűjtőbe került (az olajoshalas, májkrémes konzervdobozok szépen kitörölve kenyérrel!), a használt motorolajat újraszűrték az olajszűrőn, a szerves hulladék a szemétdombra került, amit időnként szétterítettek trágyaként. Nekem az tűnne természetesnek, hogy ha veszek egy kis műanyag mütyürt, fizessek érte annyit, amennyibe a teljes visszabontása kerül, de ha beadom a régi mütyürömet, kapjak vissza belőle egy emberes részt. (ne mélyedjünk el most itt a technikai részletekben.) Mert hogy a nagyobb darabokkal (TV, számítógép) ezt kellene tenni, azt már hipertermészetesnek tartom.)

Másrészt viszont isten őrizz, hogy visszajöjjenek azok a merevségek, elfojtások, amik például a férfi-nő kapcsolatokat jellemezték.

A szántóföldi gazdálkodás, kertészkedés más tartomány volt. Ebbe annyira belenőttünk, hogy nem is éreztük különösebben mesterségnek. Trágya kiszórása, ásás / szántás, vetés vagy palántázás ( sor és tőtávolság kijelölése sorkihúzóval), kapálás, permetezés, szedés… ezek olyan magától értetődő dolgok voltak. Csak felnőtt fejjel borzongunk bele, micsoda hihetetlen csodája ez a természetnek.

 

A sporttal megint csak így vagyok. Kis, vékony, semmiben ki nem tűnő gyerekként eleinte a sor végén fészkelődtem. Alig volt valaki, aki kisebbet dobott, rúgott, markolt nálam. Aztán lassan kapaszkodni kezdtem a sor közepe felé. Többeknek volt otthon súlyemelő felszerelése, mindenféle gyanús helyekről, gyanús utakon beszerzett acéltengelyekre rakott fogaskerekek.  Én is kerítettem egy készletet a szokásos utakon, amikor emelgetni kezdtem 37 kilót tudtam kilökni. Egy év alatt feljutottam hetvenkét kilóig, ahol szépen meg is álltam. Ez már a sorközép eleje volt, a legjobbak mázsa fölött emeltek. Ebbe az osztályba már csak nagyon nagy erőfeszítésekkel, tudtam volna átlépni. Ambiciózus testnevelő tanáraink ugyan mindenre megtanítottak bennünket, ami a tantervben szerepelt, tudtam előre-hátrabillenéssel támaszba lendülni a gyűrűn, függni így-úgy, leterpeszteni, ismertem a röplabda, a kézilabda, a foci alapelemeit (szakszerűen, rávezető mozdulatokkal kezdve az oktatást), de mindezekben legfeljebb a tartalék szerepéig jutottam. (Egyszer „rosszak voltunk” – már nem tudom hogyan és miért – Marosvölgyi tanár úr kegyetlen, nonstop kondicionálást tartott negyven percen át. Félholtan támolyogtunk az öltözőbe. Néhányan hangot adtak ellenérzéseiknek.

- Ha minden nap ezt csinálnánk, milyen izmosak lennénk már! – jegyezte meg Toldi Zoli, de éreztük, hogy ehhez kevesek vagyunk. Ennyire nem akarunk kigyúrt fiúkká válni.) Nem is nagyon törekedtem feljebb, mert volt valami, amiben egyik kis cimborámmal messze kiemelkedtünk a falusi mezőnyből. Valamikor hetedikes korunk körül hazafelé tartottunk valahonnan, untuk magunkat, futni kezdtünk. Néhány száz méter után jöttek a szúrások, de nem akartuk feladni, aztán, ahogy átestünk a holtponton, csodálkozva tapasztaltuk, hogy kilométereken át is tudjuk tartani a tempót. Kezdtünk módszeresen egyre többet futni. Néhány hét múlva, biciklis osztálytársak kíséretében lefutottunk tíz kilométert. Ez akkor ott valami hihetetlen teljesítménynek tűnt. Ezután rendszeresen futottunk, a gimnáziumban járni kezdtem az atlétika edzésekre, középtávon sikerült a falu legjobbjává válnom. (A kerékpárosok közül Gáspár Lajcsi megirigyelte ezt a teljesítményt, ő meg Szegedre biciklizett el farmert venni. Majd kétszáz kilométer a nagy, nehéz Csepellel. Mi legfeljebb egy hetven kilométeres Békéscsaba-Gyula körutat vállaltunk.) Megyei szinten ez persze megint csak diszkrét sorközepet jelentett, egyszer sikerült országos mezeifutó versenyen hatodikként befutnom. Ha ekkor elkezdek beleőrülni a futásba, nyilván eljutok az országos élmezőnybe, de ennyire nem volt fontos a dolog. Az atléta edzéseken persze általánosabb felkészítést kaptunk, lassan magasugrásban is feljöttem az osztályelsők közé (160 cm guruló stílusban), csak a foci - kézilabda pályán nem tudtam behozni a jobbak lépéselőnyét. Ha új sportágra kaptunk rá - röplabda, tenisz - már egyenlő partnerré váltam. A legkeményebb sportágam persze a favágás volt – lásd később – a fokozatosan emelkedő napi adagoknak köszönhettem, hogy később nem kellett félnem semmiféle fizikai próbatételtől. (Zsákolás, rakodás, ásás, lapátolás. )

Gyermekkorunk tehát a szokásos falusi normák szerint telt, kinek több kolbász jutott a kenyér mellé, kinek kevesebb, ki naponta váltott ruhát, ki ritkábban, ki többet dolgozott otthon, ki kevesebbet, de nagyjából ugyanazokat a játékokat játszottuk, nagyjából ugyanazok szerint a szabályok szerint éltünk.

