Vissza az írásokhoz

 

A Nagy GYIK könyv

Régen vártuk már, de hát Szabados mester többször kijelentette: sem ideje, sem szándéka nincs a GYIK munka bemutatására. Amikor Szemadám György vette át a mûhelyt, már voltak biztató jelek, Szemadám nem egy szófukar ember, csak hát a nyakába szakadt a GYIK alapítvány összegründolása, meg a TV szerkesztõség. Aztán jött Sinkó István, aki egy gyenge pillanatában beígérte, és ha egyszer Sinkó ígér valamit - arra a magam részérõl - nyugodtan veszek mérget (elolvasok mondjuk egy helyi tantervet), ami fontos dolog az utóbbi tízegynéhány évben történt a vizuálpedagógiában, valahogy mind kötõdik hozzá. Hogy mit érdemel majd ezért ama bizonyos végelszámolásnál, egyelõre többesélyes, az azonban már most világosan látható, hogy a Nagy GYIK könyv összegürcölése éles határvonalat jelent a hazai vizuálpedagógiában. Ezután már nem lehet ábrándos, ködös tekintettel messzire nézni a gyerekek feje fölé. Errõl a gürcölésrõl még ejthetnék néhány szót, gyakorló rajztanárokban mindenféle illúziók élnek, miszerint van egy felsõ szakmai elit, kinek keze alá tolják a számítógépet, a szakkönyveket, jó kis ösztöndíjakat, és dolgozhat nyugodtan, ahogy kedve tartja. Nehezen hiszik, hogy például nevezett Sinkó István ugyanolyan általános, késõbb középiskolai rajztanár, mint bármelyikõnk, hogy mellette a Gyik mûhelyvezetõje, OPI munkatárs, meg más efféle, az mind a szabadideje terhére megy, valami többletpénzt persze jelentenek ezek a dolgok, de messze nem annyit, mintha mondjuk pólókat szitázna. Konkrétabban: én például elsõ könyvemért annak idején kaptam 28 000 Ft honoráriumot. A fotós, aki nyolc óra munkával elkészítette a reprókat, 25000-et. A kiadó bevételezett belõle elméletileg 800000-et, mert szerencsére mind elfogyott. Igaz- az még a szocialista idõkben esett meg, akkor nem volt illendõ egymás zsebébe kukucskálni. Ez utóbbi a polgári világban sem illik, most azonban, a két világ között szerencsétlenkedve, muszáj volt kitérnem erre is. No, de kanyarodjunk vissza eredeti témánkhoz, a Nagy GYIK könyvhöz (továbbiakban NGY), amúgy is messzirõl kell nekifussunk, mert hát ez a világ meglehetõsen messze lebeg (feszül, él, burjánzik), a mai általános iskolai gyakorlattól.

Induljunk, az egy nagy, kopár rétrõl, ahová - ötödik évemet rajztanítás helyett egy másodikos napközis csoporttal kezdvén - métát játszani indulok húszegynéhány kisgyerekkel. A méta rettenetesen jó játék, elég egyszerû szabályokkal, könnyû megtanulni, és ha valaki tud métázni, az már megtanulhatja a krikettet is - persze eleinte csak amúgy magyarosan, semmi idétlen nyújtott könyökû dobás, ez már csak a legfelsõ fok perverz kéjelgése lesz - megfejelve a baseballal. Nagyon benne élek én most ebben a gyerekvilágban, mindenféle játékokat játszunk, hetente egyszer uszodába megyünk, sokat rajzolunk, még az elemi matematikai mûveletek gyakorlásába is játékot viszünk, kiülünk két sorba, középen fogók rohangálnak, mindenféle matematikai mûveletekkel lehet áthívni valakit a szomszédból, afféle didaktikus adj király katonát. A gyerekek majdnem annyira élvezik, mint én. No, majd most jön az igazi élvezet, a méta. Gyerekek persze elõreszaladnak, a métára alkalmas nagy puszta elõtt egy árok, akik legelöl futnak, meglapulnak benne, aztán próbálják elkapni a késõbb érkezõket. Mire odaérek, önfeledten játsszák a tradicionális árokfogót. Mi is játszottuk gyerekkorunkban. Nagy lendületet vesz az ember, megcéloz egy lyukat a lenn szaladgáló fogók között, rohanni kezd, lefelé jótékonyan segít a tömegvonzás, könnyedén repülsz, megkísérted a gonoszt, aki rohan feléd, hogy elkapjon, ha utól ér rád veti magát, átkarol, leszorít, hemperegtek egyet a földön, felállsz kissé megszégyenülve, és most már te vagy a gonosz, ahhoz, hogy megint angyallá válj, neked kell valakit elkapni. Persze többnyire átjutsz az árok fenekén, emelkedni kezdesz, de nyomul ám utánad a gonosz is, lendületed, a föld adta erõ egyre fogy, egyre többet kell izomból hozzátenni, majd véget ér az árok, nem jöhet tovább az ördög, de elfogyott a lejtõ is, megkönnyebbülve futod ki magad. Akkor persze nem gondol mindezekkel az ember, csak azt látja, hogy a kicsik a méta helyett egy árokban marháskodnak. Szerencsére néha még egy tanárban is megcsillan valami lélek féle, vagy valami értelem gyúl a fejében, és nem hajtja ki õket az árokból, hanem csak bámul, néz ki a fejébõl, és lassan felidézõdik a régi árokfogó emléke (élményegyüttes, szimulakrum, régi hangokat hallok, fû illat, esti hûvösség, Zsuzsa piros kockás inge, ami aztán tovább vezet mindenféle más illatokhoz, ízekhez.), mígnem maga is beáll, persze õt nem kell lefogni, elég megérinteni, és árokfogózunk önfeledten, a méta késõbbre marad.

