Vázlatok az iskoláról

 

Munkapéldány. Egy leendő százegynéhány oldalas – közérdeklődésre számot tartható pedagógiai publicisztika szakmai háttéranyaga.

 

Az elmúlt 42 év és napjaink pedagógiai világának bemutatása egy – végig terepmunkás, de a szakfelügyeletben, tantervírásban is  részt vevő, az iskolán kívüli nevelésben is szerepet vállaló, a napi pedagógiai problémáknak utána olvasó ( Horribile dictu: szörnyű terjedelmű portfólióval rendelkező[1]) - általános iskolai, biológia - rajz szakos tanár nézőpontjából.

Ajánlom azoknak, akik szeretnék tudni, hogyan működik, jól vagy rosszul az iskola, a tanár-diák kapcsolat - és miért?

 

 

A kékkel írt részek gondolatilag, szerkezetileg problémásak. A pirossal írtak nyelvileg ( is).

Az újabban hozzáírt részek „beszeduj” formátumúak, kövérrel, beljebb szedve. A normállal beljebb szedettek eredeti példák, esetek. A nevek egyelőre részben eredetiek, a kiadásban ezek fantázianevekké változnak, kivéve azokat a „pozitív” szereplőket, akik engedélyezik eredeti nevük szerepeltetését. (Jó volt együtt dolgozni, most is szívesen emlékeznek rá, elolvasták a kéziratot ( vagy legalább a rájuk vonatkozó részét), és szeretnék, ha saját keresztnevükkel szerepelnének a szövegben.)

Szerkesztői feladatok:

 

Végig kell gondolni a személyes és általános szövegrészek ritmusát. Helyre tenni a múlt és jelen idejű elbeszélésmód esetlegességeit. Kigyomlálni a tekervényes, körülményeskedő mondatokat. Átnézni a problémafelvetéseket, helyükre tenni a más fejezetbe kívánkozókat, esetleg új fejezeteket nyitni.

Átnézni a több száz oldalas, egyelőre be nem szerkesztett jegyzetanyagot, utánanézni a szakirodalomban, pedagógus topicokon: mik azok az élő problémák, amikhez vannak jegyzeteim, de hiányoznak a szövegből.

Átgondolni, mi maradhat a könyvben, mit kell egy internetes mellékletbe tenni. ( Pl.: Metszőkör egyesület története.)

Végül a legnagyobb munka, mindezeket szembesíteni azzal a szakirodalommal, amit a megíráskor még nem ismertem.

A kötetet két változatban szeretném megjelentetni. Interneten ingyenesen elérhető formában az eredeti, jegyzetekkel, hivatkozásokkal megtűzdelt szakmai szöveget, nyomtatásban pedig ennek egy olvashatóbb, tömörebb, „termelési regény[2]” jellegű változatát.

A kékkel szedett részcímek egy része munkajellegű, később normálra formázandó, átfogalmazandó vagy kihúzandó, csak azok maradnak meg, amik megkönnyítik az olvasást.

 

1.Publicisztikus előszó VAZLATOK\ujvazlat1.doc

Igen, igen, bólogatna a kedves olvasó egy normális oktatási rendszerrel rendelkező társadalomban: egy könyv az iskola világáról, aztán visszatenné a kötetet a polcra a könyvesboltban. Tanári belügy. Mi problémája lehet egy a tanárnak? Május elején megegyezett az igazgatóval, hogy akkor szeptembertől ebben az iskolában fog tanítani, ezt és ezt, ilyen és ilyen gyerekeknek, ilyen és ilyen módszerrel. Bemutatták a tantestületnek, részt vett egy szakterületét lefedő munkaközösségi ülésen, megnézte leendő termét, szertárát, a módszer technikai hátterét. Beült néhány órára, részt vett néhány szabadidős foglalkozáson. Igen, igen, bólogatott, erre készítettek fel a főiskolán. Egy gyermekcsapat felnőtt vezetője, animátora, társa, követője lesz, témája, helyzete válogatja. Tanítványai mélyebb bevezetést kapnak bizonyos kultúraterület világába, játék és munkatereken kalandoznak, vagy haladnak céltudatosan, mikor mire támad szükség, nyílik lehetőség. Végzi a munkáját nyolctól négyig.  Órát, foglalkozást tart, szakirodalmat olvas, felkészül, tapasztalatait rögzíti, stb. Augusztus utolsó hetében leült az iskolapszichológussal, megtudta melyik gyereknek van szüksége kissé több figyelemre, ha más anyanyelvű tanítványa is lesz, természetesen vesz majd néhány internetes leckét. Négy után hazamegy, éli az életét, mint bárki más a városban, ha barátaival beszélget nem nagyon kerül szóba a munkája.

Na, jó, néhányan azért belelapoznának, minden szakmának van laikus érdeklődői köre, ha a szerző jól helyezkedik a De Amicis-féle „szívre-lélekre ható szociálisan érzékeny, magas érzelmi hőfokú  hazafias tanmese „ és a naturalista oktatáslélektani, oktatásszociológiai beszámoló között, a belelapozók egy része kosarába tenné a könyvet.

Ha a vevő szakmabeli, kissé alaposabban lapozna. Egyike a sok száz: hogyan oldj meg könnyen, gyorsan, különösebb fáradság nélkül minden problémát, most speciel pedagógiaiakat, vagy valami érdemlegesebb?

 

Hazai oktatási rendszerünkben sajnos tanár és olvasó egészen más helyzetben van. Semmi sem ilyen egyértelmű, semmi sem egészen az, aminek látszik, sőt, még az ellenkezője sem.

 

Egy ideig arra gondoltam, megúszhatom ezt a munkát. Dolgoztam, megírtam a tapasztalataimat ( Százegynéhány oldal pedagógia, ezeregynéhány – didaktika), aki kíváncsi rá, megtalálja a weblapomon, nyugdíjba mentem, szaktermem átadtam egy nálam rátermettebb, tehetségesebb utódnak, az iskola világa közben szép lassan megváltozott, átalakult, ki lenne kíváncsi a régi iskolában töltött évek tapasztalataira? Persze, ha már fenn vannak a szövegek, kicsit csak kell valamit alakítani rajtuk, pótolni a kimaradt órákat, néhányat átdolgozni. Utána néhány évet rászánni a szemléltető képanyag legalizálásának, közben persze élni a nyugdíjas élet – jól megérdemelt örömeit.

 

Aztán valahogy visszafordultak a dolgok, az iskolarendszer – néhány tétova lépés után – mintha megragadt volna a régi sárban. …. azaz?

 

Nincs mit tenni, meg kell nyitnom a régi fájlt, meg a jegyzetfájlokat, át kell tekintsem a problémahalmazt, ahogy főiskolás koromban áttekintettem Medgyesegyháza lágyszárú vegetációját. „Hát akkor ezek és ezek a növények élnek itt, ilyen és ilyen talajon, ilyen és ilyen egyedszámban. Összegezve: ez egy ilyen világ.”

 

Lássuk, mire jutottam.

 

 

 

 

 

„Publicisztikus előszó 2.”

Bio-rajz szakos pályakezdő tanár feleségével kis város közeli faluban kezd tanítani. Közben ír verseket, fest képeket, focizik a helyi csapatban, de nem tanul meg rendesen németül. Aztán felhagy a művészkedéssel, egyre komolyabban veszi a tanítást, olvas ezt-azt, próbálkozik ezzel-azzal, egyre híresebb lesz, egyre jobban beilleszkedik, ez utóbbitól megrémül, ideges lesz, a városban folytatja, még híresebb lesz, a rendszerváltás után díjakat kap a szakmától, tanítványaitól, ír cikkeket ( reflexiók saját és mások tevékenységére, a rendszer működésére), könyveket, tanterveket, de aztán a rendszerváltás elakadtán valahogy ő is kezd megint elakadni. Megint egyre nyugtalanabb. Szerencsére az állami iskolából áthívják egy délutáni magán művészeti iskolába, ahol néhány apróságtól eltekintve (hogy pl. lehetne ezt sokkal jobban is csinálni.), végre igazán boldog, derűs, nyugodt, kiegyensúlyozott tanárrá válik. Közben tovább írja iskolakritikai kötetét, mert tudja, hogy ennek a művészeti iskolai idillnek egyszer vége lesz, ez így finanszírozhatatlan, vissza kell majd térnie az állami iskolába, és nem lenne jó, ha megint kétségbe kellene esnie. Közben jön néhány év kettős leterheltséggel, mert tagja lesz a művészeti iskolákat minősítő testületnek, aminek kettős hasznát is élvezheti. Egyrészt belülről látja a rendszer működését, a központtól a végekig, több mint száz órát, kollégát látogathat, másrészt néhány évig dupla fzetést kap. Aztán jön még néhány év a régi, közben sportiskolaivá vált általános iskolájában, kap egy remek, nála jobban teljesítő fiatal kollégát, átadja neki a katedráját és nyugdíjba vonul. Megírja ezt a könyvet.

 

A film – pardon: könyv – az iskoláról szól.

 

Szakmai előszó

 

Több mint húsz éve kezdtem írni ezt a könyvet. Először kis színes szamizdat lett volna barátaim számára. Ilyennek látom az iskolát, és ha összefognánk - ilyen lehetne. Aztán kétségbeesett önvizsgálat terepe lett. Mit rontottam el? Mit látok rosszul? Mi a kiút? Aztán higgadt termelési riport szeretett volna lenni. Így működik most az iskola. A rendszerváltás idején becsületmentő gesztus a szakma számára: lám, volt egy ilyen fura „pedagógiai szamizdat” is. Aztán keserves iskolaterv. Mit kell tennünk, hogyan kell viselkednünk, ebben a beteg, és betegségét egyre inkább megszokó iskolavilágban, hogy ne őrlődjünk fel. Majd támadt egy kis szabad rés a magán-művészeti iskolai világban, ekkor a tervet átszínezték bizonyos remények. Aztán ez a világ is összezuhant. A pénz elfogyta után a módszerek is vettek némi hátraarcot.  Nem halogathattam tovább.

 

Ha nehezen olvasható is, ha zavaróak is az egymástól idegen szövegrétegek, ha sok is benne a félbehagyott gondolat. Talán lesznek, akik továbbgondolják.

 

Könyvem az iskoláról szól, a nevelésről, tele benn megélt, de kívülről is szemlélt történetekkel. Siker és kudarctörténetek, ámbár - nevelésről lévén szó - nagyon nehéz bármely jelzőt is abszolútumként elhelyezni bármely esetre. Hisz persze, hogy nagy siker, ha egy félénk kisfiú felmászik a szikla tetejére (Megérti, miért következik egyik dolog a másikból, rájön: hogyan működik egy zár, vagy hogy miképp lehet kilépni egy kommunikációs csapdából…), de ha ezt nem követi megerősítő sikersorozat, új tudás-szilánkja esetleg több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajtott.

Természetes, hogy az iskola legyen izgalmas, érdekes, ragadjon magával mindenféle felfedező utakra, de mindig akadhat egy gyerek, akinek most épp egy kis csendre, nyugalomra, lenne szüksége.

A szöveg egyelőre egyfajta eseménytörténet, ami ugyan igyekszik problémák köré „rendeződni”, azonban – mivel egy-egy esemény több problémát is felvet – nem alakult még ki egy következetes induktív vagy deduktív vonal. Ennek kialakítása a szakmai szöveg elkészülte utáni publicisztikus átszerkesztés feladata lesz.

A szövegben esnek ugyan utalások arra is, milyen a „Pedagógia”, hogyan működik az „Iskola”, főképp azonban mégiscsak azt szemlélhetjük benne, hogy miféle pedagógia volt az, ami egy töredékes tudású, átlagos képességekkel rendelkező, ámde lelkiismeretes, napi hat-nyolc órát az iskolában, az iskolával töltő tanár köré jó okkal vonzotta a tanítványok nagyobb részét, néhányukat jó okkal tartotta távol, másokat meg rossz okkal. Nem „jó tanárt” írtam, igazán jó tanárnak, a mesterség művészének valószínűleg eszébe sem jutna ilyen könyvet írni. Szakmai önéletrajzomban persze felsorolhatom a jó tanár ismérveit: „év tanára” díjak sorozata közvetlen tanítványaimtól, az év publicistája díj a szakmától, Németh László, Apáczai Csere János díj, de mindannyian tudjuk, hogy mindezek mögött dekoratív, ámde összességében kínosan elvétett életpályák is rejtőzködhetnének. A lelkiismeretes jelző az egyetlen, amit nyugodtan vállalhatok (v:ö. „Azt azért nem lehet elvitatni tőlem, hogy én is kortárs voltam!”).

 

 A szövegeket húszegynéhány évvel ezelőtt kezdtem írni, és sajnos nem sokat kellett változtatnom rajtuk. Ma már nyilván más szavakat használnék helyenként, mégsem kezdtem el az átfogalmazást, inkább hozzácsatoltam, közéírtam. (Kövérrel szedve. )

 

 

 

És persze, szokás szerint végére szorult a legfontosabb. Ez a könyv nem születhetett volna meg Takács Géza állhatatos sürgetése nélkül.

 

Régi előszó

 

"Aki ért a tanításhoz, tanulmányt ír. Aki nem: pedagógiai esszét! - jegyezte meg epésen Kronstein Gábor[3] - a nyolcvanas években. A második mondattal nagyjából egyetértettem. A pedagógia szabadgondolkodói meglehetősen idegenül mozogtak az intézményesített nevelés világában. Nagy vonalakban persze igazuk volt, de ha gyermeksorsokról van szó, nagyon pontosan kell fogalmaznunk. Ha valaki olyanokat ír, hogy: egy gyermekkel bármi történt volna, jobb lett volna, mint ebben a gyermekvárosi nagyüzemben felnőnie – arra kell gondoljak: ez az ember nem ismeri az életet! Nem tudja milyen rettenetes gyermeksorsokkal szembesülünk időnként. Szóval értettem én Kronstein Gábort, csak épp azokat a bizonyos tanításhoz értő tanulmányokat szerettem volna már olvasni valahol, amelyek minden finomítgatás nélkül néznek szembe az iskolai valósággal.

 

Ekkoriban épp úgy tűnt, nincs tovább maradásom az iskolában. Egyre nehezebben néztem tükörbe, egyre kevésbé bíztam abban, hogy a sok ideiglenes egérút után valami véglegesebb kiutat is lelhetek a rossz helyzetekből. Hogy elmúlnak az álmatlanul átforgolódott éjszakák, mert már megint csak izomból tudtam valamit keresztülvinni, vagy épp ellenkezőleg, nagyon nekilódult a szekér, de valahol már ott lapul a következő kátyú, és minél gyorsabb a rohanás, annál nagyobbat zökkenünk.

Régóta tervezte már egy maroknyi pedagógus, csinál valahol egy iskolát, amúgy "igazán, csakugyan". Egy ilyen iskolateremtés nem kezdődhet mással, mint alapos önvizsgálattal. Összerakosgattam hát vázlataimat, naplójegyzeteimet, tanulmánytöredékeimet. Én ez lennék, mint pedagógus, mert eddig csak, mint hajdani együtt diákoskodót, jelenlegi együtt olvasót, vitatkozót, sátorozót, gombászkodót ismertek, erre pedig nem lehet komoly vállalkozást alapítani. Így élek most, ezek a bajaim az iskolával, magammal, így képzelek el egy viszonylag[4] normálisan működő iskolát, amiben aztán kevesebb lenne magammal is a bajom. Ezek azok a szerzők, akiket szívesen olvasok, akiket másoknak is ajánlani szeretnék, mert a hivatalos pedagógiai irodalom primitív mellébeszélései, vagy finomszemcsés homokszövegei mellett olyan szövegeket találtam, amelyeket, muszáj lesz átbeszélnünk.

És ha már írtam, valami megjelentethető szöveget próbáltam formázni. Inkább csak egy ajánlatot: ha valaki kiadná, megírnám pontosabban is.

A kísérlet elakadt, elhalt[5], a kézirat azonban - ha már megvolt - keringett, a kor szokásai szerint. Mindenkinek volt valami baja vele, a legtöbb nekem, de abban minden önkéntes recenzens megegyezett: ezt valahogy ki kéne adni.  És ha ezen véleményezők között ott van Takács Géza, Hadas Miklós, Varga Csaba, Galicza János, Andor László és Csoma Gyula is, a szerző nyilván bekopog egy-két kiadóhoz. Udvariassági látogatás volt, a várható eredménnyel. Nekem sem állt igazán érdekemben a megjelentetés. Túlságosan is személyes dolgokról beszéltem, amik helyenként óhatatlanul áttörtek volna mindenféle szakpublikációs stílusrétegen. A személytelen pedagógia világában könnyen a szörnyeteg szerepében találhattam volna magam.

Praktikusabb okaim is voltak. A publikációval óhatatlanul is köz-szerepvállalásra kényszerültem volna. Mélységesen tiszteltem ugyan a késő szocializmus nagy harcosait, de épp szenvedéses, tévelygéses életútjaik figyelmeztettek: a gyerekek nem egy szenvedő embert várnak a rajzterembe. Megszökhetek, kiugorhatok, elmehetek népművelni, de amíg itt vagyok, nem kapkodhatok külső segítség után. Nem demonstrálhatok kifelé. Nem nyithatok újabb frontot. Nem fér bele az időmbe. Nem bírnám erővel, rámenne a családom.

Egy-egy nehéz helyzetben persze megfordult az ember fejében, hogy itt hagyja ezt az egészet. Elmegy valahova raktárosnak, mint Hamvas Béla, és csak a „tudománynak él”, vagy beleveti magát az anyagi termelés világába, ad-vesz-termel, szitázik, fát vág. Futó gondolatok voltak. Előbbihez túl közösségfüggő voltam, utóbbi pedig lassan eltépte volna azokat a kapcsokat, amik a kultúrához kötöttek. Tudtam mi a különbség a napi tíz órás favágás, és a napi tíz órás tanítás, tanításra készülés között. Én annak idején „szolgálati” okokkal magyaráztam, valójában azt hiszem inkább valamiféle szellemi hedonizmusból maradtam a pályán.[6] Persze pedagógusként is van „karrier” lehetőség. Ha elfogadnám a központ meghívását, finomodna ugyan a kín, nem kellene nap-mint nap belenéznem a gyerekek szemébe, mélyebbre süllyednének a frusztrációs görcsök, de odalennének az örömök is. A szép képek, a gyerekek, ahogy tódulnak be a terembe, ahogy biciklizünk át a falvakon, és ezt most itt sokáig lehetne folytatni, de vannak azért „méltatlanabb” örömök is. A városban kialakult kapcsolatok, a szülők, a támogató üzemek dolgozói, vezetői, a tantestületi illetve távolabbi harcostársak elismerő gesztusai - mind maradásra ösztönöztek.

 

A rendszerváltás előestjén – bizonyos szakmai és közéleti piaca támadt „durva” szövegeimnek. Valami halvány reménysugár villant, talán neki lehet feszülni az iskolai világ normalizálásának. A tantestület, ahol dolgoztam, nem érezte a változtatás kényszerét, máshol sem kínálkozott reális lehetőség, bebújtam hát a szaktanár-pedagógus-publicista szerepébe. (Egy művészetpedagógus szerepnek persze egyéb vonzatai is támadnak. Missziók, helyi közéleti szerepek. Ha a rajz szaktermet a helyi képzőművészeti élet egyik műhelyévé szerettem volna tenni, meg kellett jelennünk minden képzőművészetileg aktív helyszínen. Testet festettünk a punkokkal a helyi fekete lyuk klubban, részt vettünk a posztavantgard akciózásokon, még bizonyos politikai szerepeket is vállaltunk, Petőfi Csarnokbeli Bankett, de mindig szigorúan saját érdekeinket szem előtt tartva. Műhelyünk világát megmutattuk a külső világnak, de nem lettünk annak előretolt bástyája.) Először azt írtam, visszahúzódtam a szaktanár szerepbe, hisz így is indultam, de ez már nem volt ugyanaz. Önfeledt, féktelen kíváncsiság, és az ezzel együtt járó prófétai hevület, düh helyett egyre könnyedebb, ironikusabb kívülállás, egyre "áttételesebb" személyesség.[7]

„Áll a tanuló, nem őrjöng, nem tépi magáról a ruhát dühében! Nyugszik, figyel, én is figyelek, ahá, ott még levegőt vett valaki, megvárjuk, míg mindenki márvánnyá dermed, úgy, most jó, most lassan leül, nem nyúl még semmihez, nem fordul hátra, nem látok sehol életre utaló jeleket. Minden tekintet rám szegeződik, mindenkin feszült figyelem. Várja, mit fogok mondani, én pedig azt mondom, hogy, akkor a mai órán…”[8]

Márpedig, ha egy művészetpedagógus búcsút mond a személyességnek, akkor legfontosabb munkaeszközéről mond le, innen már egyenes út vezet a dacos vagy fáradt és fárasztó öreg tanár szerepéig[9]. Néha pedig a lefojtott felszín alól mégis csak kirobban a tehetetlenség dühe.

 

Majd jött a rendszerváltás, a mélyebb változtatás halvány reményével. 87-ben tagja lettem a városi pedagógiai lap szerkesztőbizottságának, hogy aztán egyre beljebb sodródjak a helyi, majd a megyei közéleti események világába. Megyei MDF elnökségi, városi és országos oktatási bizottsági tagság, és bizonyos óvatos várakozások, lelkesebb közszereplőktől sürgetések: „Hát akkor most elárulná kolléga úr, hogyan is lehetne normális iskolát csinálni?”

Soha jobb pillanat a "Vázlatok" megjelentetésére, csak épp, az események sodrában, a tanítás, meg a bizottságososdik mellett, nem jutott idő arra a minimális átszerkesztésre sem, amit az anyag igényelt volna.

Aztán berendezkedett az új világ, az iskola is más pályára került, elmúlt a sürgető kényszer. Megszűnt a korábbi központi ideológiai nyomás, a NAT teret nyitott a helyi kísérleteknek, gazdagodott a tankönyvek, tanszerek piaca, az iskolaszékeken keresztül a szülők is érdekérvényesítési lehetőséghez jutottak. Az igazgatókat már nem a pártközpont ellenőrzése alatt álló tanácsi vezetők nevezték ki, hanem a képviselőtestület által kontrollált önkormányzatok. Az önkormányzati választásokat követő első hónapokban még a pénz is szaporodni látszott. A józan, okos polgármesterek szakítottak elődeik gyakorlatával, a tisztviselők (rokonaik, barátaik és üzletfeleik) testvérvárosi kapcsolattartásnak álcázott költséges nyaraltatásával, a puffogó, üres, ámde igen költséges kulturális programokkal, és a pénzt oda küldték, ahol a legnagyobb szükség volt rá.

Várhegyi Attila néhány hónapos polgármesterkedése után a város igazgatói zavartan kérdezték egymást: „Ti mire költöttétek ezeket a váratlan pénzeket?” Bizony, ma már talán el sem hiszik, de volt néhány hónap, amikor a helyi politika mintha normálisan tette volna a dolgát. ( Aztán -  később majd előkerül - vett egy nagy kanyart a történet.)

 

Mégis, amikor 2010 körül  beléptünk egy iskolába, nem volt olyan érzésünk, hogy gyökeres változások történtek volna.

 

Nem sok jót hozott, hogy az egyetlen központi ideológia helyett egymást váltogató ideológiai központok gyakoroltak – megengedjük: akkor még szelídebb -  nyomást, ha ezeknek nincs pedagógiai realitás érzékük, vagy hiányoznak anyagi, hivatali eszközeik.

 

A NAT hiába nyitott szabadabb világot, ha ezt szürke, másodrendű didakszis töltötte ki.

 

Hiába a gazdagabb tanszerpiac, ha a kínálat tartalma avíttas, és persze erre sincs vásárlóerő.

 

Hiába az önkormányzati kontroll, ha az önkormányzatok nem a lakosság, hanem a gazdasági és pártelitek érdekeit képviselik.

 

(A továbbképzések, a minőségbiztosítási programok tartalmi vonatkozásairól később bővebben szólunk, egyelőre üssük el egy viccel.[10] )

 

Ha alaposabban szemügyre vesszük az iskola világát, voltaképp szinte minden maradt a régiben, csak kissé átszíneződött. Kissé fellazult, néhány ponton kissé tisztult, átláthatóbbá vált. Más pontokon meg inkább ellustult, eltespedt. Komolyabb javulást csak egy nagyon vékony elit iskolai réteg ért el.

 

A történteket belülről megélve (Továbbképezve és továbbképzéseket tartva, tanterveket, tanári kézikönyveket olvasva és írva, szakértősködve és „minőségbiztosítva” tanítva és iskolát igazgatva.), megint csak erősödött a megszólalás kényszere.

 

Míg korábban egy adminisztratív kötöttségek közt vergődő, anyagi-szellemi szűkösségben szenvedő intézmény bajaira kerestem megoldásokat, most egy sokkal szabadabb iskola, a művészeti iskola falai között látom újratermelődni a típusos iskolabetegségeket.

 

Amikor ama lakótelepi matematika-testnevelés tagozatos mamut iskola rajzóráit sikerült viszonylag működőképessé tennem, viszonylag gyermekközpontúvá váltak, és ez még csak pénzbe sem került, sőt, a szülőknek feleannyit kellett rajzfelszerelésre költeni, mint más iskolákban, rögtön valamiféle megváltó hírébe keveredtem. Amint azonban megmutattam a program, iskolai létmódom sarkalatos pontjait, azok sorra bizonyultak elfogadhatatlanoknak, követhetetleneknek, rendszer-idegeneknek. (Egy felmérés során kiderült, hogy az iskola tanulói a rajz tantárgyat fontossági sorrendben a 4-6. helyre teszik. Amikor viszont a tantestület kidolgozta a "minőségi bérezésnél figyelembe veendő munkakörök, pozíciók, tevékenységek, eredmények" szempontrendszerét, az elérhető 25 pontból mindössze négyet értem el, holott szinte az egész napomat az iskolában töltöttem, baráti kapcsolatban álltam az iskolavezetőkkel, kulcsemberekkel, évi többszázezer forint bevételt hoztam a szakterembe, országos hírű műhelyt vezettem, év tanára lettem az iskolában, publikációim jelentek meg.[11] )

 

Ha valahol megjelent egy pályázati felhívás bizonyos intézményi innovációra, rendre kiderült, hogy igen rossz az ár ( befektetendő munka) – érték ( jobb tanulói teljesítmények) aránya. (Persze, azért néhányon elindultam, a formai feltételeknek eleget téve, a támogatást a valóban szükséges dolgokra használva.) Lásd: buszmegálló kilátó.

 

Nyolcadik éve vagyok egy művészeti iskola igazgatója[12], és megint csak hasonló szerepbe kezdek sodródni. Az iskola sikeres, de a sikerhez vezető alapelvek, vezetői magatartás gyanús, problematikus, a nagy rendszertől idegen. Végre van pénz - paripa - fegyver, ha szűkösen is, ha sokba kerül is emberi energiákban, és ijesztő látni, hogy mindez elfogyhat, széteshet, elsatnyulhat.

Nap-mint nap újra és újra elő kellene sorolnom régi helyzeteket, példálóznom, bizonykodnom, ne kövessünk el újra és újra régi hibákat.

(Vizuálpedagógiai módszertanom első műhelyrajzait már közzétettem – helyesebb lenne talán rajztanár életmód dokumentációinak nevezni – de ezt szerkezete, méretei, a megjelentetés jellege miatt[13]inkább csak a mindenre elszánt iskola, tantárgyfejlesztők figyelmébe ajánlhatom. ( A weblap -  http://szavaiistvan.x3.hu/ - látogatottsága 2018 januárjában 22 000. Általában heti száz a megnyitások száma)  Ajánlhatnám persze azoknak is, akik előszeretettel kritizálják a „pedagógusokat”, örömmel venném, ha átfutnák, mi mindent kell tudnia egy – a szakma első vonalának derékhadában munkálkodó általános iskolai rajztanárnak, tartok tőle: véleményük kialakításához nincs szükségük forrásokra.)

Semmi kedvem minden újabb partnernek újra kezdeni a történetet. Arra nincs időm, hogy Angelusz Iván Táncoskönyvéhez hasonló tételgyűjteményt formázzak, kiteszem így együtt az asztalra, hogy az egész ismeretében lehessen kritizálni az egyes - arra nyilván rászoruló részeket.

 

Aki írja, nem a nagy pedagógusművészek közül való. Olyan, mint sokan mások. Hol felkészületlen, tanulatlan, gyáva, megalkuvó, sunyi, agresszív, nevetséges idegbeteg, aki ellen dühödten "lázad az osztály", hol meg bátor, őszinte, jó kedélyű, nyugalmat sugárzó „öreg”, akit megsimogatnak - vagy összeütésre tárják elé tenyerüket - tanítványai. Plusz még a szakmai kitüntetések.

 Az iskola néha szinte az élete, máskor a napi nyolc órát becsülettel végigdolgozó szakember. Tudása, személyiségtartaléka nem sokkal több, mint ami a szakmája gyakorlásához minimálisan szükséges, de hiányzik belőle az önbecsapás képessége.

 

Amit írt, az sajnos valóban csak egy vázlatgyűjtemény. Hiányzik a szilárd belső szerkezete. Eleinte még áltattam magam, hogy - ha lesz rá időm - átszerkesztem egy józan, pedáns, tüneteket mérlegelő, betegségeket diagnosztizáló, terápiás eljárásokat leíró igazgatói kézikönyvvé. Kapsz egy feladatot. Áttekinted a helyzetet. Tipologizálod a helyzetet, mikroklímát, klienseket…. Rajztanári kézikönyvemben tettem is rá egy kísérletet, meglehetősen szerény eredménnyel. Időhiány? Vagy a napi gyakorlat búvik ki folyton a kategóriák ketrecéből? A gyakorló tanár nem tud kiszakadni az iskola napi valóságából, ahol egészen szabálytalan ritmusban követik egymást a praktikus, lelki és elvi problémák?  Könyvem ennek az iskolavilágnak bizony csak egy közvetlen, alig szerkesztett lenyomata.

 

 

Amiért közreadja:

Okulásul szülőknek, működő és leendő kollégáknak. Feldolgozásra a pedagógiai elméletben járatosabb szakembereknek. Némi utólagos magyarázat volt tanítványoknak.

 

A vázlatok eredeti szövege mellé kövérrel szedett utólagos kiegészítések, lábjegyzetek csatlakoznak, illetve a teljesen újraírt "A történet folytatódik" fejezet.

 

Gyermekkor

"Kilencéves korom után már nem történt velem semmi említésre méltó!" - mondja Marquez, és jórészt ebből az eseménytörténetből, ennek utólagos értelmezéséből áll össze a "Száz év magány". ( Nádas Péter: Világló részletek)  Amikor első pedagógiai problémáink felmerülnek, először nyílik olló szándékaink és lehetőségeink között, egyik legfontosabb példatárunk, ahová visszanyúlhatunk: saját gyermekkorunk. Hogyan éltünk meg gyermekként hasonló szituációkat, miféle helyzetből, szerepből figyeltük, élveztük, vagy szenvedtük el az eseményeket? Miféle játszmáink alakultak, és miféléket láttunk alakulni? Hogyan élhették meg ezeket a többiek? Mi mozdított bennünket, mi bénított meg?

Szövegdoboz:  

 
Zsuzsi - a csendes, tartózkodó, szemérmes Zsuzsi - kattogtatja a digitális gépet a művészeti iskola táborában. Képek tucatjai sorjáznak a képernyőre, Zsuzsi egyre felszabadultabb, egyre határozottabban feszíti szét kamerájával a réseket, jókedvűen, bátran markolja meg a világot.

Két zavarban lévő ember ül a képernyő előtt, mert a képek között van néhány illetlen, agresszív, vagy nevetséges vágyfantázia termék, de bevillannak gyermekkori játékaink, beszélgetéseink, és máris eltűnik a zavarom. Biztatom, bátorítom: állítsa csak össze a vágyott szerepek képtárát szégyentelenül, gátlástalanul, mert most van itt az ideje! Vegyük közösen szemügyre őket, meg azokat az életsorsokat, amiket ígérhetnek. Nem nevetünk ki semmit, nem mondunk ítéletet, csak vizsgálódunk.

Beszélgetünk a képeiről, azaz a vágyairól, lehetőségeiről, hogyan látja most magát, hogyan láthatják mások. Mit szeretne elérni, milyen utakon találhat el oda.

 

Na meg persze konkrétabb, tárgyszerűbb hozadéka is lehet a gyermekkori történeteknek.

Leesik a hó, felrémlenek a régi hócsaták. Egyszer nekivadulva hajigáltuk egymást jeges golyókkal, máskor meg hó várat építettünk egy meredek domboldalon. Nyilván ez utóbbit kellene valahogy reprodukálni.

Megállapodtunk tehát a kis napközis csoporttal a szabályokban. A rét szélére érve szép libasorban bementünk egy darabon, majd sugárirányban gurigatni kezdtük a hólabdákat. Ha már nehezen ment, visszagurítottuk középre, kiraktuk egy hóvár alapjait. Aztán újabb gurítás jött, egyre messzebbről érkeztek a hólabdák. Én emelgettem őket a falra, néhányan tapasztottak. Fél óra alatt elkészült a hóvár, kezdődhetett a csata. Vagy kiesésre ment a játék, vagy csak úgy, aki nem bírja, elmenekül. A várvédők kaptak havat, ha elfogyott, tűzszünetet kértek, a támadók dobáltak be nekik alapanyagot, nehogy a falat kezdjék bontani.

Ha meg az erdőben kellene valamit játszani? Nyomkeresések, "majomfogó" a sűrű, fiatal tölgyesben, indiános, vagy “Ájvenhós” . (Ivanhoe.) De még az iskola melletti klasszikus csővázas játszótér is remek akadályfogó színterévé varázsolható az állatrakodón játszott fogócska mintájára.

 

"Mások nevelése: önmagunk nevelése!" - írja Tolsztoj, és ha a nevelő komolyan veszi ezt a tanácsot, meg kell, ismerje "hozott anyagát". Kezdődhet-e mással egy pedagógusnak készülő ember felkészítése, mint önmaga alapos megismerése? (Éjszakázó típus, délelőtt még teljesen használhatatlan, vagy korán kelő, pirospozsgás arcú józan gazdaember? Ideges, félénk, minden váratlan eseménytől megrebbenő befelé forduló figura, téged néz, de magát látja? Mit tekint „vonatkozási csoportnak”? Milyenek szűkebb-tágabb társas kapcsolatai? Miért vonzza a pedagógus szerep? Híres szeretne lenni? Szeretné megismerni az ember világát? Műveltsége? IQ-ja? Figyelemmegosztó képessége? És persze mindezek alkérdései.)

Kezdődhetne-e mással egy iskolakritikai munka, mint a kritikus alapos önarcképével? Nincs-e az iskolával való elégedetlenségének valami egészen egyszerű magyarázata? (A csoportmunka megkövetelte önfeladás minimumát sem képes hozni? Nem tudja elviselni a monotónia semmiféle fajtáját? Elriasztja bármiféle vezérszerep vállalása, folyton bocsánatot kér minden mozdulatával vagy épp ellenkezőleg? Kényszeres bajkereső, aki csak akkor érzi indokolhatónak létét, ha talál valami nagy bajt, amire egyedül ő lehet az orvosság? )

Főiskolai tanulmányaink mégis mással kezdődtek, és bizony a későbbiekben sem volt módom összefüggő egészként vizsgálni gyermekkoromat (Nádas Péterét olvasva ….) , így hát itt is csak esetenként, helyzeteket felidézve kerül sor az érzelmi beállítódás időszakának vizsgálatára.

Akit zavar ez a megfoghatatlan kiindulópont, lapozzon előre a mellékletekben Medgyesegyháza bemutatásáig. [14]

Főiskola

Ahol már kezd kissé könnyebben megragadhatóvá válni a folyamat, az a fogalmi beállítódás színhelye, a főiskola.

Adott egy kissé elkényeztetett, ámde kemény fizikai, és átlagos szellemi, közösségi próbatételeket is kiálló, kissé csodagyerekként kezelt, középszinten nonkomform falusi gimnazista, aki közepes eredménnyel tanul ugyan – él, bulizik, lézeng, olvasgat össze-vissza, sokat nevet, sokat szenved…)[15] majd csak az utolsó fél évben fekszik neki a tanulásnak, kell az a jeles érettségi - de versei, elbeszélései megjelentek már egy-két lapban, érmeket is kapott rájuk a diákköltők találkozóin. "Akárki meglátja újságíró lesz belőle!". Ehhez előbb valamiféle diplomát kell szereznem, aztán beállni gyakornokoskodni egy laphoz, majd jöhet a két éves "újságíró iskola". Na, de hova menjek? Magyar-történelem szakra, az egyetemre? Az irodalomtörténetnek még neki is feküdhetnék, de a nyelvtani definíciókhoz nincs semmiféle vonzódásom. Az sem tűnik túl csábítónak, hogy öt éven átolvassak mindenféle irodalmakat. Az irodalom nekem most hippis mázzal szelídített beatnik szövegelést jelent, "mit érdekel engem maga". (Vesd össze még: "Nem akartam megismerni az életet, azt akartam, az élet ismerjen meg engem." Karinthy Frigyes.)

A felvételitől is félek. Kevés lesz ott, ami az érettségin még elmegy. Szerencsére másodikban jött egy megszállott biológiatanár, aki eléggé hagyományos eszközökkel, de meglehetősen jó hatásfokkal szuggerálta a felvételizőkbe az anyagot.[16] Próbálkozzunk meg hát egy biológia-rajz szakkal a tanárképző főiskolán! A rajzhoz ugyan nem sokat értek, soha nem voltam szakember kezében, őstehetség meg aztán végképp nem vagyok (Indiánokat rajzolgatok, mint annyi más serdülő.), de hát egy csendéletet, meg egy portrét majd csak összehozok valahogy. Egy néhány évvel idősebb hasonszőrű autodidakta megmutatja a szén, az olajfesték kezelését, készülgetek, rajzolgatok.