A különbségek eleinte nem sokat számítottak.

A többszörösen bukottak, akik 15 évesen is a negyedik osztályban ültek, de tanítás után már a felnőttekkel egy sorban dolgoztak, nem számítottak előttünk gyereknek, szünetekben külön csoportban ácsorogtak. Tárgyalták felnőttesen ügyeiket, kissé görbe tartással, ahogy az öregektől látták. Ha valamelyik kicsi odaállt bámészkodni, elhajtották.  Voltak családok, akik mintegy kívül éltek a falusi társadalom világán, kivételeknek számítottak. Megelégedtek, ha a gyerek megtanult írni-olvasni, ami ezen túl szükséges az önálló élethez, úgyis otthon tanulta meg.

Egyesek vasárnap délelőtt ünneplőbe öltöztek, templomba mentek, de csak néhány gyerek volt, akiket a szülei nem engedtek "belépni az úttörőbe". Így utólag már tudom, hogy többnyire ők voltak a zárt udvarokban nevelkedettek, akkoriban ez nem tűnt fel, a legszabadabban csatangolók közt is volt, aki eljárt ministrálni.

Serdülőkorba érve már kezdtünk eltávolodni egymástól. A szakmunkásképzősök "inaskultúrája" karakteresen elütött a gimnazistákétól. Átjárást a sportegyesület biztosíthatott volna, de az atlétika, kézilabda szakosztályban főleg gimnazisták, a focicsapatban főleg szakmunkások voltak. Lett volna még a KISZ klub, de ide valahogy csak a "második vonal" járt. Az esetlenebb, sutább gyerekek, akik nincsenek benne a messze bicikliző, bálakba messzire eljáró csapatokban. Néha elnéztünk, ott is csak akadtak lányok, billiárd és ping-pong asztalok, de ekkor már kezdte átszínezni a falu hagyományos serdülő világát a beat - hippi kultúra. Valami finomabbat, szabadabbat ígért. Subaszőnyeg mellény, farmer, tornacipő. Szelíd versek, dalok. Mindannyian testvérek vagyunk. Minden lánnyal összesimulunk. Persze sok volt ebben a hiúság, hazugság, de sok a valódi megismerés,[6]meghittebb világ teremtésének vágya is. Azért a gimnáziumban az osztály egy része esténként rendszeresen együtt írja a leckét, hallgatjuk a Szabad Európa zenéit, beszélgetünk. Párok alakulnak, fedezékbe vonulnak, befekszenek az ágy és a fal közé, összesimulva csókolóznak. Mikor már több pár van, váltogatják egymást a búvóhelyen. Házibulikon néha egészen elmélyült a szerelmeskedés, párok feküdtek egymás mellé, de szabályos csoportszexig nem jutunk el. Olvastam Kerouac-tól az Útont, tetszett a szabad világ, de túl üresnek, erőszakosnak találtam a figurákat. Valami hippis szelídséggel szerettem volna elegyíteni, annak enerváltsága nélkül.

Ez volt a legszűkebb baráti kör, a legerősebb "vonatkozási csoport", amelynek megfelelni igyekeztünk. Egyikünk mély, puha bőrfotelről álmodozott, amelyben kényelmesen elterülve, jó söröket kortyolgatva meccset nézhet, egy szép kertes házban, egy jó autóval mehet nyaralni a tengerpartra, mindegy, hogy ezért kertészkednie kell-e vagy főkönyvet vezetni.(Úgy is lőn.). A másik focista szeretett volna lenni (Sajnos csúnyán szétszakadt a térde.). A harmadik jó kezű autószerelő, aki csak ránéz a nyugati csodagépre, és már mondja is melyik szimmeringet kell kicserélni, hozzá hordja majd az autóját a megyéből mindenki (Kevésnek találtatott, győzött az alkohol.). Én meg meséket, álmokat, történeteket szerettem volna írni. Ezzel is valakivé lehet válni, a saját köreimben. Mert ekkorra már kissé módosult a gyermekkori "valakivé válási vágya." Ami ott kint van, a társadalmi lét, a "poltika" csak olyan, mint egy fura bogár. Óvatosan az ujjaink közé fogjuk, kissé eltartva magunktól, futólag szemügyre vesszük, aztán letesszük, kezet mosunk, és megint elmerülünk a lányok meg mindenféle más dolgok szépségében, örömeiben. A világot inkább ezeken a szépségeken át kell megismerni, megérteni. Ehhez persze kellett némi kis bátorság, vállalni a szelíd, kedves kis kobold-bohóc alakját. Felhúzni a kopott farmert, virágmintás inget, subaszőnyeg mellényt, hosszú hajat növeszteni, esetleg mezítláb járni. Odalépni ismeretlen fiúkhoz, lányokhoz. Kik vagytok, honnan jöttök, hová mentek, mit csináltok és miért?