Amikor a Gyik mûhelyben igazán összejönnek a dolgok, az az árokfogó mintájára szervezõdik. Nem tanulmányokkal kezdenek, nem tanulnak a gyerekek rafinált technikai eljárásokat, nem terelik õket finom manipulációkkal, vagy határozott parancsokkal valami tradicionális kötöttségû játéktérre, mert hát ott a képzõmûvészet eleven erdeje, találjanak benne búvóhelyeket, játéktereket maguk.

Összeraknak például egy hajót a terem közepére székekbõl, asztalokból, és a következõ hónapokban minden a hajón történik. Hogy mi ez a minden, az a NGY-bõl nem derül ki, elõzõ kiadványukba még bekerült néhány fotó az útról. Innen tudható, hogy tájképet festenek, árnyékportrék készülnek az utasokról, szörnyeket ábrázolnak, meg persze ruhákat, zászlókat, jelvényeket készítenek, maketteznek.

A foglalkozástervek bizony csak hívószavakat tartalmaznak.

"¼ az emberi test szimbolikus, pszichologikus, társadalomlélektani alapjelentéseit járjuk körül. Kéz és kar jelentései, jobb és bal kar, az ujjak jelentései, kar, mint testzászló jelentései - megadás, gyõzelem, ölelés, elutasítás, taps, áldásosztó kar, katonazenekar stb. Fantasztikus kéz- és karkompozíciók születnek, a tenyérbe fénymásolt szemen kezdve a kéz-gipszöntésen át a hatalmasra felnagyított, majd kétméteres színes kézig."

Ha a foglalkozását leíró Kalmár István ezen a rövid jelzésen túl szeretne lépni, a következõ lépcsõfok egy hatvan oldalas szöveg lehetne, százegynéhány képpel illusztrálva, és akkor még mindig csak két órás munkáját mutatta be. Szabados Árpád már a mûhely indításakor kijelentette: "Szerencsére a vizuálpedagógia napi gyakorlata nem enged olyan inaktív szerepet (amit napjaink képzõmûvészete megtehet), hogy önmagát tegye meg legfõbb tárgyává." (Ezzel értelmezésem szerint többek közt azt akarta mondani, hogy sokkal elevenebb, élõbb, aktívabb a gyerekek és a képzõmûvészeti problémák közötti közvetítõi szerepkör, mint ha ezt a szerepkört kezdené a szakpedagógia nyelvén értelmezni.)

A NGY a rajztanárokhoz is úgy közeledik, mint a gyerekekhez. Megmutat egy pedagógiai kultúrát, de nem ad pontos mûhelyrajzokat az adott produkciók legyártásához.