A felvételin felrajzszögezem a papírt, matatok, várom, mihez kezdenek a többiek, és bizony elhűlve látom a lendületesen felrakott tömegvázlatokból fokozatosan kibontakozó munkákat. Hiperrealizmustól konstruktivizmusig terjed a skála. Nincs mit tenni, meg kell próbálnom leutánozni ez utóbbi stílust. A felügyelő negyedéves lány kicsit besegít. Amikor Milánkovics Milán meglátja a végeredményt, ellentmondást nem tűrően jelenti ki: "Fel vagy véve!" Én ugyan nem vagyok ebben olyan biztos, mivel azonban a biológia tesztet maximális pontszámmal írom meg, valahogy vékonyan becsusszanok a biológia-rajz szakra.

„No, akkor majd Szegeden folytatódik a szelíd szalon hippi-beatnik életmód[17], megismerek rengeteg lányt, talán ott is járok atlétaedzésre, táncolok Rolling Stons, Zeppelin zenére, írok verseket, mellette meg nyilván tanulgatok is, ahogy eddig. Előtte persze katona leszek, ami azt jelenti, hogy a beatnikes-hippis sodródás, szertelenség helyett egy ideig inkább az atléta - favágó teherbíróképességét és fegyelmezettségét kell szállítanom.” Utóbbi nagyjából történt is az elvártak szerint. A szelíd sváb mérnöktiszt vezényelte, leendő műegyetemista-tanárképzős hallgatókból álló előfelvételis szakasz (plusz komolyzenész szolgálatvezető főtörzs) kímélő jellegű tizenegy hónapja nélkülözi a rém-élményeket, noha végül is egy deszant ezred tisztjei – tiszthelyetteseiként szerelünk le. Az ott töltött hónapok szerény pedagógiai hozadéka később még előkerül.

Katonák leszünk, nem tudjuk mire számítsunk, nem rendőrség ugyan, de mégis csak az állam erőszak szervezete, és hát – mi tagadás – meglehetősen sokalljuk az állami erőszakot. Békéscsabán gyülekezünk, aztán vonatra ülünk, egy harminc körüli tiszthelyettes utaztat bennünket Kalocsára. Semmi katonásdi, teljesen civil helyzet. Kérdezgetjük, válaszolgat.  Most még ő is civil, nem sürgős neki a katonaszerep.

Utolsó éves katonai főiskolás lesz a szakaszparancsnokunk.

„Fiúk! Az a legegyszerűbb, ha most tizenegy hónapig katonásdit játszanak.  Ez a játék néha persze vér komoly lesz, a robbanó töltetek szerelése nem játékhelyzet.  Kisportolt volt, művelt, jó pedagógiai érzékű. Szerette a mesterségét, és meg tudta mutatni legszebb oldalait.

A legdrasztikusabb változás a civil élethez képest egy eléggé hihetetlen szabály volt:

"Fiúk, itt a harckocsivezetők közt sok az egyszerű falusi traktoros gyerek, és persze jó néhányuk cigány származású. Az a maguk intelligenciáján múlik, hogyan értenek szót az előbbiekkel. Azt viszont tudomásul kell venniük, hogy a hadseregben a katona származása nem kerülhet szóba, itt csak az emberi értékek számítanak." És ez a szabály azon kevesek közül való volt, ami tényleg működött. Tizenegy hónapos szolgálatom alatt egyszer sem hallottam senkit cigányozni. (Parasztozni is csak mértékkel.)[18] Leszereléskor a katonák egy része bizony szomorúan adta le felszerelését. Annak ugyan örült, hogy a monoton szolgálat-karbantartás helyett visszatérhet korábbi barátaihoz, de azt is tudta, hogy miféle komfort és megbecsültségi zuhanás vár rá.

 A tisztikar megosztott. Vannak a primitív „első generációs” öreg tisztek („Elvtársak ez a gladiátor csak úgy oncsa a meleget!”), a vagány, civilben farmert hordó fiatalok, és néhány, láthatóan régi, magasabb társasági műveltséggel rendelkező tiszt. („Tisztában vagyok vele fiatalurak, hogy önöket nem vonzza különösebben a katonai világ, de higgyék el, ha valaki igazán kitanulja, ennek is megvan a maga szépsége.”)

A rendszernek való megfelelés utolsó próbája a tiszti vizsga. Az a hír járja, hogy aki csak tiszthelyettesi rendfokozatot szerez, ritkábban hívják be tartalékos szolgálatra. No, de kitanultuk a katonamesterség alapjait. Miért ne aratnánk apró sikereket a vizsgáztatók előtt. Miért ne büszkélkednénk a tartalékos tiszti csillagokkal. Kettéválik a szakasz. Egyik fele úgy dönt, hogy jámboran megadja magát a helyzetnek. Másik fele udvariasan elhárítja magától a dolgot. Én is hárítok.

A kollégiumban tizenkét ágyas szobában kapok helyet. Van valami katonai körlet szaga. A felsőbb évesek beavatnak: néhány éve még tényleg olyasmi volt, vaságyakkal, erélyes szobaparancsnokkal. „Mikor Cicus kiengedte a hangját, nem volt kecmec!” Most már „demokrácia” van. A vaságyak helyébe meg épp most érkeztek meg az új heverők.

És tényleg volt némi demokrácia. A diáktanács osztotta a segélyeket, intézte a fegyelmi ügyeket. Elvileg tíz után kapuzárás lett volna, de ez csak azt jelentette, hogy ilyenkor már illett adni valami kis kapupénzt az előcsoszogó portásnak. A tanulószobákban valóban tanulhatott, aki akart, a kisszobákban pedig szerelmeskedhettek a párok, bár erre más helyek is akadtak. (Tornaterem, gyakorló iskolai osztálytermek.)

Nyitnám fel az ágyneműtartót, hát nincs helyére csavarozva a felnyitó szerkezet. Ott van szépen, gyári csomagolásban, a tartóban. Kérek egy csavarhúzót, behajtom a csavarokat, meg persze akkor már az egész szobáét. Jönnek a szomszéd szobából: nem csinálnád meg a mienket is egy sörért? Estig beszerelem az összes ágyat, a felsőbb szinteken a lányok azt hiszik, hogy valami alkalmazott a zöld katonadzsekiben szorgoskodó, foghíjas fiatalember. Rajtam ragad a "mester" megszólítás. A sörök mértéktartó fogyasztgatása közben néhány nap alatt az egész kollégiummal megismerkedem. (Azaz a technikai szaktudás, nyitottság, kíváncsiság, szociális kapcsolatrendszerré konvertálódott.)

Máli Vidoszavával (Negyedéves orosz - magyar szakos, igazából Málity lenne a neve, de ezt már valahogy túlzásnak érzi.) kisétálunk a Maros torkolatához, közben bevezet a főiskolás lét rejtelmeibe. Babits Ági a terveimről faggat. Szenvelgek valamit, hogy ugye milyen nehéz itt boldogulni. Rám néz szúrós szemmel:

-          Tehetséges vagy festőnek?

-          Nem hiszem.

-          Hát akkor? Akkor valahol máshol kell keresned magadat!

 A szúrós tekintetet nőies részvét és biztatás szelídíti. "Komolyabb dolgok is vannak itt barátom, mint az a néhány lila folt a vásznon, noha végül persze a lila foltokban fog összegződni minden.” (Ági is szép pályát futott be!)

A kollégiumba bejárnak focizni, fürdeni, a közelben albérletezők. Jékely Endre, Hadas Miklós, Takács Géza beszélget a folyosón életről, irodalomról. Persze előszedem én is a verseimet, nem sok sikert aratok velük. "Kis serdülő szalon-szövegelések, némi beatnikes mázzal bevonva. Sok az öncélú képhalmozás, de van néhány biztató részlet, inkább csak a szándék, ami tiszteletreméltó." - hangzik el életem első kíméletlen kritikája, amely - mivel elfogadom - egyúttal felvételt jelent a csapatba. Igyekszem megfelelni, színeskedek, vibrálok, játszom az egzaltált művészt, persze akad valaki, aki félrevon egy kis kijózanító beszélgetésre. Amikor pedig átesem a ló túloldalára, görcsösen komolykodom, megint akad valaki, aki észre térítsen.

A berendezkedés napjai után kezdődnek az órák, megismerkedem leendő csoporttársaimmal.

Jó lenne valamit azokról is tudni, akiknek nem sikerült a felvételi. Hányan váltak volna be a négy év során, és később a pályakezdéskor?[19] Az első évet hatan kezdjük a biológia-rajz szakon. Színes, sokoldalú egyéniségek, akik láthatóan máris magukkal tudnának ragadni néhány gyereket a kultúra világába vezetett kutatóútjaikon, és szürkébb kis figurák, akik szorgalmasan végigtanulták - nagy sóhajok közepette - a felvételi tárgyakat, most kellene őket felcsiszolni, színesíteni, felkelteni igazi érdeklődésüket, lefejteni róluk rossz szerepeiket. Megtanítani őket, hogyan kell kilépni védőállásaikból, bizonyos vértezetet azért magukon hagyva, hogyan kell irányt szabni a történéseknek, hogyan kell azokat mederben tartani.

Cs. Zoli a legtehetségesebb rajzoló. Sikertelen a felvételije az Iparművészeti Főiskolára, eljön hát egy évre. Mégis a rajzolás közelében marad. Aztán nincs ereje keményen készülni az újabb felvételire, marad a főiskolán. A diploma megszerzése után tanít néhány évig, majd népművelősködik. Közben egyre komolyabban szobrászkodik, ma már Munkácsy díjas szabadúszó szobrász.

Helga apró, komoly, szelíd, nagyon céltudatos, értelmes sváb kislány. (Az orosz órák feléből az idős tanár úr - Helga ürügyén - mindig német órát varázsol. "No, Helga, ezt hogy mondja a német?") A diplomával a zsebében kitelepül az NSZK.-ba.

Katalin kisportolt alkatú, határozott, vállalkozó kedvű pesti lány, jó kapcsolatteremtő készségekkel. Benne lehet leginkább felfedezni egy sikeres tanár személyiségjegyeit.

Mária látszólag mindenben Katalin ellentéte. Nagyon félénk, halk, iszonyúan szép, igazi Botticelli alak. Visszahúzódó, nehezen nyílik meg, de néhány hónap után kiderül: ez a félénkség tudatos védőbástya, ami mögött nagyon is határozottan, céltudatosan képes alakítani az életét. Férjhez megy egy hasonlóan rokonszenves évfolyamtársunkhoz. ( D. János, Munkácsy díjat is kap a Németh László mellé. Egyszer elmegyek hozzá órát látogatni. „ Gyerekek, István azért jött, hogy megnézze az órámat, de én ki akarom használni az alkalmat… parancsolj, mtiéd az osztály!) ) Komolyan veszik munkájukat, férje később Németh László díjat kap, ő is megérdemelné.

H. Zolival időnként összefutok. Rajzi előképzettsége az enyémhez hasonló, de neki nincs semmiféle bolondériája. Csendesen, szürkén evickél át a négy éven, ő az a gyerek, akit pedagógus szülei azzal engedhettek el a főiskolára: Szerezd meg a diplomát kisfiam, majd keresünk valahol a környéken egy jó kis állást, szolgálati lakással, tanítasz néhány évet, aztán igazgató leszel valahol, ahová, a sok nő közé, muszáj kívülről hozni egy férfit.

Juditról nehezebb lenne tömören írnom, talán vele volt legbarátibb a kapcsolatom, most mindenesetre egy középiskola igazgatóhelyettese, megint csak nem egy kudarcos életpálya.

M Gyuriról, a másodévben levelezőről nappalira átjelentkező csoporttársunkról, hamar kiderül: nem kaphat diplomát. Minden mozdulatával, minden lélegzetvételével jelzi idegen test voltát. Hosszú a haja, csizmában jár, néha hiányzik egy-egy előadásról, és hiába viselkedik kifogástalanul, még udvariasságát is sértésnek véli néhány tanár. Hogy lehetne afféle posztgimnazista társaságként kezelni egy olyan csoportot, ahol ott ül ez a hippis alak, láthatóan rengeteg élettapasztalattal, vélhetően elutasítva ezt az egész gyerekes főiskolásosdit.

Engem távolról Schweitzerre emlékeztet, eljárok folyton toldozgatott pincéjébe. Köré gyűlik Szeged néhány érdekes figurája, itt hallgatjuk a Jézus Krisztus szupersztárt, itt kapok először szamizdatot, itt lehet nyomdafestékhez jutni, és persze ide kell később is visszatérni, összemérni életünket.

Gyuritól kapom az egyik legfontosabb pedagógiai útravalómat.

- Vigyázz, nehogy a magad képére akard formálni a tanítványaidat! Nekik megvan a maguk élete, sok keserű sors oka az, hogy kiszakították ebből az életből, és gyökértelenül csöppent egy új életformába. Amikor később elküldöm neki Noémi rajzait, megint figyelmeztet, most már áttételesebben: “Szerencse, hogy hozzád került, én elrontanám. Megrontanám.” Finoman, sorok között azt is tudatja velem, hogy most már nem adhat több tanácsot, elszakadt az iskolai pedagógia világától, amit mondhatna, csak elbizonytalanítana engem.

Nem tudom, hogyan alakult volna az élete, ha nem képesítés nélküliként kezd tanítani. Valószínűleg akkor sem bírta volna sokáig az iskola által megkövetelt mindennapi megalkuvásokat. A főiskola úgy dönt, nem adja meg neki ezt az esélyt. Az állattani tanszék nagyhírű vezetője tanácsolja el[20]. Ő megy, mi maradunk.

Én? Hát egyelőre nem tudni mi lesz majd belőlem. Adott most egy nagy szövegű, minden iránt érdeklődő, vibráló, mindenféle társaságokba eljáró, azokban mindenféle szerepeket eljátszó, mindenféle színekben pompázó vagy csúfkodó fiatalember, aki még semmit nem csinált soha végig alaposan, tőről-hegyre. Jön-megy itt a védett világban, élvezi a főiskolás lét örömeit, láthatóan nagyra tartja magát, sokat vár magától, de hogy mi lenne ez a sok konkrétabban, arról nincsenek különösebb elképzelései.

És persze az igazán fajsúlyos hallgatók. Sinkó István, Eszik Alajos…

Megismerkedünk a tanszékekkel is, ahány, annyiféle világ.

Vannak szükséges rosszként elkönyvelt jelentéktelen, periférikus tanszékek, amelyeknek persze amúgy fontos szerepük lenne, de megmaradnak a világnézeti klubok szintjén. (Lélektan, marxista - ez filozófia tanszéket jelentene - pedagógia.)

Gimnazista koromban a malom biliárdtermében már áttekintettem a Marxtól Maó Ce Tungon át a legbrutálisabb brossúrákig húzódó ideológiai szövegvilágot. Ezeket a tanszékeket valamiféle ideológiai műhelyeknek tartottam.

Az állattan, a növénytan és a rajz tanszék már komolyabb hely.

Az állattan tanszék egy kis sziget a főiskolán belül. "Kemény hely". A tanszékvezetőről mindenki nagy elismeréssel nyilatkozik: Szentgyörgyi Albert munkatársa volt, majd lehalkított hangon hozzáteszik: ötvenhatig egyetemi tanár, utána bukott le ide! Megyeri János valóban professzoros jelenség. Előadásai lendületesek, nagy ívűek, érezzük: biztos ura szakterületének. Ez persze a tanszék valamennyi tanáráról elmondható. A hallgatók körében szaktudásukat olyan elismerés övezi, ami még az oktatók egymáshoz méricskélését sem teszi lehetővé. Eljut ugyan hozzánk, hogy a szegedi tudományos élet bizonyos szereplői jóval kevesebbre tartják tanárainkat, de ezen a terepen járatlanok vagyunk.

A tanszéki múzeumban preparátumok ezrei. Amikor a tárlók közt sétálgatva tanulom a fajok latin neveit, rendszertani besorolásukat, mintha gyermekkori olvasmányaim világa elevenedne meg. Mintha Nemo kapitány házi múzeumában járnék. Magukra valamit adó tanárok az ország túlsó végéből is szerveznek egy-egy tanulmányi kirándulást Szegedre, hogy megmutathassák a „Múzeumot”. „Látjátok, itt tanultam!” A múzeummal szemben Kovács Úr, a tanszéki asszisztens kis szobája. Egy kis preparátor műhely.

A növénytani tanszék már nem bír ilyen megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel, de Kamarás tanár úr növény és gombaismerete bizony állja a próbát, na meg hát a növényeké annyira semleges ország, hogy nem gerjeszthet különösebb értékvitákat. (Akkor még meglehetősen kevés a szelíd zöld aktivista, aki ölni tudna az algákért.)

A rajz tanszék egészen más világ. Én beilleszkedni kívánó alázattal jelenek meg az első órán, mert a katonaságnál Váradi Iván néhány leckéje után már látom, mennyire el vagyok maradva a többiek mögött. Az első órákon szerencsémre ugyanaz történik, mint minden eddigi iskolaváltásnál: „Na, akkor kezdjük elölről. Eltérő tónusú lapok szénrajza, mértani test tanulmányok, drapéria. A szakközepesek nyilván bosszankodnak, hogy megint el kell kezdeniük az alapok felmondását, de nem lázongnak. Nekem, és néhány hasonszűrű kisebbséginek viszont nagyon jól jön ez a lassúdad kezdés, néhány hónap alatt felérünk a középmezőny végére. Menni fog ez, megszerzem a diplomát, aztán jöhet a "vitézi élet". Harc - tollal a kézben - az "igazságért", egy másféle életért, mint amiben élünk. (Hogy ez minémű lenne, arról egyelőre fogalmam sincs. "Majd csak lesz valami.”)

 

A képzőművészethez tevőlegesen ugyan nem sokat értek, de látni azért látok. A falakon lógó tablók minta tanulmányai, a negyedévesek beadásai fáradt, szürke, másodrendű festői világról tanúskodnak.  A szakközepesek mondják is: a négy év alatt bizony kissé visszaestek. Majd ha kikerülnek, megint elkezdik a kemény munkát. ( Néhányan ( Pl.: Sinkó István, Eszik Alajos, Dréher János) jelentős kortárs művészek lesznek, mások a közép/ kis mesterek, vagy a tisztes vidéki festegető, kiállítgató, táborokba összejáró „művésztanárok” -  sorát gazdagítják.

 

Aztán kissé korrigálnom kell ezt a korai ítéletet. A tanszékvezető - Vinkler László - korrekt, jól felkészült, szabad szellemű festő.  A tanárok többsége polgári kultúrát-toleranciát sugárzó művészember, akikkel emberi, művészeti kapcsolatok alakulhattak, és akikért bizony igencsak irigyelték a rajz szakos hallgatókat[21]. Van egy festészet tanár, akinek a munkái igencsak vásáriak.

Eljátszom a gondolattal, mi lett volna, ha első találkozásunkkor azt mondta volna?  „Kedves leendő általános iskolai rajztanár kollégák. Saját festői gyakorlatom ugyan csak egy szűk rétege a létező gyakorlatoknak, mondjuk úgy, hogy egy piacképes, populáris posztimpresszionista stílus, azonban Önöket természetesen be fogom vezetni az összes létező gyakorlatba. Tervezett útvonalam ez és ez, aminek gazdagításához természetesen szívesen fogadom a javaslataikat.” Utólag is elképzelhetetlen.

 

A tanszék által alaposan megemésztett vizuális kultúra azonban megrekedt valahol az 1930-as éveknél.

Én inkább verbális típus vagyok, középszerű teljesítménnyel evickélem át az éveket, aminek persze később meg lesz a maga haszna[22]. Egyetlen sikeremet akkor arattam, amikor jobb kezem gipszbe kerülvén, ballal rajzoltam meg az esedékes beadásokat. " Ezután csak bal kézzel rajzolj! - kiáltott fel Katalin. Persze, mert amit jobbal fél óra alatt összevágtam, azzal most nyolc órán át kínlódtam. (Ha akkor alaposan végigcsinálom a Barcsay stúdiumokat, ma nyilván jobban festek - rajzolok, de ezt az időt valahonnét el kellett volna venni.)

A törekvő hallgatók mindenesetre megtanulhatnak korrekül rajzolni, festeni látvány után, impresszionista, expresszionista, cezannei, kubista, végül nonfiguratív képszerkesztést, és elvileg ennek tanítását is megtanulnák, hisz őket is tanítják rá, csakhogy ez a tanítás a különösen jó rajzkészségű, huszonéves fiatalok oktatását szolgáló módszertani eljárásokon alapul. Hogy érdektelen, rossz készségű kisgyerekekkel hogyan kell megtenni ugyanezt, az egyelőre rejtély.[23]

Megfordulunk még a kémia, testnevelés tanszékeken is, röpke kis gyakorlatok erejéig, csak később jövünk rá, milyen jó lett volna valami olyan gyakorlatra járnunk, ahol későbbi iskolai helyzetünket modellezve, valamennyi szak képviseltette volna magát valamiféle feladat megoldására. Néhány évfolyamtársunk egyébként ezeken az átjárásokon kedvet kap egy harmadik szak elvégzéséhez. Z. Misi, Sz. Bandi a rajz szakos diplomas megszerzése után levelezőn elvégzi a testnevelés szakot, hogy valami „komolyabb” dolgot is művelhessen.

 

( Mit adtak nekünk a rómaiak?...... Mi történhetett volna mindezek mellett, helyett? Nézzék kedves leendő kollégák. Ezek meg ezek Önök, és ezek meg ezek vagyunk mi. Ez pedig az élet, amit így meg így élnek az emberek. Ilyen és ilyen tanárokká válhatnak. Na, ehhez fogunk mi segítséget nyújtani.

 

 

A főiskola legnehezebb vizsgája ugyan a felvételi, de azért az első félévben még szokatlan a kemény tempó. A laza középiskolás évek után itt neki kell feszülni a tanulásnak. Az mindjárt az első hetekben tisztázódott: tanulunk majd itt érdekes, szép dolgokat, amik önmagukban ugyan nagyon fontosak, de semmi közük leendő munkánkhoz. A sejttan bizonyos fejezeteit a De Robertis könyvből vettük, az órákon meg majd elmondjuk, jobb esetben bemutatjuk, hogy van sejthártya, plazma meg sejtmag. Fél év néhány szóért. Ugyanakkor nem kaptunk meg egy csomó dolgot, ami alapvető fontosságú lenne majd a tanári pályán. De azért elkapta az embert a versenyláz, csak nem fog az utolsók közt kullogni? Az első félévben elég rendes vizsgaátlagom sikeredett. Közben megismerkedtem a különböző főiskolás életmódokat élőkkel. A diákköri dolgozatot íróval, a mulatozóval, az alkotóművésszel, az életművésszel, a vagánnyal, a biztos pályaelhagyóval, a legális és illegális politikai munkással, a görcsösen tanuló, iskolára beszűkült látású, leendő száraz, ijedt tanár nénikkel.

Ültünk a gyakorlóiskola, a kollégium termeiben, Mező Gyuri pincéjében, figyeltük egymást. Te ki vagy, hogyan gondolod a dolgokat, hogyan élsz? Csinálsz valamit? “Valaki" vagy? Poénember vagy, kis apród, vagy tudsz valamit, amit mások még nem? Kit hallgatsz? Cseh Tamást, Dinnyést, Kurtágot, Pendereckit? Kit olvasol? Jársz Pál „Isti”, Árkosi rendezéseire?

A főiskolát nyugodtan el lehetett végezni úgy is, hogy a kötelező beadásokon túl egyetlen képet sem festettem, az előírtnál egyetlen növénnyel sincs több a gyűjteményemben. De az ilyen körökben, a pincékben ez kevés. Készülnie kellett otthon a képeknek, születni a verseknek, a tanulmányoknak, lehetőleg minél több ellenkulturális töltéssel. Mindegy mit csinálsz, csak ne legyél a szürkék hegedűse. A tanszéki stúdiumok mellett festettem tehát másféle képeket, Chirico, Vámos Rousseau, Csontváry, Rouault, világa nyűgözött le ekkoriban, követni meg Zoltánfy Istvánt próbáltam. ( Szerettem jónéhány szürrealistát is, de belőlük (főleg Daliból) hiányoltam a megértő szeretetet, ami mondjuk Pilinszky szövegeinek minden rettenet rétegét átjárja. )

 

A Jékely - Takács - Hadas trió, és a köréjük gyülekezett versíró - olvasó közösség a történelem tanszék színpadán talált bizonyos cselekvési terepet. (Kovács Zoltán (Zozó) tanár úr az egyik kulcsember, a másik a tanszékvezető Nagy István.) Talán nehéz elképzelni, milyen fontos lehetett egy ilyen csoport egy főiskolás életében, a versek mit jelenthettek.

"A vers éjszaka volt, reggelbe nyíló lázas sorokkal, szeszekkel, feszülő és andalító kéjekkel - váll vállnak vetve - öröm, lobogásba révülő: Adyt mormoltunk Jenővel, ezek a világdalok kifeszítettek minket a csönd és a mélység keresztjére, élet nélkül lettünk titkok felkent tudói, a nyomott kis kerti házacska penészes falai közt, Szegeden, nagy jövendő harcokat öleltünk ott magunkhoz, s a kedélyek, önérzetek, akaratok néhány diákcsatájának emlékárnyai teret táncoltak körénk.

A vers néhány egyszerű hangsúly volt. "Annuska alszol?" kérdi a költő, és Mária valahogy úgy mondta ezt a két kis szót lenn a klubban, hogy a lélek-szerelem minden gátja fölszakadt, hogy egy villanásra a teljes gyönyör világította át az érzékeket, a váratlanság, a kimondhatatlan finomság és figyelem, az egyszerűség hatalmas szellemi katedrálisa, melyet most mi, lám meghallottunk, és jogunk volt fölfedezni - nyelvünk, agyunk és borzongásunk édességeként.

Komolyság volt a vers, elszánt akarat: magunkat elérni, elnyerni, belerobbantani a kosfejek közé, kigyomlálni tövestül a bolondokat és bolondítókat. Nagy, tisztító vihar ígérete volt a vers, hogy a demokrácia betegségeit, élősdijeit a huzat leszárítja a falakról, kiszippantja lelkekből, elsodorja az ajtókból, kisodorja a fiókokból és a polcokról. Ünnepet áhítottunk, Petőfiét, Farkas Árpádét, Nagy Lászlóét, Dylan Thomasét, Juhász Ferencét és Whitmanét, ünnepet, az utcák uszályaival, a terek koronáival, a fák csipkéivel díszesen, jogokért jogarok ellen, megvitatni forradalmakat a vers emlékműveinek lépcsőin. Munka volt a vers és gondolat, Apollinaire-nek, Weöresnek, Pilinszkynek a földjébe fúrtuk magunkat, ízleltük a sókat, kristályokat pördítettünk ujjaink hegyén, ércek, kőzetek súlyát, tisztaságát mértük lélek-létünk egységeivel. Vitéz Mihály! Illedelmesek és szelídek lettünk hatalmadtól, Lilla-muzsikád szívünkre hajlott, csábítottunk vele.

Átok is volt, mert vers volt, bor, sör, pálinka folyt, fejek koccantak, köd ült közénk, hittük néha, beszélni fog, a kezek olykor belelógtak a sárba. Az alapműveleteknél is hibáztunk nem egyszer, öntelt, hiú jelek álltak a számok közé, versek lettek összegyúrva, kemény, jogos golyókká.

És közösség volt a vers, énekként borult fölénk, dallal takart bennünket. Álmaink nyújtózkodtak hozzánk, szájunk elégedett volt önmagával, bölcs cigarettákkal tanácskozta meg felnőtt dolgait. Ó kérem, fenséges badarságokat trombitált torkunk a békáról, de az országos varangy sem menekülhetett a dallam-deres elől. Miklós zongorája hajóként kelt át a városon, s a vontatók siralma féktelen egekbe szárnyalt.

A vers vers volt, ha János komorította elénk a jézusos József Attilát, a halálos- huncut legényt, kinek minden alakja mindenség volt, természetesen és köznapian, ha Géza fújta el a Rózsa és Ibolya románcát Sárospatakon, a templom felé menet, kövek közt kanyarogva, kifogyhatatlanul, hogy Arany is igazat kapjon, ha Dezsőről kiderült a Sárvári csíny, mert ott pecsétes költővé csúfolták, ha Trézi ártatlanul a bűnről írt verset, ha a Bitó Márk emlékkör összeült, újmódi verseket temetni a röhögéshantok alá.

Várakozás volt a vers a mi verseinkért. Ide nem írhatok mást, kevés született, kevesekért, hiába. És mindenki és mindenki vers volt. Gábor, Matyi, Erna, Erzsi, Kati, Gyuri, Ágnes, Klára, Feri, István sorokba törten tűnnek föl az egykor voltak, nevük rímekben cseng, arcukat képek őrzik.

Aztán hát nagyot akart a vers: élni és életet - a nyak megnyúlt, a szem csikorog fészkében, a láb kerítéskaró, a torok porszívógarat, az ujjak lehullanak, Dsida szirmaiként. (Takács Géza: ”Emlékek a versről)[24]

Ez volt hát ama sík, amely kijelölte az ember dolgait, útját. (Hogy aztán kinek- kinek távolba tűnjön, maradjon, esetleg kiteljen).

Kezdetben egyszerűnek tűnt. Eddig tartottak a „gondtalan” tanulóévek, mert gond azért volt persze szülőkkel, barátokkal, rokonokkal – nem látják, miket művelnek? De az iskolavilág azért még kissé tétnélküli volt, msot majd kezdődik a tétre menő, kétfrontos harc/építkezés. Tisztábban, szebben élni és dolgozni, ahogyan a józan ész és a kis körök értékrendje diktálja. Aztán ki mire jutott. Volt aki radikálisan szakított a csoporttal. „Az én édes kicsi párom, hasonlít anyámra, én pedig a nótás kedvű, édes jó apámra.” Nem kell itt újítgatni, a modell adott.

 

A mai főiskolások ugyanilyen értékválasztási problémákkal kell szembenézzenek. ( Genderszemlélet, demokrácia elv, stb.)

 

Mindig volt valaki, aki leüljön az emberrel egy kis elbeszélgetésre.

Ezzel együtt azonban más síkokon is folyt az élet. Az újságíróskodás komolytalan, szolgai dologgá válva átadta a helyét valami másnak. Hogy minek, az még nem volt megnevezhető, éltem a mindennapi dolgoknak.

A festés valamiféle szükséges életfunkció volt, de nem gondoltam, hogy ebből „lehetne valami”. festettem, mert jól esett. De nem festettem át lázasan az éjszakákat.

Olvastam - mint középiskolás koromban - mindenféle kis színeseket. Felfedezők útleírásai, történelem, technika, orvoslás, művészetek. A katonaságnál ugyan elhatároztam, véget vetek ennek az össze-vissza olvasgatásnak, átrágom magam valami olyan könyvön, ami egyáltalán nem érdekel, és elsőre semmit nem értek belőle. Belevágtam egy akaratszabadságról szóló teológiai értekezésbe, és becsülettel végigolvastam. A terápia némileg tágította ugyan a kis színes fogalmát, a baráti kör is adott kezembe komolyabb olvasnivalókat, az alap azonban maradt a régi.[25] Gátlástalan "élvezkedés."

Egy másik síkon, a biológiai tanszékek kirándulásain növényeket, rovarokat gyűjtöttünk, mászkáltunk az ártéren, a hegyekben. Elkezdtem összeszedni a szakdolgozatom alapjául szolgáló gyűjteményt, hogy összeállíthassam belőle szülőfalum, Medgyesegyháza és környéke félkultúr, lágyszárú vegetációjának asszociációs leírásait. Az anyaggyűjtést még őszinte hittel kezdtem, a könyvtárazás alatt azonban rájöttem: munkám egyetlen haszna az lesz, hogy talán oda lehet tenni a régi nagy elődök szakdolgozatai közé, elismerő hümmögések közepette, no lám, ki hitte volna? - és ha további tíz évet áldozok a témára, talán kikerekedhet belőle egy szép kis szakmunka, amiből aztán egy év alatt lehet írni egy népszerű, olvasható kis könyvet. Így a végén már kissé karikíroztam a munkát, ami persze egyáltalán nem ártott, sem a munkahangulatomnak, sem a dolgozat fogadtatásának.

Az állattan és növénytan tanszék ugyan nem a későbbi életünkre készített fel bennünket, nem tanultuk meg hogyan lehet akváriumot berendezni, kisállatokat preparálni, nem tettük le a gombaszakértői vizsgát, de - legalább is, akik komolyan vettük a tanulást - mégis csak otthonosan mozogtunk a természetben. Amikor később beleütköztem a falakba, nagyon sokat segítettek a gomba vagy planktongyűjtő körutak.

 

A sport korábbi életünkben, a falun, nagyon fontos szerepet játszott. A TV még nem jelenthetett konkurenciát a homokkal töltött ugrógödröknek, szalmakazlaknak ("műugró terep"), vagy faluközi futóversenyeknek. Egy-egy jobban sikerült kis házi "atlétikai létesítmény" a falu másik végébe is elvitt minket. Atlétát játszottunk, persze csak mérsékelt eredménnyel. A középiskolában mindez aztán magasabb szintre váltott, az ambiciózus testnevelő támogatásával, nem annyira a teljesítmény, mint inkább az "élvezet" kedvéért. Kis gimnázium voltunk húszegynéhány fiú adta valamennyi csapat tagságát. Ha például röplabda bajnokságot hirdettek a járásban, előtte egy hónapig arra készültünk. Szertornából is megkaptuk a szükséges minimumot, gyűrűn pl. ülőtámaszba lendülés elől-hátul, lefüggés, leterpesztés. Én középtávfutásra szakosodtam, kézilabdában cserepadon üldögéltem. A katonaságnál felszedtem vagy tíz kilót, szögre akasztottam hát a futócipőt. A labdajátékokban ugyan soha nem tűntem ki, de itt valahogy szelídebb volt a mezőny, néhány hét után otthonosan mozogtam a kollégiumi foci - kosármeccseken. A felszedett túlsúly hamar lement, másodévben már ott találtam magam a főiskola labdarúgó csapatának jobbszélén, mérsékelt sikerrel ijesztgetve az ellenfelek kapusait. (A csapatot Miskolczi tanár úr - a főiskola Minarik Edéje "gründolta", és nem lehetett kimaradni belőle. Főleg, mert a Jékely-Hadas-Takács trió is szenvedélyesen focizott. Viszonylag gyors voltam, végig tudtam futni a meccset, de technikailag meglehetősen képzetlen, afféle szürke csapatember.)

 

Aztán ott voltak persze a város, a főiskolás élet szokásos örömei, a klubok, az antikvárium, a lányok.

Illetve a lányok azért csak módjával. A bevonulás előtt épp egy szakításon estem át, és volt bennem annyi jóérzés, hogy nem mentem bele az épp kínálkozó új kapcsolatba. Semmi értelme egy év távkapcsolatnak, amit leszerelés után néhány héttel valószínűleg úgyis felrúgnék. Legyünk csak jó barátok. Szegeden pedig már szóba sem jöhetett valami léha hippis szédelgés. (Egyre mélyebb tartalmú kapcsolatok alakultak, végül harmadik év elején már egy év próbaházasság következett, ami aztán valódira váltva, azóta is tart.)

 

Eljártunk az Egyetemi Színpad előadásaira, Paál István, Árkosi Árpád rendezett ekkoriban. Az ének szakosok zenehallgatási óráira is bejártam, próbáltam magamra szedni némi komolyzenei műveltséget.[26]

 

Na, de mi van azzal a bizonyos pedagógussággal? Kaptunk-e valami életmintát leendő pályánkhoz?

Néhány tanárunkat biztos tárgyi tudása, jó előadókészsége miatt természetesen mélységes tisztelet övezett. Volt, aki kulturáltságával, sokoldalú érdeklődésével hatott. Azt azonban, hogy valaha is tanítottak volna általános iskolás gyerekeket, egyikükről sem tudtuk elképzelni. A biológia módszertant tanító Józsa tanár úrral pedig, akinek szaktudása egyébként szintén vitán felül állt, nem alakult ki az a személyes kapcsolatunk, amin át a tanítás hogyanjai mellett a miértjeit is megtapasztalhattuk volna.

 

Éldegéltünk hát az eseményeknek, kis örömöknek, és egyre kevésbé találtuk a helyünket. Egyre ingerültebben fogadtuk a tanszékek merevségeit, felesleges terheléseit. És persze a tanszékek is egyre ingerültebben viszonyultak a szelíd, kedves bohókás kívülálló szerepéből a dacos ellenzéki szerepbe tartó figurákhoz. Volt olyan helyzet, ahol már hajszálon függött a diplomák sorsa, és csak annak a bizonyos polgári toleranciának köszönhetjük, hogy mégis megkaptuk. Mindinkább éreztük: valami kiutat kell találjunk ebből az ideiglenességből. Arról persze szó sincs, hogy számon kérnénk a főiskolán a világ bűneit. Értjük mi a helyzetet, abban a társadalomban, ahol az igazságok kimondásának határai vannak, szükségszerűen kell elbujkálni valamiféle szaktudományos, vagy irodalmi szó-vadonba. De azért az a távolság, amilyen messzire a pedagógia tárgyak a valóságtól leledznek, már nekünk is sok.

A kollégiumi éjjeliszekrényt vonom be valami maradék tapétával, Domokos János[27] bosszús szeretettel szól rám: "Mit gondolsz? Otthon vagy?" Hát persze. Igen. Keresni kellene valami valódi otthont, e helyett a látszatokra épülő helyett. Egyelőre csak könyvek szellemterében keresgélhetek, de – ha meg lesz a diplomám, fizikai teret kell találjak magamnak. Néhányan megpróbálták előrehozni a jövőt, lapot indítottak, valamiféle főiskolai diáklap lett volna a „Szándék”, de már az első lapszám sem kapta meg a jóváhagyó pecsétet.

Közeledett a negyedév, ahol mindenkinek döntenie kellett: hogyan tovább? Az évfolyamok legjobb fejei ilyenkor tudakozódtak gondterhelten holmi muzeológusi, népművelői vagy könyvtárosi állás után, mert arról, hogy beálljanak egy tantestület kiérdemesült csataménjei közé, szó sem lehetett. Talán ha együtt maradhatnánk, elvállalhatnánk valahol egy nevelőotthont. Zavartan néztünk egymásra: milyen lenne? El sem tudtuk képzelni, nem ismertük a nevelés, az iskola világát. Ellenérzéseink régebbi élményekből táplálkoztak, újabbakra nem tehettünk szert. Első évben persze tanultunk valami általános és fejlődéslélektant, amelynek később egyre pedagogikusabbá kellett volna válnia, de ez bizony csak egy méricskélő, leírogató fogalomjáték volt, amiről Németh László olyan elítélően nyilatkozott.