Voltak persze sokkal dacosabb lázadók is. „Te mi ellen lázadsz? Mitek van? (Marlon Brando) Naponta láttuk a mezőről, műhelyekből hazafelé tartó "öregeket", akik mintha valóban a "létből" ballagtak volna haza. Ott ők szabták meg a dolgok menetét. Amint leteszik a szerszámot, idegen világba kerülnek, amelynek nem ismerik a szabályait, nem tudják befolyásolni, vagy nem ismerik el hitelesnek a szabályokat. Én nem szerettem volna, ha így kettéválik az életem. Azt akartam, hogy mindig otthon legyek. "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne."[7] Nekem ez az otthon a szépség világának ígérkezett. Petőfi, József Attila, Nagy László mellett olvastam mindenféle képhalmozó szürrealista verseket. Írtam is efféléket. (Tóth András mutatott pl. Guilleciv verseket. Nekiláttam hát én is valami ilyen szavakba sűrített képeket formázni az életemről. Rövid, gyors iskolasikerek következtek, a lányoknál is eléggé bejött a dolog, csak épp az az élet, amikről szóltak, az nem akart méltó lenni a szavakhoz, de ekkor ezen még nem ettem magam.

 

A serdülőkori álmodozás után a faluból többnyire a szakmunka világába vezettek az életutak, itt kellett valakivé válni.

Egyeseknek ez teljesen természetes. "Az én édes kicsi párom hasonlít anyámra, én pedig a nótás kedvű, édes jó apámra!" Én gyanakodva figyeltem ezt a falusi világot. „Nem szeretnék egy ilyen falusi ház ura és parancsolója lenni, az első szülés után elhízott feleséggel. Nem akarok beállni a sorba, ahol a házassággal vége az ifjúságnak, az asszonyok elhíznak, vagy csonttá soványodnak, erőszakos, zsörtölődő némberek lesznek, vagy megfélemlített, sértett cselédek.” Az udvarlás végével oda a gyengédség, fiatalabb házasok közt ugyan láthatunk még időnként harsány-dacos erotikus megnyilvánulásokat, de harminc fölött ez már elképzelhetetlen. A családokban mély férfi-nő szerepellentétek feszülnek. („Apád már megint….! Na, ha ezt anyád látná!”)

Döbbent áhítattal néztük a gimnázium ablakából, ahogyan Daka tanár úr és felesége kézen fogva jöttek reggel az iskolába, hóesésben, fedetlen fejjel, észre sem véve, hogy hull a hó. (Tehát hiányzott az észrevételezést jelző előregörnyedés, felfelé pillogás, aggódó tekintet.).

 

„Hull a hó, két szép fiatal sétál át lassan a kézilabdapályán. Fekete hajukon glóriaként csillognak a hópelyhek. Így fogunk mi is élni.” Vajon ők úgy éltek-e? A gimnázium lassan bezárt, ők is máshová kerültek.

 

A valakivé válás szerepelvárásai persze csak egy szabad világban fogalmazódhatnak meg szabadon. „Legyél persze valaki, de azért vannak határok. Ha rájössz, hogy a pálinkafőzdék kidobott szilvamag halmait a Tüzépek kidobott szénpor halmaival keverve kitűnő tüzelőt kapsz, és erre nagyléptékű magánvállalkozást alapítasz, börtönbe kerülsz. Nem kell tehát nagyban játszani. Legyen neked elég, hogy a magad kazánját fűtheted.”

Serdülőként már világnézeti vitáink is vannak, napi tapasztalat, hogy a "pártvonalon futó" emberek általában kerékkötők, tehetetlenek, tehetségtelenek. Aki ér valamit, az kívül van a rendszeren. Vagy ha belül, nem fut. Belső ellenzéki. Apámhoz néha régi elvtársak jöttek, gondterhelten beszélgettek. "Nem jól mennek a dolgok. Hiába, nem lehet jobbat kitalálni a Fayol féle munkaszervezési rendszernél. Önelszámoló egységekre kellene bontani a nagyüzemeket, hogy végül minden munkás felelős legyen a saját területéért." A "Darabbért"[8] ők is megírhatták volna, ha megírhatták volna. Máskor meg: „Hát, Rákosi alatt ezt azért nem lehetett!”

A gimnázium osztályfőnöki óráin természetesen nem kértük számon a meghirdetett ideológiáknak ellentmondó napi gyakorlatokat, csak magunk közt firtattuk, mi, miért, hogyan történik, vagy nem történik? (Én egyébként igen alapos és mély ideológiai felkészültséggel rendelkeztem. Billiárdozni a malom „kultúrtermébe” jártunk. Amikor mások játszottak, én szépen átlapozgattam a könyvszekrényben sorakozó köteteket. Marx, Engels, Lenin, Mao Ce Tung összes mellett szerényebb képességű szerzőkön át az egyszerű megyei pártbizottsági brossúrákig. Kerestem valami felolvasható, megbeszélhető dolgot, amivel lehet kicsit villogni a többiek előtt, de nem sok eredménnyel. Arra jó volt, hogy egy életre szóló védettséget adjon az ideológiai győzködésekkel szemben. )

Azt mindenesetre eldöntöttük, hogy lehetnek ugyan rendes emberek az, üzemvezetők, párttitkárok között is, de mi nem fogunk közéjük keveredni. Ők elfogadják a világot, amiben élnek. Én nem fogom elfogadni, írni fogok egy másféle világról, és megpróbálok másféle törvények szerint élni.