Akkor hát hiába ez az egész NGY, hacsak szert nem tesznek a rajztanárok a mûhelyvezetõk kultúrantropológiai és képzõmûvészeti tudására, marad minden a régiben? Vágódeszkák rajza, vagy álmosan végigkushadt képmutogatás, szövegelés holmi magasabb vizuális kultúráról? Mielõtt azonban a NGY iskolai hozadékát mérlegelnénk, nézzük meg mi a viszonya a Mûhelynek az iskolához? Szerencsére nem azzal szemben határozza meg magát. Az egész könyvben egyetlen helyen esik szó a reguláris vizuálpedagógiáról. A GYIK mûhely egészen más játéktér. Az ellenlábas rajztanárok szokásos érveire: "könnyû nekik, annyi pénzbõl, olyan teremben, két foglalkoztatóval, válogatott gyerekekkel, heti néhány foglalkozást tartva én is boldogulnék!" nem érdemes sok szót vesztegetni. Magam is több mint húsz éve eszem már a gyalogtanárok kenyerét egy agyonzsúfolt lakótelepi iskolában, de ezek a legjelentéktelenebb gondjaim. Ha a gyerekek nem külön-külön veszik meg a több ezer forintos rajzfelszereléseket, hanem összedobnak fejenként mondjuk ötszáz forintot, meg néha szitázunk egy csomó pólót, nyomunk néhány ezer eladható minõségû linót, nem lesznek pénzproblémáink.(Illetve olyan szintekre emelkednek, hogy mondjuk a kézi berakású nyomdagép helyett kellene egy Grafopress ) Annak sincs akadálya, hogy nehezebb órákra az ember meghívjon egy-egy barátot, végzett tanítványt, képzõmûvészt, vagy egyszerûen csak egy nyolcadikos jön be segíteni az ötödikesekhez. Ha ugyanazt tanítom a párhuzamos osztályoknak, akkor voltaképp csak heti négy órára kell felkészülnöm. És hát - szerkesztõi utasításra ugyan, de e helyütt teszem fel recenzióm alanyiságára a koronát - mégis vittük valamire. Volt tanítványok még a mûegyetemrõl is visszajárnak a nyári linómetszõ túrákra, kiállításaink elõtt ölik egymást a népek.)

A válogatott "gyerekanyag" már kissé nehezebb probléma, iskolám egyszer országos botrányt okozott azzal, hogy megtagadta néhány gyerekvárosi gyerek oktatását. (Igazából azt akarta mondani, hogy a gyerekváros egy rabszolgatelep, nekünk meg gõzünk sincs arról, mit kellene kezdeni ezekkel a gyerekekkel, de hát ugye a kollegialitás, az ön- és szakmaismeret nagyfokú hiánya…) Néha magam is felmondom a normális viszonyt egy idõre néhány gyerekkel, de ez egy egészen más alapprobléma következménye.

A legnagyobb problémája a mûvészeti nevelésnek: heti egy-két órában a gyerekek közé érkezve - kénytelen-kelletlen, vagy gõgös nagyképûséggel - elszakad a gyerek valódi szükségleteitõl. A gipszhajót feltétlenül meg kellene elõznie egy modellezésnek, majd egy valódi tutaj legyártásának, néhány napnak egy lakatlan szigeten. Ez persze teljességel képtelenség, maga a modellkészítés is sok munkaóra, anyag, szerszám, stb. A rajzterem nem erre van kitalálva. Ehhez az kellene, hogy technika tanár, testnevelõ, rajztanár összeálljon egy projektre. Vagy olyan epochális rendszer legyen, ahol a rajztanár erre kap egy hetet. Ebben a projektben a gipszhajó lehetne a korona, majd egy filozófiai feldolgozás lehetne a gyümölcs. Ehhez képest minden más csak kényszerû megalkuvás.

Ugyanez a tûz, levegõ, föld feladatra is érvényes. Vizsgálgathatjuk persze maketteken is a dolgokat, de az az igazi, ha valódi "tûzfestmények" készülnek, repüléspróbákat tartunk sárkánnyal, ejtõernyõvel, barlangot ásunk, földkunyhót építünk. Mindez persze már magasiskola, hisz a felpiszkált, de ki nem elégített, más síkra nem juttatott gyerek a foglalkozások után felgyújtja a lakást, lezuhan a szikláról, rászakad a föld a homokbányában.

Ha a rajztanár heti egy-két órára érkezik be a gyerekek közé - akik a technika órán munkafüzeteket töltögetnek, ének órán fahangon dünnyögnek valamit énekfüzet fölé görnyedve, tesi órán szédelegve nyomatják a köröket, vagy fociznak ( a többi órát most hagyjuk ), és mindezek következtében ( no meg persze a privát elgázoltatások), anyázva, székeket felrugdosva tódulnak be a rajz terembe - vagy azt mondja, hogy leszarom én a tantárgyat, az iskolát, felejtsük el, miket irkálnak itt elõ nekem szép sima szavakkal, nem tartok rajzórát, hanem megpróbálunk végigcsinálni egy éven át egy normális sorozatot, vagy elkezd alkudozni magával, a gyerekekkel, mi lenne az a minimum, amit el lehetne hagyni az alapdolgokból.

Veszélyes alku. Eleinte még csak a tiszai hajózás marad el, aztán már a maketteket sem úsztatják meg, végül marad a "Nafiamakkorképzeljelegyhajóutatésfessrólaegyérdekesképet! Nedumáljaszomszédoddalkoncentráljamunkádra!"