Számomra csak akkor van értelme, ha az embert, és az életet mutatja be, nem pedig holmi fáradékonysági táblázatokat. Örömmel fedeztem fel, például Rubinstein általános pszichológiai munkájában a tiszteletreméltó célkitűzést: "Az a pszichológia, amely több mint a tudós könyvmolyok céltalan gyakorlatainak területe, amely megérdemli, hogy az ember neki szentelje egész életét és minden erejét, nem szorítkozhat az egyes funkciók tanulmányozására; a funkciók, a folyamatok stb. tanulmányozásán keresztül végső soron el kell vezessen a valóságos élet, az eleven ember igazi megismeréséhez." Csakhogy ez a célkitűzés hét oldallal a befejezés előtt bukkan fel, és a korábbiakban, a meglehetősen szűkre szabott, halovány példatárban, bizony nem tűnt fel ez a szándék.

Első katartikus élményem a Mérei-Binnet Gyermekpszichológia[28] lesz. Valósággal letaglóz a felismerés: a pszichológusok is képesek lényeges dolgokat mondani az emberről.

 

Leültünk a megfigyelésre kijelölt gyerekkel is, megírtuk róla a dolgozatot, de ez a kis srác egészen más volt ilyenkor, mint az órán. Hospitáltunk is, végigültük a gyakorlóiskola szakvezetőinek óráit, hallgattuk, ahogyan a tanár a földrajzórán hamis pátosztól csengő hangon számol be Szovjetunióbeli útjáról, a hátsó sorok arcán pedig megjelenik az internacionalistának egyáltalán nem nevezhető vigyor. Láttunk elcsattanni jókora fülest a folyosón, hogy utána minden indulatot magába temető magyarázatot kapjunk az alkalmazott nevelési eljárásra.

 De láttam mást is:

A gyakorló ebédlőjében elöl ebédeltek a főiskolások, hátul az általános iskolások. A hátsó asztalokon mindig ki volt szedve előre vagy kétujjnyi leves a tányérokba.

- Ennyit kapnak a gyerekek? - kiáltott fel az egyik negyedéves lány. Most végre tetten érte ezt a galád, embernyomorító, lélek - és ezek szerint - testgyilkos, függésben tartó, intoleráns. iskolát. Arcán diadalmas felháborodás.

- Dehogy is, kedves. Csak előre kiszedünk egy keveset, hogy kihűljön, aztán minden gyerek annyit szed magának a tálból, amennyit akar. - válaszol szelíden a konyhás néni. Némi szánalom is van a hangjában. Mert hisz mennek itt nyilván mindenféle játékok, de nem ilyen együgyűek, nem ilyen könnyen kiismerhetőek.

Kínos. Figyelmeztető jel. Mielőtt nekirohannánk valamiféle falnak, nézzük meg először, mire szolgál, hátha épp valami kertet véd.[29]

Vizsgáztunk neveléselméletből, didaktikából és tantárgy-pedagógiából, neveléstörténetből, és közoktatás-politikából, mindent megkaptunk, amire a jegyzetírók szerint szükségünk lehetett, de ebben a kazalban nem leltem sehol Rousseau vagy Makarenko problémáit. (Ezt a két szerzőt tudtam ekkoriban végigolvasni.) Zavartan húztam be a nyakam, aztán legyintettem. Ezek a szövegek nem arról az iskoláról beszélnek, amibe én jártam, vagy amit a gyakorlóban látok. Itt nem szorítja a nagy Cs. falnak az apró orosztanárnőt, nem baktatnak zúzos kis jézuskák a gyakorlókert üvegháza felé, hogy némi takarítás után befűtsék a kemencét, meglocsolják a palántákat, és közben éljék világukat. Ezek a szövegek csak a tábla előtt történtekről szólnak.

Ott éppen a felelő kínlódik holmi egyenletekkel, nekünk közben ki van adva egy másik feladat. Pista barátom, a leendő alumínium mérnök már dolgozik is rajta, majd onnét leírom. Én is meg tudnám ugyan csinálni, de most épp papíremberkét gyártok, hogy befektethessem csinos kis padtársnőm babája mellé, a zsebkendő ágyacskába. Összeér a fejünk, ahogy betakarjuk őket, beszívom hajának illatát. (WU 2 sampon) Aztán előveszem a színes golyóstollakat, folytatom az előttem ülő köpenyének hátán a képregényt. Ha vége lesz, az egymás mellett korlátra könyöklő választottak sora kiadja a teljes történetet. Innen, az ötödik padból nézve, az iskolai lét sok tényezője közül csak az egyik a feladott példa. Amikor azonban ezt az órát a didaktikai gyakorlaton elemezzük, eltűnik minden más szempont, lecsupaszodik a történet.

Az első mélyebb találkozás a gyakorlóhét. Tegyük mindjárt hozzá, nem szükségképpen mélyebb. Végül is szépen le lehet másolni valahonnan az óratervet, vagy a tanult sablont kitölteni az épp esedékes óra ismereteivel, készíteni hozzá valami szemléltető eszközt, táblázatot, faliképet[30], le lehet darálni a szöveget, ki lehet szedegetni a gyerekekből a helyes válaszokat, túl lehet esni az egészen. Már nem emlékszem, mit tanítok biológiából, de magabiztosan készülök az órára, bízom alapfelkészültségemben, végül is állat- és növényrendszertanból rendesen szedtem magamra. Meg aztán az anyag is érdekes, (melyik téma nem az?[31]) jól el lehet majd tölteni az időt. Előző héten már megismertem az osztályt, a szünetben néhány srác oda is óvakodott hozzám:

- Ki ellen játszunk vasárnap? Mert mi minden meccsen ott vagyunk ám! Próbálom kifaggatni őket, hogyan is állnak a biológia órákkal, meg az iskolával, de erről nincs túl sok eszméjük, csak kanyarodnak vissza a focihoz. Az óra eltelik annak rendje-módja szerint, ahogy az ilyen órák általában el szoktak telni. Számonkérés az előző anyagból, átvezetés az új anyaghoz, első logikai egység, részösszefoglalás, szóbeli házi feladat adás, elpakolás, kicsöngetésre: Osztály vigyázz! - kilépés. A tanításra készülve megírtam a szokásos óratervezetet, a felteendő kérdéseket, a gyerekek válaszait. Csakhogy az első kérdésemre nem az a válasz érkezett, mint amire számítottam. Tartalmilag jó volt, csak épp nem vezetett át a második kérdéshez. Rutinos tanár ilyenkor bólogat: igen, igen, de… és felszólít még valakit, vagy kicsit átformálja a gyerek válaszát, és megy tovább az előre kijelölt úton. Na, de akkor a válaszoló gyerek úgy érezhetné, mégsem volt igazán jó a válasza.[32] Meg aztán ez az új gondolati ösvény hirtelen vonzóbbnak, érdekesebbnek tűnt az előre kigondoltnál. Természetesen nem kérdeztem újra, változtattam kicsit a gondolatmeneten. Az óra fő egységei azok maradtak, amik a papíron voltak, de az előre megírt kérdés-felelet játék egészen másként zajlott. Jelentéktelen apróságnak tűnik az egész, a szakvezető azonban zavartan törölgeti a szemüvegét a megbeszélésen. Hogyan is kezdjen hozzá.

-          István! Maga egy igazi pedagógusegyéniség! - hangzott el aztán életem első minősítése, és megtudtam, milyen nagy dolog volt ez az improvizáció. Nincs is sok értelme most átbeszélni ezt az órát, szép volt, jó volt, menni fog ez nekem. Inkább személyesebb dolgokról beszélgetünk, életről, főiskoláról.

-          - Maga élvezi ezt a dolgot. Ne hagyja el a pályát! Sok sikert kívánok hozzá, előreláthatóan lesz még része benne!

Én ugyan továbbra sem látom olyan nagy ügynek ezt a kis rögtönzést, rajzórám után pedig majd megkapom ennek a véleménynek az ellentettjét is (Teljes joggal. Lásd hátrébb, Zombori Béla feladatánál), de azért a bogár el van ültetve a fülembe. Talán ez lenne a megoldás. Nem várom meg hát a negyedév végét, hogy majd állást keresgéljek Szegeden, jó fej művelődési ház igazgatók után kutatva. Beállok a narodnyikok közé, akik korábbi sznobizmusaikból kigyógyulva, a népművelés újfajta sznobizmusával készülődnek a pályára, lelkészi vagy párttitkári attitűddel. Arcukon titokzatos vagy zavart mosoly, ki mennyire érzi megalapozottnak újabb hitét. Az együgyűbb lelkek abban bíznak, hogy a tanszéki laboratóriumok emelkedett világának nyitnak újabb teret. A tisztábban látóknak vannak bizonyos kétségeik. Míg az első beszámolókon hűvös nyugalommal ismertették Horpácsi legújabb eredményeit bizonyos lysosomális rendszerek instabilitásáról reumatikus ízületekben, most már tudják, hogy csak lelkes, naiv kis amatőrök voltak. Kívülről csodálkoztak rá a tudomány nagy és szent épületére, legfeljebb néhány kis előszobában nézhettek szét belülről is. És persze még így is otthonosabban mozognak az anatómia vagy a szövettan világában, mint a pedagógiában vagy egy tanári szobában.

Minek lennénk itt el tovább hiába? Most fejeztem be a harmadévet, feleségem már diplomát kapott, hagyjuk hát itt ezt a kiüresedett várost, rossz ivászataival, ideológiáival, a barátokkal, akik nem veszik észre, hogy ez az élet nem vezet el a művekhez, egyre kevesebb vers születik.

 A főiskolai klubban épp előadunk valamit, Jenő barátunk áll "kissé ittasan" a pódiumon, valami szöveget mond, a nézőtéren pedig Ács János elemez halkan György Péternek:

- Figyeled, ahogy támadóan előredől, a vállak kissé felhúzva, a kéz ökölbe szorul, ha szoknyája lenne, azt markolászná. Ilyen az igazi amatőr.

Néhány hete még ő állt szemben velünk a pincében. " Barlang előtt állok. A hátam mögött tűz ég, és én figyelem a falon táncoló árnyakat." Ahogyan megállt, és ahogyan ezt mondta, iszonyatos élmény volt.

Összenevetnek, nekem meg felrémlenek a mi röhögéseink a főiskolai irodalmi színpad műsorán, ahogy a selypes fiú verte a nagydobot, és lázította a néger gettók lakóit.[33] Bizony, igaza volt Eszik Alinak, amikor dühösen rám förmedt egy idétlen jófejkedésem alkalmával, nem visz sehova ez a pótcselekvés sor. Ki kell bújni a nagy, kopott lódenkabátból, le kell zárni a serdülőkori álmodozások időszakát. Ki kell lépni ebből az amatőrizmusból. Fel kell nőni. El kell kezdeni az alapos, megfontolt, komoly munkát, ha igazi verseket akarok írni, igazi képeket festeni. Vagy ha nem megy: igazán tanítani.

„Elképesztő, mit meg nem tesznek egyesek, hogy elrontsák az életüket!” – csóválta egyszer a fejét Takács Géza, két csoporttársa fényes szemű, lázas beszélgetése hallatán. Ezek a lányok lehetnének jól felkészült, derék, becsületes tanáremberek, amihez meg is van minden adottságuk, de nem, ők szerkesztők, kritikusok akarnak lenni, a szellemi élet ütőerén tartani ujjaikat, amire sajnos semmi esélyük.”

Jenő óv: "Ott kinn nem lesz majd kinek írnod. El fogsz tűnni! Megzabál a vidék!" Azt gondolom, ha csak közönségnek tudok dolgozni, akkor nem lesz kár értem. Jövőre úgyis menni kellene, vágjunk hát elébe a dolgoknak. Keressünk egy iskolát, ahol épp egy bio-rajz, matematika - kémia szakos házaspárnak szeretnének szolgálati lakást adni! Festeni fogom majd az éjszakai utcákon ácsorgó, lila bőröndös, meztelen alakokat, macskával, lóval, szarvassal, vasúti vagonokkal, merev drapériákkal, belógó, chirikós árnyékokkal. Néha kissé megkeményítem a dolgot - metafizikus-kubista transzformáció, vagy impresszív köd alá rejtem. Elég volt már a leskelődésből, ideje hogy elinduljak befelé a labirintusba, Simone Weil Istenéhez, vagy szörnyéhez. Mellette meg élünk, tanítok majd, ahogy bárki más, a jobbak közül.

A komor tónusokat voltaképp semmi sem indokolná. Lakás, az ösztöndíjnál több pénz, aminél persze középiskolás koromban, a tanulás mellett is többet kerestem nagyapám fűrészgépével, de épp ezért nem túl aggasztó a hiánya. A pénztelenség csak akkor kibírhatatlan, ha reménytelen. Ha bármikor végét vethetem, akkor már nem kényszer, hanem "fogadalom"[34]. A falusi környezet sem idegen, vannak mintáim a távolságtartó beilleszkedésre. Eleinte persze, hiányozni fog az antikvárium, a könyvtár, a fel- feltűnő új emberek, a beszélgetések. A sokféle akol-meleg. Jön helyette az alkotónak remélt csend, egy kis szoba, vásznakkal, könyvekkel. Egy család, amelyben nem ismételjük meg a szülői generáció hibáit, szépen megosztjuk a házi munkát, nem hagyjuk hogy, valami merev hímsovinizmus, vagy nőies csapongás ostoba gátakat építsen közénk[35]. Nem leszünk konformisták, tekintetünket „ama csillagra vetjük, nagyobb családnak tüzénél melegszünk.”

Ha pontos akarok lenni, azt kell mondjam: hitünk szerint Nagy Lászó bűvöletkörében élünk, valójában inkább a peremvilágán. Kicsit józanabbak vagyunk, kicsit kiegyezőbbek, kicsit lassabbak, kényelmesebbek, és persze nincs akkora elhivatottság érzésünk. Egyrészt persze érezzük, hogy „…”mi valaki különleges földönkívüli lények vagyunk, ha hunyorítva néznek akkor még van is valami aranyfényű ragyogás körülöttünk, és rendkívüli géniuszunk a magányos és boldogtalan hős tragédiáját rejti magában ami bizony ünneplendő és csodálatos dolog.” (Szávai Katalin leveléből), másrészt viszont azt is tudjuk, érezzük, hogy idétlenül botladozunk ebben a világban, nem tudjuk ügyesen alakítani azokat a személyes kapcsolatokat, amik a dolgok működtetéséhez kellenének. (Esterházy írja valahol, majd meg kell keresni: Abban a világban ugyanis ahhoz, hogy húst kapjunk a boltban, jegyet vegyünk valahová, a hivatalban elintézzünk valamit, stb., előbb személyes viszonyba kellett kerülni valakivel. Arra valók voltak a személyes kapcsolatok, hogy működjenek a materiális dolgok. A polgári világban ez fordítva van, arra vannak a materiális dolgok, hogy működhessenek a személyes kapcsolatok. Eljátsszuk persze, hogy mi is itt élünk, tudjuk a dörgést, ismerjük az itt dívó szokásokat, meg is felelünk nekik, és próbáljuk azt játszani, hogy megfelelésünk nem görcsös, kívülről jövő, hanem belső, természetes. Néha jól játsszuk, néha meg rosszul, időnként pedig – megundorodva az egésztől - felháborodva rajta - egyáltalán nem játszunk semmit, vagy – ami még rosszabb – ellen játszunk. Dacosan kinyilvánítjuk… lásd fenn!

Annak természetesen tudatában vagyok, hogy itt is csak a szokásos lefojtó, falakkal elzárni igyekvő, anyagi - szellemi szűkösségben tengődő közeggel számolhatok, amiből majd csak néhány hasonszőrű figura fog kiemelkedni, de hát erre vagyok trenírozva. Ha valaki kiállításra készülődött, saját zsebből fedezett minden költséget. Ha én minőségi tanári munkát szeretnék végezni, természetesnek tartom, hogy ennek költségeit magamnak kell állnom, hogy ezért nem várhatok dicséretet, és csak állampolgári kötelességből fogok majd lázadozni a közeg ellen, amely ennyire nem becsüli az én minőségi törekvéseimet.

 

Mitől akkor mégis a komor hang?

" Valamit csinálni kellene, fel kellene csapni a gipszet a vászonra, beledugdosni egy csomó szöget, drótot, fadarabokat, az egészet leönteni szép festékekkel, vagy ami még jobb: csinálni egy kis kézi festékköpködő gépet, és telebaszni a vásznat jó piaci színekkel, aztán az állványt ledönteni a földre, körül nincs senki, csak szántások, vagy valami kurva nagy legelő, vödör gipszet önteni alapnak, aztán lécekből, meg festékkel telt ötliteres dobozokból építeni a kompozíciót, bőven öntözve hidegenyvvel, gipsszel, leharapdálni a kilógó felesleges darabokat, csikorog a fogad alatt, nagy lemezvágó ollóval leszedni

amivel nem bírsz, teleköpködni festékkel, körberakni az egészet trotil téglákkal, egy vödörben plasztikot melegíteni, simítóval szépen körbevakolni az alapzatot, gyutacsokkal szerelni egy hálózatot, a vezetékekre színes papírokat aggatni, nem mint egy karácsonyfára, hanem ahogy a szél aggatja tele csávóit gitárjaival, bekötni a fővezetéket, eltűnni valami gödörben, ahonnan azért még van valami nyomorult kis kilátásod, de a szilánktól megvéd, tekerni a gyújtó karját, nyomni a gombot, és elöl egy nagy sárga szar szétfröccsen a picsába. Minden robbanás egyforma, egy nagy sárga szar szétugrik, a levegő föld-füst szagú, a föld idétlen barna, fű egyáltalán nincs, a gödör pedig mindig kisebb, mint várnád. Aztán visszarohanni a gödörhöz, porfestéket keverni a gipszhez, leönteni a falát, csurgatva rá lila festéket, az aljába egy nagy fehér tócsát ereszteni, középen áthúzni egy rozsdás vasdrótot, rajta egy ijedt-zöld testű piros kóchajú baba, a gödröt teleokádni fekete plasztikkal, meg szép sárga trotillal, amikor a rakás már magasabb nálad, betárazni a kis festékköpködő gépet húsz tubussal, telefosni a kúpot csúcsától lefelé, közben teledugdosni minden szarral. Valahova az oldalába benyomni egy csomó gyutacsot, leverni egy karót, hozzákötni a fővezeték végét, bekötni a hálózatba, a vezetéktekercset felkötni egy nagy dög Ural hátuljára, ha elindulsz tekeredik magától, aztán adni neki a gázt, ugrálva hajtani el a fenébe, amíg a madzag tart. Leugrani, a motort ledönteni, bekötni a gyújtógépet, be a kulcsot, megtekerni a kart, aztán egy fejszével odacsapni a nyomógombnak, hogy vizeletnyi hely se maradjon épen a platón.

Most egy pillanatra leülni, rögtön felugorva a fejszével szétverni a motort, vasrudakkal visszahegeszteni a levert darabokat, de egy más rendbe, nagy színes, zománcozott lemezekből szárnyakat kinyirkálni, hozzáépíteni a motorhoz, összehordani egy csomó rozsdás ócskavasat, szórópisztollyal színesre festeni, minden darabot keményen odahegeszteni, keményen, örökké tartásra, a kiálló részekhez vörösre festett trotil téglákat kötni, aztán elhátrálni, és kis, lágy plasztikbombákkal teledobálni, amíg el nem önti teljesen a szürkeség, belenyomni egy gyutacsot tíz méter időzített zsinórral, meggyújtani, és rohanni el a picsába, botladozva, gyorsan, véglegesen. 

(A munkadüh forgatókönyve)

 

Harmadikos vagyok, amikor megírom ezt az egyszemélyes happening vázlatot. Nem saját "alkotói program", még reménykedem benne, hogy egy alapos avantgard tanulmánysorozat mást is lehetővé tesz, mint ezt a botladozó, idétlen elrohanást. Más utakat is vázolok, csonttá soványodott szavakból próbálok szikár versvázakat építeni, ugyanezt festményeken is megkísérlem. Valahol Chirico és Kondor Béla között tévelyegve. (Ha már akkor ismerem Morandit, lehet, hogy biztosabban keresgéltem volna. )

Aztán Fülep Lajost kezdem olvasgatni, és egyre erősebben hat rám. Nem szabad megadni magam az eróziónak, ki kell vonulni ebből a zajos szegedi világból, nyelveket tanulni, tanulmányokat, verseket írni, képeket festeni. Közben meg szolgálni, tenni, amit lehet, ami jön. Derűsen dúdolgatni esténként: "Milyen könnyű a menny, a műhely már sötét."

A tanár szereptől nem félek. Végül is eddig folyton gyerekbandákban voltam, mindenféle szerepeket megéltem. Még itt, Szegeden is került körénk valami "gyerektársaság".

A kollégium gyakori kispályás meccseire beóvakodott egyszer néhány "gyerek" a Mátyás térről. Szakmunkástanulók, egy-két gimnazista. Kevesen voltunk, beálltak. Aztán egyre gyakrabban jöttek, végül már egymás ellen focizgattunk. A meccsek után beszélgettünk. Mindkét fél érdeklődve figyelte a másik fura világát. Néhány hónap elég volt, hogy érezhetően átíródjon a fiúk értékrendje. A vezér, értelmes, ügyes cigányfiú, elkezdte estin a középiskolát.

Ha eddig mindenféle gyerekekkel elboldogultam, így, kívülről, miért ne boldogulnék velük a katedráról? Csak persze nem szabad beleszürkülnöm, belesimulnom. A főiskolások körében köztudott, hogy a diploma megszerzése után elkezdődik a szaktudás eróziója. Kamarás tanár úr szétenged bennünket egy kis növényfelismerésre a dorozsmai szélmalom környékén. Harmincegynéhány fajt nevezünk meg pontos rendszertani besorolással.

-          Mit gondolnak mennyit ismertek fel múlt héten egy továbbképzés gyakorló biológia tanárai?

-          Ötvenet- hatvanat?

-          Ötöt.[36]

-          A három év alatt kinőttem a laza, bohém lázadó korszakból. Nem fogok hangsúlyozottan új szerepben megjelenni, egyszerűen csak érdekes, szakszerű órákat tartok, nem kötök bele a gyerekek öltözködésébe, hajába, beszédmódjába, igyekszem őket kivezetni a rossz konfliktusaik közül. Ismerek minden növényt, minden állatot a környéken (Na, jó, a gerinctelenek közül csak a szem előtt lévőket.), meséket is tudok róluk, azt is tudom, hogyan lehet képeket csinálni, szövegeket írni erről a mesevilágról. Visszakerülök abba a világba, ahonnét elindultam, csak most a túloldalra, farmerban, szakállasan, támogató barátokkal, „szellemtársakkal” a hátam mögött. Igyekszem elkerülni a csapdákat, nem leszek dacos ellenzéki, semmit sem dacból, mindent valami okos, természetes derűvel!

 

Az eredeti kéziratban csak jelzésszerű utalás esett a társadalomhoz fűződő viszonyunkra. Valami olyasmit gondolhattam, hogy a világ ilyen volt Fülep Lajos idején is, csak a másik oldalról. Amennyi diktatúra volt abban, annyi szabadság van most ebben. Billeg a mérleghinta, hol a szabadság, hol a diktatúra felé.[37] Jó lenne, valahol középen megállni, elviselni valamiféle elit erkölcsi értékrend diktálta felettes én diktatúráját, és élni a legfőbb értékeket el nem vető szabadsággal, de most itt nagyon lezuhantunk. Kapaszkodni kell fölfelé, ahogy lehet. Demokrataként viselkedni, nem félni. Mindig megmondani mit gondolunk. Már ha van értelme. Az ember nem kezd el elmegyógyintézeti ápoltaknak pirotechnikáról beszélni. (Nem tart szexuális kultúra előadásokat a labdarúgócsapatnak, nem lesz feminista agitátor a szerelőműhelyben, de nem is sunyít, ha szóba jön valami „sarkalatos” kérdés. Elmondja a magáét, aztán ha látja, hogy valami zrikálgatósdi kezd kialakulni: határozottan vagy ironizálva elvágja a ki-kit győz le játszmázást.) Az újságok hazugságokkal vannak tele, de amikor azt olvasom majd a Beszélőben, hogy az egész magyar nép gyűlöli a kádári diktatúrát, tudni fogom, hogy most a Népszabadság szintjén „elmélkedő” írást olvasok, csak a másik oldalról. Ahhoz persze, hogy mindez megvitatható legyen, fel kell valahogy őrölni ezt a rendszert, de nem a minél rosszabb, annál jobb logikája mentén.

 

 De egyelőre úgy érzem, az iskola csak háttérintézmény lesz az életemben. Tanítani fogom néhány évig ezeket a gyerekeket, és közben tisztázódik, mire vagyok képes, mennyit érek.

 

Elbúcsúzom a szegediektől. Takács Géza is megy, letelt a négy éve.

- Veled mi lesz?

-          Írni fogok, börtönbe csuknak, kijövök, írok tovább, megint becsuknak. - mondja. (Még nem tudja, hogy ez azért nem ilyen egyszerű. )


2.A faluban

 

"Ha vonalazott papírt tesznek eléd, másra írj!" - tűzte ki a Jimenez idézetet Béla barátom az ágya fölé a kollégiumban, hogy aztán azzal váljon el tőlem kesernyésen a negyedév végén:

- Engem öregem már csak egy dolog érdekel. Dr. Nagy Béla szeretnék lenni. Ami nem nyelvészet, azt meg egye meg a fene.

Nos, bennem még nem csökkent a tartózkodás a vonalazott papírlapok iránt, és nincs olyan mértékű érvényesülési szándékom sem, hogy teljes energiával a vásznak, papírok felé forduljak. A három év alatt persze összegyűlt annyi élmény, vázlat, hogy legyen min elindulni, és ezek az újabb versek, képek már megalapozottabb világépítést ígérnek.

Két évig megyei ösztöndíjat kaptam, bemegyek hát a megyei tanácsra: szeretném levelezőn befejezni a negyedévet, tudnak-e valahol állást adni egy házaspárnak? Megállapodunk egy környékbeli igazgatóval. A kemény végeken fogok fél vagy egészen cigány osztályokban rajzot, biológiát tanítani. Tanítani fogom azoknak az öccseit, húgait, akikkel nemrég még együtt támasztottuk a falat az állomásokon, vagy akik csak messziről figyeltek bennünket. Ismerem ezt a világot, energiáktól duzzadó fiúk, lányok, akik szeretnének valahogy másképp élni, mint a „nagyok”, aztán többnyire belefásulnak a dolgos hétköznapokba, vagy elbuknak, alkoholisták lesznek, betegségbe menekülnek, vagy elmennek másfelé, új életet kezdeni. Kevesen maradnak talpon, kevesen élnek valóban másképp, de ezek a kevesek nagyon fontosak számomra. Leendő iskolámmal eleve úgy számolok, mint aminek semmi köze ehhez az egészhez. Bemennek az osztályokba a szürke kishivatalnokok, megtanítják a gyerekeket írni – olvasni, átvészelik valahogy a dacos kis lázongásokat, vagy belerokkannak a nagyobbakba, legjobb esetben sikerül valami mesedélelőtti hangulatot alakítaniuk óráik körül.

Költözés előtt néhány nappal jön a hír, hogy a végegyházi iskola mégsem tud lakást adni. Bemegyek a megyei művelődési osztályra, adjanak bárhol egy állást lakással, nem találnak sehol a megyében. Keressek nyugodtan máshol, eltekintenek az ösztöndíj visszafizettetésétől. A tanulmányi osztályon adnak egy címet, ahová rajz és kémia szakost is keresnek. Elmegyek, hatalmas, mackós igazgató fogad, láthatóan afféle nehéz ember, aki "meg szeretné mutatni a világnak, de nincs hozzá embere." Ő a helyi sportkör elnöke is, megörül, amikor megtudja, hogy focizom. Megmutatja az iskolát, érzem a mozdulatain, hogy mindezt kevésnek tartja[38], de azért kissé büszke is rá. "Amit itt látsz, az nem papírból van, ez a valódi élet. Ha langyosan besimulsz, jó, de azért remélem, ennél többre jutsz - gondolhatja." Azt rögtön megemlíti, hogy esetleg egy szakkört is indíthatnék. Hát, ez mindenképp szerencsésebb, mint ha egy hivatalnok - igazgató fogadna, hűvös távolságtartással, simulékony szöveggel.

Hogy ő kit láthat, nem tudom. Szerény és udvarias vagyok? Visszafogottan nyilatkozom céljaimról, túllelkesedem az iskola apró kis büszkeségeit? "Mondja fiam, maga mire olyan szerény?" Összességében azonban valószínűleg mégis csak kedvező benyomást teszek. Az állást persze akárkivel betöltenék, nem is erről van szó, de már ekkor felsejlik valami, a későbbi baráti színezetű kapcsolatból. Kissé az a fiatal tanár vagyok, aki ő lehetett pályakezdésekor, azokra a csatákra készülök, amiket ő is megvívott, amelyek után persze be kellett lássa, nem úgy megy az, de, hát ez az élet rendje, majd én is belátom.

Július elején költözünk ki a kis kétszobás lakásba. A lakást az előző lakónak kell maga után kifestetni. Kérdezi az illetékes, milyen legyen. Nekünk mindegy. Fehér. Csak erősködik, hogy mondjunk valami pasztellszínt. Jó, akkor legyen halványkék. A volt tulajdonoshoz ez már úgy jut el, hogy nekünk valami extra igényeink vannak.

Nyári napközizéssel kezdünk, fizetségképpen július egytől szól a kinevezésünk. De ez nem derül ki rögtön, napközizzünk csak, majd meglátjuk, nem bánjuk meg.

„Derűsen bólogatok. Hát, igen. Ezt vártam. Szóval ezek azok a bizonyos vidéki kisszerűségek.”

Másfelől viszont: a fürdőszobában agyonrozsdásodott fatüzelésű vízmelegítő kazán. Ahogy szedem le a rozsdát, kilyukad. Néhány nap múlva elektromos boylert kapunk helyette. „Befogad és kitaszít a világ!” Így van ez rendjén.

Na, akkor jöjjön az a távolságtartó beilleszkedés. Nem vágatom le a hajam, szakállam, a bejárati ajtót belülről erős kék-narancsra festem, a gyerekszobának szánt kisszoba egyik falát teljesen kifestem valami nonfiguratív kompozícióval (Platón erős színeket ajánl a gyerekeknek), de egyebekben igyekszem megfelelni a helyi normáknak.

Megismerkedem a focistákkal, kedves, derűs amatőr társaság, afféle "születetten jó ember" edzővel, és néhány születetten intelligens játékossal, csak a kondíciójuk, futógyorsaságuk, lövőerejük nem éri el korábbi csapattársaim szintjét.

Egyikükről, Forgó Gyusziról kiderül: képeket fest, linókat metsz. Elballagok hozzájuk, és megdöbbentő látvány fogad. Pontos, korrekt szénrajzok, Nagy Baloghot idéző festmények. Beszélgetünk, Derkovits, Nagy Balogh, Vajda Lajos reprodukciók kerülnek elő. Gyuszi Budapesten tanulta a nyomdász szakmát, közben eljárt egy képzőművész körbe. Most dolgozik a szolnoki nyomdában, ott is van egy amatőr focicsapat, itthon asztaloskodik, meg fest, a falu legendáit próbálja megfesteni. Ad egy festékező hengert, és végig szállítja a nyomdafestéket, maradék papírokat. (Nyomdásznak lenni ebben az időben különös rang. Ő tud nyomdafestéket szerezni. Az ugyanis nem úgy volt, hogy az ember csak bement a boltba, és kért egy kiló nyomdafestéket. Hogyne, még valami könyvet nyom, amin nincs jóváhagyó pecsét. Nyomda – stencilfestéket csak a nyomdák, hivatalok vásárolhattak. Nagy enyhülésnek számított, amikor a Ráday utcában – linómetszeteinket látván - az iskola bélyegzőjét is elfogadták, jelezve persze, hogy ez szabálytalan, de kivételesen nekünk megteszik. A nyomda udvarán focipálya, munka után nagy meccsek, még ebédszünetben is előkerül a labda. És ami más vállalatnál elképzelhetetlen: Gombkötő igazgató úr is együtt rúgja a bőrt a melósokkal. Rajzokat mutatnak egymásnak. „Ma este Pendereczkyt hallgatunk V. GY.-nél! Jössz?”)

Szóval edzésekre járok, az első bajnoki meccsen rúgok két gólt, esténként az iskolaudvaron beszállok egy kis focira, szeptemberre a faluban mindenki tudja, ki ez a hosszú hajú, szakállas, középszinten raccsoló fiatalember.

Készülődés a tanévre

Amikor fát vágtunk, a gép asztalán ott volt a jelzés, milyen hosszúra kell vágni a hasábokat. A gazda néha biztatott: "Vágják csak hosszabbra, a parheltba[39] befér!" Nem volt jó érzés. Ha ez még néhányszor megismétlődik, nehéz lesz visszatérni a rendes kerékvágásba. Az első német órákon is hasonló pedantériával jegyzetelgettem, tanulgattam a szabályokat, szavakat, és csak akkor kezdtem rövidíteni, amikor bizonyossá vált, hogy ezentúl már mindig Heidi és Iván iskolai élményeiről várnak ránk érdekfeszítő társalgások.

Itt is becsületesen kezdem a munkát. Még nyáron átolvasom az elérhető szakirodalmat, a didaktikai folyóiratok utóbbi évfolyamait. A biológiával nincs is gond, ott ismerős a terep.

Összeállítom a tanmeneteimet, megírom az első hetek óravázlatait. A frontális, kérdve kifejtő módszerre alapítok[40], megpróbálom sok csoportmunkával fűszerezni, de különösebb szakmai ambícióim nincsenek, eltanítok "mint bárki más jól felkészült tanárember", nem engedem lekopni magamról az eddig tanultakat. Ott a tankönyv, szegényes, sótlan, színtelen kis vázlat az élővilágról, de vázlatnak megteszi. Ami benne van, kis memoritergyűjtemény. A szakirányban továbbtanulókkal be kell tanítanom - Kovács tanár Úr módjára, csak persze fűszeresebb tálalásban. A többieknek viszont tágítanom kell a szegényes vázlatot, mélyebb bepillantásokat engedni, nem azért, hogy megtanulják, hanem hogy megérezzék az élet szépségeit, elcsodálkozzanak rajta, erőt, biztatást kapjanak másfajta szépségek kutatásához is. Begyűjtjük a környék a növényeit, készítünk hordozható gyűjtőpréseket, preparáló deszkákat, bonctálakat, lassan felhozom majd a tantárgy eszközkészletét az állat és növénytani tanszék szintjére. Olyan nincs, hogy egy falusi gyereket ne fogja meg a biológiai világ csodája.

A rajz órákkal már kissé más a helyzet. A tanári szoba újságraktárában megtalálom a Rajztanítás folyóirat számait. A cikkek többsége persze a szokásos anyagi-szellemi szegényességet tükrözi. Nézzük csak pl. a „minta szaktermet”[41]. Látunk egy fotót, amin a rajzbakra vízszintesen felfektetett rajztáblák fölé görnyednek a gyerekek, előttük, a „tárgyasztalon” valami modern formájú kancsó, pohár. A látvány a gyerekek többsége számára kívül van a rajzolhatósági távolságon. („A modell méretének 3-5-szöröse!” – emelte fel mutatóujját a főiskolán Szabó tanár úr!) A tanári asztalon a nyitott osztálynapló, a nagy, szétnyitható fekete táblán négy szemléltető rajz, összefüggése az adott feladattal számomra érthetetlen. Az ablakokon nincs sötétítő függöny, csak egy sárga „árnyékoló”, a cikk szövegéből kiderül, hogy nappali fényben vetítenek, „Diaflex” dobozokba. (Ennek élvezhetősége kb. olyan, mint ha egy süteményt a papírcsomagolással együtt kellene leharcolnunk. Bizonyos szögből pedig egyszerűen nem látszik a kép. Láttam bemutató órát, ahol a tanár kínosnak érezte, hogy a szélső gyerekeket középre csődítse, így azok egy matt, szürke felületet bámultak.) Egy vitrinben népművészeti jellegű dísztárgyak, műanyag csőbe zárt babák, kis szövött „dísztarisznya”. Steril, kietlen világ. Jobb szeretnék egy népmester műhelyt, egy képzőművész műtermet, vagy akár egy tiniszobát idéző termet látni.[42]

Aztán itt vannak az ideológiai, mozgalmi eszmefuttatások – „emelni kell az ünnepségek esztétikai-nevelő hatásfokát!”, néhány írás még párthatározatokkal indít, de már itt az újabb generáció is, akik másról beszélnek.

 

„… az „ingerszegény” környezetből érkező gyerekek tulajdonképpen semmivel sem kapnak kevesebb ingert, csak egészen más jellegűeket, így aztán a számukra egészen szokatlan náluk egészen természetes. Rengeteget tudnak a természetről, a növényekről, az állatokról, de az emberről is, hiszen nemcsak a szexuális életnek, hanem nemegyszer a születésnek vagy a halálnak is tanúi. És mindez átszőve a babonák misztikumával.”[43]

„…nagyméretű papírokat teregettünk a földre, a gyerekek leülhettek a padlóra, megbeszéltük az óra anyagát, ők egymás között megbeszélték cigányul is, majd közösen festettek.”

Hát, igen. A gyerekek valóságos saját tudásából kell kiindulni, és persze valóságos közös tudáshoz juttatni őket. Megszüntetni az iskolás jelleget. Egymás között beszélgethetnek, közösen dolgozhatnak.