Mert lehet másképp is élni. Itt van például a bálok világa. A falusi bál eredendően a legények feszelgésének színtere lenne, a rangsorbeli harcok helye. Ki tud a másik fölé kerekedni, táncban, nótázásban, verekedésben. Nálunk viszont inkább a mindenkinek testvére vagyok stílus járja, nem divat például a verekedés.

Míg kicsik voltunk, előfordultak persze bandaharcok, két hangadó összekapott valamin, akkor a játszótársaik is kötelességüknek érezték tartani a haragot, ha vonultunk ki a kiserdőre játszani, és ellenséges területen kellett áthaladnunk, néha nagy futás lett a vége, de komoly összeverekedésekre nem emlékszem.

Gimnazista korunkban aztán a sok házi sportpálya mellé besorakozott az Oravecz család diófájára akasztott homokzsák, meg két pár boxkesztyű is. Az Oravecz testvérek jól kezelték az odajárókat. Nem vált soha mészárlássá a menet. Csiszolódott a technikánk, nőtt az ütőerőnk. Megtanultuk, hogy ez is csak olyan, mint labdával kicselezni a másikat. Ha sokat gyakorolsz, egy kezdő nem fog tudni megütni, te viszont úgy orrba vágod, hogy azt sem tudja hol van. De ettől még nem leszel több, nem bizonyítottál semmit. Ha muszáj, megvéded magad, de legjobb el sem jutni eddig a muszájig. Sokan voltunk, akik így gondolkodtunk, a verekedős falusi legények kisebbségben maradtak, inkább csak egymással próbálkoztak. Egyszer Tibor barátunk már nem kerülhette el a tettlegességet, elengedett egy közepes erejűnek szánt egyenest, és csodálkozva nézte összecsukló ellenfelét.

A diófa alatti rangsorban én igencsak hátul álltam, de később, a főiskolai kollégiumban ez a kevéske tudás is több volt, mint amivel mások rendelkeztek. Érdekesek voltak ezek a szerepváltások. Délelőtt a négy évet átvészelni igyekvő gimnazista voltam, délután hol keményen dolgozó munkásember, hol meg homokban játszadozó, későn érő gyerek. Este pedig többnyire szalon hippi.

 

A község nagy munkáltatói a Tsz amihez a - Gépállomást is hozzácsatolják - és a Vas és Faipari szövetkezet. Később a cipész szövetkezet is kinövi magát egy kis cipőgyárrá. (Van aztán még a Zöldért, a Malom, a MÁV, a TŰZÉP, az ÁFÉSZ, meg az önálló iparosok. Azt persze, hogy Márki bácsi a szabó, vagy Jánovszky úr, az asztalos valóban önálló volt-e, vagy volt valami főállása is, nem tudom.) Itt telik el a napi nyolc óra, aztán jöhet a mellékes, mert a legtöbb családnak van valami kis magángazdasága. Háztáji föld, kert, műhely. Ezekből nőnek ki lassan a helyi milliomosok. A mogyoró hozta az első nagy fellendülést, aztán jött a melegházi kertészkedés, először csak trágya alapon, derékig érő fóliák alatt csúszkálva, majd a kazánokkal fűtött hatalmas sátrak.

Mi eleinte csak a háztájiban dolgozunk.  Apai nagyapám 1945 előtt főgépész volt egy malomban, mellette volt egy cséplőgépe, nyáron azzal is dolgoztatott, a falu jobb módú emberei közé tartozott. Az üzleti ajánlatok "Tekintetes Konecsni István Úr" részére érkeztek. Amikor az állam magyar neveket ajánlott a betelepülteknek, Szávaira magyarosított. Az udvaron rend, a disznóól kifutója kitéglázva, a kert afféle mintakertészet, összeoltott fajokkal, fügebokorral, gyógynövény sarokkal. Nagymama hasonló családból származó „alsó kategóriájú tekintetes asszony”. A megkapaszkodás, feljebb törekvés igen keménnyé formálta őket, amit nagypapa józan mértéktartással, nagymama már bizonyos rátartisággal képviselt. Egyetlen fiuk valószínűleg szabadabb levegőre vágyott. Már az elemi iskolát is nehezen viselte, aztán egy-két év helyben tanoncoskodás után nekivágott a nagyvilágnak, Debrecenben végzett motorszerelőként, egy rokon családnál lakva, majd budapesti munkásévek következtek. Leghosszabb időt egy nagy malomipari gépeket gyártó cégnél töltötte. Kijáró szerelőként majd száz településen megfordult. Itt mindent kitanult, amit lehetett, később öt szakmából le is vizsgázott, de még további tízegynéhányból is megszerezte az alapismereteket. Mellette munkáskörök, dalárda, történetesen a Vándor kórus. 45 után természetes volt számára a mozgalmi szerepvállalás. (Hazajön a faluba, szakmunkásként, művezetőként dolgozik a KTSZ-ben, a Gépállomáson. Mellette szakszervezeti bizalmi, kisebb-nagyobb belső ellenállások, odamondogatások, kirúgás-felmondások, végül TMK műhelyvezetőként megy nyugdíjba. Közben végig tagja az amatőr fotósok nagy táborának.) Amikor tehát az államosítással odalesz nagyapa magángazdasága, azért valahogy a fia is felelős. Ráadásul feleséget is a mozgalomból választ, egy béreslányt, ami megint csak nem szép dolog, nagymama szemében. (Anyai nagyapám béresként főleg dohánykertészettel foglalkozott, volt egy szép cimbalma is, otthon játszogatott rajta, de aztán inni kezdett, kiszorult az alsóépületbe, míg el nem vitte az alkohol.) Nem tudom, hogy vészelték át az ötvenes éveket, mire felső tagozatba kezdek járni, nagyapa összerak egy önjáró favágó gépet, tűzifát vág vele. Először csak apám segít be neki, enyhítve mozgalmi elvei szigorán, aztán én is kezdek eljárni „vágni.” 14 évesen még csak 20-30 mázsákat érettségi előtt a napi teljesítmény 3-500 mázsára is fölment. Ilyenkor jól megreggeliztünk, reggel hétkor elkezdtük a munkát a "Tüzép" rettenetes rakásainál, aztán egyfolytában vágtunk este hétig-nyolcig, délben egy kevés hideget ettünk. Persze ennyit csak nyáron vágtunk, tanév közben alig mentünk napi száz mázsa fölé.