Az elõbb feljött a földráomlás, lakásfelgyújtás Pedig ezek még csak a tárgyias dolgok, a látható veszélyek. Mennyivel nagyobb a láthatatlan dolgok veszélye. A foglalkozások idejére normalizáljuk a gyerekek kapcsolatrendszerét, megnyitjuk õket egymás felé, a normálisan nevelt kis fickó tudja, hogy mindez csak itt érvényes, utána reflexbõl bezárul. Akinek azonban még nincsenek tapasztalatai, riadt védõburkából kibújva életre szóló sebeket szerezhet.

Ebben az értelemben a NGY-ben folyó munka is megalkuvások sorozata, de sokkal kisebb megalkuvásokra kényszerülnek, mint akár a legjobban felkészült, de tanítási görcsben szenvedõ tanárok. A GYIK mûhelyvezetõi nem azért mennek be a gyerekek közé, hogy megtanítsanak nekik valamit, hanem hogy bejátszanak egy életteret. Mindeközben persze tanítanak is egy csomó dolgot, de nem ez a cél. A mûhely legfõbb célja, hogy a gyerekek megérezzék az "alkotó tevékenység indítékait" (ezen a kiragadott Szabados idézeten el lehet rágódni egy darabig).

Nézzünk egy történetet, Hegedûs Miklós egyik foglalkozás leírását, ami megfelelhet ennek az elvárásnak.

"Az elõzõ foglalkozáson síkbeli szerkezeteket formáltak a gyerekek, spárga és hurkapálca segítségével, igyekeztek bizonyos kompozíciós elvek szerint építkezni, elkerülve a monotonitást, a merev szimmetriát, s persze a kompozíció szétesését is. Most továbbléptünk: térbeli szerkezetek megformálása volt a feladat. Röviden megbeszéltük, hogy mire kell ügyelni az erõvonalrendszerek kialakításánál, némiképp a korábbi, síkbeli megoldásokhoz hasonlóan. Ismét fölhasználták a hurkapálcát, a spárgát, a szívószálat, gézt és a kötelet is. Voltak, akik egészen kicsi, sündisznószerû pálcikacsokrot, vagy lábacskáival az asztalon álló hurkapálca-szörnyeteget gyártottak, mások fölhasználták az asztalok lábazatát alkotó fakereteket, és gézzel, spárgával szõtték be a térközöket… az egyik háromtagú csoport nekilátott, hogy a mennyezetrõl itt-ott lelógó drótokhoz gézcsíkokat erõsítsen nehezékekkel."

A munka végül is egy nagy térbeli háló megalkotásába torkollik, alul az ördögök, felül az angyalok, kitör a harc, majd végül a gézháló maradványaiból jelmezek készülnek, kibontakozik egy kis könnyed szituációs játék. A foglalkozásvezetõ nem tervezett ugyan semmi ilyesmit, de a gyerekek rábukkantak a témában rejlõ elemi játéklehetõségekre, Hegedûs Miklós pedig vette a bátorságot, és közéjük dobta a gyeplõt.

Ha én, mint általános iskolai tanár használni szeretném a GYIK könyvet, nem azt tartom a legfontosabb feladatomnak, hogy minél több feladatát hangszereljem át az órai szituációra, hanem hogy az órai szituációt közelítsem egy olyan színtér belsõ világához, amelyben a gyerek, az adott szellemi - anyagi közegben, a lehetõ legmélyebben élheti meg a lehetõ legkevesebb szabály által behatárolt alkotó tevékenység örömeit.

Hogy van-e igény erre az iskolákban, az hosszabb tárgyalást igényelne, röviden csak annyit: átlag igazgatóban és átlagtanárban, ha egyáltalán érzékelni tudja a különbségeket, mélységes félelem vagy ellenszenv él minden iránt, ami az iskolát az élethez közelíti. Amikor azonban mûvészeti iskolánk tanárainak felmutattam a NGY-t, mondván, hogy majd közreadom, rögtön szegényebb lett a kasszánk 37050 ft-tal, merthogy mindannyiuknak meg kellett rendeljük a könyvet. Igazuk volt, magára valamit is adó rajztanár könyvespolcáról nem hiányozhat a Nagy Gyik Könyv.

Még egy illúzióval hadd számoljak itt le. Sinkó is megteszi ÉS-beli interjújában. Mûvészetpedagógusok gyakran számlálgatják meghatottságtól homályosult szemmel, hány tanítványuk lelkét mentették meg. "Nem mentünk meg lelkeket! A lelkek maguk mentik meg magukat!" Mi erre mindig csak lehetõséget adunk, és kell, hogy adjunk. A NGY sem menti meg az iskolai rajzórákat, de ad egy lehetõséget.

A Nagy Gyik Könyv

Kézikönyv a vizuális neveléshez

Aula Kiadó - GYIK Mûhely

Budapest, 1997

Szerkesztõk: Hegedûs Miklós, Kalmár István, Szabics Ágnes.