Maga a nyelvezet azonban, amin hírt kapok a láthatóan eleven iskolai világról, igen riasztó. „… a cigányiskolából egykor iskolánkba érkező tanulók …. hamarosan kimaradtak, foglalkoztatásuk a rajzórákon nehéz, olykor megoldhatatlan volt. Kíváncsiak voltunk, mire képesek eredeti környezetükben, a Kossuth bányai cigányiskolában, szaktanár vezetése mellett.” Tudom persze, hogy a közlés feltétele ez a „joviális” belenyugvó, társalgási nyelv – nem beszélhet valóságos emberi késztetéseiről, a kétségbeesésről, a szerepkényszerekről - de én épp ez elől a nyelv elől menekültem el, amikor lemondtam az újságíróskodásról. Csak rész szerint örülök tehát leleteimnek.

Ugyanebben a számban dr. Maksay László René Berger: A festészet felfedezése c. könyvét ajánlja olvasásra. ”…igen sok hasznos pedagógiai ötletet és tanulságot nyújt számunkra.”

Hogy ezt hogyan tehetjük, arra is találok útmutatást. Ennek ráadásul a tartalma mellett a nyelvezetével is elégedett vagyok. Hiányoznak belőle a komolykodó, hivataloskodó fordulatok, az ideologizáló kitekintés, belső bizonytalanságot leplező hevület, vagy a sorok mögé utalgató rejtelmeskedés. Pontos szöveg egy szakmai feladatról, tanulói munkákkal illusztrálva. (A tanári kézikönyvek ekkor még mind szerzői rajzokkal illusztráltak.) „nincs két egyforma évfolyam, két egyforma osztály. Ezért van szükség a tanmenetben meghatározott feladattól olyan elágazásokra, amelyek a feladat bizonyos irányú elmélyítését szolgálják, s az adott osztálytól függnek.”[44]

(És persze van valami, amire akkor fel sem figyeltem. Egy kolléga valami mintázási óráról számol be. Agyagtéglákat szereztek a téglagyárban, lelkesen törték kalapácsokkal, iszapolták, begyúrták, mintáztak belőle. Miért nem a nedves agyagot hozták el? Nem volt autójuk. Nem volt kit megkérni. Nem lehetett „tovább feszíteni a húrt” holmi időpont egyeztetésekkel. Különben sem lett volna miben tartani. Hely sem lett volna hozzá. Egész természetesnek tartottam, hogy ha dolgozni akarunk, ennyit kell szenvednünk érte, ahogy később egész természetes volt, hogy odaálltam a Wartburggal a Zagyva-torokhoz, megraktuk a parton repedező nedves agyaglapokkal, és ma egész természetes, hogy megvesszük a begyúrt, téglagyári agyagot.)

De a legszebb példa egy fénykép. A Rajztanításban valamikor a hatvanas évek közepén a matrózblúzos kislány egy aktszobor mellé fényképezve jelenik meg, annak mozdulatát kell utánoznia. Ez, abban a korban, egy hitvallás erejével hatott.  Nyilvánosan is vállalhatjuk, hogy a ruha alatt mi is olyanok vagyunk, mint az akt. Vállalhatjuk legmélyebb önmagunkat. Olyan rétege ez a szakmának, ami nem jutott el a főiskola didaktika óráira. Talán, ha maradok negyedikre is nappalin? [45]

 

Rajz tanmeneteim alapvetően a Xantus féle tanári segédkönyv szerint készülnek, de néhány helyen beépítem a Rajztanítás „játékosabb” feladatsorait.

A biológia - rajz tanításán túl egy nyolcadikos osztálynak leszek az osztályfőnöke. Nem akarok másnak mutatkozni, mint a többi tanár, ugyanúgy „osztály vigyázzal” kezdődnek majd az óráim, beírom a naplót, és noha nyilván éreztetem, hogy nemrég még én is diák voltam, de most már más a feladatom, nem egy új barátot kaptak a személyemben, hanem egy felnőtt vezetőt, aki sok dolgot tud, amit ők még nem. És persze ez a felnőtt nem akarja majd őket megtörni, besorozni, próbál majd szabadabban beszélni, viselkedni az adott keretek között. (Hogy a keretek mit engednek meg, azt majd meglátjuk.)

A tanév az év eleji szakmai felkészítőkkel kezdődik, amit a szakfelügyelők tartanak. No, akkor lássuk, mit mondanak a tartományi ellenőrök?

A biológia felkészítőn nincs semmi érdemleges, végig a tankönyv, tanterv, szertár körül forog a szó. Lelkes, lendületes tanárnő tartja, afféle mozgalmi emberi felhanggal, időnként karikírozza a lusta tudatlanságot, a felesleges erőszakosságot, és a tutyimutyi határozatlanságot. Igen, ezt a világot ismerem. A rajz felkészítőn már kissé más a helyzet. Két férfi ül kinn az asztalnál, egyikük elegáns, pontosan fogalmazó szakmai arisztokratának, másikuk álmodozó költőembernek tűnik, és nem arról beszélnek, hogyan kell rajzot tanítani, hanem, hogy hogyan lehet. És rögtön tisztázzák, hogy sokféleképpen lehet. A jelenlévők dolga, hogy megtalálják a saját útjukat. Nincs szó szocializmusról, társadalmi célkitűzésekről, csak színekről, formákról, vonalakról, tanári attitűdökről. Saját módszertanukból emelnek ki egy-két részletet, kollégákra hivatkoznak. Finoman, egy-egy gesztussal elhatárolódnak az iskola szürkeségétől, otrombaságaitól, éreztetik, hogy a rajztanárok valami más világba tartoznak. A felkészítő végén bemutatkozom, és megkérdezem, milyen napokon lenne lehetőségem megnézni a szaktermeiket, egy-egy órájukat?

Utólag bevallották, igencsak meglepődtek, hogy egy pályakezdő ilyen természetes és intenzív érdeklődést mutat. Nekem viszont a legtermészetesebbnek tűnt, hogy ami nem érhető el a könyvtárakban, arról közvetlen tapasztalatokat szerezzek. Valahogy úgy voltam vele, hogy ez nekem jár. Tanítani szeretnék legjobb tudásom szerint, ez van olyan fontos vállalkozás, hogy az illetékesek rászánjanak egy órácskát. Mindig van nálam jegyzetfüzet, később digitális fényképező, alig akad olyan rajzterem, kiállítás, ahol ne tudnék valamit feljegyezni.

Az első órák

Mivel már sok embert, gyereket ismerek a faluból, óravázlataim készen vannak, a tanári szerep adott, valószínűleg valami derűs nyugalommal állok ki az első hetesi jelentéseket meghallgatni. A gyerekek végigmondják a neveiket, én néhány mondattal jelzem a tantárgyi célokat, aztán kezdődik az elmúlt évben tanultak átismétlése, frontális kérdezgetés, válaszolgatás, majd egy kis kedvcsináló az előttünk álló anyaghoz.

Eleinte persze akad néhány kis kapcsolatteremtést célzó, erőfelmérő provokáció, de a nagykönyv szerint megtartott, logikai egységekre tagolt, kis színesekkel gazdagított biológia órák érdekesek, hamar eltelnek.

A nyolcadikos osztály, ahol osztályfőnökösködöm, színes egyéniségekből álló csoport, a vezéregyéniségek értelmes, jól tanuló, de elég szabadon gondolkodó gyerekek. Kézről-kézre adogatták őket az állandóan változó osztályfőnökök, megtanulták elviselni a tanárokat, kicsit bánni is megtanultak velük. „Összekovácsolódtak.” Kisebb összezördülésektől, felesleges fontoskodásaimtól, ezek leszerelésétől eltekintve viszonylag problémamentesen telik el a tanév.

A rajz órák már nagyobb gondot okoznak. Egyrészt, mert néhány nagyon jó rajzkészségű tanuló munkáját figyelve látom, hogy őket más módszerekkel kell vezessem, mint az osztályt. Másrészt először tapasztalom, micsoda energiákat képes felszabadítani a gyerekekből, ha számukra érthető és érdekes feladatokat kapnak. A hatodikosok üvegeket rajzolnak. Ez volt az a gyakorló óra, ahol bizony leszerepeltem. (Felkészültem én előre, nem látszott semmi veszély. Üvegek rajza, befoglaló forma segítségével. Igen ám, de ahogy vezettem az osztályt, rájöttem, hogy egyesek észreveszik az üveg vastagságát is, két ellipszist rajzolnak mindenhová. Van, aki a domborodást is rárajzolja, persze, helytelenül. Mivel nem számoltam előre ezzel a lehetőséggel, rögtönözve kezdek segíteni, közben ráébredek, hogy ez nem is olyan egyszerű, a jobbak már unják a magyarázatot, a gyengébbek még mindig nem értik. Belezavarodom, a szakvezető fejezi be az órát.) Most már tudom, mire kell vigyázzak, a bonyolultabb problémákat eleve csak a jobbak szintjén, mintegy kiegészítő feladatként kezdem magyarázni. Nincs is semmi gond, átlagosan jó órát tartok. Jövő héten - Zombori Béla[46] - korábban már említett - Rajztanításbeli cikke nyomán - egyensúlyi kompozícióvá alakítják a látványt. A gyerekek meglepődnek, felbuzdulnak. Nekik eddig a rajzóra annyit jelentett, hogy kitettek eléjük néhány tárgyat, ezt kellett megrajzolniuk "méretarányosan", kaptak néhány támpontot, ami néhány gyereknek elég volt, a többség azonban valahol elakadt. A tárgy folyton változott, a taktika azonban mindig ugyanaz maradt: csináld, ahogy tudod! Legfeljebb a durva eltéréseket igazították ki nekik. Vagy élményekkel kellett jól kitöltenie a papírt, de ő "nem tudott embert rajzolni". Esetleg az élmények sem voltak olyan igaziak. Mi a fenét lehet úgy általában kezdeni az osztálykirándulás témájával[47]? Aki megszokja az iskolai "fogalmazásnyelvet", vizuális élményeinek rögzítését is ezen a nyelven végzi. Csak a különösen erős közlési igény tudja szétfeszíteni ezeket az illedelmes sémákat. Máskor meg dekoratív foltokat kellett alakítson, rossz kis ecseteivel, amik sehogyan sem akartak egynemű felületeket adni. Most meg itt azt mondják neki:

- "Hogy a kezünk megszokja kissé az ívelt vonalak rajzolását - mert azt ugye ti is belátjátok, hogy az előző órán ez nem sikerült valami fényesen - most játszani fogunk. Egyenes és hullámos vonalakat húzunk egy papírra, fokozatosan erősödő, végighúzott vonalkötegeket. Legyenek köztük szabályosak és szabálytalanok. Türelmesen keresgéljétek azt a sebességet, amivel a legjobban boldogultok. Ha túl gyors, szétesik a vonalrendszered. Ha túl lassú, akkor bizonytalan, reszketős lesz." Előbb csak a levegőben rajzolj, csúsztasd a tenyér éledet a papíron, fokozatosan engedd rá a ceruza hegyét.”

Aztán a vonalakból kialakulnak az edények elölnézeti képei, megtanulják, hogyan lehet ezeket takarásos helyzetekbe rendezni, először csak egy csíkba, majd ezt szétvagdosva egy téglalap felületére. Óra végére kész egy szép kis kép, olyan, amilyet az óra elején, a dián látott, és amit otthon ugyan "lepikasszóznának", de itt - az együttes élmény hatására - igazán hitelesnek érez. Bátran gyönyörködik benne. Előre láttam, hogy fel fogja őket dobni, kirakjuk sorba a munkákat, szépek, sokfélék, na nézd csak, a végén még kiderül, hogy nem is olyan rossz tanítani! Persze azért ez még nem ok arra, hogy óra végén ne rohanjak rögtön haza, folytatni a képet. A baj a következő órán történik, amikor - ahelyett, hogy újra felvennénk a természet utáni rajz fonalát, követem Zombori Béla tanácsát – „Ez a program természetesen nagyon sok helyen elágaztató, kibővíthető, s így a rajztanár is alkotó módon foghat munkájához.” - megtoldom egy újabb feladattal "Zombori Bélát". „A tárgyak is sírhatnak, a tárgyak is nevethetnek!”

- Az előző órán megismerkedtünk egy gondolattechnikával, a forgástestek körvonalaiból síkkompozíciókat készítettünk. De - amint látjátok - a "nagyok" nem csak forgástestek jeleiből építik fel képeiket. A mai órán próbáljon meg mindenki olyan jeleket gyűjteni, amik formailag vagy tartalmilag illenek az üvegekhez, forgástestekhez, és most ezekből építsünk kompozíciókat.

- Bármit lehet rajzolni?

- Bármit, ami csak eszedbe jut!

Egy ilyen arc, a sok közül, későbbi időkből.[48]

Óra végén döbbenten fedezem fel, hogy tényleg minden gyerek tehetséges. Üveg, női fej, tangóharmonika. De ezeket olyan vonalakkal rajzolja meg a kis Czibak Annuska, amihez Vajdának évek munkája kellett. („Tizenhat éves koromra úgy rajzoltam, mint Raffaelló. De egy élet kellett hozzá, hogy megtanuljak úgy rajzolni, mint egy gyerek.” Picasso.) És ahogy Vajda rajzaiban ott feszülnek magyarságunk, közép-európaiságunk, életünk legfontosabb motívumai, úgy árulkodik ez a három kis jel is Annuska kulcsélményeiről. Ahogyan végignézem a képeket, mindegyikben ott van egy ilyen önfeltárás csírája. Juan Gris szelídsége, Picasso életöröme, ereje, Rouault komorsága, Ámos Imre befelé pillantásai. Egy - egy lehetőség, hogy ebből az önfelmutatásból egyszer majd önfelismerés lesz. "A művészetben ábrázolt szépséget és harmóniát, … megtestesített értékrendszert, mint értékrendszert kell visszavonatkoztatni a valóságra, a szépség világában kialakult értékhierarchiát (mely oda természetesen az erkölcs társadalmi világából került) kell érvényesíteni az életben." - írja Heller Ágnes, a reneszánsz "szép élet" fogalmáról.[49]

Én otthon tétován, bizonytalanul keresgélem a színeket, formákat, ezek a gyerekek meg itt fél kézzel kivágnak egy olyan képet, hogy csak kapkodom a levegőt.

És hát persze ezeket a képeket nem a tankönyvek absztrakt gyermekei készítik. Az ecset mögül izgatott, szégyenlős, fürkésző, meg mindenféle más szemek emelkednek rám, ahogy körbe mászkálok, odahajlok. Ezek a gyerekek kíváncsiak rám, közölni akarják, mit gondolnak a világról. Nem tettem semmit, csak bejöttem közéjük, mutattam nekik néhány képet, mondtam néhány mondatot, és ez elég volt ahhoz, hogy megnyíljanak.

Ettől a naptól kezdve válik „rettenetes hellyé”[50] számomra az iskola, nehezen alszom el az örömtől, és a félelemtől, hogy ezt nem fogom tudni megőrizni, tovább vinni, hogy innen csak lefele mehet a szekér. A rettenet persze csak enyhe, végül is eddig mindig minden meghozta számomra a diszkrét kis sikereket, felmásztam a szikla tetejére, átúsztam a folyót - ha nem is elsőként - gólokat is rúgtam, voltak szép szeretőim, derék barátaim, írtam verseket, prózákat, festettem képeket. Ismerős ez az extatikus érzés. Aludjunk rá néhányat, helyére kerül majd minden. Ez a siker is beilleszkedik a sorba.

Ha utólag visszagondolok, ez a bizonyos óra végi kiállítás döntötte el, hogy a pályán maradok. Nyilván voltak már korábbi élmények, az „inasfoci”, a gyakorló, a növénygyűjtő körutakra mellém csapódott gyerekek, olvasmányok, a minden egyéb úgyis hiábavaló életérzés. Ez az óra talán csak a döntő lökést adta, átbillentem, és ettől kezdve a tanárkodás nem csak önfenntartó foglalkozás, nem csak erkölcsi menhely, hanem legfőbb alkotói színtérré vált, amiből persze számtalan baj is következett.

A Heller idézetért később elég sokat kaptam. Micsoda ostobaság ez, hogyan funkcionálhatna egy műalkotás értékrendje életvezérlő értékrendként. Nem tudom én, hogy milyen mély bajok vannak itten?

"… evidenciaként kezelhetjük-e, hogy a művészet mindig, minden körülmények között antropológiai szükséglet kifejezése, kielégítése? Mi az a szükséglet, amit a művészet, és csak a művészet elégíthet ki? Melyek ezek a 18. Századi rekvizítum szóval jelölt humánus szükségletek, illetve mik azok, amiket így hívunk? És vajon tényleg azokat fejezi ki a művészet? Ha tehát létszükséglet kielégítésének tételezzük a művészetet, akkor milyen módon történik ez? - Meg kéne már egyszer vizsgálni a művészettel kapcsolatban ellenállhatatlanul feltörő, reflektálatlan, zabolátlan humanitás-furorunkat, melynek a mélyén valamiféle antropológiai önszeretetet sejtek, azt a "összemberi narcizmust, amit a jelzett, tragizáló historizmussal, történetfilozófiai pesszimizmussal és sematizálással csupán leplezünk, kompenzálunk, és folyvást lejáratunk. " (Balassa Péter: A színeváltozás. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982. 427.o.)  Akkoriban a klasszikus kibúvót választottam: "Hát így, most, hogy kérdezed, azt kell mondjam: nem is tudom. De, ha nem kérdezed, akkor tudom. Most meg azt mondom: minden a mértéken múlik. Lásd hátrébb, a művészeti iskolai célkitűzéseknél. ??

Szövegdoboz:  


Szövegdoboz:  


Lassan felhagyok a festéssel, egyre nagyobb energiával fordulok a tanítás felé. Ahogyan az előző hetekben rácsodálkoztam az ártéri erdő növényvilágára, úgy csodálkozom rá most a gyerekekben rejlő lehetőségekre.

Földi Péter is is megélte ugyanezt, csak ő közben nem feledkezett meg a saját ecseteiről sem, volt bátorsága (tehetsége) követni a gyerekeket. Nekem nincs ilyen önbizalmam. Nem akarok középszerű festővé és unalmas rajztanárrá válni. Ha tanítok, akkor tanítsak amúgy "igazán, csakugyan." Tovább könyvtárazok, óravázlatok szaporodnak a spirálfüzetekben[51], képek kerülnek ki az iskola falaira. A padláson találok egy csomó régi ablakot, kiszedem belőlük az üvegeket, már van mivel beüvegezni a szebb munkákat. Az első vasgyűjtésnél kiszedek egy csomó csavart (még most, húszegynéhány év múlva is van belőle), drótot, öreg reszelőket, fogókat, kalapácsokat, mindenféle szerszámot, összeáll egy kis asztalos-lakatos műhely induló készlete. Egyelőre csak házi munkákra gondolok, de egyre többet fogok velük dolgozni az iskolában is. Nyilván itt lenne az ideje beindítani egy szakkört, hogy a legügyesebb gyerekek visszajárjanak, kapjanak valami többletet, és persze produkálják azokat a többlet eredményeket, amik emelik a tantárgy és a tanár tekintélyét. Kialakítani egy helyet, ahol meghittebb a hangulat, jobb együtt lenni. De erre a labdára most nem mozdulok rá. Tartsuk csak meg a fejlődés természetes menetét. Először szervezzem közösséggé az osztályomat, érjek el eredményt az órákon, legyenek az osztálytermek azok a helyek, ahová jó bemenni, a szakkör majd akkor jöjjön, ha az „alsóbb szinteken” kialakultak a dolgok.

 

CSOP1.JPG

Néhány hete tanítok, amikor megérkezik az egyik szakfelügyelő. A hatodikos sikereken felbuzdulva a hetedikeseknek is beviszem a kompozíciós feladatot, erre érkezik a kolléga, akit az év eleji felkészítőn ugyan rokonszenvesnek találtam, de hát ez csak más helyzet. Itt most mégiscsak felügyelnie kell, lássuk hát, miféle szög búvik ki a zsákból?  Nos, Marton László igen messze van az általam elképzelt szakfelügyelői típustól. Az óra elején még fegyelmezetten ül ugyan a hátsó padban, de aztán feláll, sétálgat, kérdezget, beszélget, mintha csak egy műteremben lenne. Az óra utáni megbeszélés meg mindössze ennyi:

- Te Pista, ez egy egészen jó kis óra volt. Mindent leírtam, én is meg fogom tartani. Honnan szedted?

Hát ez egészen elképeszt. Egy szakfelügyelő, aki beismeri, hogy valamit tanult egy pályakezdőtől. Kedvesen, derűsen üdvözli az új szenvedélytársat.

Nem jön rosszul ez a támogatás, még csak néhány hét telt el, de már jelentkezik néhány probléma. Kezd kiderülni: nem is olyan könnyű dolgozni egy iskolában, amelynek munkáját, életét, nem értékszempontok igazgatják. Ezt ugyan eddig is tudtam, de most kezdem felfedezni az őrültségek mélyén lévő rendszert, amik azokat ökologikussá, nehezen kikezdhetővé teszik.

Az iskola betegségei

Bizonyos enyhe "illeszkedési problémáim” természetesen az első pillanattól adódtak. Kezdjük mindjárt ezzel a hosszú hajjal, szakállal, farmerral, kötött pulóverrel, könyvekkel megrakott gázálarc táskával. A szabad értelmiség ekkori attribútumai. Nincs TV-nk, a lakásban szülőktől kapott, meg saját kezűleg barkácsolt bútorok, erős narancssárgára festett falak, egész falat beborító kép, meg effélék. Aztán az apró önérzeteskedések, kis sunnyogások. A tégla szerepeket nem tűrtem. Nem mentem el rendezvényekre, csak hogy több néző legyen. Nem építettem ki az óráimon a felelősök rendszerét, amíg csak a cinkos vagy az áruló szerepe közül választhattak. Amikor központi nyomásra kötelezővé szerették volna tenni az "Úttörővezető" járatását, könnyedén kijelentettem, hogy szégyellném a polcomon ezt a gügyögős brossúrát. Nem szívesen helyettesítettem. Az általános gyakorlat szerint a pályakezdőknek kellett helyettesíteni, mert nekik kellett a legkevesebbet fizetni érte. A bérmaradványt aztán szét lehetett osztani a jutalmazásnál. És mivel az iskola mellett laktunk, hozzánk volt a legegyszerűbb átszaladni. Én persze mindig kelletlenkedve hagytam abba az olvasást, festést. Belementem pedagógiainak tűnő vitákba, ahol a jelentéktelen részletkérdés csak ürügyet szolgáltatott egy kis felülkerekedéshez. Később, a nyári szünetben a kollégák az iskola kerítésénél órákat tudtak beszélgetni, én pedig az árokparton üldögéltem, a játszadozó Pisti mellett nagy könyveket bújva. Mindehhez még az a bizonyos zavart tekintet, amit különösen nehezményez egy olyan csoport, ahol a kommunikációban, egymást erősítendő, különösen fontos szerepe van a tekintettel adott jeleknek: "Rendszerint komplex jelek árulkodnak olyankor, amikor a viselkedés tudatos szabályozása valamit rejteni igyekszik, de ez a rejtés ellentétben van a személyiség morális szabályaival."[52])

De ezek a konfliktusok - korábbi tapasztalataimból tudtam - még elintézhetők a "művészember" felkiáltással. A faluban, ahol felnőttem, rendre jelentek meg fura, különc orvosok, tanárok, népművelők. Ittak, farmerban jártak, rondán beszéltek, szeretőik voltak[53]? Ha jó szakember hírében álltak, akkor csak emelte tekintélyüket, valamiféle varázslói státust kölcsönzött számukra.

Az első hónapokban még bizonyos felmentést adott a művészember szerep. Amint levetettem ezt a szerepet, és minden energiámmal a tanítás felé fordultam, élesebbé váltak a konfliktusok. Meccsen is így szokott ez lenni. Amíg a középpályán tilitolizunk, elbűvölően finom és toleráns vagyok. Rövid a labda, vagy nem akar észrevenni a fedezetem? Ugyan kérem, ezért még nem fogok lelki életet élni. Játék. De ha kitesznek egy hosszú labdával, és teljes gőzzel robogok az alapvonal felé, oda a finomság. Keményen ütközöm a védővel, hallom, ahogy kétségbeesetten ordít a bírónak: "Micsoda modor ez itten kérem?" Tudom persze, hogy játék, de hát rohanok, vadat űzök, ősi reflexek mozgatnak.[54]

 Itt is leindultam egy labdával, és ettől kissé "faragatlanabbá" válok.

Az alapvető különbség, hogy én úgy képzelem: nyugdíjas koromig egyre jobban fogok tanítani, egyre többet tudok meg életről, tananyagról, emberről, iskoláról, most még nem zavarja különösebben a kapcsolataimat. Egy kezdőtől ez viszonylag természetesnek vehető.

Az iskola algoritmus zavarai lesznek az első konfliktusforrások. Ha az ember nagyapja, apja mindenféle mesterlevelekkel bíró gépész, megtanulja, hogy a legegyszerűbb munkának is megvan a maga algoritmusa, ahogyan a leggazdaságosabban végezhető. Összeszedem az anyagokat, a szerszámokat, aztán, meghatározott sorrendben, elvégzem a szükséges műveleteket. Kiásom a gödröt, a földet úgy hányom, hogy ne csússzon vissza majd akkor se a gödörbe, ha már a végénél tartok. Kiégetem, vagy bekátrányozom a karó alját, beigazítom, kitámasztom, kövekkel kirakom, a kövek közé vasrúddal földet tömítek, újabb kő, megint föld. Na, ezt az oszlopot szedje aztán ki valaki! Ha valami nem sikerült, nem megfelelő algoritmust választottunk. (Vagy nem volt türelmünk, nem szántunk rá elég időt, esetleg nem volt elég vastag a karó, a drót olyan foltozott, visszabontott, szakadozó volt, kő helyett szétmálló téglákat használtunk, kerítésépítés helyett valami "néhány hétig jó lesz jellegű berhelés folyt.") Hát még egy gép javítása. Ki és beszerelési sorrendek. De a lovak, kutyák betanítása, disznók, baromfik ki-beszoktatása is hasonló algoritmusok alapján történik.

"Minden jövendő pedagógusnak, és ez vonatkozik a szülőkre is, állatpszichológiai tanulmányokat is elő kellene írni, gyakorlatokkal, idomítással egybekötve. Mert ha egy állat idomítása nem sikerült, az idomító mindig azt gondolja, hogy a hibát ő követte el, míg egy gyermek nevelésénél az eredménytelenség mindig a gyermek hibája."(Éd. Claparéde/

Nos, az iskola meglehetősen gyakran gondolja így, és elég sok az efféle algoritmus hiba. Az első nap egy kolléganő körbevezet, megmutatja a termeket. Az egyik ajtó előtt eldobott papírlapot látok, automatikusan hajolnék érte.

- Mit csinál?! - döbben meg. Bemegy a terembe, szúrós szemmel odaint egy gyereket.

-          Azonnal vedd fel! – mennydörög.

Zavartan nézem. Először is jóval tovább tart a procedúra, mintha felvettem volna, és behajítom a szemetesbe. Másodszor: nyilván nem tudhatja, hogy pont ez a gyerek dobta el. Tehát egyszerűen csak neki közvetíti azt az indulatot, ami egy helyzetnek szól. Az igazi „tettes” jót nevet magában. „Látjátok mekkora volt a feje?” Tudom persze, hogy ez az általános, van egy felső - tanári, meg egy alsó - tanulói világ, és a kettő nem keveredhet, de azt gondolom, épp ez a különválás az oka a sok eldobált papírnak.  Ha valahogy egyesíthetnénk a kettőt, teljesen természetes lenne, egy ilyen lehajlás.

A nyári úttörőtáborban sikerült is elérni a teljes tisztaságot, hála a remek ifivezetőknek. Ősszel megpróbáltuk az iskolában is. Ügyeleti brigádot alakítottunk, szúrópróbaszerűen pontozták az átadott termek tisztaságát, de ha valamelyik osztály kéri, bármikor kivonulhattak. Erre a vándorlások miatt volt szükség. Csak két dologgal nem számoltunk. Egyik: néhány kolléga rendszeresen tovább tartotta az óráját, így nem hogy pontozni, de még kipakolni is alig maradt idő. A másik: ha sár volt, sajnos elkerülhetetlen, hogy a gyerekek cipőtalpából ne kerüljön némi sár a pad alá. Ezeket szívesen feltakarították volna a szünetben, csak egy söprű, lapát kellett volna hozzá. Azt, hogy ez a két eszköz rendelkezésre álljon, nem sikerült elérni. Ha a gyerek valami piszkot csinált, vagy lelökött egy virágcserepet, át kellett ballagni Imre bácsiért, a pedellusért, ami viszont a hibát már bűnné tette. A gyerek tehát inkább elsomfordált a helyszínről. A tisztasági verseny összeomlott. Lehet, hogy amúgy sem tartott volna sokáig a kezdő lendület, ha továbbra is megmarad a tanár-diák szint éles kettéválása.

Ezen a helyen a … Kiadó lektora megjegyezte: "Ha a tanár úr indította ezt a versenyt, miért nem tett meg a siker érdekében mindent? Esetleg otthonról is hozhatott volna söprűt. Vagy a szülőket bevonhatta volna ebbe az akcióba, bizonyára nem egy söprű, lapát került volna elő az otthoni portákról. "

Tényleg, miért nem vitt be a tanár bácsi egy söprűt, amikor amúgy is minden nap cipel valamit az iskolába? Egy seprű, és egy vödör nem állhat csak úgy a folyosó egyik sarkában. Azonnal harceszközzé lépnének elő, egy hét alatt tönkremennének. El kell zárni.) Arra már gondolni sem merek, hogy el lehetne fogadtatni a gyerekekkel: ehhez nem lehet hozzányúlni, hisz ezt kevésbé ingerlő tárgyakkal sem sikerült elérni.) Az elzárásra alkalmas helyhez azonban csak a takarítóknak van kulcsa. Az teljességgel ellenkezik az iskola hagyományaival, hogy egy tanár is hozzáférhessen. A tanár pedagogizáljon. A takarítás komolyabb dolog, szakmunka, azt nem lehet rábízni. De még ha ebben az ügyben vállalnám is a kemény ütközést, az órákat tovább tartó nevelőket nem tudom megrendszabályozni. Hiányzik a táborvezetői "hatalom , a tábori körülmények." (Lelkes vezető – válogatott lelkes kollégák – válogatott gyerekek.)

A fogalmazásom nyilván túl pongyola, nincs meg a kellő távolságom az élmény helyszínétől. Tartok azonban attól, hogy a félreértéshez a lektor túlzott távolsága is hozzájárult.

 

A papírt felszedető kolléganő megdöbbenése igazából annak szól, hogy ez a fiatalember megszegte az iskola legfontosabb játékszabályát, átnyúlt a tanárok-gyerekek világát mereven kettéválasztó határon. Ami az iskolában rossz, az mind a gyerekektől érkezik, a tudás, az erény a tanárok térfelén van.

Udvari ügyeleten állandó feladat a hátul játszó gyerekek behajtása. Odáig nem hallik a csengő. Ha az ügyeletes tanár nem megy hátra értük, maguktól nem indulnak meg. Tehát hátramegyek, karlengetés, ordítozás, közben elöl, az őrizetlenül hagyott ajtón zúg befelé a gyerekfolyam. "Ejnye, ki ma az ügyeletes?" A hátsó csengő felszerelése valamilyen rejtélyes okból mindig elmarad.

A tornaterem öltözőjébe legalább érthető okokból nem kerül be a keverődob. (Hogy a gyerek le ne forrázza magát, a zuhanyozók hőfokát két külön csappal kell beállítani, ennek tartozéka az említett keverődob.) Amíg nincs kész, nem kell kínlódni a zuhanyozás rendjének kialakításával, nem kell az órából öt percet arra fordítani, hogy azok a gyerekek, akiknek egyedül itt lenne lehetőségük rendszeresen fürdeni, meg is tegyék. (Közbevetőleg: szeretnék már látni egyszer egy iskolát, ahol testnevelés óra után tényleg lezuhanyozhat az osztály, mint mi, annak idején, a rossz kis falusi gimnáziumban. Későbbi városi testnevelés tagozatos iskolámban két zuhany alatt fürödhetett húszegynéhány gyerek, ha épp maradt rá ideje.)[55]) Az illetményföldeken egyre szerényebb mennyiségben terem a kukorica, a trágyázás "nem megoldott". A szakkörökbe nagyon szűk körből járnak a gyerekek, így ők túl, a többiek alulterheltek. A szakkör legfőbb funkciója egyébként is az, hogy kiegészítse kissé a fizetéseket.

Megelevenednek gyerekkori emlékeim. Év elején a tanárok megtették szakköri ajánlataikat, az osztály vállalkozóbb gyerekei be is "íratkoztak". Aztán az első néhány dögunalmas foglalkozás után kezdődött a kimaradozás, a hiányzások magyarázgatása. A néhány kis bepalizott balek ezentúl űzött vadként járta az utcákat, ha valamelyik szakkörvezető feltűnt, menekülési utakat keresett.

Ha valamilyen rendkívüli rendezvényt tartunk, esetről esetre le kell győzni a takarítók ellenállását, ha rendet rakunk egy kamrában, szertárban, néhány hét alatt visszaáll az eredeti kép. Feleségem otthon hagyja a szertárkulcsot, kérné az egyik kolléganőjét, aki egyszerűen megtagadja ezt. Amikor fizikát is tanítania kell, és a kolléganő tanmenetét szeretné megkapni, legalább magyarázatot is kap az elutasítás mellé:

- Nekem sem adott senki, amikor tanítani kezdtem!

Év elején heteken át nincs végleges órarend, általában csak két-három napra diktálják le az órákat. A hosszabb hajú gyerekeket fodrászhoz küldik, csakúgy, mint annak idején bennünket. Kínos. Azt hittem ez már nem járja. Persze az én hajam is hosszú. Aztán meg az a sok főzési, háztartási tanácsadó, a tanáriban! Ez talán a legnehezebben megemészthető változás a főiskolai élethez képest. Elmaradnak a kollégiumi beszélgetések, cikkekről, könyvekről, filmekről, eseményekről, az élet egyéb dolgairól, vagy ha szóba kerül valamiféle "kulturális téma", kilóg a lóláb, a protokolláris érdeklődés. Volt persze a főiskolán is ilyesmi, de csak a néhány "háttér ember" képviselte. Itt viszont - ahol főleg a levelezőn szerzett diploma dominál - ez az alapstílus.(Bár azért el kell ismerjem, a városban is kerülhet kínos helyzetbe az ember, ha szórakozottan megveszi a terjesztőtől a társadalmi beilleszkedési zavarokról szóló tanulmánykötetet, és csak a döbbent csend ébreszti rá, az előbb épp ennek feleslegességén élcelődhettek a jelenlévők.)

Mindezek egyértelműen funkciózavarok. Apró lustaságokat kellene legyőzni, némi pénzt ráfordítani, hierarchikus viszonyokat, értékközösségeket és különbözőségeket tisztázni, és mindenkinek könnyebb lenne.

A pofonok

A pofonok már nem értelmezhetőek ilyen vegytisztán működési zavarként.

A főiskola egyik tornatermében üldögélünk a szőnyegen, és valahogy a pofonokra terelődik a szó. A kedves, szelíd, ábrándos szemű testnevelés szakos kislány arca hirtelen "felkeményedik":

- Na, és mit csinálsz, ha neked megy az egyik gyerek?

- Már miért jönne nekem egy gyerek? Miféle oka lehetne rá? Nem hinném, hogy az lesz majd a legfőbb problémám, ha kikerülök tanítani, hogy miként védekezzek a sorozatban rám támadó gyerekekkel szemben!            

Nem hagyja, hogy elvicceljem a dolgot. Csak erősködik, ismerjem el, hogy bizonyos esetekben nincs más megoldás. A gyereket meg kell félemlíteni, hogy észrevegye, ki is itt a gazda, az úr. Nem kell persze a pofonnal kezdeni, először csak a kis ugratások, apró megszégyenítések jönnek. Hisz vannak "hülyegyerekek", akikkel gyerekként is sok baja volt a kislánynak. Na, ezeket kell majd helyretenni! Ez a pofon egyúttal elhatárolna azoktól a nyálas, émelyítően édeskés figuráktól is, akik állandóan azt szajkózzák, hogy a gyerek jó, és szép, és elég halkan, szemrehányóan rászólni, már rendbe is jött minden. Nem kérem, az élet nem ilyen.

Elképedve figyelem, ahogy mondja a magáét. Itt ül velem szemben egy gyönyörű tornászlány, finoman formálja szavait, szája nem húzódik gonoszkodó görcsbe, arcán nem suhannak át rejtett szadista vágyak. Előre fél attól, ami kinn várja, szeretné tudni, hogy a hozzám hasonló férfiak majd megvédik a garázda gyerekek ellen? vagy leendő tanítványain akar elégtételt venni múltbeli sérelmekért? Visszafizetni a támadásokat, amiket elszenvedett agresszív osztálytársaitól? Vagy csak mélyen belégyökereztek tanárai, szülei életelvei? Nem tudjuk meggyőzni egymást. Úgy gondolom, ha megütök egy gyereket, akkor ez a totális kudarc beismerése, akkor minek vagyok az iskolában? [56] Illetve nem is nagyon gondolkodom ezen, egyszerűen nem tudok érzékletesen magam elé idézni egy olyan helyzetet, ahol dühtől remegve indulnék egy gyerek felé. Hisz mindketten ugyanattól szenvedünk, szorongunk. Az unalomtól, a szürkeségtől, a szükségtelen erőszaktól. Vannak persze kis idétlen, lehetetlen figurák, elképzelhető, hogy két összeverekedett gyereket tényleg csak egy határozott galléron ragadással tudok szétszedni, afféle nagytesós stílusban, de hogy én nem fogok rettegett tanár úrként vonulgatni a folyosón, akinek közeledtére szó fennakad, az biztos. (Meg az is biztos, hogy ezzel az ábrándos szemű kislánnyal nem erőltetem a további ismerkedést. Őszintesége persze tiszteletre méltó, de nem akarom megfejteni titkát, nem akarom átnevelni. Éljük csak tovább párhuzamosan életeinket.)