Végül is jó kenyérkereset lett volna, egy 500 mázsás műszak 4000 Ft-ot hoz, ebből KB 1000 volt az önköltség. Nekem is 1000 Ft jutott. Házrészünket ekkor 10 000 Ft-ért vettük meg. Tíz nap vágás. Csak hát nincs belőle kiút. Ekkoriban teljesen elképzelhetetlen, hogy az ember alkalmazottakat fogadjon, terjeszkedjen, több gépet vegyen. Van egy bizonytalanul megvont határ, amit nem lehet átlépni. Nem szerettem az ilyen bizonytalan dolgokat. Nem akartam egész életemben fát vágni, nagy házat építeni, jó autót venni, jókat enni-inni, és évente egyszer elmenni egy hétre valami „jó” üdülőhelyre. Többet jelentettek nekem az érdekes emberek, hozzájuk meg nem kellett pénz. A favágás maradt kiegészítő keresetnek, míg nagyapám vissza nem adta az ipart. Két nagy hozadéka maradt a felvágott mázsák ezreinek. Nem riadoztam soha a fizikai munkától, és maradt egy kiskapu, ha minden kötél szakad, mindig visszamehetek fát vágni, sok pénzt keresni, jókat enni-inni, lásd fent.

A család tehát elvben a legjobb háttér lett volna, gépész apától – aki fotózik is, kertészlány anyától sokat lehetne tanulni, ha nem őrölné őket a kor. (Illetve apámmal csak próbát tett, egy tbc-s fertőzés, egy gyomorfekély erejéig, de a Konecsni vér nem hagyta magát. Nagyapám kilencvenhat évet élt, apám a kilencvenedikben még szintén tevékeny.) Csalódnak mozgalmukban, a társadalomépítő lendület elakad, pártharcok, frakciózások jönnek, már csak az számít, ki kinek az embere. Szűkösen élnek, amikor pedig lehetőségük lenne több pénzt keresni, szétesni látják korábbi közösségeiket. Gyermekkoromban egyrészt megéltem a szűkölködést, „kölcsön kellene kérni nagymamáéktól, hogy kijöjjünk hónap végéig”, másrészt viszont a favágással lehetőségünk lett volna feljutni a község anyagi elitjébe.

 

 

No, de mi van a legfőbb munkánkkal, a tanulással? A gimnázium lassan elfogyott alólunk. " A megye Kovácsházát futtatja!" A két párhuzamos osztály egyre kisebb létszámú, aztán, amikor harmadikosok lettünk, már nem is indult új első osztály. Sorra mentek el a tanárok, helyettük az általános iskolából jártak fel órákat adni, mások meg lassan átkerültek az általános iskolába. Az említésre érdemes emberekkel, eseményekkel már találkozhattunk a Vázlatokban.

 

 

 

Szolnok[9]

 

 

Első emlékem Szolnokról egy hűvös hajnal, kis eső is szitál, az állomást átépítik, valami deszkajárdán megyünk, hogy átszállhassunk a pesti vonatra. Medgyesegyházáról utazunk Pestre, apám megmutatja a várost, ahol fiatalkorát töltötte. Nyolc éves lehetek, állok az utolsó kocsi végében, nézem, ahogyan a mozdonyból kipotyogó égő salak (most már tudom, széniszappal fűtöttek) tűzkígyót ír a talpfákra. Állomás mellett lakunk, féltettem az olajos talpfákat. El fognak égni, hogy jövünk így vissza?