Nos, itt pontosabban is meg kell ismerjem az erőszak természetrajzát[57]. A pofonoknak pl. két fajtája van: a hirtelen felindulásból elkövetett, és az előre megfontolt, helyzetnek kijáró, nyugodt, (vagy annak álcázott) patriarchális pofon. Utóbbit inkább csak a férfiak adják. Vannak persze kivételek, a földrajz szakos kolléganő, akivel igazán öröm együtt dolgozni, gyakorlatilag soha nem tesz ilyet, de az iskola kulcsembereinek más a mentalitása. Beszélni nem beszélnek róla, csak a metakommunikatív gesztusok közlik: nincs mit tenni, ilyen az élet. Mi is megkaptuk, utólag mi is köszönjük.

 

Mindezek világosan bizonyítják számomra: ezek az emberek itt nem a gyerekekkel való kapcsolatuk finom ápolását, kiművelését tartják a legfontosabbnak, hiányoznak hozzá az eszközeik. Hiányzik a mindennapi helyzetekre, problémákra irányuló figyelem, az ezekkel való közös szembenézés.

 

Üldögéltünk a rakodó rámpa kerítésén, Ketyával, Mimivel, meg néhány alkalmi játszótárssal. Belefáradtunk a fogócskába, ahogy hajszoltuk egymást az ajtók labirintusán át, vagy lecsúszott megint valaki lába a vassín és a betonkerítés közé, hogy szép vörös csíkokkal díszítve kerüljön ki onnét? Épp visszaszivárogtunk a vasutasok rendfenntartó akciója után? Csak arra emlékszem miről folyt a szó:

-          Te, én rájöttem valamire. A lányokkal hol együtt játszunk, hol meg nem. Elsőben együtt voltunk, másodikban, harmadikban nem, aztán megint együtt, most meg megint mindig külön. És a mostani kicsik ugyanígy vannak.

-          Szerintem akkor játszottunk mindig külön, meg most is azért van ez. mert éppen érdekeltük egymást, csak valahogy szégyelltük.

-          Tényleg, el kellene hívni a lányokat is fogózni!

-          Persze, le is esnének.

-          Miért, szerinted Ani nincs olyan ügyes, mint mi?

-          Na, jó, persze, de ő nem olyan igazi lány.

-          Ildit szeretnéd elkapni! Mi?

-          Mért, te nem?

 

Ketya és Mimi épp csak átbukdácsoltak, de ezek a gyakori beszélgetések azt jelezték, hogy sokkal intellektuálisabb viszonyban voltak belső történéseikkel, mint az azt művelni hivatott iskola.

Mindezeken a funkciózavarokon túl azonban - amiket egyelőre szándékosan nem a szülő vagy a gyerek szemszögéből vizsgáltunk, megjelenik az iskola másik arca is, ami kellemesen különbözik a főiskola patikamérlegen méricskélt pedagogizmusától[58]. Itt a tanár-diák kapcsolatokat őszinte, eleven emberi érzések járják át, ha néha kissé faragatlanul is, de mindig hitelesen. Ott van mögötte az a felnőtt személyiség, akinek ez a szakma egyúttal hivatást is jelent. Apróbb gyermeki csínyeket szeretetteli, megértő belső mosollyal kezelnek. „Mi is ilyesmiket műveltünk, mégis itt vagyunk.” Én meg lapítok, mert azt, ahol vagyunk, én nem tudom ilyen természetes derűvel fogadni.

 A harmincadik iskolában töltött éve körül járó testnevelővel ballagok ki az udvarra, az egyik teremből a tanár kiabálása hallatszik. Elégedetlenül csóválja a fejét:

-          Nem érdemes kiabálni! A gyerekek megszokják, a hangszálaid tönkremennek. Tartsd halkan az órát, ha meg zajongnak, állj meg inkább egy kis "vészjósló csend" erejéig.

Igaz, ugyanilyen elégedetlen fejcsóválás jár ki a könyveimnek is.

-          Könyvből csináltad a gyereket? Hát akkor ne is akard könyvből tanítani![59]

"Cigány probléma"

Ami azonban - azt hiszem kölcsönösen elfogadhatatlan egymásban - legalább is a testület egy részével, az egy nehéz kérdéshez kötődik. A községben sok a cigány. Egyes családok egészen lecsúszva, szinte putriban, néhány család felemelkedőben, két-három gyerek pedig már teljesen beilleszkedett családból jön az iskolába. (Óvónő, tanárnő, orvos lesz belőlük.)

Szülőfalumban még nehezebb volt a helyzet, nem volt egyetlen jómódú, beilleszkedett cigány család sem. Az iskolában tanított viszont Karsai Ervin, írta a cigány nyelvtankönyvét, segítette a kiemelkedni vágyó családokat. A falusiak többségéből a szánakozás érzését hívta elő a nehéz sorsú cigányok látványa. Nem nagyon érintkeztek velük, de nem volt divat a cigányok gyűlölködő kigúnyolása. Édesapám szakoktatóként az esti iskolában tanított a kovács szakmára néhány fúrókovács cigányembert. Az én tágabb baráti körömben is volt néhány cigánygyerek, akik később sorra tűntek fel a cigány értelmiség különböző köreiben.

 

Megdöbbenek, amikor a "sok bűne volt Hitlernek, de a legnagyobb..." tanár szájából hangzik el egy tanári szobában. Illetve hát tudtam én, hogy így megy ez, de egészen más tudni, meg hirtelen belefutni egy ilyen mondatba. Csak nézek, nem tudok mit kezdeni vele. Meg azzal se, aki mondja. Nem voltam én soha aktív harcosa az ügynek, az ember megtanult józan távolságtartással segíteni (Az ember ugyanolyan udvariassággal köszön előre a legelesettebb cigány nőnek is, mint bármely más falubélinek, de a kérincsélők bizony a „Nekünk sincs”-et kapják), de ez akkor is egy olyan fal, ami végig ott fog feszülni közöttünk.

Amit áthatolhatatlanná tesz, hogy itt végül is igen közel vagyok a hivatalos szocialista állásponthoz. „Nem az számít honnan jössz, hanem, hogy hová mész!” „Legfőbb érték az ember!” „Mindenkit munkája szerint!”  Némi távolságot az értelmes, komoly cigányemberek láttán felrémlő, Lorcától, Nagy Lászlótól eredő szabadságmetafora jelent.

Nem mintha nem emelnék magam is ilyen falakat.

Kezdő betegségeim

Van néhány szokásos kezdő betegségem. Túl kevés még az élet- és gyermekismeretem? Megpróbálom ideológiákkal pótolni. Mezei Éva elemzi nagyon tanulságosan ilyes dolgait:

"Az első órák az ősközösséggel foglalkoztak. Példaként lássuk a legelsőt, vázlatával együtt.

1. Az asztalok, székek szétrakása, a játéktér kialakítása. Ennek, a szükséges tér megteremtésén kívül az is célja, hogy a gyerekek fizikailag mozgásba lendüljenek, ne üljenek várakozva, hanem gyorsan - és nem csendben - használják kezüket, lábukat, feloldódjanak, majd a földre üléstől meglepődjenek. Ez az érzelmi előkészítéshez szükséges sokkhatás."

 “Ezek a sorok egy kezdő nagyfokú naivitásáról tanúskodnak. Az, hogy egy szabad tér szélén körbe ülve jobb játszani, mint padsorokban szorongva, elég természetes. Az azonban már nem igaz, hogy a földre ültetés sokkhatást okoz, és főleg az nem igaz, hogy annyiféle hókusz-pókusznak kell alávetni a gyerekeket, hogy a "receptió" állapotából kiszakítsuk őket. Kiszakadnak azok igen gyorsan, inkább a visszavitel okoz problémát...

Ha megérzik a játékról, hogy az bizony (néha) munka is, nem egyszer rendetlenkedni, rosszalkodni kezdenek. Igyekeznek újra játékba kényszeríteni a feladatot. Mindezt az elkövetkező években tanultam meg. A történelem órákon még - mivel nem tudtam, hogy fölösleges - ragaszkodtam az "érzelmi felhangoláshoz".

 

Zavaróak lehetnek az ilyesféle komolykodások, főleg ha sugárzik az alkalmazóról az elhivatottság-tudat. Hogy ő itt most valami különbet csinál. (Hát még, ha leplezni igyekszik. „Mondja fiam, maga mire ilyen szerény?”) Ezt a zavart azonban - azt hiszem - főleg a bizonytalanság táplálja. Egy ilyen elhivatottságot épp megtapasztaló pedagógus persze nem tud természetesen viselkedni olyan helyzetekben, ahol láthatóan idegenkedve fogadják ezt a beállítottságot. És - ezt érezvén - talán ő is túl gyorsan akarja elfogadtatni magát.

 

A tízemeletesbe költözve, ismervén a panel- elidegenedést, a lakók egy része az első naptól kezdve igyekezett mindenkinek köszönni. Barátságos, kedves hangulat uralkodott, csak néhányan köszöntek vissza zavart, elhárító gesztussal: "Mit akar tőlünk ez a pofa? Most még csak köszön, aztán átjön beszélgetni. Miért van szüksége ránk? Jól megvagyunk mi magunkban is!" Aki nem természetes módon szerveződött közösségben töltötte napjait és "eszméi" sincsenek erről, természetesen támadásként érzékeli ezeket a közeledéseket.

 

Kollégákkal való kapcsolat

Ha végigfutom a kollégákkal való viszonyomat, azt hiszem elég széles skálán mozogtak. Volt akivel afféle tanító-tanítványi viszony alakult, tanulságos volt figyelni az idősebb testnevelő, a földrajztanárnő gyerekekhez való viszonyát, didaktikai tudásait. (Azért persze résen álló tanítvány voltam.). Másokkal baráti színezetű kapcsolatok alakultak, de szakmai kérdésekről nem nagyon beszéltünk, ott más volt az alapállásunk. Néhány kollégával afféle hűvös egymás mellett élés zajlott, és persze volt a testületnek egy szélsőségesen magába zárkózó, dacosan ellenzéki, „érinthetetlen” alakja is. Beszélték róla, hogy fiatal tanárként nagy egyéniség volt, de aztán valahogy ebbe a mániákus szerepbe sodródott. Intő jelként figyeltem. Ez is egy lehetséges végkifejlet. Végül kifejezetten „baráti-szellemtársi” kapcsolat is alakult, Szolnokról kijáró fiatal tanárokkal. Alapvetően azonban az igazgatóval való kapcsolatom határozta meg lehetőségeimet. Első, „megszállottan” végigtanított nyaram után a leendő tantárgyfelosztást találgatjuk néhány kollégával.

„Miért csak te taníthatnád a rajzot?” – kérdezi egyikük, és senki nem veti közbe, hogy:

- „Ugyan már. Hogy taníthatná más, amikor Pista úgy el tudja varázsolni őket.” Tudomásul kell vegyem, nyújthatok én itt bármilyen nagyszerű teljesítményt, én is csak egy leszek a sok tanár közül a testület értékrendjében. Amikor a szaktanácsadónál látogatok órát, zavartan mentegetőzik. „Idén sajnos nem kaptam szaktermet, mert…” Ha ezt meg lehet tenni, hogy a megye legfelkészültebb, legeredményesebb szakemberének elveszik a szaktermét, miben reménykedhetem én? Nem lehet más támaszom, mint az igazgató, akiben szintén van valamiféle szakmai, emberi nagyravágyás. Kemény, nehéz ember, kiváló gazdasági vezető, jól tud adminisztrálni is, jól neveli gyerekeit, de ahhoz, hogy a tantestületet rátegye valami önfejlesztő pályára, nincsenek eszközei. Engem valamiféle mintának lát, mindenben segít, mintha saját pályakezdését látná bennem. Beszélni nem beszélünk ezekről a dolgokról, ehhez túlságosan zárkózott, szemérmes.

Gyerekekkel való kapcsolat

Hát a gyerekek? Nos, egy új, fiatal tanárnak nagyon el kell rontania az elején, ha azt akarja, hogy a gyerekek ne szeressék meg. Sokkal könnyebb népszerűnek lenni. Viszonylag laza, viszonylag kedves, az órák jól peregnek, mi kellene még ennél több? A „nehézfiúkra” láthatóan jó hatást tett, hogy vasárnaponként ott láttak a foci pályán. Néhány gyerek szemében persze felvillant egy fura, ismerős elutasítás:

 

Negyedikes koromban készült el a falu új beton útja. A régi, zötyögős kövesút szélén csak a legelszántabb felnőttek karikáztak, a forgalom inkább a járdákon haladt. Erre most már kimehetnék, de nagy úr a megszokás, a járdán billegek hazafelé, váz alatt hajtva a nagy "biciglit". Szembejön az egyik tanácsi ember.

- Ejnye, kisfiam! Nem látod, milyen szép új utat építettünk? Miért nem ott biciklizel?

Azontúl, ha találkoztunk, mindig zavartan köszöntem. Azzal, hogy nekem - egy gyereknek - dicsekedett az új úttal, tehát felnőttnek tekintett, ő maga vált kissé gyermekké a szememben. Egyenrangúsítási gesztusa, amely teljesen szokatlan volt a faluban, nem engem emelt egy pillanatra a felnőtt világba, hanem őt hozta le onnét. Nekem a felnőttet abban az időben az az ember jelentette, aki nagy hangon hajt el minket minden lehetséges játéktérről.

Amikor annak idején Karsai Ervin megérkezett a faluba, tetszett nekünk színes egyénisége, temperamentuma. Az órákat frissítő történetei. Ahogyan nagy akadályversenyeket szervezett, ahogyan nézni tudott az emberre. Energia, bizalom, jókedv sugárzott belőle. De azt, hogy télen fülessapkát hordott a szokásos tanári kalap helyett, már bizony furcsálltuk. (Aztán egyre szaporodtak a bűnei. Szaxofonozott a vendéglőben, a cigány nyelvészkedés, nem is maradt sokáig az iskolában.)

Az már a dolog lényegéből következik, hogy épp azok a kis szorongásos gyerekek utasítják el leginkább ezeket a másfajta kapcsolatokat, akik most mintha épp találtak volna egy szerepet, sokféle lebegő helyzetük után. Akiknek legjobban kéne örülni, hogy a nagyhangú hajkurászó helyett egy csendes, beszélgető partnert kapnak. Természetesnek tartom ezeket a kis szemvillanásokat, majd eltűnnek, vagy, ha meg is maradnak néhányuknál, hát, istenem, ilyen az élet. Követek el persze primitív hibákat is.

Az első órákon egy fejlett, csinos nyolcadikos kislány valami kis provokatív rendzavarásba kezd. Mosolyogva leszerelem. Néhány perc múlva egy kis "csúf béka" próbálkozik ugyanezzel. Bosszankodva mordulok rá, majd ettől rögtön zavarba is jövök. Osztálykiránduláson száraz ágakat tördelünk tűzrakáshoz, versengve, ki tud nagyobbat letörni. „De oda van az erejével!”- jegyzi meg gonoszkodva K. Éva, és rájövök, hogy jobb lett volna hagyni vetélkedni a fiúkat.  Apróságok, de ilyen apróságokból ébredek rá, mit jelent tanárként viselkedni egy ilyen serdülő csoportban.

K. Mari egészen lehetetlen viselkedését az ebédlőben tárgyaljuk ki pályakezdő kolléganőmmel, amiből kis kellemetlenség támad, lévén Mari anyja a szakácsnő. Persze rögtön rájövök, akkor sem lett volna korrekt ez a kitárgyalás, ha más gyerekről lenne szó.

Sz. Gabi ízesen, tájszólással beszél. Gyakran válaszolok neki kéjes mosollyal saját nyelvén, majd meglepődöm, hogy csúfolódásnak érzi. G. Gabi már focizik az ifiben, vele kissé kollegiális viszonyt próbálok kialakítani, ami őt persze zavarja. Nem akar stréber színben feltűnni. (Én, gyerekként, nagyon érzékeny voltam a felnőttek hátsó szándékaira. Beszél hozzám, látszólag segíteni akar nekem, beavatni valami felnőttes tudásba, valójában viszont dicsekszik magával, sikereihez keres újabb csodálót.[60] Osztályomban is van egy-két érzékeny gyerek, aki valami titkot érez lappangni e mögött a pedagógus-szerep mögött, és bizonyos kritikával figyel.) Alapvetően azonban jól indulnak a dolgok.

Beálló viszonyok

Aztán telnek a hetek, a gyerekek lassan megszokják az új arcot, az új munkastílust, kezdődnek azok az apró rendbontások, amiket már nem a kapcsolatteremtés szándéka motivál. Kezdenek unatkozni, szeretnének máshol lenni. El kell fogadjam az iskola szokásos fegyelmező eszközeit, a felemelt hangot, asztalra ütögetést, felállítást, ellenőrző kikérést. Azóta már több pályakezdőnél figyelhettem meg ezt az átállást. Kijövünk a főiskoláról, és azt várjuk, hogy minden gyereknek kedvence lesz a tantárgyunk, mert hiszen gyerekként nekünk az volt. Diákként tanúi - időnként szenvedő alanyai - voltunk az értelmetlenül alkalmazott erőszaknak, mi tehát megpróbálunk e nélkül boldogulni. De nincsenek eszközeink, amivel le tudnánk szerelni a gyerekek apró ellenállásait. Nem tudunk hidegen visszavonulni a kapcsolatból, jelezve: ha így viselkedsz, korábbi közvetlen kapcsolatunk lesz az ára. Úgy érezzük, ez már a helyzet manipulálásához vezető első lépés lenne. Kialakulna egy mesterkélt, sterilizált kapcsolat. Nem tudjuk levenni szemünket a "zavarforrásról", próbáljuk megérteni. Hát, igen. Nincs mögöttünk a tanszéki múzeum, a laboratórium, és a gyerek mögött sincs ott a problémáinak feldolgozását támogató kör, ami nekünk a főiskolán segített beilleszkedni. Kitesszük a könyvet, munkafüzetet, ott a táblai rajz, meg a varázslatosnak szánt szavak, sztorik, persze, hogy nem köti le igazán a gyerekeket. Titkoljuk ugyan magunk előtt, de egyre jobban haragszunk rájuk, hogy aztán valami asztalra vágásban, ordítozásban, osztályból kizavarásban törjünk ki.

 

Most kellene bemenni a tanítónőhöz, aki egészen szürke alakja a tantestületnek, csak néhány év múlva jövünk rá milyen szakszerűen tanít, hogy nyugodt, megértő szeretete átlendíti a kisebb zökkenőkön, soha nem kell kiabálnia, mégis nagyon fegyelmezett az osztálya. Most kellene végiggondolni a dolgokat, józan leltárt készíteni[61]: hogyan szeretnék élni, mik azok a dolgok, amik számomra kedvesek, mik az elviselhetőek, mik az elviselhetetlenek. Milyen értékeket tartok fontosnak, és mennyiben tudok ezek szerint Mindebben mi a helye a munkámnak, a családomnak, szüleimnek, barátaimnak.

Neki is fekszem időnként, papírt rakok magam elé, írok pár mondatot, aztán jobb esetben újabb óravázlatok születnek, rosszabb esetben nekilátok rendet csinálni az íróasztalon, új polc kerül a falra, azaz a konkrét rendcsinálásba menekülök a szellemi rendcsinálás elől.

Közvetlen cselekvésbe a közvetett helyett. [62] Ha minden rendben lenne, jól berendezett dolgozószoba, jól felszerelt szakterem, konszolidált munkahelyi viszonyok, talán ki is tudnék alakítani egy józan munkamódszert. Délelőtt megtartom a négy-öt órámat, délután négyig készülök, egy-két órát a családdal vagyok, takarítunk, mosogatunk, vacsorát csinálunk, aztán kilenckor lefekszenek a gyerekek, mi még dolgozunk 10-11-ig, versek, képek születnek, vagy mi is ágyba bújunk, a hétvége meg teljesen a családé. Erdőt járunk – gombászás, sziklamászás, történelmi helyek – barátok[63],. Kivéve a havi egy "osztályvasárnapot."

Utólag már végiggondolhatatlan. Nem tudom, mennyi a környezet szerepe, és mennyi „eredendő alkalmatlanságomé”, mindenesetre nem jutok el a problémák alapos végiggondolásáig.

Rész szerint persze gondolkodom, vannak, akik segítsenek. A szegedi csoport megkomolyodott tagjai együtt maradtak, időnként összejövünk valakinél, aztán elkezdődnek a nyári táborok, afféle szelíd, indirekt nyári egyetemek. (Esténként meghívott előadókkal. Szociológiai, politikai, pszichológiai, pedagógiai terepmunkások és elméletalkotók adnak elő, vezetnek beszélgetéseket.) Itt kapom az első mélyebb visszajelzéseket munkámról. Szolnokon is kerülnek új ismerősök. A Szolnoki Műhelyben amatőr képzőművészek, irodalmárok, zenészek gyülekeznek a művelődési ház előadói köré. Az amatőrizmus kissé zavar, mindenki leragad valami részlegességnél, nekem meg most valahogy az egész kultúra kellene. Az időm mindenre kevés, túl sok konkrét feladatot nem vállalhatok az önképzőkörré szerveződésben, de azért bizonyos közeget mégis csak jelent ez a „gyülekezet” is. Biztatást jelent. Csináld tovább! Érdemes! A kör képzőművészeti vezetője, Bokros László, a Művésztelep számunkra legtekintélyesebb tagja. Itt ismerem meg Makoldi Sándor, Földi Péter, Szabados Árpád vizuálpedagógiai eredményeit.

Az elfogadás első lépései

Második évemet kezdve egy ötödikes osztályt kapok. Jól nevelt, kis létszámú osztály, a tanítónő minden gyerekről ad egy kis jellemzést. Igyekszem jó osztályfőnökké válni, minden hónapban elmegyünk egyszer kirándulni, rendesen tartjuk a "rajgyűléseket", ahol is egy színpadi produkción dolgozunk[64], névleg készülünk a kulturális seregszemlére. Ezek a foglalkozások valójában a nagyon hiányzó drámapedagógia órákat igyekeznek pótolni.  Osztályomban mindig elvállalom azokat a tárgyakat is, amiket szakos híján szét kellene osztani a testületnek. A rajz és biológia mellett tanítok magyart, testnevelést, gyakorlatit (Technika és mezőgazdasági ismeretek.) és kémiát is. Szinte magától adódik a lehetőség, megpróbálom Németh László komplex közelítési módszerét alkalmazni[65]. Nem forgatom fel gyökerestül a tanterveket - a szakzsargonban koncentrációnak nevezett - kereszthivatkozásokkal gazdagon megfejelt, csoportmunkával, önálló probléma feldolgozással átlagosan megtűzdelt, hagyományos kérdve kifejtő módszerrel dolgozom. Elsődleges szándékom: minél többet együtt lenni osztályommal, minél gazdagabb világot teremteni köréjük. De azért valami olyasmi is meglapul a háttérben, hogy megmutatni kollégáimnak, a „világnak”, hogy nem csak a biológia-rajz tantárgy kedveltethető meg a gyerekekkel.

Egy gyakorló iskolában nyilván jó átlagos teljesítménynek tűnne, egy Freinet pedagógus kifogásolná a zaklatott tempót, egy Waldorf tanár a végiggondolt pedagógiai célrendszer hiányát tenné szóvá. Én persze minden újabb tantárgy tanításával újraélem kissé azokat az első mézesheteket. Most ugyan nem a gyerekek változnak, de együtt hajlunk egy új, érdekes világ titkai fölé. Kicsit demonstrálok is ezzel: nem csak a szabad tantárgy, a rajz alkalmas arra, hogy normális viszonyba kerüljünk egymással. Az egész iskola normalizálható lenne.

S. Évával beszélgetek az udvaron, illetve ő mesél valamit nagyban:

"... és aztán tudod apu" - csavargatja köpenyem gombját -... "vagy mit is mondok, tanár bácsi...." Ami azért maradt meg ennyire bennem, mert amikor a volt szegedi barátokkal Hunyadi Matyi (lásd Temesi Ferenc: Por) is megérkezett, kedvetlenül csóválta fejét a készülő képek, a gyermekrajzok láttán, terveimet hallgatva:

-          Volt nálunk a nevelőotthonban egy nevelő. Nem volt annak semmi különös tudása, nem írt cikkeket nem olvasta a szakirodalmat. Egyetlen egy jellemzője volt, ő volt az "Api". Mindenki így hívta. Na, ha majd ezt eléred, akkor fogsz érni valamit. Értetlenül bámultam rá. Ezt valahogy teljesen természetesnek tartottam. Persze, hogy így lesz.

Ne vágjunk most a későbbiek elébe, mennyiben azonos a "Száva papa" az "Apival", de semmiképp sem lesz természetes az út idáig, noha - a fenti kis jelenetből következően, annak indult. [66]

Itt természetesen nem kell különösebb erőszakot alkalmaznom, egyetlen esetre emlékszem, amikor szünetre kiterelés közben kissé indulatosan hátba taszítom a viccesen akadékoskodó Szalay Gabit.

Alapesetekben persze másutt sem kapom fel túl hamar a vizet.

Első rajzóra egy új ötödikes osztályban. A kis Zs. Laci, az osztály abszolút periférikus gyereke, szokott dacos, elhárító arckifejezésével, fekszik a két karján az utolsó padban!

- Laci, rajzoljál már! - nógatják a többiek. (Hangjukban aggodalom, megint el kell viselniük egy tanári hisztit.)

- Nem muszáj, majd rajzol ha lesz hozzá kedve!

 Élvezem, hogy milyen demokratikus vagyok, mennyivel modernebb, mint kollégáim - rosszindulatúskodhatnék az olvasó nevében, de nem erről van szó. Ha csak egyetlen gyerek nem dolgozik, akkor miért kellene kényszeríteni? És lenne-e értelme bármire is kényszeríteni ezt az olvasni - beszélni is alig tudó, alultáplált, szakadt, piszkos ruhás kis félénk gyereket? Ez egészen egyszerű kis mindennapi józanság. Ha négy éven át hasal, hasaljon. Persze sokkal valószínűbb, hogy előbb-utóbb csak csinál valamit.

(Félelmetes élmény volt látni, ahogy néhány hét múlva előhúzott a táskájából egy rajzlapot, és egy kis ceruzacsonkkal rajzolni kezdett.[67] Ha ugyanez elsős korában történik, talán nem hasalta volna végig a négy évet a padon. Bár, az, hogy végighasalhatta, még mindig a kisebbik rossz.)

 

Az osztályok többségében úgymond normálisan telnek az órák, szép képek születnek, néhányan az egészségügyi szakközépbe kezdenek készülni. Egy-két gyerekkel mindenütt vannak ugyan kisebb-nagyobb gondok, de minden osztályban vannak jól dolgozó gyerekek. „Kis kedvencek”-írnám, de nem egészen erről van szó. Energiákkal töltött gyerekek, akik hajlandóak gazdagodni az általam szállított értékekkel, visszaadnak, hozzátesznek valamit, ezért örülök nekik, még akkor is, ha a teljesítmény mögött esetleg kifejezetten ellenszenves személyiséget látok kibontakozni.

 

Szövegdoboz:  

Szövegdoboz:  

Szövegdoboz:  

Vannak aztán az összevont osztályok, ahol a tantestület egészen új helyzetben találja magát. Az iskola beállt már a 16-24 fős osztályokkal való munkára. Ezt a létszámot kétségbeesetten próbálta védelmezni, akár azon az áron is, hogy a júniusban távozott tanulókat csak az új tanévi statisztika leadása után írta ki. Egy idő után ezt már nem lehetett megtenni, megszülettek az első összevont, harminc fölötti osztályok, ahol csődöt mondtak az eddigi módszerek. Egyrészt szűkül a tér, nincs elég munkáltató eszköz, másrészt kevesebb figyelem jut egy gyerekre. Nagyon rossz hangulatban kezdődik az év, a gyerekek sértetten, ellenségesen telepednek be a terem két felébe, sértetten érkeznek az órára a tanárok is. Az osztályokban egymással szembefeszülő csoportok alakulnak, órakezdéskor nehéz csendet teremteni. A kis létszámú osztályban az időnkénti tréfás „beszólások” derűs színt adtak az órának, itt szinte lehetetlenné teszik az óravezetést. Ráadásul az iskola belső viszonyai nem teszik lehetővé a probléma nyilvános megbeszélését, ha értekezleten szóba kerül, a tanárok görcsösen ragaszkodnak ahhoz, hogy az ő órájukon minden rendben van.

 Én sem tudok alkalmazkodni a helyzethez. Egyszerűen csak elvárom, hogy nálam másként viselkedjenek. Van egy mintám korábbról, amitől nem tudok elszakadni. Az összevont osztályban én is eljutok a keményen követelő, szigorú tanárember szerepébe, asztalra vágok, ordítozok, végül az első pofon is elcsattan.[68] (Ez a néhány mondat itt nagyon fontos filmrészletet foglal össze, voltaképp ennek kifejtése lesz az egész könyv.)

Az erőszakhoz való viszony

Mielőtt azonban az első ilyen esetet szemügyre vennénk, meg kell tudnunk, hogy mi a véleménye ennek a fiatalembernek általában az erőszakról?

 

Azt már tudjuk, hogy falun nőtt fel. Nem volt része utcai hajkurászásokban, báli verekedésekben? Undorral, félelemmel vegyes borzongás fut át rajta, ha ilyesmiről hall, vagy régi virtusok jutnak eszébe?

 

Állok kinn a ház előtt, az úton. Kocsis üti-veri a lovait, nagy káromkodásokkal. A szomszéd is kinn áll a ház előtt, fura, zárkózott életet élő román származású tsz brigádvezető. Mindennap kimegy a földekre, kapál maga is a háztájiban, de egyáltalán nem parasztos jelenség. Most is végtelen nyugalommal szól oda:

- Te, Jóska! Csak a tehetetlen ember káromkodik!

Ezentúl a dühös ember nekem tehetetlen embert jelentett. Ha van mód valami mást is tenni, nem kell dühöngni. Csak épp azt is éreztem, hogy ez a mást tevés, ugyanolyan idegen a világtól, mint az "A." család kulcsra zárt ajtók mögötti élete. (A. Pista osztálytársam volt, amikor kiderült rólam, hogy jól tanulok, rendes gyerek hírem járta, nekem megengedték, hogy átmenjek időnként játszani, de Pista csak felsős korában jöhetett ki.) Büszke öntudattal vállaltam ezt a másságot.

Amikor mi középiskolások voltunk, kissé már átíródott a falusi gyerekek élete. A beatkorszak írta át. Aki a zenekarokkal utazott a különböző bulikba, igyekezve a lehető legtöbb csajt felcsípni, nem keveredhetett verekedésbe, mert így óhatatlanul kiszorult volna néhány vadászterületről. A menő szerelés mellé kialakult egy sima, kedves - mindenkinek testvére vagyok - modor, amit a helybeli srácoknak is érdekükben állt elfogadni, hiszen egy ilyen nagymenő barátsága őket is emelte a lányok szemében. Ezt a mentalitást a dalok szövege is erősítette. Az erőszakot elkönyveltük a világ bunkóságának, amellyel csak a bunkóbbik része él. Kettévált a falusi fiatalság, a verekedő, bicskával hadonászó paraszti, és a kedves, szelíd hippis-beatnikes magatartásúra, és nálunk ez utóbbiak voltak túlsúlyban. Valószínűleg túlerőben is. Tibor barátom bátyja homokzsákot akasztott a diófájukra, beszerzett két pár bokszkesztyűt. Délutánonként zsákoltunk, kesztyűztünk. Itt hamar megtanulta az ember, hogy a gyengébbel nem kunszt, az erősebbel meg nem érdemes. Nem volt teljesítménykényszer, hogy a bálban is bemutassuk, mit tudunk. Aki számított valamit, azzal már úgyis megküzdöttünk a diófa alatt.

Egy utcai verekedésből amúgy sem lehet jól kijönni. Először is szomorú lesz az ember, hogy ilyen a világ, hogy valami helyét nem találó, vagy minden porcikájában uralomra törő alak akadályoz, bosszant, vagy megijeszt. Hogy neki láthatóan rengeteg ideje van, mi meg rohanunk, minden másodpercet a fontos dolgokra fordítunk. Hogy nincs egyértelmű szerepkínálat. (Ki a hüvelyből a kardot, és – lapjával vagy élével - győzelemre juttatni a nemesebb emberi értékeket.) Aztán már helyzete válogatja, de ha odáig fajul a dolog, hogy semmi mást nem lehet tenni, mint ütni, akkor már kabátlopási ügybe keveredtünk. Ne adj isten bíróságra kell járni, megy az időnk, mindenféle emberekkel kell mindenféle dologról beszélnünk, és ezek a dolgok persze csak a felszínt borzolják, jobb ebből kimaradni.

Szép, finom arcú gimnazista lány száll fel a buszra, nyugodtan, minden sietség nélkül. A mögötte toporgó két közepesen ittas falusi fiatalember sokkal hivatásszerűbb buszraszállást képzel el, egyikük tiszta erőből ráordít a kislányra:

- Mozogj már! – majd nagyot röhög, és beáll mellém.

Útálom a hős szerepét, de az nem lehet, hogy ez a gyerek most itt úgy somfordáljon odébb, hogy senki nem védte meg! Jellegzetes görcsös testtartásukból (görbe hát, szétálló könyökök), lomha mozdulataikból látom, még józanon sem lennének komoly ellenfelek.

- Mit ordibál itt! – mordulok rá, amire persze feszelegni kezdenek, valami fülest ígérnek a velük egy súlycsoportban lévő „úrifiúnak”. Nem megyek bele a szópárbajba. A piacra jöttem, a következő megállónál le kell szálljak, hát rövidre zárom a dolgot.

- Na, akkor leszállunk, és lejátsszuk! Leszállás után pedig mosolyogva otthagyom őket:

- Hát, én ide jöttem, ti meg mehettek a fenébe!

Ahogy visszafele jövök, már egy átjáróban ülnek a földön, újabb üvegekkel. Most már totál részegek, de még megismernek, kezdenének feltápászkodni, mosolyogva legyintek rájuk, megyek tovább. Felötlik bennem, hogy valami kisebbrendűségi érzésben szenvedő kültelki srác most aztán tényleg fejbe rúgta volna őket. Lerázom magamról a gondolatot. „Fúj, kakis!” Ha egy igazi, hiperagresszív nehézfiú ordított volna rá a kislányra, nyilván nem mordulok rá, csak egy biztató, részvétteli pillantást küldök az áldozat felé.

Egyedül voltam, csak magamért kellett „helytállnom!” Bezzeg mikor gyerekcsoporttal utaztunk, és szép udvariasan megkértem a nemdohányzó fülkében egyedül terpeszkedő, dohányzó utast, hogy hagyja abba a dohányzást, mert a gyerekeknek nincs hova leülniük, és lazán elküldött a fenébe! A vonat zsúfolt, ha áttöröm magam a kalauzhoz, biztosan vissza fog nyomakodni velem, hogy rendet csináljon? Higgadtan felszólítottam tehát, hogy távozzon a fülkéből, mert „fizikai erőszakot fogok alkalmazni!” No, jó, ezt azért nyilván más szavakkal mondhattam. És a mondat végére már nem is voltam olyan higgadt. Az azonban biztos, hogy tényleg kirántottam a folyosóra, és erőteljes lökéssel el is indítottam az általam helyesnek vélt irányba. És nagyon mérges voltam, és nagyon szégyelltem magam, hogy így fel tud idegesíteni egy ilyen eset. A világot félig ismerő, harctechnikailag félművelt embernek sajnos csak félmegoldásai lehetnek. Sokkal jobb lett volna mondjuk aikidot tanulni. A VEGA ön és közösségfejlesztő szervezet programjának egyik alappillére az önvédelmi képesség kifejlesztése.[69])

A gyerekkel egész más a helyzet, ott nem fenyeget semmiféle fizikai veszély, minden az ő bőrükre megy. Később majd egész fejezetet szánok az erőszaknak, ekkor még valahogy kerülöm, szőnyeg alá söpröm a dolgot. Igen, itt divat a patriarchális pofon, de nekem jobb eszközeim vannak.

A városi papírboltból kifelé jövet arra figyelek fel, hogy három kis kültelki gyerek (hetedikesek lehetnek), „csinálja a balhét”. Körbemennek, hangoskodnak, eljátsszák, hogy lopják a fél boltot, elküldik az anyjukba az eladónőket. Nem fordulok vissza, majd lerendezik őket. Törlesztenek most kicsit a városnak a sok háttérbe szorításért, az iskolában, a játszótéren. Az eladónőknek is lenne ugyanennyi törlesztenivalójuk, vagy majdnem ugyanennyi, indulataimat is csak ez a majdnemnyi különbség gerjeszti. A kicsik most "valakivé" szeretnének válni. Dohányoznak a főutcán, üres italos üveget szorítanak a hónuk alá, szerepet játszanak. A lerendezés közben megeshetett, mert már előttem ügetnek.

Kis köveket szednek fel, és hajigálni kezdik az előttük ballagó iskolatáskás fiút, aki láthatóan egészen más osztály tagja. Ő majd tényleg ura lehet egyszer ennek a városnak. Felgyorsítom a lépteimet, hogy leállítsam a gyerekeket. Néhány szóval helyre tegyem a dolgot. Nem tudom, mit fogok mondani, pulzusom néhány ütemmel gyorsul a kényelmetlen helyzettől, nem szeretem ezeket a hős szerepeket. Nem vagyok különösebben dühös a kis vadócokra, hisz hasonlók közt nőttem fel, Mimiék elvadultabb változatai. A néhány év tanítás pedig megedzett már annyira, hogy ne akarjam megmenteni őket. Közben a srác is észrevette a dobálást. Visszafordul - "Ne hülyéskedjetek már!" - aztán megfordul, hogy menjen tovább. Ebben a pillanatban az egyik gyerek tiszta erőből belerúg. Én közben megtettem azt a hiányzó lépést, mögötte vagyok, reflexszerűen nyakon vágom. Meg sem nézi, kitől kapta, azonnal rohanni kezdenek.

Mi történt itt? Egy városlakó állampolgár megvédte egy másik városlakó gyerekét, igazságot szolgáltatott neki? Biztosította, hogy ami történt az csak egy véletlen baleset volt, nem kell félnie attól, hogy most már minden nap bele fognak rúgni? A rugdosónak pedig üzent, el kell készülnie, hogy ha erőszakot alkalmaz, jóval komolyabb válaszra számíthat, hisz amit kapott, az jóval nagyobb volt annál, mint amit adott? Fenét. Egy felnőtt hím megvédett egy kölyköt a nála nagyobbaktól. Egy falusi fiúról leszakadtak a liberális attitűd magára szedett vékony rétegei, kitört alóla eredendő "biologikuma". 