 

Tizenvalahány év múlva látom másodszor a várost. Átszállok a zagyvarékasi buszra, ott fogok tanítani, ha meg tudunk egyezni. Megegyezünk. Tanítok. A rajz tantárgy eszközkészlete elfér egy szekrényben. Néhány rajztábla, befőttesüveg a víznek, egy vödör, néhány mértani test, művészettörténet diasorozat enyhe barnás árnyalatban. Körbenézek, kitől kaphatnék valami segítséget.

Forgó Gyuszi amatőr képzőművész, a szolnoki nyomda gépmestere. Festéket, papírt, cinklemezeket ad.

- Hogy fogjuk kihozni?

- Menj be (figyelik: nem fel! Be!) Bélához, beszélj vele.

Gombkötő Béla az igazgató, délutánonként együtt focizik a fiúkkal, segít. Ő az első szolnoki, aki, meglátva a gyerekrajzokat, megteszi, ami tőle telik.

Pedig lenne oka lerázni, mindenféle zavaros eszmék nézhetőek ki belőlem, szabadság, meg rend, szigor, meg szeretet, szocializmus meg mégse, vagy egészen másképp. Nyomdafestéket adni egy effélének?

A nyomdászokkal hallgatunk Penderecky zenét Vincze Gyula lakásán. Szegedről úgy jöttem el, hogy akkor jöjjön a világ vége, a magány, bebujdoklás a művészet világába, aztán kiderül, hogy itt is vannak helyek, klubok, pincék, albérletek.

Az év eleji rajztanári értekezlet után bemutatták nekünk a művésztelepet. Így találtam rá a második szolnokira, Bokros Lászlóra. Ő ekkoriban a később Szolnoki Műhellyé nevesülő amatőr alkotókör szakmai vezetője, tanácsadója volt. Nem lehetett rosszkor érkezni hozzá egy-egy kérdéssel, kéréssel. Fia, Bokros Péter fényképezte első illusztrációs diasorozatomat, később Kolozsi Sándor vette át a feladatot, nem csak maga reprózta, de elő is hívta a filmeket, százszámra. Bokros Peti később megalakította az Inconnu „polit-art” csoportot. Szívesen csatlakoztam volna, csak épp nem volt hozzá tevékeny erőm, tehetségem, befogadóként maradtam közöttük. (Peti utólag elmondta, arra is gyanakodtak, hogy esetleg odaküldött megfigyelő  lehetek, de átmentem a teszten.)

Aztán egyre több ember kötött a városhoz.

Jó lenne itt mindenkit elősorolni, napok óta gyűjtöm a neveket, de ha bemegyek a rajzterembe, megint látom, akitől ezt kaptuk, kimaradt. Kezdjük akkor a legelején. Zagyvarékasról egy "pályaelhagyott", elbizonytalanodott fiatal tanárember érkezett Szolnokra. Dekoratőrködés, raktári segédmunka mellett egy gyermek képzőművész kört vezettem a Megyei Művelődési Központban. Ki hívott az olvasótábori mozgalomba? Pápainé Kemenczy Judit, Nagy Lajos, Baricz Péter, Papp Béla már nem tudom, de nagyon szép napokat tölthettem Zebegényben gyermekkörömmel. Megalakult az Ifjúságért Egyesület, ahová mindig be lehetett ugrani egy kis "akolmelegért". Tóth Mária indította a játszóház mozgalmat, ami az iskolai napköziknek is adott némi lendületet. Aztán megérkezett Karcagról Tóth István, ekkor Szolnok képzőművészeti világa hirtelen országos vonzáskörűvé vált, sorra állítottak ki, adtak elő a később vezető szerepekbe kerülő szakemberek. Szabados Árpád, Szemadám György, Földi Péter, és még sokan mások. Tóth Pista az apró kis szívességekben is kimeríthetetlen volt, meghívókat szitázott, kiadványokat szerzett. (Ő indította a "csöves kört" Spagi, Farkas Peti, a Tóta testvérek és barátai gyűltek össze egy kis vályogházban mindenféle "rendszerellenes" tevékenység folytatására. Nem nagyon politizáltak, épp csak szerettek volna kicsit magukban lenni, zenélni, beszélgetni, meg persze a szex - de mindez akkoriban bizonyos ügyosztályokon már rendszerellenes tevékenységnek tűnt.) Ezek a kapcsolatok térítettek vissza a gyerekekhez. (Ne feledkezzünk meg egy-egy olyan kis biztatásról sem, amire az illetékesek, pl. Mácsai Béla már nyilván nem is emlékeznek – de akkor nagyon sokat segített.) Egy év napközizés után Lengyel Boldizsárné segítségével kaphattam rajztanári állást. A Széchenyi lakótelep induló iskolájában fiatal, energikus tantestület készülődött arra, hogy valami értéket teremtsen. A Polgár Ági - Szalai Feri páros munkáját elnézve előre borítékolhattuk a későbbi országos sikereket. Bejártunk egymás óráira, megnézni egy-egy feladat előkészítést, felvezetést. Képzeljék el ahogy egy rajz- ének-testnevelő-magyar- matektanár beszól a szertárba, öltözőbe, tanáriba: Feri, Ági, Dezső, Pista, megnézed hogy tanítom a kommutatív egyenleteket, fejbillenést, stb.? Ez a légkör nagyon sokat segített abban, hogy a rajzterem is felzárkózzék az országos bajnok sportolók mellé. Ami anyagi támogatás kellett, azt pedig adta a város. Az első táblaképeket házilag kevert festékekkel festettük, talán Balogh István adta a Vegyiművekből. A farostlemez alap, a bútoripari vállalattól érkezett az igazgató nevére már nem emlékszem, később Tiger Miklós vette át támogató szerepét. Ecsetek még az olvasótáborból maradtak, a megfestett képeket a Vegyiművek óvodájának ajándékoztuk. Pápainé Kemenczy Judit szervezte első linómetsző megyejárásunkat.