Mi történhetett volna helyette? El lehetett volna kapni a gyerek grabancát, körbenézni, megkérni valakit, szálljon be tanúskodni. Négyesben odaballagni a sarkon posztoló rendőrhöz, bemutatkozni, elmondani az esetet, ő kihívja az ügyeletet, a rugdalózót beviszik. Behívják a szülőket, vagy hazaviszik a gyereket, persze nem villogóssal, egyenruhában, hanem civil autóban egy civil nyomozó. Közlik velük, hogy ezt ugyan csak egy apró kis csínynek fogják fel, természetesen semmi kétségük, hogy a kicsi már megbánta, és néhány év múlva akár egy kollégát is üdvözölhetnek személyében, de mindenképp városunk hasznos tagja lesz. Mindazonáltal ez sajnos egy szabálysértési ügy, ebből már akta lett, meg kellett nézniük, volt-e már hasonló esete, mert ha ez nem az első feljegyzés, akkor gyámhatósági vizsgálat jön.

Mivel ilyesféle ügyintézésre semmi remény, maradt az első változat. Más a helyemben nyilván esetleg csak indulatoskodik kicsit a verekedőkkel, nem nyúl hozzájuk, vagy nem "eszi magát" a pofon után. Na, de ez külső helyzet. Ezekkel a gyerekekkel nem pedagógiai a kapcsolatom. Itt a mindennapi ember reagált mindennapi módon. (Lehet vitatni, mekkora bunkó vagy milyen becsületes városlakó szerepet alakított. Szilárd jellem, vagy nyavalyás kis túlérzékeny.) Serdülő korunkban az erőszakot elkönyveltük a világ bunkóságának, amit, amíg lehet, el kell kerülni. Az iskolában, ahol jóval több eszköz áll rendelkezésemre, nyilván nem fogok ilyesmit művelni.

Mivel az erőszakról később külön fejezet szól, most nem jelzem, mit gondolok másképp a 2004-es évben.

 

Ő. Laci pofont kap

 Ő. Laciék a városból költöztek ki. Hatodikos, kinn laknak a falu szélén. Lecsúszott lumpencsalád lehet mögötte. Később majd fest néhány szép akvarellt. Még később el-elbeszélgetünk a városban az utcán. Amikor a rendőrségen valami ügyem intézem, és épp kihallgatásra viszik, rossz, szakadt szerelésében, büszkén köszön oda:

- Jó napot tanár Úr!

"Látja, valaki lettem, én nem hagyom magam!" - Ugyanakkor kapaszkodna is belém. - "Ne hagyjon már, itt megint nagyon el fognak verni."

No, de ezek későbbi dolgok, most még alig kezelhető. Dacoskodik, lázong. „Haggyanak már ezek a falusi bunkók!”. Visszaveri az én elfogadva kritizáló gesztusaimat is. Az osztály, ahová kerül, szintén elég nehéz társaság. Szünetben sírva jön befelé a kis J Erika, az egyik titkos kedvencem. Nem is tud megszólalni a zokogástól, a többiek mondják: Laci megverte. Teljesen abszurd a dolog, Erika egyáltalán nem az a típus, aki csúfolódna, vagy bármi más okot adhatna egy verésre. Elképedve, dühösen indulok az udvar végébe.

- Miért bántottad Erikát? - Állok meg a korlátot támasztó Laci előtt.

- Mi köze hozzá? - rántja meg a vállát, lenézően, hisz tőlem nem kell tartania.

Eddigi gesztusaimat nyilván valami nyálas gazsulálásnak érzékelte. Hát, akkor beszéljünk más nyelven, mondom magamban, és pofonvágom.

Ezzel a pofonnal végleg beilleszkedtem. Így is van, ezt kell csinálni! Meg kell védeni a kis Erikákat, le kell törni Laci szarvát! Meglátod, később még megköszöni. Mi is csibészek voltunk, mi is megkaptuk a füleseket, és lám, mégis itt vagyunk. Az asztalon fájdalmas tekintettel hasaló kis Zs. Lacit fizikai képtelenség lett volna akár csak enyhén összeszidni is. Ezzel a "szemtelenül" ellenszegülő, elvadult, erőszakos kisfiúval szemben - az adott pillanatban - nem működött semmiféle belső gátlásom. Utána azonban nyilván napokig rosszul aludtam. Mert ha elképzelem, hogy Laci egy másfajta iskolába érkezik, ahol az első nap látja a Go-kart szakkört, ahol majd ő is megtanulhatja a motorszerelést. A technika teremben a sok kéziszerszámot, kisgépet, a készülő elektronikai és mechanikus eszközöket, játékokat. Leül vele egy magabiztos, derűs felnőtt ember, és beszélgetnek, elmondhatja, ami nagyon kikívánkozik belőle, hisz már az első pillanatban jelezte minden mozdulatával, hogy ő nagyon akarja ezt a világot használni. A beszélgetésben előkerülnek az ilyen erős akarás várható nehézségei, csapdái. Ha az órákon izgalmas dolgokkal találkozik, talán nem került volna sor erre a pofonra. [70] És hát Laci éppúgy nem akar beilleszkedni, mint én, és mégis egy közösségi – szellemi barrikád két oldalán érezzük magunkat. Kinézetre épp olyan, mint egykori kis barátaim, én meg ezek szerint már olyan vagyok, mint Szécsi tanár úr? Nem tudom elfogadni magamtól ezt a „beilleszkedést,” de azt is tudom, hogy az adott helyzetben nincs más megoldásom. Az a nagyobbik rossz lett volna, ha Erika azt látja, hogy Laci, akitől néhány perce még rettenetesen félt, most komolyan tárgyal egy tanárral, törődnek vele, komoly tényezővé válik az iskola életében. Mintegy ő lesz a valaki, Erika meg a kis áldozat, akinek asszisztálnia kell Laci „Valakiságához.” Itt, a sor legvégén már nem tudok elképzelni más megoldást, mint a magabiztos, „patriarchális” erőszakot. Csak ne nekem kelljen kiosztani, mert én inkább a sor elején szeretnék tevékenykedni. Legvégső esetben azonban, ha már minden kötél szakad, hát legyen. Én is kiosztom a fülest. Inkább, mint, hogy valami ájtatos magyarázattal lerázzam magamról a felelősséget. Ha ebben a közegben, ebben a helyi kultúrában ez az elfogadott megoldás, akkor legyen.

Sz. Sanyi sem tudta elvégezni az iskolánkat. Hetedikig evickélt, aztán a dolgozók iskolájában végezte az utolsó két osztályt. Mániákus egy gyerek volt. Ha unatkozott, nem bírt magával. Pedig akart azért ő figyelni. Néha felugrott a helyéről, és vigyázzban állta végig az órát, így kényszerítette magát a részvételre. Villanyszerelők mellett kezdett dolgozni, ez már érdekesebb volt, mint az iskola. Elvégezte a szakmunkásképzőt, közben fotózni kezdett, a Művelődési központban időnként előhívta a színes diáimat. Kiállításokon is szerepelt a képeivel. Ha valakinek akkor ezt megjósolom Sanyiról.

 

Persze Laci, Sanyi ellenállásait nem csak az unalom motiválta, más motívumok is színezték magatartásukat ( Rangsorharc, otthonról hozott frusztrációk kompenzálása, stb.), de ha gazdagabb terepet kaphattak volna cselekvési vágyaik, biztos másképp alakul iskolai pályafutásuk.

 

Egy-két év után kezdek egyre inkább otthon lenni az iskolában, a faluban, a városban. Rajz tanmeneteim kezdenek gazdagodni az iskolán kívüli vizuális nevelési kísérletek eredményeivel is, igaz, egyelőre csak foltszerűen. Erős feladatsorokon dolgozunk, a növényi mozgások sorozatban megint sikerül elérni, hogy ne legyenek „alulteljesítő” gyerekek. Hetedikes osztályom az impresszionista, expresszionista Cezannei modulációs sorozat után szabad festésre széled szét a faluban, és amikor visszaballagnak, bizony minden munka kiállítható. És minden munka más festőtechnikával született, más képi gondolkodást tükröz. 

Szövegdoboz:  


Szövegdoboz:  


Szövegdoboz:  


Szövegdoboz:

 

Édesapám készít egy közepes méretű linónyomó gépet, egyre többet linózunk.

Az úttörőszövetség túravezetői felkészítőjén egy igazi, gyermek és természetszerető tanárral, Hargitai Tiborral járjuk a hegyeket. Ő hívja fel a figyelmet a mendei dombok téli értékeire. (Az Úttörőszövetség ekkor már sajátos „ökumenizálódó” arcát mutatja. Használja ugyan a jelképeket, ideológiákat, de rögtön idézőjelbe is teszi őket. Nem ez a lényeg, hanem a kaland, az élmény, amit a gyerekeknek nyújtunk.)

Baráti kapcsolataim épülnek ki a megye képzőművészeivel, pl. Bokros Péter[71] csoportjával, az INCONNU-val, ami most még csak útban van az országos ismertség felé. Kiállítást rendezek abból a bizonyos üveg feladatsorból.

Mint az iskola biológia tanára, egyúttal vöröskeresztes tanárelnökként is működöm. A járási elnöknek feltűnik az új, energikus munkatárs, elküld az Országos Iskola-egészségügyi Kongresszusra.

Színdarabjainkat előadjuk a diákszínjátszók találkozóin[72]. Szakmai kapcsolataim is alakulnak, hol utcáról bekéredzkedve, hol baráti ajánlásokkal érkezve, néha pedig hivatalos továbbképzések alkalmával[73]. Kezdek elhíresülni. A megyei úttörőelnökség egyik munkatársa felajánl egy állást:

-          Nézd, nem fizetünk sokkal többet, mint amit most keresel, de a munka érdekes, és ha itt eltöltesz néhány évet, már káder vagy. Megnyílnak előtted a vezetői pályák.

Zavartan elhárítom a megtisztelő felkérést.

Érzékelem ugyan, hogy az úttörő, a KISZ vezetők világa lendületesebb, hatékonyságra törőbb, mint a végeké, többségükben rokonszenves emberek, ma is népszerű oktatási vezetők, de – eltekintve a politikai nézetkülönbségektől - egyelőre jóval több örömömet lelem a napi munkában, mint amit a központból vezérelgető emberként remélhetnék.

 

Megint csak érkezik két szakfelügyelő, aki igen jó véleményt ad munkámról. [74] (A magyar szakfelügyelő Nagy Imre értékelésének utolsó mondata: „Szakost feledtető órát tartott.” Különösen meglepi, hogy óra közben kijavítottam néhány germanizmust. )

 

Találtam magamnak egy kertet, tipikus fordulat a szocialista értelmiségi életében, és most a művelésbe fektetem minden energiámat. A kert határait ide-oda tologatni? Nem az én dolgom. Nincs hozzá hatalmam. Ez a kert tekintélyt ad. A gyerekek munkái valakivé formálnak a szemekben. Egyre fontosabb lesz, hogy készüljenek. Minden azt parancsolja: ne szálljak ki, folytassam a munkát, de ez a munka már nem csak az adott gyerekekért folyik. Meg kell mutatni a világnak, hogy érdekessé lehet tenni az iskola életét, az órákat. Elkezdek könyvtárazgatni. Szeretném megmutatni, ami az órai történések mögött rejtőzik, de folyton megakadok. Hiányzik az alapozás. Annuska Vajdát idéző fejéről írnék, de nincs szöveg, ami Vajdát ebben a kapcsolatban a helyén mutatná. Akkor Vajdáról kellene először írni. A szellemi eszközök mellett a fizikaiakat is gyarapítani szeretném. Rajz szaktermet kezdek kialakítani, kiszedjük a padláson lévő ablakokból az üvegeket, hogy alárakhassuk a képeket. Gvas festékeket keverünk, harmadik évemet kezdve már rajz szakkört is indítok.

Egyre több körülöttem az apró kis konfliktus. Ha egy tantárgy megéled, mindig akad némi apró beszereznivaló. Ezek az iskolának csak bosszúságforrások, mindenre pénz kell, nem is az a néhány forint a baj, de a sok kis filléres blokkot ugye elő kell készíteni gépi adatfeldolgozásra, így egyre nehezebben kapok vásárlási engedélyeket. Apró kis leszerelési játszmák alakulnak. „Majd jövő héten visszatérünk rá!” Ha még akkor is erősködöm, megvehetem, de egy boltban vásároljak ám! Ezek a lassító játékok voltaképpen egy függésben tartó, tekintélyőrző magatartásból következnek - nem praktikus takarékosságvágyból.

És a vásárlás még csak hagyján, de asztal kell, szekrény - igaz, hogy a gyakorlati órán magunk újítunk fel néhány kidobott régi bútort, de ez akkor sem feledtetheti, hogy túlságosan is előtérbe került már ez a tantárgy. Megszokott jelenség persze, hogy egy fiatal először túlbuzog, mindent kritizál, aztán lassan beleszokik. Nálam mintha épp fordítva lenne. A kezdeti bölcs, megértő távolmaradás helyére egyre erősebb változtatási szándék lép.

 

Ugyanakkor már valahogy kezd intézményesülni valamiféle kivételezett státusom. Egy jellemző, apró történet. Olajjal fűtünk, időnként persze kifogy a hordó. Bezárt a kút, nincs mit tenni, át kell ballagni Imre bácsihoz, adjon már kölcsön egy kannával az iskolai készletből, majd megadom. Meg is adom, eszembe sem jut, hogy ebből valami probléma lehetne, de egyszer az igazgató megemlíti:

-          Te, Pista. Itt egyes kollégák azt híresztelik, hogy te igazgatói engedéllyel az iskola olajából fűtesz. Én persze tudom, hogy nem így van, meg egyáltalán, az ilyesmit nem a hátunk mögött kellene tisztázni.  Ami engem a legjobban bosszant, hogy még ha így is lenne! Nem megérdemelnéd? Van jogalapjuk azoknak ilyet mondani, akik semmit sem tesznek az iskoláért?

Megdöbbenve nézem a nagy mackós embert, aki így próbálja jelezni, hogy ő végletesen mellettem van, hogy szinte mindent vállalna azért, hogy tovább lobogjak itt az iskolájában. És hát más kollégáktól, apró kis dolgokban is naponta érzem a rokonszenv megnyilvánulásokat, emberi értékek vesznek körül, csak hát egy olyan keretrendszerben, ahol ezek az energiák többnyire elhalnak, megrekednek. És persze az a bizonyos értékrend, ami engem vezet, és amitől az iskola emberarcúbbá válna, maga sem teljesen mentes a belső problémáktól. Az igazság nem nálam van, csak közelebb hozzám. Az olajat ezentúl mindenesetre igyekszem időben beszerezni, ha mégsem, akkor megint csak kölcsönkérek.

Törékeny státus ez persze. Mint korábban láttuk a megyei szakfelügyelőnek sem jár automatikusan a szaktanterem. Az én termemet is bármikor megszüntetheti valami órarendi kényszer.

Negyedik tanévemhez készülődöm. Osztályom hetedikes lett, feleségem gyesen, nincs kémia tanár, elvállalom a kémia tanítását is.

Júniusban két napot dolgoztunk a szaktanterem kiürítésével, mert ugye festés lesz. Nem lett. Kezdjük visszarakni a berendezést, kiderül, hogy másik terembe kell pakolnunk, mert az lesz az új szakterem. Átpakolunk. Erre kiderül, hogy azért még két hétig a régi teremben kell tartani az órákat. Visszaköltözés, üvegek törnek, takarítási tortúra. Az új terem egyébként is nagyon kicsinek tűnik, de az udvaron van kirakva egy csomó régi pad, majd átalakítjuk őket rajzbakokká a gyakorlati órán. A gyerekek lelkesek, délután is bejönnek dolgozni. Talán a gólyafészek dolgát is így kellett volna intézni.

Az iskola tetejére odafészkelt a gólya, ami trikóinkat is díszíti, a község erről nevezetes. A sok nedves rét rengeteget vonzott régebben a faluba.

- Milyen szép! - merengek hangosan az udvaron.

- Á, Kálmán bácsi mindig le szokta lökni, mert a kémény nem szelel tőle.

- Nem úgy van az gyerekek, majd fölteszünk a kémény tetejére egy vaslapot, négy lábbal, arra a fészket, így a kémény is szelelhet, a gólya is maradhat. Épp most láttam egy ilyen rajzot a Búvárban.

- Fogadjunk, hogy repülnek?

- Persze! A kisgólyák!

- A fészek!

A gyerek nyert, a vaslap nem készült el. (Én sem hajtottam eléggé a dolgot, az illetékes szaki sem tekintette szívügyének. )

 

Közben pedig már kezdem elveszíteni a pályakezdő fiatal kolléga "üde bájait". A foci sem megy úgy, mint régen. Erőnlétem az első laza alapozás után visszasüllyed a szokott falusi focista szintre, technikailag pedig semmiképp sem emelkedem ki. Mivel már három gyerekes családdá váltunk, egyre nagyobb a súlya minden konfliktusnak. Egyre nagyobb a nyomás, valahogy mégis csak be kell állni a sorba.

 

Azt természetesen már Szegeden tudtam, ha az ember komolyan veszi a munkát, néha elkerülhetetlen az ordasi szerep. Olvastam Petőfi, József Attila, Nagy László ordas verseit. Most itt meg kellene küzdjek Kiss Anna igazával:

"Mikor a bánattól szelídek / azok az ítéletes órák magukról óvatos körömmel /mikor a bánatot szakítják amikor óvatos fogakkal /havakban elhúzzák a pólyát mikor a bánattól szelídek /azok az ítéletes órák." [75] Fel kellene mérjem, nem nőttem-e ki a helyet? Meg tudok-e maradni valami belső száműzetésben, vagy nézzek új színtér után, ahol nem kellene kisszerű akadályokon átbukdácsolnom?

A Juli ügy

A következő oldalakon azokat a heteket kellene felidéznem, amikor nyilvánvalóvá vált számomra, milyen széles olló nyílt szándékaim és lehetőségeim között.(Ami persze az olvasó számára egyelőre nem nyilvánvaló, hisz semmit nem írtam még munkám tartalmáról, arról hogy mennyiben tudok másféle módon közeledni a gyerekhez az órákon? De erről majd később.) Ahogy elhatározom: feladom korábbi taktikus magatartásomat, és egy tíz oldalas esetelemzésben osztogatom ki a felelősséget.

A nap története

Reggel bemegyek az iskolába, néhány korábban érkező srác segít rendet rakni a szertárban. „A fene ezt a rohadt zárat, mikor cserélik már ki végre, morogja az ember, miután a szokott fél perces vacakolás végre eredményhez vezet, és kinyílik a szertár ütött-kopott ajtaja. Igaz, már annak is örülhetek, hogy egyáltalán kulcsom van. A szertárt a fizika szakos kolléganő saját felségterületének tekinti. Átküzdöm magam az előző nap ugyan kikészített, de most valahová hátrébb tolódott tálcához, vissza pakolászom a hiányzó anyagokat. Látom, hogy a vízbontó vize elfolyt. Alul egy kis repedés. Mi a fenével szemléltessek, na mindegy, majd kitalálunk valamit, most futás a rajzórára. Az akvarell technikáról tanultakat alkalmazzuk egy „Omage a Csontváry” képen. Földi Péter az inspirátorom, a gyerekek szép munkákat készítenek, de azért az iskolai gombfestékek csak nem érik el a művészakvarell erejét. Kiállítást rögtönzünk, gyönyörködünk. Elpakolás, kicsengetéskor futás vissza a másik épületbe, a kémia órára.

Megint harc a szertárajtóval, aztán elindulok befelé a terembe, fél kézzel eltérítve a rohangálókat.

Egy másik reakcióval próbálom szemléltetni az anyagmegmaradás törvényét, de a mérleg érzéketlennek bizonyul. Szellemibb tájakra hajózunk tehát ebből a tökéletlen materiális világból. Nyomozás következik néhány látszólagos szabálysértés ügyében. Nap ég a kályhában, tölgyfa repül ki az ablakon, még M. Jóska is izgatottan figyel. Az osztály leggyengébb tanulója, de a múltkor már majdnem hármas dolgozatot írt. Az óra végén még ott maradnak néhányan az asztalnál, kérdezgetnek.

Hát, igen, ez az én osztályom volt. És persze a kis létszámúak közül való. Náluk nem szoktak fegyelmi problémák jelentkezni. Elő sem kell vegyem a régi osztályfényképet, előttem vannak jellegzetes mozdulataikban, hangsúlyaikban.

És hogy bennük is megmaradhattam, azt E. Ildi bizonyította legutóbb, ahogy Pesten hátulról köszönt rám, és még ő volt meglepődve, mit értetlenkedek ezen a tízegynéhány év utáni, járásról felismerésen. Ugye tegeződhetünk, mondja, én azt hittem jóval tanító bácsisabb volt a viszonyunk. Aztán később, a 15 éves osztálytalálkozón kiderül, valóban az volt. ("Én sokat köszönhetek neked, talán többet tanultam tőled, mint apámtól[76], de néha azt éreztem, hogy valamit vársz tőlem, amire én nem vagyok, és nem is leszek képes. Úgy beszéltél hozzám, mint egy felnőtthöz, és ez szörnyű volt. Ilyenkor féltem, hogy kiderül, én még csak egy kis éretlen gyerek vagyok. Nem volt ez persze mindig így, de amikor időnként elkezdtél kérdezgetni, úgy éreztem, mintha most vizsgálnál, milyen vagyok belül, hogy működök. Az persze nagyon jó volt, hogy foglalkoztál velünk, meg a sok játék, az órák, meg minden, de ezt azért el kellett mondjam! - és elsírja magát.”)

 

Kiállításra készülünk. Most épp rézkarcokat nyomunk, amikor befut Takács Géza. Ülnek a gyerekek a padokban, dörzsölik a lapokba a festékeket, aztán fényesre törlik a lapot, ha kész, Donkó Jancsi ellenőrzi, viszi a nyomógéphez. Ő, mint a legügyesebb grafikus, tisztában van már a műhelytitkokkal. Bemutatom Gézát a gyerekeknek, beszélgetünk, aztán hirtelen eszembe jut, hogy be kell szaladjak valamiért a városba. Eliramodok a motorral, Géza várja az ilyen helyzetekben szokásos áthangolódást, ahogyan az eddig kedvesen, derűsen tréfálkozó gyerekek, apró agressziókkal próbálják felhívni magukra a vendég figyelmét, vagy leszerelni az okvetetlenkedő kis szemüveges főnököt. Az meg zavartan, vagy tudálékosan próbálja őrizni a tekintélyét. Nem történik azonban semmi ilyesmi.

Miért is történne? Ha Géza nem írná le olyan érzékletesen tapasztalatait, nem is érteném, min lepődött meg.

 

Osztályom el, következő osztály be. Táskák repülnek, káromkodások, hangzavar, sokan vannak, elhanyagoltak. A házirend szerint a szünetet az udvaron kellene tölteniük, kizavarom őket, úgy, ahogyan az itt általában szokás. Őrmester stílus. „Katona! Ha velem beszél: nem pofázik!” Az óra elvileg ugyanaz lenne, de az eredmény egészen más. Zaj, nyüzsgés, érdektelenség, én meg ugye nem találok másféle óravezetési stílust. Egyszerűen csak elvárnám, hogy ugyanúgy viselkedjenek, mint az enyémek, ha nem, akkor megsértődöm, vagy dühbe gurulok. Az óra végén nehezen megy a szemétszedés (Hozza ki mindenki a padjából a szemetet!), erre kollektív büntetést alkalmazok, itt tartom őket egy kis udvari szemétszedésre. Amint kimondom, eszembe jut, hogy ma el kell hozzam az ebédet ( valamelyik gyerek beteg, feleségem otthon maradt vele), kettőre meg már behívtam a gyerekeket a rajzbakokon dolgozni, engedékenyebb leszek hát, "Na, jól van, ha szépen tudtok sorakozni, hazamehettek." Nem tudni, hogy a győzelmüket szeretnék-e teljessé tenni, vagy csak egyszerűen nem szokták meg a rendes sorakozót, de kénytelen vagyok kiosztani a területet.

Indulnék az ebédért, de az iskola sarkánál kis csoporton akad meg a szemem. A kis fogyatékos értelmű, S. remeg sírva, röhögő gyerekek gyűrűjében, az egyik kolléganő fia szórakozik vele. Szétugrasztom őket, nehezen tudok megszabadulni a beteges, vékony kis kolléganő alakjától, ahogyan tolja hazafelé a nagy kerékpárt, kínlódik a családi élet, nem rá méretezett terheivel.

A következő sarkon akad, ami kizökkentsen. R. közeledik mosolyogva P. felé, az útról egy ismeretlen, kissé dülöngélő nagyfiú biztatja. "Mit majrézol, ne majrézz, adj neki!"

- Mi a bajod?

- Kinevetett!

- Akkor nevesd ki te is, aztán futás haza.

R. voltaképpen kedves kis gyerek, csak hát ezt tanulja otthon. A nagy srác – látva, hogy nem vagyok túl agresszív jelenség, úgy dönt, hogy velem szemben is megállja a helyét, csak hajtja, hogy ne majrézz. Néhány éve még egy "Hülye vagy kisfiam" legyintéssel otthagytam volna, vagy minden lelkizés nélkül elzavarom. Mi közöm az egészhez. Az én világom máshol van. Most nem merek visszafordulni. Mert ugye először csak néhány kemény szóval küldeném el, ő visszaszövegelne, elé lépnék, ujjammal mellcsontját ütögetve oktatnám, ő elkapná a kezem, mire jobbal akkorát kapna, hogy átesne a biciklijén. Felrántanám, ordítanék, ráznám, elindulnék vele a körzeti megbízott felé, kapna közben még egy párat, aztán félúton elzavarnám a fenébe. Na, nem ilyen bunkó azért mégsem lehetek[77].

Az ebédlőben a szakácsnő arcán látom, még mindig nem dolgozta fel magában, hogy nekem is problémáim voltak a lányával. Sajnos, tényleg túl hamar reagáltam ridegen a rendbontásaira, így velem is ugyanaz a játszmája alakult ki, mint a többi nevelővel. De ez már régebben volt, az első évemben. Hogy ez a dolog azóta sem rendeződhetett?

Irány hazafelé, a sarkon megint esemény van, két kis alsós emlegeti ordítva egymás anyját. Állj! Ellenőrzőt előszedni! Öreg néni figyel bentről. "Jaj, lelkem, bárcsak minden tanár ilyen lenne!"

Futás tovább az ételhordóval, már fordulnék be vele a lakásba, amikor a kis Juli, az egyik szemétszedő, úgy ötven méternyire megjegyzi, a biztos távolságban bízva: - Látjátok a kurva édesanyját, ő már ebédelt. Leteszem az ételhordót és elindulok felé. Eszembe villan, milyen komikus lenne, ha most jó falusi legény módjára adnék neki egy pofont, mert az anyámat emlegette. (Mostanában sokat utazom hozzá a kórházba. Öt éve volt egy gyomorműtéte, és most jelentkeznek az áttétek, sajnos egészen reménytelen betegség. Ez csak úgy fogadható el, ha az ember megkeményíti magát.) Juli tavaly még az egyik kis kedvenc volt. Csinos, nevelőszülőknél lévő, cigány kislány, egy-egy szép kis munkája után nyilván újabb pedagógiai sikert láttam magam előtt. Aztán lassan "elvadult" ő is.

- Mit mondtál?

- Az arcom úgy látszik nagyon is vészjósló, mert a gyerek riadtan tagad. Persze egy ilyesmit mi sem mernénk beismerni.

Ettől teljesen elvesztem a kontrollt, és az egész napért neki akarok kiosztani egy pofont, csakhogy ő már tapasztalt ám, elhajol a tenyerem elől, az alkarom találja el, látom az arcán a pulóver mintázatát, ahogy felrántom és ordítozok vele.

Ő persze makacsul tagad, erre az osztálytársak legbátrabbikából árulót csinálok, elismételtetem vele Juli szavait.

 

Ez a pofon egészen más volt, mint amit Laci kapott. Nem csak annyiban, hogy a gyereket voltaképp én kényszerítettem bele az ellenség szerepébe, hogy az órák már nem futnak olyan olajozottan, mint eleinte, hanem mert már igencsak kifelé áll a lábam az iskolából. Ez a pofon, most igazán kapóra jön mindenkinek. Vagy megszoksz - belátod, hogy nem lehet ezekkel másképp, látod, mit kaptál te is, vagy megszöksz. Holnap nyomozás jön, mit mondott Juli, mit nem, lesz egy ügy, amivel foglalkozzunk. Kapok egy fegyelmit, azzal a szóbeli kiegészítéssel: Tudod, ezt sajnos meg kell adjuk, de majd legközelebb több eszed lesz, négyszemközt osztod ki. Néhány hét alatt lecseng az ügy, mehet minden tovább, a régi mederben. Folytathatom a beilleszkedést.

 

Csakhogy ez így nem történhet. Nem tarthatom fenn tovább ezt a helyzetet. Be kell ismernem, hogy megbuktam. Túlemeltem magam, nem tudok egyszerre négy-öt tantárgyat tanítani, nem sikerült fenntartanom az órák korábbi lendületét, nem hiszek benne, hogy bármiféle szétterjedő hatása lehetne iskolai munkásságomnak itt helyben. Máshol kellene tovább dolgozni. De hát ez az iskola pontosan olyan, mint a többi. Itt kellene hagynom a tanítást, de mit csináljak helyette, hol lakjunk, miből éljünk? És hogyan hagyhatom veszni az eddig összegyűjtött tudást? No de egyáltalán tudás-e ez? Építgetni kezdtem egy didaktikai emelvényt, de nincsenek biztos alapjai, ingatag cövekeken ringatózik. Patthelyzet[78]. (hátrébb visszatérni rá.)

 

Nem tudom feldolgozni a történteket. Visszaüt a sok szőnyeg alá söpört probléma. Nincs mit tenni, le kell írni ezt az esetet, hátterével együtt. Leírom, beadom az irodába, nem, nincs ezen mit beszélni, olvassák csak el, benne van ebben minden.

Valami tíz oldalas ingerült szövegre emlékszem, pedagógiai mása lehet a munkadüh forgatókönyvének. Egy fél mondata még bennem van: ... „ahogy naponta hágja meg őket vörös drapériás, körbélyegzős szervével az erkölcsi nyomor.” (Mármint a kis kékszemű, szőke hercegeimet.)

 Életemben először kerültem igazi konfliktushelyzetbe, először élem meg, hogy nincs látható kiút, és gyengének bizonyultam. Eddig, ha korlátozott valami, az mindig kívülről jött, most rá kell ébredjek: belül is falak emelkedtek az öt év során. Ijedten észlelem magamon a szituatív neurózis első tüneteit. Komoly alvászavar, hipermotil illetve depressziós szakaszok váltakozása. Természetesen nem akarok a beteg szerepbe menekülni, de azt is tudom, hogy nagyon veszélyes határsávon billegek. Mindenképp szükségem van egy kis pihenőre, és persze valami gyógyszeres segítségre. Viszonylag jól ismerem olvasmányaimból a hazai pszichiátria állapotát, tartok tőle, hogy csak többletterheket vállalnék, ha orvosi segítségért folyamodnék, de a körzeti orvos természetesen nem meri vállalni a gyógyszerezésemet. Tehát nincs mit tenni, szakrendelő, ahol szerencsére jól felkészült szakember fogad, ahová pedig „elirányít”, a Hetényi Géza kórház újszászi részlege, az ekkor számomra valami „Varázskastélynak” tűnik. Fiatal pszichiáterei[79] azzal kezdik, hogy, ha lehet, ne használjunk gyógyszereket, ne egy betegkarrierben oldódjanak meg aktuális problémáim. Jön néhány hónap pihenés, amikor nem gyógyszerekkel, hanem szavakkal, élethelyzet-gyakorlatokkal próbálnak meg segíteni. Fél órán át sorolom lelkiállapotom jellemzőit, a doktor úr bólogat. „Igen, igen. Ezt nevezzük szorongásnak. Úgy tűnik, életében először érzékeli ilyen élesen. Innen már el lehet indulni!” Számomra végül is a konfliktus nagyon is kedvezően zárul. Felmondok, fél évet dolgozom segédmunkásként a városban[80], olvasok, próbálom tisztázni az öt év történetét.

Julinak nem alakult ilyen szerencsésen az útja. Megbélyegzett gyerekként került be a Gyivibe, hisz "tönkretett" egy lelkes kollégát. Többször láttam messziről a városban, egyszer az egyik boltban, a kislányával vásárolt be. Nem mondhatni, hogy nagy kedvvel köszöntem rá, de hát ez elől nem lehetett kitérni.

- Jó napot Juli, nyilván megismer, azok után amit én magának okoztam. Persze, hogy megismert, zavartan mosolygott. Beszélgettünk, feloldozni igyekezett. Lehet, hogy már ő is szabadulni akart a szűk falusi világból, jót tett neki a városi környezet. Férjhez ment, házassága úgy tűnik jól sikerült.

 

Dolgozom tehát a Füszért raktárában, közben megnézek néhány munkahelyet is, hátha pont egy olyan iskolában üresedik meg egy állás, ahol nem átlaghelyzet lenne osztályrészem.

Hogyan győződök meg erről? Rém egyszerű az eljárás.

- Jó napot kívánok, Szávai István vagyok, olvastam a pályázati felhívást, négy éves gyakorlatom van, ezek itt ebben az albumban tanítványaim munkái. Kinyitom, szétrakom a rajzokat. Általában döbbent tekintet mered rám. Mi ez? Van diplomája? Van. Jellemzése? Kitűnő. Mit akar ezekkel a rajzokkal? Inkább azt kérdezné: mennyit fizetünk, milyen a lakás.

 - Igen, igen, ügyes kis dolgok, hát adjon csak be egy pályázatot, a lakást nem akarja megnézi?

 - Előbb inkább az iskolát szeretném.

Ekkor a tekintet már inkább riadt. Az iskolát? Hát milyen lenne? Olyan, mint a többi! Egyetlen hely van csak, ahol az igazgató rögön kiveszi hónom alól a mappát, magától visz körbe a termekben, van mit mutogatnia, mesél pedagógiai elveiről - igencsak "egy húron pendülünk" - és láthatóan mindenképp meg akar szerezni. Csak hát a lakás! Nincs bekötve a víz a szolgálati lakásba, márpedig a család jelenlegi ”pszichés státusa" nem bírna el egy ilyen komfort zuhanást. Három pici gyerekre az udvarról hordani a vizet, csak azért, hogy a fater egy hozzá hasonló mániákussal hajtsa egész nap kedvenc játékszerük pedálját? Ennyire azért nem veszítettem még el a valóságérzékemet.

Rajz szakos állás nem akad, választhatok a végleges pályamódosítás, a rokkant nyugdíjas státus, vagy a napközis újrakezdés között. (Egy napközis állást valahogy csak találok majd a városban.)

A februári felmondás és a szeptemberi munkába állás között azonban történt még valami. Annak a bizonyos kiállításnak híre támadt, meg nyilván a szolnoki baráti kör is akcióba lépett: Van itt egy fiatal rajztanár, nagyon tehetséges. Jó, most kicsit kiborult, de hát az a csoda, hogy eddig bírta abban a … iskolai világban. Nem tudtok valamit? Grafika szakkört vezetek a Művelődési központban. Gyorsan kiderül, hogy egész jól elvagyok a gyerekekkel, szép grafikák készülnek, ráadásul még a népi kismesterségekhez is értek valamicskét, tudok nádsípot csinálni, szőni, fonni. Bekerülök a játszóházi csoportba, nyáron pedig a megyei könyvtár igazgatóhelyettese visz magával olvasótáborába kiscsoportvezetőnek. A népművelők, könyvtárosok, barátok segítsége nélkül valószínűleg egészen más irányt vett volna az életutam.

A Művelődési Központ a falusi iskola után elképesztően más világ. Ha bármire szükségem van egy foglalkozáshoz, csak beírom a technikai füzetbe, és jövő héten ott van. Kell 4O tábla farostlemez, két oldalán lealapozva? Kérem. De nem csak azt teremtik elő, ami a szakkörhöz kell. A Központ segít majd beindítani a rajztermemet is. Elkönyvelik társadalmi segítségnek. Időnként benéznek a foglalkozásokra. Ha valami jobban sikerül, kiajánlják más házaknak is. Kecskemét, Debrecen, Budapest. Kiállítások, bemutató foglalkozások. És ez még csak a technikai, szervezeti háttér. Tóth István beindítja a Gyermekgalériát az MMIK-ban, megpezsdül a szolnoki művészeti nevelés világa. Először is valami félelmetes szimattal érzi meg, mi a minőség. Ekkor vezet képzőművész kört Szolnokon Szemadám György, kiállít ef Zámbó, Fe Lugossi, Földi Péter. Beke László Makoldi Sándor Fajó János, Bak Imre, Lantos Ferenc tart előadást, vagy emelkedik a helyi képzőművészek látóterébe. (A névsor hosszan folytatható.) Tóth Mária, és a körülötte csoportosuló pedagógusok pedig a játszóházi mozgalomhoz toboroznak csapatot. Szabályos fejvadászat folyik. Ha felbukkan valahol egy lelkes, fiatal pedagógus, aki tud valami különlegeset, rögtön megkeresik. Jöjjön a Műv. Központba szakkörvezetőnek, vagy alkalmi foglalkozásokat tartani, de az sem baj, ha egyszerűen csak jelen van.

Nagy a csábítás, hogy maradjak ebben a világban. Valami állásféle is akadna. Csakhogy nagyon félbehagytam mindent az iskolában. Először végig kellene csinálni. A művelődési házak kiscsoportjai ellesznek nélkülem is, de ezt az iskolabástyát ki fogja majd kikezdeni? Meg aztán ez a népművelősdi csak valami pillanatnyi enyhülést jelentene, kicsit szabadabb világot. Nem kezdek tehát áthúzódni a népművelők közé, de sokáig megmaradnak támogató háttérnek.