Első könyvünket Marosi Csaba tördelte, szerkesztgette a Ventúra Publisher segítségével, húsz percig mentette a néhány kilobájtnyi adatot. Azóta is állandó számítástechnikai tanácsadónk, végtelen türelemmel segít a nem épp felhasználóbarát Microsoft programok megszelídítésében. Kerámia ügyekben Chlumetzki Ildikó teljesített hasonló szolgálatokat, ha valami bonyolult mechanikai problémát kellett megoldani, Cserta Miklós mérnök úrnak telefonáltam, a kivitelezésben pedig Bátor Ferencre, meg a Mezőgépre számíthattam.

Kádár Attila képesítés nélküli nevelőként napközizett egy évet a Szecskában, eljárt a linómetsző szakkörbe, segített a kerékpáros megyejárásban, aztán valami okból nem újították meg a szerződését. A MÉH-nél folytatta pályafutását, ő szerezte az első komolyabb pénztámogatást a szakkörnek. Vasat gyűjtött a nevünkben a környékbeli Tsz-ektől. Később másképp is segített, szállított, ajánlott, bemutatott, ha kellett, pénzt is adott. Ez utóbbival egyébként mások is segítették, az egyesületet, a MOL, a VCSM, a Bitu-Bau kft, a Hajlék kft. és mások, mi meg képeket adtunk cserébe. Eleinte csak úgy, magában, utóbbi években a Borovi Rt-nek köszönhetően már be is tudjuk keretezni a metszeteket. Üveget meg adnak az üvegesek a maradékból. Nagy László, Eszes Balázs és mások. Amikor már megvolt az alapvető eszközkészlet, el lehetett kezdeni a gazdálkodást, megalakítottuk a Metszőkör egyesületet, összedobtuk a pénzt a gyerekekkel, közös felszerelést vásároltunk, jóval kevesebb pénzből jóval többet tudtunk így nyújtani. Az évek során kialakult egy olyan rajzterem a Széchenyi krt.-i általános iskolában, ahol minden tárgyi feltétele megvolt a nagykönyv szerinti rajztanításnak. (Persze a tárgyi feltételek önmagukban még nem garantálják a sikert, ehhez pedagógiai, didaktikai tudás, szellemi, erkölcsi vagyon is szükségeltetett volna, ami hol volt-hol meg - többnyire- nem. Ami lassan összegyűlt, azt én mindig minimális előfeltételnek éreztem. Háromszor rugaszkodtam neki, hogy áttekintsem pedagógiai, didaktikai eszközkészletemet, elsőre egy rövid, általános bevezető készült, a Rajzoljunk együtt kötet. Másodszorra egyetlen területet, a linómetsző órákat próbáltam meg nagyító alá venni a Metsszünk együtt linót c. kiadványban. Végül tíz évvel ezelőtt nekiláttam a teljes program átfogó, néhol mikrorealizmusig mélyülő bemutatásának, ennek eredménye lett az azóta is folyton bővülő Vizuálpedagógiai kapcsoskönyv című CD rom. )

Máskor a segítség nem volt ennyire tárgyszerű, mégis sok örömünket leltük benne. Hargitai Tibor egyszer megemlítette egy továbbképzésen, milyen remek szánkó és síterepet talált a mendei dombokon. Elkezdődött a téli Mendére járás, soha nem felejtem el azt a szombat délelőttöt, amikor a tervezett húszegynéhány fős kis csoport helyett százegynéhány gyerekkel szálltam vonatra, egy szál pedagógusként. (Hétfőn behúzott nyakkal osontam fel a rajzterembe, de sehonnan nem jött telefon, úgy tűnik senkit nem háborított fel a felelőtlen vállalkozás.) Középiskolás csoportunknak Matúz János tartott nagyon izgalmas foglalkozássorozatot, teljesen ingyen. Ha videózás, fényszobor készítés, falfestés volt a feladat, Sárkány Sándorra számíthattam, legutóbb pl. egy nyomdagépet adott öt évi használatra.

Hosszan sorolhatnám még a neveket, a történeteket, izgalmas lenne visszatekinteni a rendszerváltás pillanataira, amit a megyei MDF vezérkarából, később a városi oktatási bizottságból közelről figyelhettem, de itt most nem történeti visszatekintés a feladatom, folytatom tehát a jelennel.