A Széchenyiben

A baráti kör segít állást szerezni, szeptember közepén kezdek napközizni, egy újonnan induló iskolában. Jellegzetes szocialista intézmény. 16 tanterem épült, ennyire volt pénz. Már az induláskor jóval több osztályt kell fogadjon. Iszonyú a zsúfoltság. Van olyan év, hogy tíz első osztályunk indul. "Én az első „j”-be járok!” Tanteremmé válnak az ebédlők, a technika termek, a klubszoba, a könyvtár, később az előterek öltözői nyelvi teremmé alakulnak, a folyosóvégekből szertár, stúdió, számítógépes szoba lesz, a nagy szertárban pedig egy korrekciós csoport szorong. (Tizenkét nagyon nehezen nevelhető gyerek egy kis lyukban, ahol nemhogy játszani, de lépni sincs hely. Hány év járna érte most a hágai bíróságon?) A felsősök mintegy egyharmada a szomszédos Gyermekváros lakója. Közülük a legjobbak sem jutnak a hármas szint fölé, az első tíz évben három gyerek tudott négyes-ötös tanulóvá emelkedni. Alsós osztályokat szinte teljes létszámban kapunk más iskoláktól, a legjobb tanulókat persze gyaníthatóan ott tartják. (Mi mást tehetnének?) A felsősök több iskolából jönnek össze, van köztük néhány, akit a szülők kényelmi szempontok miatt hoznak át, nem kell bebuszozni a városba, a többség viszont vagy szabadulni akar egy rossz helyzetből, vagy tőlük szeretnének megszabadulni. Az osztályok száma harminc, létszámuk harmincöt fölé kúszik, más iskolákban vagy a gyermekvárosban bérlünk termeket számukra. Reggel buszok hordják szét őket a városba. Esetleg épp abba az iskolába, ahonnét eljöttek. Az itt tanuló osztályok pedig állandóan áramlanak. Egyszerre három osztály fér a leereszthető falú tornaterembe, az ő helyükre mindig bemegy három másik osztály, így három osztállyal több fér el az épületben.

Az igazgatót egy jól működő iskola éléről csábítják - (rendelik?) át, talán a testnevelés tagozat beindításának lehetősége vonzza. Magyar-történelem szakos tanár, az ötvenes években falusi gyerekként végezte el a főiskolát. Első éveiben egy Kiss Anna nevű kislánynak Ady verseskötetet adott a kezébe. Kiss Anna még ma is úgy emlékszik, hogy mindent Szabó Mihálynak köszönhet. Aztán teltek az évek, a tanár úr minden nyáron ment haza aratni, csépelni, itt Szolnokon is a kertbe ment ki, ha egy kis nyugalmat akart. Pedagógiai nézetei igen rokonszenvesek. A tanárok tartsák színesen, érdekesen az órákat, de őrizzék meg vezető szerepüket. A gyerekek szeretik óráit, összességében egy igazi régi vágású tanárember, aki kényszerűen elfogadja ugyan a létező szocializmus kereteit, de ő lesz az első igazgató Szolnokon, aki ballagás után azzal búcsúzik a gyerekeitől: "Menjetek, és legyetek jó magyar emberek." Ez - a nyolcvanas évek közepe táján bizony lázadás.) Reggelente néha fura kis bökverseket találunk a faliújságon, amik az iskolai eseményekhez kapcsolódnak. Éveken át nem derül ki, hogy ezek tőle származnak.

 (Két helyettese elvileg ideálisan segíthetné munkáját, egyikük melegszívű, a mindennapi szervezési teendőket nagyszerűen ellátó tanítónő, másikuk a megye talán leginnovatívabb pedagógusa, OPI kapcsolatokkal, naprakész értesülésekkel a pedagógiai kísérletek világából. Elvileg ideális vezető hármas lehetne, sajnos nem így alakulnak a dolgok. [81].)

 Jönnek vele a leendő húzóemberek, a lelkes, jól felkészült testnevelők a megye legeredményesebb tagozatát alapozzák meg. (Az országos pontversenyben mindig az élmezőnyben végez, egyszer első lesz.) Sajátos hangulatú "tanszék" alakul, ahová mindig be lehet ülni egy kis töltődésre. Itt a lehető legtermészetesebb dolognak számít, ha hajnali kettőkor felcsenget valaki az emberhez:[82]

- Pista, gyere jégpályát csinálni!

A testület nagyon fiatal, jó hangulatban rendezkedik be, névnapozás, pedagógus kórus indul. Egy-egy testületi buli után a "kemény mag" hajnalig együtt marad valamelyik lakáson. („Most mutasd meg!”-et, meg mindenféle, pszichodramatikus elemeket tartalmazó társasjátékokat játszunk. Félig buli, félig pedagógiai továbbképzés.)

 

Egyébként azonban minden a megszokott recept szerint alakul. Képcsarnoktól vásárolt képek kerülnek a falakra, csak hírekből halljuk, hogy másutt ezt a pénzt az iskola rajztanára kapta meg festékre, ecsetre, és a gyerekek munkáit keretezték be. Az irodák, tanári szoba bútorai kifogástalanok, a karbantartó műhely szerszámkészlete viszont siralmas. Hiányzik pl. az a néhány ezer forintba kerülő szegecsbehúzó szerszám, amivel a székek lelazult támláit vissza lehetne erősíteni. A néhány ezer forintos egyszeri kiadásból így lesz néhányszor tízezer forintos, rendszeres kiadás, igaz, másik fiókból. A beszédmód a fiatal testületen belül kissé nyíltabb ugyan, de azért itt is élesen elválik a hivatalos és a magánbeszéd világa, az iskola korábban tapasztalt betegségtüneteit itt is érzékelem. Itt is szembefeszül egymással a tespedt, lassú, jól adminisztrálgató „reálpedagógusi”, és a fiatalos, lendületes, vagy szakmailag jól felkészült réteg. Sz. Feri, a későbbi polgármester testnevelőtanár, egyszer, valami vita közben nem bírja tovább cérnával, felugrik az asztalra a tanáriban, felhúzza a melegítőjét:

-          Nekem még akkor is ilyen lesz a lábam, amikor ti már …. ???

Egyelőre nem kell sokat gondolnom ezekkel a belső ellentétekkel, egy évet a testület peremén töltök.

 Egy héttel az évkezdés után állok munkába, egy másodikos napközis csoporthoz vezetnek le a játszótérre: "ők lesznek a gyerekeid." Eddig nyilván kézről-kézre adták őket, megörülnek, hogy végre igazi tanáruk lesz, örömükben egymásnak esnek, játékból óriási verekedést rendeznek, nevetve fetrengnek a földön.

Nincs mit tenni, valahogy boldogulnom kell velük. Nézzük, mit mond a napközis nevelési terv? Kezdjük csak megint a munkát a nagykönyv szerint. Kulturális, kézműves, anyanyelvi, játékfoglalkozások tervei készülnek, rajzolunk, festünk, kézműveskedünk, a tanulási időre pedig írok egy hatszáz borítékból álló fejtörő játékot, bonyolult szabályokkal. Ez egész évre megoldja a kötelező házi feladatokkal hamar elkészülő jó tanulók problémáit. Gyorsan megcsinálják a "házit", aztán futás a borítékos dobozokhoz. (Három hosszúkás dobozban sorakoznak a számozott borítékok. A borítékokon jelölve van a feladat nehézségi foka.  A: sok kis könnyű gyakorló jellegű. B: kissé nehezebb, gondolkodtató. C: kreatív, nem az eddig tanultakra építő. Anyanyelvi, matematikai és általános kategóriák vannak. Van egy füzet is, ahol bejegyzik, mit oldottak már meg, de a borítékra is ráírják a nevüket.) Keresnek egyet, amin még nincs rajta a nevük, és izgatottan lesik, mi csúszik elő a borítékból. A megoldást megmutatják, aztán a nevük mögé odatesznek egy plusz vagy egy mínuszjelet, attól függően, helyes volt-e a megoldásuk. Finoman leszerelem az első próbálkozókat, akik kezdenék valami belső harci színtérré változtatni a borítékos játékot, így sikerül év végéig megtartani a lendületét. A levegőzés alatt erdőt járunk, a nagyréten játsszuk a régi, hagyományos csoportjátékokat, valahogy összerázódunk.

Métázni indulunk a rétre. A méta nagyon jó játék, elég egyszerű szabályokkal, könnyű megtanulni, és ha valaki tud métázni, az már megtanulhatja a krikettet (persze eleinte csak amúgy magyarosan, semmi idétlen nyújtott könyökű dobás, ez már csak a legfelső fok perverz kéjelgése lesz) baseballt is. Nagyon benne élek én most ebben a gyerekvilágban, mindenféle játékokat játszunk, hetente egyszer uszodába megyünk, sokat rajzolunk, még az elemi matematikai műveletek gyakorlásába is játékot viszünk, kiülünk két sorba, középen fogók rohangálnak, matematikai műveletekkel lehet áthívni valakit a szomszédból, afféle didaktikus adj király katonát. A gyerekek majdnem annyira élvezik, mint én. No, majd most jön az igazi élvezet, a méta. Gyerekek persze előreszaladnak, a métára alkalmas nagy puszta előtt egy árok, akik legelöl futnak, meglapulnak benne, próbálják elkapni a később érkezőket. Mire odaérek, önfeledten játsszák a tradicionális árokfogót. Mi is játszottuk gyerekkorunkban. Nagy lendületet vesz az ember, megcéloz egy lyukat a lenn szaladgáló fogók között, rohanni kezd, lefelé jótékonyan segít a tömegvonzás, könnyedén repülsz, megkísérted a gonoszt, aki rohan feléd, hogy elkapjon, ha utolér rád veti magát, átkarol, leszorít, hemperegtek egyet a földön, felállsz kissé megszégyenülve, és most már te vagy a gonosz, ahhoz, hogy megint angyallá válj, neked kell valakit elkapni. Persze többnyire átjutsz az árok fenekén, emelkedni kezdesz, de nyomul ám utánad a gonosz is, lendületed, a föld adta erő, egyre fogy, egyre többet kell izomból hozzátenni, majd véget ér az árok, nem jöhet tovább az ördög, elfogyott a lejtő is, megkönnyebbülve futod ki magad. Akkor persze nem gondol mindezekkel az ember, csak azt látja, hogy a kicsik a méta helyett egy árokban marháskodnak. Szerencsére néha még egy tanárban is megcsillan valami lélek féle, vagy valami értelem gyúl a fejében. Nem hajtja ki őket az árokból, hanem csak bámul, néz ki a fejéből, és lassan felidéződik a régi árokfogó emléke (Élményegyüttes, szimulakrum, régi hangok hallatszódnak, fű illat, esti hűvösség, Zsuzsa piros kockás inge, ami aztán tovább vezet mindenféle más illatokhoz, ízekhez.), mígnem maga is beáll. Persze őt nem kell lefogni, elég megérinteni, és árokfogózunk önfeledten, a méta későbbre marad.[83]

Idáig nincs is nagyobb baj, eltekintve a kezdés görcseitől (Mert azért hirtelen becsöppenni egy ilyen óvodás gyülekezetbe!), de nekem valahogy nem akaródzik megadni magam a helyzetnek, nem veszem fel a bukott ember csüggedt tartását, nem válok szerénnyé, nem akarom lépéseimet az átlaghoz igazítani. Már nem emlékszem, Lengyelné Éva-e a „felbujtóm” de az első testületi értekezleten beterjesztem elképzeléseimet a napközi klubnapközivé alakításáról. A foglalkozásokhoz szükséges eszközöket kívülről cipelem, nád, gyékény, papír kötegekkel érkezem az iskolába, festékeket kevergetek, óhatatlanul is felkeltem a kollégák érdeklődését, néhányan kérnek az anyagokból, a kinti játékfoglalkozásainkra más csoportok gyerekei is odaszivárognak. Javaslom tehát, hogy profilírozzuk az alsós termeket, legyen rajzos, kézműves, stb. terem, és délutánonként mindig a megfelelő teremben tarthassuk az épp esedékes foglalkozásokat.

Ekkor jön le a Mozgó Világban Andor Mihály iskolarendszer kritikája[84], majd az erre reagáló vitacikkek, egész tanéven átívelő sorozata. A szakma igen érzékenyen reagál. „a csaknem 200000-es pedagógustársadalmat egyszerűen „évtizedes kontraszelekció eredményének” tekinteni olyan túlzás, amely csak a szerző jobbító szándékával menthető[85].

Én valahogy úgy vagyok vele, hogy nyilvánvalóan mindannyian látjuk, milyen rossz feltételek, keretek közt, rossz közegben dolgozunk, lássunk hát hozzá, hogy jobbítsunk valamit. Ha az esti testületi bulin olyan jót táncoltunk együtt, vibráló, energikus fiatalok, akkor most próbáljuk meg feltölteni a nappalainkat is energiákkal.

 Az elutasítás végül is sokszorosan érthető. Egy ilyen bukott ember, ne akarjon itt megint kavarni. Maradok tehát a csoportommal, szerzek bizonyos jártasságot az alsós módszertanban.

Ki tudja, hová kanyarodna a történet, ha az iskola rajztanára nem váltana, nem menne át a múzeumba restaurátornak, és Lengyelné nem harcolja ki, hogy ismét rajzot taníthassak.

 

 


 

3.A műhely VAZLATOK\vazlat2.doc

Év végén a kolléganő átadja a terepet, a rajz-ének-zene szakteremben benn van a víz kis „porcelán” mosogatókagylóval, szertár kapcsolódik hozzá, a terem végén polcrendszer, a szertárban szekrény, asztal. Elmondja, hogy a gyerekek bizony nem hordanak rajzfelszerelést, nehéz velük dolgozni, amikor először tett ki képeket a faliújságra, a gyerekek le akarták beszélni. "Az olyan égő. Olyan nyalis!" Év elején alig akadt köztük, aki tudott, vagy szeretett volna rajzolni, mostanra azért szaporodott a számuk.

Két dologban tehát mindenképp előre kell lépnem. Biztosítani kell, hogy minden gyereknek mindig legyen felszerelése, és vonzóvá kell tenni számukra a rajzórákat.

Hát, ez itt rettenetes mondat. Köszönőviszonyban sincs akkori érzéseimmel. Dehogy is akarok én bármiben is „előrelépni”. Meg „biztosítani”. Én egyszerűen csak be akarom lakni ezt a rajzterem-szertár együttest, megtölteni élettel, értékekkel, anyagokkal-eszközökkel, gyerekekkel. Meg akarok nekik mutatni egy világot, amelyben mindegyikük örömét lelheti. Egyenként, és közösségként is.

Oktatástechnológiai feladatok

Az első a könnyebb ügy. Először is én nem vagyok túl eszközigényes. Picasso egy ceruzával, egy vízfestékkel, meg egy kis agyaggal szinte minden képzőművészeti alapproblémát meg tudott volna oldani. No, persze egy kis fedőfesték sem árt, gyorsabb, szebb vele az epikus jellegű képírás. A kollázs, montázs csak ollót-ragasztót igényel, de már a talált tárgy kompozíciókhoz kell egy kis szerszámkészlet, meg néhány köbméter tároló térfogat. Fotózni - később videózni - meg nyilván muszáj, anakronizmus lenne kihagyni a képíró eszközök sorából. Ha meg akarunk tartani néhány munkát, de a gyerektől sem akarjuk elvenni, sokszorosító grafika a megoldás. Jöjjön tehát a linó. És persze mindezek minden gyerek számára legyenek hozzáférhetőek, ne csak a szakkörösök fotózhassanak, linózhassanak. Végül pedig az elkészült munkákat ki is kell tenni a falra, tehát üveglapokat is kell szerezni. Ezeket az eszközöket nem kérhetem sem az iskolától, sem a szülőktől. Két helyről érkezhet segítség. Külső támogatókat kereshetünk, illetve feltárhatjuk belső tartalékainkat.

Belső tartalékok.

Nézzük, hogy működik most a rendszer. A tanár az első órán kiadja a kötelezően beszerzendő eszközök listáját. Ceruza, rajzlap, gombfestékkészlet, vízfestő ecset három méretben, színes ceruza, zsírkréta, filctoll, rajzlapgyűjtő mappa, Tér-Forma-Szín tankönyv. Az eredményesebb munka érdekében ajánlja még a tempera, laposecset beszerzését. Kis rajztáblát már alsóban is kellett hordani, ezt adottnak veszi. Technokol ragasztó, olló pedig a technika tanár kötelező listáján szerepel, de rajzórán is fogják használni. A kötelező eszközök ára kb. 100 Ft, az ajánlottaké további ötven Ft.

A gyerekek 80%-a beszerzi a kötelező eszközöket, 20%-a az ajánlottakat is. Év közben elvész, tönkre megy az eszközök mintegy 20%-a, és kb. ennyi a feledékenységből otthon hagyott eszközök száma is. (Ilyenkor jön a kérincsélés-kölcsönadás játszmája. A hetedikesek rájárnak az ötödikesekre, amikor visszaviszik épp nincs bent, akitől kérték, otthagyják, valaki lenyúlja….) Lehet, hogy van ennél rosszabbul működő rendszer is, én inkább azon kezdek töprengni, hogyan lehetne jobbat találni. Néhány perces tűnődés után megvan a megoldás.

 

Tanév végén kihirdetjük, hogy a következő tanévre nem kell rajzfelszerelést venniük, a szülői munkaközösség beszed mindenkitől 50 forintot, ebből közösen vesszük meg az anyagokat, eszközöket, amiket nem kell otthonról hordani, mindig az óra elején kapják meg a szertárból. Így minden osztály ugyanazokat a rajztáblákat, vízfestékeket, ecseteket, ollókat, ragasztókat használja, tehát elég mindenből negyvenkettőt - meg néhány tartalékot - venni. (Ekkora a legnagyobb létszámú osztály.) A rajzterembe készül két kis keskeny szekrény, amiben számozott polcokon sorakoznak a felszerelések. A gyerekek gyűjtőalbumain is számok vannak, mindenki a saját számának megfelelő polcról veszi el a felszereléseket. A tanár óra végén ellenőrzi a visszapakolást, az elgurult eszközt megkeresteti, az elfogyottat pótolja a tartalékkészletekből.

Könnyen kiszámítható, hogy tizenkét felsős osztályt feltételezve, osztályonként negyven fővel (amiből legyen harminc a ténylegesen befizetők száma), az éves bevételünk tizennyolcezer forint lesz, amiből csak ötezer forint megy el a kötelező eszközök beszerzésére. További ötezer jut a nem kötelezőkre, és még mindig marad háromezer forint olyan eszközökre, anyagokra, amikre korábban gondolni sem mertünk.

 

 

Egyik "lelkesítő" előadásom alkalmával ennél a pontnál egy igazgatónő közbevágott:

"Drága kolléga! Nálunk a gyerek többségének még ceruzája sincs, nemhogy rajzlapja. Nekünk ez a közös felszerelés, szakterem valami egészen elérhetetlen álom."

A következőket rögtönöztem (utólag kissé átszerkesztett szöveg):

"Amit nem lehet tanítani, azt nem is kell." Felhagynék egyelőre a rajztanítással, és valami másba kezdenék.

Legelőször is persze átvizsgálnám a költségvetést, nem bújnak-e meg olyan kis forintocskák, amikből papírt, ceruzát, festéket (vegyszert, labdát, stb., mert akkor nyilván erre sem telik) vásárolhatnék. Ha nincs, jöhetne az önkormányzati költségvetés hasonló vizsgálata - van-e olyan kis falu ahol az igazgató nem képviselő - ha ez is eredménytelen, akkor ki kell menni az utcára, egy tüntetéssel teljesíteni állampolgári kötelességünket, az iskolában pedig szépen félre kell tenni az eszközök híján teljesíthetetlen tantervet. Hogy a többi tantárgy mihez kezd, azzal most itt nem foglalkoznék, jó lenne, ha az alábbiak mind a technika órán történnének, de egyelőre ne tegyünk fel ilyen képtelenséget, maradjunk csak a vizuális kultúra tanításánál.

A rajztanár szerez egy forgótárcsás mosógépet, néhány méter szúnyoghálót, pár méter vékony lécet, egy csomó kis szöget, és már kezdődhet is a papírmerítő készlet gyártása. Aztán ütött-kopott lavórok, műanyaghordó aljak gyűlnek, vastag ruhákat szabdalnak darabokra, a mosógépben mindenféle gyűjtött papírok foszladoznak, szürkés lapok száradnak a nagyobb lécekből barkácsolt, damilokkal felhúrozott szárító állványon. Működik a papírmerítő üzem. Kisétálnak a falu határába, fűzfaágakat vágnak, leszedik a háncsot, (ha valamelyik szülő meg tudja csinálni a héjaló vasakat azon húzgálják át.) feldarabolják, kötegelik, szárítják. Jövő héten tüzet raknak, üres festékes bádogdobozokba teszik az ágakat, két fedelén lyukat ütnek. Kész az éves rajzszén készlet. Szívószálakból fúvócsövek készülnek, (a családi kasszából megint csak ugrik tíz liter denaturált szesz, meg egy kiló gyanta ára,) műanyag üdítősüvegekben fixatívot kevernek.

Na, rajzolni már lehet, szénnel, merített papírra, újságpapírokra, Vajda Lajos módjára.

Agyagot mindenütt lelhetnek, péppé tapossák, ülepítő gödörbe engedik egy szúnyogháló darabon át, ha megszikkadt kiszedik, mintázni is tudnak.

Festőnövényekből tintákat keverhetnek, vagy - megint csak kiemelve néhány ezer forintot a családi kasszából - földfestékport és dextrint vehetnek. Ecsetek készülhetnek szétvágott kiürült fogkrémes tubusokból, ágakból, meg disznó sörtéből, vagy levágott hajból.

Tehetnénk még itt kitérőket, hogyan lehet fehér diszperziós festékkel átkenni újságpapírokat, régi könyvek lapjait, a barkácskultúra kínál még néhány izgalmas lehetőséget. A képzőművész beszélhet a testével is, hordozó anyagként szerepelhet a homok, a föld, a hulladékpapír, az első órákhoz nem kell feltétlenül papír és rajzeszköz. Én ugyan személy szerint inkább a papírgyártó - szénégető manufaktúrát működtetném, de ne hagyjuk ki a másik utat sem, a lefelé menekülést, amikor hagyományos eszközök híján egy egészen új program kidolgozását választjuk.

 

A kép lelkesítő, elszomorító, és persze kissé hamis. Lelkesítő, mert hát valóban varázslatos világ jelenik meg a szemünk előtt, egy művészeti műhely, amely előállítja alapanyagait, majd dolgozni kezd velük. Lehangoló, mert ez azt jelenti, hogy a kis borsodi falvakban a papír - ceruza - vízfesték sem elérhető minden gyerek számára. És persze kissé hamis, mert a fentebb vázolt technológia néhány eleme igencsak hiányzik.

 

A fűzfaágak levágásához metszőolló, vagy kés kell.  Honnan szedjen ennyi metszőollót? Kést hoznának otthonról a gyerekek, de biztosan meri vállalni kollégánk, hogy éles késekkel felfegyverzett gyerekhadat visz ki a falu határába? Megoldást jelenthet, ha a gyerekek nem otthonról hoznak késeket, hanem a fák tövében osztják ki nekik. Ehhez azonban az kell, hogy legyen a szertárban harmincegynéhány kés. Ha nincs, akkor néhány érettebb nyolcadikossal kell megoldani az ágak levágását, délutáni műszakban, az idill máris kissé redukálva, a tanár munkaideje pedig duplájára bővül. Vagy mégis van más megoldás? Kimenni egy mozgásos játékot játszani, és közben egy-egy csoport gallyat vág, héjal? Egy-egy metszőolló, éles kés, papírmerítő keret, lavór még csak-csak keríthető. Ha viszont mindezt minden gyereknek biztosítani szeretnénk, önerőből nem fog menni.

 

Nem kötöttük ki az elején, hogy pályakezdő kollégánk rendelkezik húszegynéhány ezer forint „vállalkozói”kezdőtőkével”. nincsenek anyagi igényei, öltözik a turiból, eszik zsíroskenyeret, kapott szolgálati lakást, amit télen csak 18 fokra fűt, és megfelelő a szakmai képzettsége. Tud például papírt meríteni, szenet égetni, jártas a body art, a performance műfajában. És nem kötöttük ki, hogy iskolája, igazgatója bátran vállalja a szembenézést a valóságos helyzettel, nem fél valódi szakmai válaszokat adni.

 

Ha ezek közül csak egy is hiányzik - márpedig az esetek döntő többségében hiányzik, akkor a másik utat kell választania, a természet helyett a hivatalokhoz, vállalkozókhoz kell fordulnia, pályázgatni, kérvényeket írni, megalázó helyzeteket vállalni, rengeteg szabadidőt áldozni, csak, hogy munkaeszközökhöz juthasson.

Ha egyikre sem képes, tényleg semmi remény, marad a mindennapi helyzetek keserves átvészelése, vagy az eredendő érzékenység letompítása[86], hogy természetesnek fogadja el a szokásos iskolai történéseket.

 

Végül: mi van akkor, ha a kolléga vállalna mindent, csak épp az iskola igazgatójából hiányzik a bátorság, sunyizva igyekszik „keresztbe tenni”, vagy épp megkeseredett ellendrukker, esetleg ostoba, tehetetlen bürokrata? Nem tudom. Nincsenek saját élményeim. Először nyilván próbálnék érvelni, aztán dühöngve kérném ki magamnak, hogy beleszóljanak szakmai munkámba." Én kérem mindent tudok, amit a rajztanításhoz tudni kell. Tessék kérdezni! Tessék ellenőrt hívni. Állok elébe! Rajzórán tehát az történik, amit én legjobbnak tartok!"

 

A rendszer előnyei nyilvánvalóak: kevesebb pénzből, több felszerelés, ráadásul, mivel szakember vásárolja meg, mindenből a legjobb minőségű. Igaz, a gyerekek egy része otthonra is vesz majd vízfestéket, temperát, stb. ez tehát többletköltség, de ezt nem kell hordozza, nem károsodik, év végén tehát a pénzügyi egyenleg mégis csak pozitív. A lelki egyenleg állása pedig egészen nyilvánvalóan az. Nincs stressz, hozok-e mindent, nem dagad a táska, stb. Igaz, a gyerekek negyedrészének eszközeit a többiek állják („Kötelező társadalmi szolidaritás”), de ennyit megér a hetente ismétlődő kérincsélő játszmázások kivédése. [87]

Külső támogatók

 

Év elején minden gyerek megkapja a szertárnak gyűjthető anyagok, elvégezhető munkák listáját.[88] A naplókban ekkor még ott a szülők munkahelye, foglalkozása. Egy füzetben listát írok azokról a szülőkről, akik valamiben segíthetnének. Szakmunkások, vezetők, gépírók, könyvelők, stb. Őket célzottan is megkeresem. Később egy szülő vezeti néhány évig az egyesületi adminisztrációt. Üzemekben keletkezett hulladékot - nyomdából papírt, nyomdafestéket, építkezésekről üveg, PVC maradékot, stb.[89]. - adnak, illetve elkészítenek bizonyos eszközöket. Főleg a Mezőgép TMK műhelyében készülnek mindenféle eszközök.

Más anyagokat távolabbi üzemektől tudunk szerezni - ingyen, vagy jelképes áron. Cserébe linómetszeteket, olajfestményeket adunk az irodák, üzemi óvodák falaira.

A Pannonplasttól linóleumot kapunk. A kiürült filctollakat szétszedjük, megszívatjuk az ICO-tól, illetve a PEVDI-től kapott festékekkel, a vízfesték gombokat pedig forint/darab áron kapjuk csomagban Halmajról. Az eszközkészítésben is számíthatunk „távoli” támogatókra. Kis linónyomónk már van, később édesapám barátaival legyárt egy nagyobb csillagprést, papírvágót. A Béta-Roll nagy festékező hengereket készít számunkra. [90] Ezekhez a távoli cégekhez először küldök egy nyomatokból, munkánkat ismertető prospektusból ( később CD mellékletből) álló „bemutatkozó” csomagot, a kísérő levélben az áll, hogy néhány napon belül telefonon jelentkezem időpont egyeztetésért. A személyes találkozón nem tűnhetek sem kérincsélőnek, sem követelődzőnek. Nem sugallhatom, hogy valami világmegváltáshoz kérek segítséget, de jeleznem kell, hogy nálunk valami különös érték születik. Végül meg kell oldanom az anyagszállítást. (Eleinte szigorúan buszozva-vonatozva - hetven kilós PVC tekercs a Pannonplasttól, hatvan kilós könyvcsomag szétesésre hajló papírdobozban a GYIK műhelyből a két csúcs attrakció - később már autóval. )

 

Van még egy sajátos támogatási forma. A rajzszakkör vezetése itt természetes elvárás. A gyerekek is szeretnék. Belevágunk. Megtanulnak eszközöket használni. Szeretnének hétvégén is együtt csinálni valamit. Játszóházakat vállalunk hát, a gyerekek a csoportvezetők. Vagy pénzt kapunk érte, vagy elhozhatjuk a foglalkozás megmaradt eszközeit, anyagait.

Nyáron „olvasótábort" (inkább csak egy zenei, irodalmi élményekkel is gazdagított képzőművészeti szaktábor) szervezek a Művelődési Központbeli szakkörömnek, a maradék anyagokat, rajztáblákat, ecseteket megint csak elhozzuk az iskolába.

Termelés

Az eszközkészítésbe a gyerekek szívesen bekapcsolódnak. Technika órákon (Esetleg évi egy-két rajzórát is erre áldozunk) gyártják a linóvésőket, gyúrják be a Zagyvából szedett agyagot, tisztítják a hárságakat rajzszénégetéshez, készítik a tárló dobozokat, keretezik a diákat, stb.

A linóvésőket később már, eladásra is gyártjuk, árusításokat rendezünk metszeteinkből, alkalmi képeslapok, oklevelek, sporttrikók nyomását vállaljuk. (Utóbbit már szitával is nyomjuk.) Ezek persze időszakos tevékenységek, amikor épp van munka, elkérek egy-egy osztályt a technika óráról, vagy kihozom a legnagyobb rendbontókat. (Ha nagyon precíz akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy viselkedéskorrekciót végzünk egy alternatív vállalkozói epocha bevezetésével. )

 Így végül is az eredetileg tervezett huszonnégyezer forintos bevételeink helyett évi több százezer forint a tényleges készpénz bevételünk.

Az elszámolás eleinte csak egy kockás füzetben történik. Később, az egyesületi időszakban részben teljesen törvényes - nyugtát adok a bevételről, számlát kérek a vásárláskor, egy szülő vezeti az egyesületi naplófőkönyvet, ellenjegyzés, ellenőrzés, ahogy illik. Év végén kitesszük a faliújságra a főkönyv fénymásolatát, mindenki láthatja miből mire költöttünk.[91] Gazdálkodásunk tehát részben teljesen törvényes. Apróbb trükköket persze alkalmazunk, ha pályázati pénzeket kell elköltenem, esetleg másról kérek számlát, mint amit vettem. Az utcai bevételeket fekete kasszába könyveljük, ebből számlaképtelen helyeken vásárlunk. Lengyel piacon, magánszemélyektől. (Ma már szinte mindenki tud számlát adni, a bizományi boltokon át pedig bármit tudunk számlára venni, 10 % ráfizetésével.) Ez így törvénytelen. Más vállalkozásaink törvényesek ugyan, de csak végszükségben folyamodunk hozzájuk. Van mondjuk egy tanszergyártó vállalat, akinek érdekében áll támogatni programunkat. Leküld tehát egy szolnoki középiskolának egy szakképzési támogatási összeget, egy szóbeli üzenetben jelzi, hogy ennek felét nekünk szánta. Ezért mi eszközöket vásárlunk, amit a szakközép vesz leltárba, de mi használjuk. (Számítógéprendszerünket fejlesztgetjük belőle. )

 

Tízegynéhány év alatt felhalmozódott egy több milliós eszközkészlet. Amikor az OPI-ban még XT-kkel, mátrixnyomtatókkal dolgoztak, nekünk már AT-nk volt lézerprinterrel. Amint lehetett szkennert is szereztünk, video kamera, fotolabor, barkácsgépek, és a lista hosszan folytatható. (Közbevethető lenne itt: ez csak egy Szolnok méretű városban lehetséges. De ha valaki megnézi mondjuk a Jászalsószentgyörgyi Általános Iskola rajz termét, máris visszavonja közbevetését.)

Egyre nagyobb munkákat készítettünk, egyre több tartós anyagot használtunk. (Volt olyan év, amikor linóból például kb. 200 m2-t metszettünk el.)

 

 

Tanári többlet terhek

Ez a gazdálkodó, fejlesztő munka persze többletterheket jelent. Először is többlet energiák kellenek a többlet tudások megszerzésére. Mik a legjobb rajzeszközök, hogyan kell szenet égetni, papírt meríteni, stb. Nincs mit tenni, ki kell tölteni a napi nyolc óra munkaidőt. Vásárolni, termeltetni, szponzorokat gyűjteni. Aztán meg megy az ember az utcán, látja, hogy törött üvegtáblák támasztják a falat az építkezésen. "Jó napot kívánok! Szávai István vagyok, a piros iskola rajztanára. Mi lesz ezekkel az üvegekkel? Nekünk jól jönnének a képek beüvegezéséhez…. Na, akkor mindjárt jövök az „üvegesládával." Kisebb konfliktusokat kell vállalni. A tankönyvterjesztő kollégának például kisebb lesz a bevétele, az elmaradó Tér-Forma-Szín tankönyvvásárlásokból, mivel ezt is csak ajánljuk megvenni, hisz a teremben tartunk egy teljes sorozatot. A technika, testnevelés órákról történő gyermek, osztály kikéregetések komoly diplomáciai érzéket kívánnak.

De a legnehezebb: a felszerelések épségének megőrzése olyan gyerekek között, akiknek minimális tulajdonosi szemléletük sincs, hisz a "mágyóban"[92]mindent készen kapnak (A gyerekvárosiak többsége hangsúlyozottan hanyagul bánik az iskolaszereivel, ruháival. Az is az "ellenségé". Ami nem az övék, azon valahogy ott kell hagyják a jeleiket, vagy össze kell törjék.), de nincs más választásom, ha nem szeretnék dacos-agresszíven elzárkózó arcokat, vagy derűs mosollyal széttárt karokat látni: - Aztán mivel dolgozzunk, tanár úr?

Van viszont két olyan előnye, ami minden fáradtságot megér.

Mindig van minden, amire szükségünk lehet, nincs otthon hagyott felszerelés. Nagy az anyagok, eszközök motivációs ereje, a gyerekek komolyabban veszik a szaktermet.

Elszakadunk az iskolai adminisztrációtól, pénzgazdálkodási szabályoktól. Nem kell az adminisztrátortól kérincsélnem a vásárlásainkhoz.

- No, és mi a tanár úr saját haszna? Ne mondja már, hogy csak úgy, szívjóságból töri ennyire magát?

Amikor a falusi iskolában, első szakkörömet indítva szakkörvezetői díjamból a műhelyt fejlesztettem, arra gondoltam, később többszörösen megtérül majd. Amikor a Metszőkör egyesület foglalkozásait ( később adminisztrációját) ingyen vezettem, megint csak ilyen hosszútávú megtérülésre számítottam. Voltak persze azonnali apró hasznok, az egész családnak jutott az egyesületi biciklikből, a számítógépet eleinte otthon használtam, az igazi nyereség azonban az volt, hogy az általam megszerzett állóeszköz az egyesület tulajdonában maradt, ha tehát munkahelyet kellett volna váltanom, ott már erről a szintről indultam volna. Eltűnt az a veszély, hogy ha itt kiadják az utam, máshol megint kezdhetem elölről. Végül pedig a programismertető előadások, később a könyvek, CD eladások készpénzben is hoztak néhány százezer forintot. Töredékét annak, mint ha közben szitanyomó műhelyt működtettem volna, de azért valamit csak besegített a családnak.

Mert a legnagyobb árat sajnos nyilván a család fizette. Egy jó szülő ne legyen tanár! Legyen, mondjuk a világ dolgaiban jártas, zeneileg, irodalmilag művelt kertész. Mert egy tanár bizony veszélyeztetett szülő. A gyerek, iskolába érkezve, előbb-utóbb rádöbben arra, hogy szülei is valami olyasfajták, mint akiktől naponta szorong. Az otthoni panaszokba valami keserű bizonytalanság keveredik. A szülő persze másfajta tanár, akciókat szervez, ahová örömmel mennek a gyerekek, a sajátjai is, és esetleg kelletlenül osztoznak a szülőn a többiekkel. Hát még, ha tapasztalják, hogy a szülő itt igyekszik semlegesen viselkedni, nehogy valami kivételezett szerepbe sodorja őket. Egy-egy apróság mélyen beléjük éghet. A pedagógus szülő a napi nyolc órán túl is gyerekek közt van, ügyei vannak.[93]

Aztán a szülő tanítani kezdi saját gyerekét, és a gyerek megdöbbenve tapasztalja, hogy arra a napi egy-két órára, hogy fel tudja szívni magát. Akit eddig ő többnyire fáradtan látott a munkából hazaérkezni, itt nem fáradt. Friss, szeretettel bánik a gyerekekkel. Most kellene azt mondani a kicsinek, hogy: „Hát, igen. Ezzel keresem a kenyerünket!” De a kicsi akkor visszavágna: „Keresd mással, többet kapsz érte, plusz hazaérve nem hogy eleged lenne minden „ interakcióból”, hanem épp hogy ki lennél rájuk éhezve. És persze a gyerek tanúja a kudarcoknak is, hogy bizonyos helyzetekben, bizonyos gyerekekkel szemben a szülő-tanár sem mindenható. Nem váltja meg a világot.

 


A program[94]

Szövegdoboz:  

 
A Művelődési Központ képzőművész szakkörében különböző korú, különböző képességű, eltérő motiváltságú gyerekeket kellett valamiféle alkotó közösséggé formálni. Itt nem lehetett a korábbi lassú, módszeres munkát folytatni, a gyerekek mindentől elhátráltak, ami iskolásnak tűnt számukra. Viszont "minden tetszett, ami szélsőséges volt."[95] Többnyire játékosabb, lazább feladatokat használtam[96], illetve egy-egy feladaton belül is többféle megközelítést. Újonnan átvett hetedik-nyolcadikos osztályaimban kísértetiesen hasonló volt a helyzet. Az első években tanmeneteim Szabados Árpád sündisznó modelljének megfelelően épültek, egy-egy érdekesebb problémából kiindulva többféle irányba haladtunk.