Új szereplők jelentek meg a színen, új kapcsolatok alakultak. Demeter István szervezkedik, video kazettákat ad. Többek közt neki köszönhetjük a Művészetek Völgyének feledhetetlen élményeit. Técsi Zoltán elvisz bennünket a Bükkbe, meg máshová. Olajos Csaba megmutatja a képeit, a ceruza technikáját még nem sikerült leutánoznunk. Pécsi István, Barna Péter, Gulyás István csoportokat visznek a nyári biciklitáborban. Hamar József a zöld kapcsolat, papírt, nyomdafestéket még Forgó Gyuszi is szállítja, húszegynéhány év óta, rendületlenül. Egy időben Pintér József is adott, mostanában ritkán járok arra. A város utcáit járva (többnyire persze futva) folyton ismerősök jönnek szembe, akik nélkül nem jelenhettek volna meg könyveink, nem mehetett volna messze a Metszőkör híre.

(Legutóbb a MÉH melletti papírboltban vásárolgattunk, ha már itt vagyunk, nézzünk be a telepre is. Hát egy raklapon gyönyörű csomagolópapírok mázsái.

-          Ezt megvennénk!

-          Ugyan, tanár úr! Vigyék csak, aztán hozzanak érte ugyanannyi újságpapírt! )

Szolnokhoz engem ezek az emberek kötnek, mert amúgy épületek, na meg gombák (mert azért ne feledkezzünk meg a húszegynéhány ehető gombafajról - szaktanácsadó Iváncsik Imre volt, míg ráért - amit a kezdetektől rendszeresen gyűjtögetek) mindenütt vannak. Kollégák közt járva azt érzem, ezeket az embereket irigylik leginkább tőlünk.

Van mögöttünk egy olyan kapcsolatháló, amely biztonságot nyújt, és már nem csak nekünk, mert fiatal tanárok kapcsolódnak be a munkába, a Metszőkör egyesület lassan visszahúzódik a jóval erősebb anyagi háttérrel rendelkező Önálló Vizuális Alapiskola támogató egyesületévé. Délutánonként, esténként rajztanárok jönnek össze, dolgozni, beszélgetni, alakul egy húszegynéhány fős csapat, velük a szakmai munka újabb lendületet vehet. Eddig ugyanis a Széchenyi iskolában kidolgozott program csak néhány ponton tudta megtermékenyíteni a hazai vizuálpedagógiai gyakorlatot. Teljes mélységében sehol nem épült ki a modell. Megyei szaktanácsadóként tovább hallom a kesergéseket, nincs pénz - paripa - tehát nincs fegyver sem, a gyerekeket megrontja a TV, a … nem folytatom, tapasztalataim szerint, ha a gyerekek közé egy anyagi, szellemi eszközökkel felszerelkezett felnőtt ember érkezik, elejét veheti a rontásnak.

Amit a városért tehetek, tehetünk, az a fentebb vázolt kapcsolatháló, emberi energiarendszer őrizgetése, és az iskolai rajztermek fokozatos gazdagítása, magasabb pályaívre állítása. Mindeközben persze az embernek mindenféle feladatai adódnak. Legtöbbször tanácstalan gyerekek, fiatalok mellé kell leülni egy székre, lépcsőre, fatönkre, és beszélni nekik arról, hogy most ugyan tényleg nehéz helyzetben vannak, de az élet ezen túl és ennek ellenére is szép, izgalmas kaland, érdemes átlépni a gondokon, feloldani, feldolgozni, vagy kikerülni őket, és persze mutatni is ezekből a szépségekből, amit lehet. Máskor más a feladat, segíteni valami városi ügyben, helytörténeti vetélkedők, bűnmegelőző táborok, meg mindenféle más ügyek. Ötvenen túl legfontosabb lokálpatrióta feladatomnak azt tartom, hogy a városban feltűnő fiatal rajztanárok eltaláljanak ehhez a közösségi hálóhoz, ezekhez a feladatokhoz, ügyekhez, azokért, na meg persze maga-magukért.

 

 



[1] Tárgyszerűbben lásd: Karsai Mihály, Medgyesegyháza története 1-5. Anda Romani Kultúra Alapítvány, Medgyesegyháza.

[2] Esterházy Péter: Petőfi a légtornász.

[3] Szávai. Tanármonológ. Replika, 2002 június.

[4] A tanár úr amúgy igencsak tekintélyelvű konzervatív világképű embernek tűnt, amit persze sportemberi mivolta bizonyos demokratikus derűvel telített. Ha szocialista hitét kereszténydemokratára cserélnénk, nem sok változást tapasztalnánk viselkedésében.

[5]  Tegyük hozzá Szkítiát is, a politikai korrektség kedvéért. Azt azonban meg kell valljam: Jézust, mint szkíta-magyar hercegfit a magam részéről már nem tartom korrektnek, és a biblikus jelenetek Ufonauta magyarázataitól is van bennem bizonyos elemi idegenkedés. Ne gondoljanak persze semmi vehemens kritikára, annyit nem ér az egész. Harmincegynéhány évnyi szemlélődés után az ember már kissé megértőbb a neofita hevület, vagy a parvenü komolykodás iránt.

[6] Lásd Eörsi István megjegyzését: Don Juan és Faust, közeli rokonok. Mindkettő a megismerés bolondja.

[7] Tamási Áron: Ábel Amerikában. Ifjúsági Könyvkiadó

[8] Haraszti Miklós: Darabbér?

[9] Alábbi szöveget a helyi Rotary klub felkérésére írtam, késve küldtem el, nem jelent meg az évkönyvben.