Már ahol egyáltalán bele mertem vágni a rajztanításba. Az első évben volt ugyanis olyan nyolcadikos osztály, ahol az egymásba gabalyodott, vagy kihívóan közömbös, esetleg haverkodó gesztusokat produkáló gyerekek közé érkezve semmi esélyét nem láttam a tantervre valamennyire is hasonlító munkának.

-          Mi az, amit a legkevésbé szeretnétek csinálni az órákon? - Sorjáztak a tételek.

-          Mi az, amit szeretnétek?

-          Semmit! Haza akarunk menni!

-          Haza?

-          Hát, moziba, bulizni, focizni, diszkóba, buliba.

-          Mert hogy ott mi is lenne?

 Lejárunk néhány kört, aztán kiosztom a papírokat, gyűrjék össze, szaggassák szét, tegyék tönkre, ugyanúgy, mint a szomszédjuk, vagy épp ellenkezőleg, egész másképp. Aztán sokszorosított rajzokat osztok ki. Rontsák el! Írják át! Persze születnek trágár, pornográf megoldások, szemem se rebben. "Ezen is át kell esni!" Néhány hét múlva már egészen szalonképes kollázsok Vajda parafrázisok készülnek. Más órákhoz viszonyítva egészen lelkes munka folyik, noha mindig marad valami tétovaság, bizalmatlanság. „Jó, jó, de meddig maradhat ez így?[97]”

Rajzoltunk, festettünk persze itt is, de ezek az órák inkább valamiféle személyiségfejlesztő tréning felé közelítettek.)

Az osztályok többségében persze „rendes rajzórákat” tartottam, csak épp ehhez már a teljes hazai vizuálpedagógiai eszköztárat próbálhattam meg felhasználni[98]. Két fő vonulata volt munkánknak. Alapos látvány utáni tanulmányok, az osztály zömének gyors, hatékony, betanító módszerekkel felvezetve, a néhány szakirányban továbbtanulni szándékozónak délután tovább mélyítve, illetve a közelmúlt, vagy a jelen képzőművészeti problémái nyomán indított alkotó munka. Nyolcadikban pedig egy munkáltató művészettörténet zárta a négy évet.

Kialakult egy rajzterem, ahová a gyerekek többsége, többnyire már némileg felhangolódva érkezett, időnként kicsöngetés után is maradt még egy kicsit, délutánonként pedig harminc-negyven gyerek rendszeresen visszajárt. Eggyel szaporodott a képzőművészeti gyermekműhelyek száma.  És, ha fentebb megemlítettem szponzorainkat, itt rajztanár kollégáknak, képzőművészeknek kell megköszönnöm segítségüket, amiket a program kialakításához nyújtottak. Megmutatták tanítványaik munkáit, véleményt mondtak a mi dolgainkról. És itt egy hosszú névsornak kellene következnie, majd néhány száz oldalnak a vagyonról, amivel gyarapítottak bennünket.

A műhelyprogram nem a létező programok legjobbika.  Gyermekvárosi gyerekeinknek nagyon fontos lett volna, hogy eleinte minden nap elbűvölje őket valami anyagi csoda, és innen kapaszkodjanak tovább az érzelmi, szellemi csodákig. Ehhez túl kevés volt a helyünk, a pénzünk, az időnk. Túl messzire távolodtam volna a tömegesen is alkalmazható feladatoktól. 

 

 

Mit lát a gyerek egy ilyen műhelyből?[99]

 

Bejön a kis ötödikes az első órára. Tudom róla: óvodás korában ő is felfedezte, újrateremtette a világot, jeleiben felidéződtek az ember öntudatra ébredésének, a térábrázolás kialakulásának lényegi mozzanatai.

 

Felhívják ezek jelek a figyelmet a kis ember potenciális lehetőségeire.

 

És persze aktuális lelki történéseire is. Gerő Zsuzsa írja le nagyon szép példáját annak, hogyan követi nyomon egy kisfiú rajzsorozata egyik gyíkhoz fűződő viszonyának változásai, amelyben persze megjelenik a felnőttséghez fűződő viszonya is.[100] Az pedig, hogy a gyermekrajzok fejlődéstörténete és a művészettörténet bizonyos analógiái nem véletlenek, rögtön kiderül, ha elolvassuk egymás mellett Arnheimet és Lukács Györgyöt. [101]

"A bennem elhunyó tüzek közül az egyik lángol, mint a nap. Nem világíthatja be magánéletemet, kapcsolataimat, vagy társadalmi magatartásomat, de közli velem, hogy lelkemnek árnya van" - írja Gregory Corso, és életét ismerve reményt ad a pedagógusnak, minden kis emberben maradhatnak efféle tüzek.[102]

Persze a kis ember ekkor már négy évnyire van az óvodától, azóta már megpróbálták megtanítani arra, amit eddig is tudott, illetve arra, amiről a tanítani igyekvőnek sincs biztos tudása. [103]Képeket kellett fessen egy utcáról, ahol semmi érdekes nem történt, szóval a rajzolás átalakult számára iskolai feladattá.

Sebaj, van egy kipróbált út, ahol majd ismét feltámad a rajzolókedve.

 

 Színes festékekkel lepacázzuk a vizes papírt, és mindenféle képekké egészítjük ki a keletkezett foltokat. (Leonardo nyomán)[104] A véletlent más módon is segítségül hívjuk. Firkálunk, majd belelátunk valamit. Durva felületeken dörzsölgetjük ceruzával a papírlapot, majd képpé egészítjük ki. Lemásoljuk a képeket, és már meg is tanultunk használni néhány technikát.

Kivágunk színes papírból egy csomó testrészt, majd véletlenszerűen összeragasztgatunk belőlük egy bohóccsoportot. (Szabados Árpád feladata) Ugyanezt nagyobb méretben keményebb papírral is megtesszük, lehengerezzük színes nyomdafestékekkel, nagy papírnyomatokat kapunk. Eljátsszuk egy mesebeli lepke és egy mesebeli pók találkozását, aztán megrajzoljuk, megfestjük. Mindenki elképzeli, milyen lehet egy ilyen lény. Ehhez persze támpontokat is kap. Mindenki kimetszi linóba az elképzelt lényt, a nyomatokat visszanyomjuk nagy dúcra, közösen hátteret rajzolunk köréjük, kimetsszük, az osztálynak van egy nagy nyomata, amin mindenki munkája látható. A pókok és lepkék városa.

Megnézzük dián Csontváry képeit, aztán emlékezetből megpróbáljuk felidézni a látottakat egy képen. Mindenki maga dönti el mit csinál:

- Egyetlen képet próbál meg felidézni?

- Több képből formál egyet? - Kitesz maga elé egy reprodukciót, elképzeli, hogy a festő valamelyik oldal irányában tovább folytatta a képet, és megfesti ezt a folytatást?

- Vagy egy történetet fest valamelyik képbe?

Aztán gyűjtünk a mezőn egy csomó száraz termést, levelet, mindenféle növényi részeket. Megrajzoljuk őket, ki hogy tudja, fő hogy sok részletet figyeljen meg. Az arányok egyelőre mellékesek. Úgyis elvarázsoljuk majd a rajzokat, átalakítjuk mesebeli növények képeivé. Kitömött madarakról rajzolunk, emberi mozdulatokat, önarcképet, egymás arcát, és ezeket is elvarázsoljuk. Épületeket is tervezünk, aztán a vázlatokból összeállítunk egy képet, amit valamilyen időt állóbb technikával fogunk megoldani. (Illetve nem is ez a dolog lényege, hanem hogy a linó, az olajfestmény, a batik vagy a terrakotta, a közhiedelemmel ellentétben sokkal könnyebben kezelhető technika, mint az akvarell, vagy a színes ceruza. [105]) Ezzel vége is az ötödikes évnek, ritka gyerek akinek még most sem jött meg a kedve a munkához.

Hatodikban az első évben szinte ugyanez ment, ahogyan a hetedikes-nyolcadikos anyag sem különbözött lényegesen az ötödikestől. A látvány utáni tanulmányoknál persze a termések előtt mértani testeket rajzoltunk, a mesebeli világ helyett pedig szürrealista világot alakítottunk. A további évek anyaga tehát csak felmenő rendszerben jelent meg.

 

Van tehát már érdeklődő gyerekünk, eszközeink, de azért a térábrázolás elsajátítása bizony kemény dolog. Ki kell gyakorolni a technikáját, akinek gyengébbek az alapkészségei, a legjobb módszerek mellett[106] is könnyen elveszti a kedvét. Megjelennek a könyökölő, beszélgető párok, a rossz kis firkarajzok. Csakhogy a természet utáni rajz mindig a képcsinálás előfeltétele, mindig abba torkollik, márpedig ezeket a képeket már nem csak magunknak csináljuk.

Tudja, hogy a legszebbeket, illetve az év végi közös képeket kiteszik valahol a megyében, országban egy falra. A kórházat, a könyvtárat, vagy valami más intézmény folyosóját fogja díszíteni.

Ezt itt olyan könnyedén jegyzem meg, mintha vitán felül állna képeink esztétikai értéke. De hát, ha nem avatkozunk bele nagyon, a legtöbb gyerekrajz sokkal inkább megérdemli ezt a helyet, mint a képcsarnoki képek. Van ezekkel szemben egy nagy előnye: a világot birtokba vevő igyekezet lenyűgöző ereje. Hogy látszik rajta: a gyerek (általában) még "ép"[107] Ilyen erő persze nem csak rajzában rejlik. Szávai Géza szép könyvében - (A lelkesedés nem családi, a névegyezés véletlen) - rengeteg nyelvi formulát találunk, ami hasonló szépséggel bír:

“Az elvontabb fogalmakat még nem értő, de már használó Eszter egy reggel kedveskedve (simogatva) azt kérdezte tőlem: - Érzed az eszedet? A kérdés után, döbbenetem láttán rögtön megnyugtatott: - Nem fáj, csak érzed.” Fáj az ész": ha költő írja le ilyen találóan ezt a gondolatot, ezt a fájdalmas igazságot, akkor azt mondom, hogy megfogalmazása zseniális. De hogy megszeppenten és meggyőződéssel bólogató hároméves és pár hónapos kislányom szájából (ön) tudatlanul hullott ki a nyelvnek ez a gyöngye /mint a mesebeli királykisasszonyok szájából a szavak helyett az igazgyöngy, az sem akadályozhatott meg engem abban, hogy mellbeverő, József Attila Nagyon fáj - ának sorait eszembe idéző) szépségét ne csodáljam.[108]

 

Ha lázong is ellene néha, maga sem veszi komolyan, hogy ne végezzük ezt a céhes munkát. Amikor elkészül a kép, érzi, hogy megérte, és ha valamelyik osztályt ki kellene zárni ebből, igen megbántódnának.

Ha meg már vannak jól rajzoló, a képcsinálást élvező gyerekeink, nagyobb vállalkozásokba is foghatunk. Nagy képsorozatot festünk a Tisza-parti téglafalakra, a kórház üvegablakaira, az iskola belső tereibe.

Mit lát a szülő?

Nyílt napon, fogadóórán, alkalmi segítségadás során megnézi a szaktermet. A látvány gazdagsága persze többnyire elbűvöli, a közös felszerelések használatát döntő többségük helyesli, de az alkalmazott pedagógiai módszerekben már talál kifogásolnivalókat. Ki erről - ki arról. Van, aki keményebb, más épp liberálisabb módszereket szeretne látni. Mindenesetre amiben tud, segít. A közös felszerelés vásárlásának, iskolában tartásának, és a tantárgy teljes házi feladat-mentességének örülnek.

Mit lát a látogató kolléga?

 A polcok tele anyagokkal, a gyerekek láthatóan nagy kedvvel dolgoznak, láthatóan szeretik ezt a helyet. A falakon sorakozó munkák egészen eltérő léptékűek, témájúak és technikájúak. Némelyikük szinte cirkuszi produkciónak tűni. Ez valami idilli műhely, vagy valami nagyon nagy csalás lapulhat mögötte.

Miért nem nyugszik meg a rajztanár?

A látogató persze nincs ott, amikor összegabalyodott kicsiket szedek szét az aulában, és az egyik a prédikáció közben nyugodtan belerúg a másikba. Nem hallja otthon a kis másodikost, amint suttogva számol be az iskolai WC állapotáról, gyanakodva szaglászó anyukájának: "Tudod, ott mindig le van pisilve az ülőke." Suttog, mert hisz ami az iskolában rosszul működik, az általában a gyerekek, azaz az ő bűne. És hát ő sem hibátlan, tegnap is elfelejtette levenni a sapkáját, össze is rezzent, ahogy az ügyeletes leverte a fejéről. Az ajtón belépve meg kell süvegelni az intézményt!

Nincs tapasztalata arról, milyen az élet egy jól szervezett nyári táborban, és milyen egyszerű dolgokon múlik az, hogy mégsem lesz az egész év egy tábor.

- Ne viccelj már! - döbben meg a művelődési ház igazgatója.

- Azt hittem, nem vacakolsz már ilyen hülyeségekkel. Ne törődj semmivel, tartsd az óráidat!

Csakhogy ez a tantárgy nem egy a sok közül. A rajzórák azok, ahol a leginkább alkotó munkát végez a gyerek, ráadásul nem is csak intellektuális műveletek révén juthat el idáig - még csak különleges készségek sem kellenek hozzá. De kell valami. A személyessége. Az alkotás csak intim térben tud igazán kiteljesedni.

Zsuzsa nagyon szépen rajzol virágokat, énekel, táncol, játszik barátnőivel. Összebújnak valahol a gyermekvárosban, rajzolnak, énekelnek, beszélgetnek. De az iskolában legfeljebb imitálja a munkát. A rajzórán is nagyon nehezen lendül neki. Hiányzik neki az intim tér. Idegeneknek nem énekel. /Amikor egy pályázatra készülünk, amit cigány származású gyerekeknek hirdettek meg, és csak nyolc-tíz gyermekvárosi kislány ül a teremben, nincs ilyen probléma.)

Ha a gyerek épp az előző szünetben ütött öklével jókora lyukat a WC ajtóba, nem biztos, hogy rögtön felveszi az alkotó hangulatot. A szétesett szociális terű osztályokban elég gyakran kényszerülök a kemény didakta szerepébe /lásd később), és ezek az osztályok bizony sok mindenből kimaradnak. Megtanulnak persze rajzolni, felveszik őket a faipari szakközépbe, sőt, még művészettörténet órát is tarthatok, csak épp szelídebb-durvább erőszakkal kell befogadó helyzetbe kényszerítenem néhány gyereket. Az sem vigasztal, hogy amikor a sok erőszakot megtorlandó, éjszaka visszalopóznak szétverni az iskolát, földhöz vagdossák a telefont, írógépet, festékeket öntöznek szét, a nyitva felejtett rajz szertár az egyetlen, amit kihagynak. (A padlóra terített nagy ünnepi dekoráció megőrzi a lábnyomukat, a sötétben leverik az asztal sarkára tett hegyezőt, de csak ennyiből derül ki, hogy benn jártak. Pedig itt lehetett volna igazán rombolni. Micsoda bombázást lehetett volna rendezni a folyékony anilinfestékkel teli literes üvegekkel!)

Képeink sok helyen kinn vannak, de az iskola falán hiába keressük őket. Az utolsó évben, amikor kiraktuk, tizennégy üveget vertek, fociztak le a falakról, és csak a szerencsének köszönhető, hogy senki arcát, kezét nem szabdalták úgy össze a szilánkok, mint a második emeleti üvegajtó az egyik belerohanó gyerekét. Gyártjuk a szép képeket, de már nem gondolom, hogy újraéleszthető lenne a művészet értékrendet adó, reneszánszbeli funkciója. Sajnos épp szakmai "karrierem" miatt kellene valamit lendíteni az iskolán, vagy keresni egy másik helyet, ahol néhány "megszállott" (fura, az ember magát nem tartja annak, de rögtön ez a szó jut eszébe, ha igényes, korrekt munkát vár el egy pedagógustól) magával tudott vinni egy egész testületet.

Együtt van még a belső mag, vannak büszkén vállalható közös ügyeink (Őszi akadályversenyek, tornabemutatók.), de egyre kevésbé hiszünk benne, hogy mi lehetünk majd az iskola meghatározó alakjai.

Nincsenek súlyos konfliktusaim, ha igazgatómmal el is jutunk egy vitában a munkakönyv emlegetéséig, azért nem változtatjuk meg álláspontunkat egymásról. Egyetlen hivatalnoki ízű döntése nem teszi semmivé a szememben erkölcsiségét, élettapasztalatát. (Ha az ember néhány évig ellavírozott az iskola tűzvédelmi felelősének kényelmes szerepkörében - mert mennyivel nehezebb például a honvédelmi felelősnek - akkor ugye kutya kötelessége vállalni a fél éves, heti hét órás továbbképzést. Az óráit majd elhelyettesítik. Mindenki tudja ugyan, hogy a tűzvédelem igazgatói feladat, márpedig ha ő a felelős érte, úgyis saját kezében tartja, az én szerepem formális - de hát a tanács nyilván nem akar ujjat húzni a tűzoltósággal, valakinek mennie kell. Ilyenkor bizony muszáj színt vallani, különleges előjogokat kérni, a munkára hivatkozva, megbontani az iskolai egyenlősdit. Mi több: vitatni azt, végső érvként munkakönyvet kérni. Elbizonytalanítani az iskolát, talán mégsem lehet számítani erre az emberre.)

3LANY.JPG

És ő sem tesz keresztbe egyetlen szalmaszálat sem, a sértést megtorlandó. Két éve ugyan felhagytam az értekezleti aktivitással, csendesen ücsörögve, gyűjtögetve a jegyzeteket egy "valamelyest összefoglalóbb jellegű" hozzászólásra, de most már ezt is elő kellene terjeszteni, amiből világosan kitűnik, létrejött a klasszikus válás előtti helyzet, ahol mindenki mást vár a másiktól, mint amit az nyújtani tud. Nem drámai módon, vannak meghitt pillanatok, de a levegőben lóg a dolog. “Rossz hold kelt föl, mikor a kölyköd lettem" éneklik a gyerekek az utolsó rajzórán, magnó fölé hajolva, és már tudom, ezen a nyáron feltétlenül át kell gondolnom, mit kellene másképp csinálnunk, hogy valamit korrigáljunk azon a rossz holdjáráson. Hogyan alakíthatnánk át az iskolát, hogy megfogyatkozzanak rossz konfliktusaik, és nekünk se szaporodjanak szívtáji panaszaink. Másra persze nincs lehetőség, mint egy rövid kis séta után néhány különösen szorongató gond durva felvázolására.

Megszületik a "Vázlatok az iskoláról" első kézirata.

Annak, hogy a kéziratot közreadjam a tantestületnek, nem lett volna értelme. Egy megjelent munka még a végletes értékválságban küzdő szocialista világban is "másképp veszi ki magát".

VAZL1.JPGÁbra A Kata hátán a dugig telt iskolatáska, egymásnak segítenek becsatolni. Bal kézben a "torna", a nyakban az uzsonnás, egy tesi tagozatosnál ez kisebbfajta spájz, jobb vállon a napi aktuális cipelnivalók, ha ma úszni mennének, még az “úszás" is fel lenne akasztva valahova ötödik csomagként. Hozzá képest az akcióhősök kis kézitáskás sétikálók.

És akkor most innentől kénytelen leszek a fejezetek végén jelezni, miben változott a helyzet. Ha nincs megjegyzés, nem látok komolyabb változást.

 

4.Séta az iskolában

 

 

 

 

Innentől kezdve muszáj két nyomon haladnom. Beljebb szedve a régi szöveg, normállal szedve a jelenkori.

 

Ha az átlag falusi iskolát akarom megkeresni, a bolttól indulok el, az elhajigált csoki papírok legvastagabb csíkján. Városban a módszer az egyenletesebb szeméttakaró miatt nem alkalmazható. Itt azt kell keresnem, hol kezdenek szaporodni az almák, sütemények, szalvéták, vagy év vége felé a széttépett füzetek. Papírgyűjtéskor persze nyugodtan kereshetjük a csapások végét. Ha ügyesek vagyunk, hamar elérjük a kitörött lécekkel tarkított kerítést, a bejárat mellett, félig leszakítva lógó szemétgyűjtőt, színig tele szeméttel. Hogy lenne még utánpótlás, azt a tövénél díszelgő dombocska jelzi. /Már amit meghagyott belőle a segítőkész reggeli szél. /

 

Az iskolák környéke, általában a települések utcái szép lassan megtisztultak. Az udvarokon elkezdtek szaporodni a szelektív gyűjtők, egyre ritkábban került év végén egyszerű kukákba a papírhulladék, noha még néhány éve is láttam rá példát belvárosi elit iskola udvarán. Saját iskolámban még az évi egy fizetős papírgyűjtés is működik, amihez év közben is gyűjtögetjük a hulladékot. Sajnos a hulladékgyűjtés „államosításával”, a KIK megjelenésével a folyamat kissé megtorpant. Ez utóbbi még többször elő fog kerülni, a későbbiekben már csak KIK[109] megjegyzéssel hivatkozok az uniformizáló, önállóságot csökkentő igazgatási jelenségekre.

 

Az udvar aszfaltján néhány vasvázas mászóka szolgálja az ifjúság szórakoztatását. A racionális gondolkodású tervező mellőzte aljáról a homokos gödröt, tudva, egy eső után gyorsan bevándorolna a gyerekek talpain a folyosókra. Ásni kellene, utántölteni. Hogy mi van, ha a gyerek leesik? Közel a mentőállomás, valaki elszalad szólni. Az iskola még csak néhány hónapja indult, a telefonja nem érkezett meg.[110] Ha már évek óta működő intézménybe látogatunk, akkor persze már nincs ilyen gond. No, nem a homok jelenik meg, de a mentőket már telefonon lehet hívni.

Az udvaron félállású kertész kapálgat félmeggyőződéssel pusztulófélben lévő bokrocskák között. Hátrébb, a gyerekektől elzárt területen szépen virulnak a növények. Ha esős időben érkeztünk, vakarhatjuk a fejünket, mert a cipőnket legfeljebb a lépcsők élén. Hiányoznak a régi jó vaskaparók. Felbotlanak benne, kirugdossák, belepi a föld. Az obligát filc lábtörlő hiába nőne sokszorosára, nem tudná ellátni a sok kis cipő letisztogatásának nemes feladatát.

Ha még nem csöngettek volna be kis emberek is battyognának befelé, csomagjaik megérdemelnek egy alaposabb pillantást.

Rövid magyarázkodás után beljebb enged a rideg modorú portás, még az értekezlet irányát is megmutatja. (Majd csak késő délután ereszt le néhány üveg sört, ami kedélyén sokat segít.) Ha szülőként érkeztünk volna, hogy a gyermekünket képező tanulóval beszéljünk, otthon felejtett lakáskulcsunk magánügyében, nem lenne ilyen könnyű az átjutás. Szülő nem mehet be az aulába, legfeljebb vezetői engedéllyel. Hogy a vezetőkhöz is az aulán át visz az út? Ne őrlődjünk most ezen. Induljunk el sáros lábbal, rossz lelkiismerettel valamelyik belső csapáson. A vékonyabb a tanáriba, a vastagabbak a

termek felé vezetnek. Óvatosan haladjunk, a fal mellett, így legalább onnan nem robban belénk egy gyerek. A százegynéhány személyesre tervezett térben legalább négyszáz gyerek gyülekezik, várja a fél nyolcas csengetést, hogy bemehessen a termekbe. A tornaterem folyosóján ettől nem kell tartanunk. Lassú ütemben hömpölyög egymással szemben, előretartott táskákkal, öklökkel két gyerekfolyam. Itt csak arra kell vigyázni, ne kerüljünk örvénybe. Egyébként az aulabeli nagy nyüzsgés, meglepő módon, elég ritkán vezet karambolhoz, néha két perc is eltelik, hogy senki nem zuhan a kőre.

Most az egyik túlmozgásos delikvens nagyon rossz helyre rohant, fogó elől, lépcső tetejéről menekültében, a jól megtermett testnevelő hasába. Rövid oktatás következik a lovarda és a lépcső közti különbségről, különös tekintettel a balesetvédelem szabályaira. Koki, aztán a gyerek el, nevelő tovább. A WC előtt állapodik meg, gondterhelten válogat kulcsai között, az eredmény láthatóan nem elégíti ki, nagy levegőt vesz, bemegy a tanulói WC-be. Kifelé jövet fülénél fogva hozza a dohányzáson kapott nyolcadikost. Mi is szeretnénk könnyíteni magunkon, beállunk hát az illemhely felé sodródó laza sorba. Az ajtónál hatodikos ügyeletes egyik osztálytársával veszekszik a hiányzó tisztasági csomag miatt. Nagytermetű nyolcadikos halad befelé, persze tisztasági nélkül, nagyúri legyintéssel. A kis negyedikes kötelességszerűen mutatja fel csomagját, arcán az önbecsülés romjaival. Elhatározza, legközelebb azért sem hozza ki. Ettől jó kedve lesz, nagyot vág az ajtóra.

A WC-be érve megértjük kollégánk mély lélegzetét, mi is jobban tettük volna. Csak annak örülünk, hogy dolgunk jellege nem teszi szükségessé a hosszabb tartózkodást, az agyonáztatott ülőkék használatát - amelyekre bizony nem víz csepegett. A lehúzással is gondunk lenne, hiányzik a lánc. Az előttünk nagyobb dologban jártas tanuló sem tudott megbirkózni a feladattal. Segítőkészen felnyúlunk a tartályhoz, lenyomjuk a kart. Félsiker. A kagyló tele lesz ugyan vízzel, ami majd lassan leapad, egyébként minden marad a régiben.

Papír nincs, hogy a tisztaságiból is hiányzik - a ceruzával ellentétben - a fal jelzi. A kézmosással szerencsére nincs gondunk, két csapból is ömlik a víz az előtérben. Természetesen elzárjuk, bár elég nehezen megy. A következő gyerek nem is kínlódik vele, nyitva hagyja. Utunk a büfé folyosója előtt vezet tovább. Óriási tömeg, tolongás, a büfés néni kiabál. A nyolcadikosok rutinosan lökdösik hátra a kicsiket, mire mégis odaérne, becsöngetnek, futhat az osztályba. Felrántják az ajtókat, négy-öt ablakot rögtön bevág a huzat. Most épp egyik sem tört ki, a kicsi megnyugodva ülhet helyre.

De most még nem csöngettek be, az aulában még tart a nyüzsgés. Néhány kis alsós buktatgatja egymást. Az ügyeletes tanár néni leállítja őket. Prédikációja a kéztörés lehetőségét vetíti fel. Prófétának bizonyul, délután az egyiknek tényleg eltörik a keze. Az aula szélén, egy padon, hat-nyolc takarítónő dohányzik, beszélget, veszekszik. Becsöngetés után majd elindulnak, eltüntetik az ösvényeket a folyosókról, amit a nap folyamán még négyszer megismételnek. Közte újfent beszélgetés, dohányzás, veszekedés.

"- Tanár bácsi! Légy szíves gyere a szertárba!"

Elhűlve meredünk a távozó pár után. Csinos, fejlett nyolcadikos lány, fiatal tanárral. A kislány nyelvbotlása nyilvánvalóvá tette kapcsolatuk jellegét.

- Ugyan már! - nyugtat meg nevetve - időközben előkerült - ismerősünk.

- A fiatal kolléganő csak egy dobozt szeretne levetetni kollégájával a felső polcról. De hát mégsem szólíthatja a gyerekek előtt Jóskának! Hová lenne a tekintélye, ha kiderülne róla, hogy ő is ugyanolyan Jóska, mint a boltos?

Ilyen mély pedagógiai kérdésben nem merünk nyilatkozni, pótcselekvésként a WC állapotát tesszük szóvá, némi iróniával. Ismerősünk hangja elhalkul, arca elkomorul, fejével óvatosan az igazgatói szoba felé integetve magyarázkodik. (lásd: Vekerdy Tamás: Óvodák. Valóság, 1984/11. sz.)

Az értekezlet témája az esztétikai nevelés. Elhangzik a szép magyarsággal megírt vitaindító, az előre kijelölt hozzászólók is előadják nézeteiket, eredményeiket. Néhány spontán hozzászólás, némelyik kissé eltér a tárgytól. Szünet, kávézás, aztán válasz a hozzászólásokra. Minden szabályszerűen folyik, de korábbi tapasztalataink alapján nekünk is felrémlik Kornai János látomása:

"Az a vízió alakult ki bennem, mintha előbb egy modern gyár diszpécsertermébe léptem volna be, benne a különböző szabályozók, gombok, kapcsolók százai, műszerek, és villogó jelzőlámpák. Ott sürögnek-forognak a diszpécserek: hol ezt a gombot nyomják be, hogy azt a kart fordítják el. Utána pedig átmegyek az üzembe: lám, talicskával tolják az anyagot, a művezető rekedtre ordítja magát. Igaz, folyik a termelés, de függetlenül attól, hogy az impozáns diszpécserteremben mikor melyik gombot nyomogatják. Nem csoda, hisz nincs is vezetékkel összekapcsolva a diszpécserterem és a műhely.”[111] Sehogy sem tudjuk felfedezni a kapcsolatot az értekezlet magasröptű szándékai, határozati javallatai, és a megvalósult gyakorlat között.

- Foglalkozik-e még valaki a hozzászólás gondolatával? ...

- Hát akkor megköszönjük vendégeinknek, és a gyakorló hónapos főiskolásoknak a részvételt, mi még maradunk egy kis megbeszélés erejéig.

Alig tesszük ki a lábunkat, megemelkedik az értekezlet hőfoka: - Kollégák, mégsem akartam a vendégek előtt, de szégyen, gyalázat, ahogy az iskola kinéz. A gyerekek gazdátlanul bolyongnak az épületben, elhajigálják a szemetet, rongálnak. Ki fogom nyomozni kihez tartoznak, és felelősségre vonom az illetőt. A szakszervezeti rendezvényeken, a szabad pártnapon példátlanul alacsony a részvétel. Senkit nem érdekelne X elvtárs előadása? Bezzeg a jutalmat elvárják. Nézzék: az óráit mindenki megtartja, erre nem lehet differenciálni. Vezetni fogom a részvételt, a társadalmi megbízatások vállalását, és ezt vesszük figyelembe a jutalmak odaítélésénél.

Újabban a gyerekek rákaptak a "tanár bá" megszólításra. Én nem tudom ki az, aki eltűri ezt...

Ne vonjunk le persze alaptalan következtetéseket, térjünk vissza másnap kissé alaposabb szemlélődésre.

Ha nincs szerencsénk, ünnepséggel kezdődik a munka, bennünket pedig megtisztelő felkérés invitál az elnökségi asztalhoz. Régebben ugye leült az elnökség a vörös selyemmel borított asztalhoz, végighallgatta a beszédeket, verseket. Csakhogy a háromnegyedórás ácsorgás és ücsörgés antidemokratizmusa annyira nyilvánvaló volt, hogy most már az elnökség is áll. A katonai szolgálati szabályzat húsz percet engedélyezett ilyesmire, de azt beláthatjuk, hogy az új generáció igényeit röpke húsz perc nem elégíti ki. Az ő öntudatossági fokuk többet kíván. Örömmel állnak - ha kell - másfél órát is. /Ennyi volt az általam mért leghosszabb ünnepély ideje./ A körülmények megfelelők, a hangszóróból ömlik a beszédek monoton folyama, levegő van még valahol, csak meg kell találni. Ennyi idő alatt az ember elveszti érdeklődését az előtte álló tarkója iránt, tehát nyilván lenyűgözve hallgatja a szövegeket. Az osztályfőnök némi pisszegéssel, rángatással próbálja segíteni az elmélyedést. Az összeeső alacsony vérnyomású gyerekeket kiültetik az épület elé, ha regenerálódtak, visszajöhetnek. Ha átvészeltük az ünnepélyt, rövid beszélgetés következik az igazgatói irodában (Folyosóról nyíló vagy titkárságon át megközelíthető, esetleg tanárival oldalajtón át érintkező hivatali fogadószoba), majd "megtekintünk néhány tantermet". Az iskola büszkeségében kezdünk, a szőnyegpadlós nyelvi laborban lépni alig lehet, válaszfalak, fejhallgatók, magnó, számítógép. Néhány gyerek, magántanári rásegítéssel akár be is juthat egy elit gimnáziumba, a többségtől azért ne kérdezzük meg az oktatott nyelven, merre van a tanári szoba. Ja, igen. Ahogy belépünk a terembe, a gyerekek felállnak, és kórusban köszönnek. Ez majd minden teremben így lesz.

 A számítógép teremben nincsenek válaszfalak a gépek között, néhány gyerek akár képeket is tud beszúrni Word dokumentumba, de az sem kizárt, hogy felhasználói programok helyett inkább csak „szemléletmódot” kapnak[112].

A magyar szakteremben a falakon függő csónaklakkal mázolt keretekből előmeredő arcképek hivatottak irodalmi hangulatot teremteni. A fizika-kémia terem nagy asztalairól lepusztultak a konnektorok, szekrényajtók. A szertár tartalmának megtekintése után már tudjuk, itt a didaktikai csúcsteljesítmény a havonta-kéthavonta bemutatott tanári kísérlet.

Rajzterem nincs. Ha van, nincs benne vízcsap. A felszerelés egy szekrényben lapul. Rajztáblák, üres üvegek, néhány mértani test. Dekorációs anyagok. Vékony lécekből összerótt faliújságra kis rajzocskák, festményecskék rajzszögezve. Halvány csendéletek, nonfiguratív mintázgatások.

A technika teremben néhány éve még voltak bizonyos központi műhely által leszabott anyagok, amiből össze lehetett ügyetlenkedni kis fadobozokat, valami sorompószerű izét, más efféléket. Kalapácsok, fogók, kis fűrészek, kézi barkácsszerszámok. A "falc asztalok" persze már akkor sem működtek, márpedig a famunka első feltétele, hogy meg tudjam fogni az anyagot. Volt, ami volt, most már semmi nincs. Feladatlapokat töltögetnek. Többek között a növények ápolásáról.

A biológia-földrajz terem hátsó falán térképtartóban foszladozó térképek. Oldalt felpördült szélű "applikációs táblák". Madarak, gombák. Egy szekrényben néhány műanyag vázas mikroszkóp, zilált tollazatú kitömött madarak, műanyag modellek porosodnak. 

Ha órát is látogatnánk?

"Akkor tehát, tessék, az ókori görögök történelme. Ve­gyük. Az ókori görögök története. Hát a dór állam a Pelo­ponnészoszon, idő előtt nyolcadik század. Meghódítás eredményeképpen jött ez létre. Megdöntötték a mükénéi kultúrát. Leigáztak. Körüllakók, helóták, földek parcel­lákra osztása, állami és katonai. Módszere."

Közben időnként:

"Csend legyen! Maradj abba fiam vagy szétültetlek! Inkább írjunk dolgozatot?" Gyerekek füzetbe irkálnak, munkafüzetet töltenek.

Osztályfőnöki órán mit láthatnánk? Nyilván minden osztályfőnöknek van néhány kedvenc témája, amire tényleg felkészülnek a megbízottak, körbejárják, megállapítják, rögzítik, és csak utána kerül sor az aktuális osztályproblémák megbeszélésére. Többnyire azonban inkább ezekkel kezdődik az óra, osztályfőnök feldúlt, vagy gyerekek panaszos, esetleg mosolygó-kérincsélő vitaindítója után, márpedig az már a dolog lényegéhez tartozik, hogy a problémáknak kicsengetésig kell nyúlniuk.

Aztán egy tanítónőt látunk gyermekek gyűrűjében, kedvesen sodródnak egy terem felé, amelyben hátul párnákkal körberakott pihenő szőnyeg, a polcokon rengeteg eszköz, játék. Gyerekei még nyolcadikos korukban is le-lenéznek termébe. A tornaterem folyosóján kupáktól, érmektől roskadozó vitrineket látunk, a gyerekek már becsöngetés előtt a tornateremben rohangálnak, a tanár sem negyedórával a becsöngetés után kerül elő, hogy valami kis gimnasztikázás után odaadja a focit a fiúknak, röplabdát a lányoknak - de ezek a kivételek sem tudják feledtetni velünk az összképet. Mintha valami kafkai világba kerültünk volna. Vegyük hát alaposabban szemügyre ezt a világot, kezdjük talán az ismerkedést azzal, amivel itt minden elkezdődik, az ünnepéllyel.




5.A protokoll

Protokolláris: "... minden érdeklődés híján az iránt, milyenek a dolgok valójában, milyenek az érzelmek ha valódiak" [113]

 

A gyerek nagyon korán megérzi, ha egy szabály betartásának nincs ésszerűen belátható oka azok számára sem, akik betartatják. Árulkodnak a bizonytalan metakommunikatív gesztusok. A csecsemő mit sem tud még a statikáról, de felsír, ha bizonytalanul fogom. Hasonló bizonytalanságban érzi magát a gyerek a protokolláris helyzetekben. Ráadásul, aki elvárja tőle a protokolláris viselkedést, ahhoz esetleg meleg emberi érzések fűzik, igyekszik kitenni magáért, nehogy rossz vélemény alakuljon ki az osztályról, ne haragudjon meg a nevelője.

Tehát bűntudattal fog nyüzsögni, beszélgetni. Pedig semmi oka rá. Legyen annak bűntudata, aki úgy rendez meg egy ünnepélyt, hogy nem tisztázza annak célját, hatásmechanizmusát:

Jön haza Kati az óvodából.

- Ünnepeltünk!

- Mit!

- Azt "netudom"!

- No de mégis! Nem az októberi forradalmat?

- Fojjadalom? Ez ismejős!

Bizonyos meghitt, szűk felnőtti körben persze mindent meg tud ünnepelni a gyerek, a felnőttek közt felnőttet játszik. De ilyen nagy tömegben nem hajlandó erre holmi érthetetlen, idegen dolog kedvéért.

Én az óvodában bizony nem törődnék semmiféle forradalommal, inkább Micimackó születésnapjának ürügyén tanítanám meg ünnepelni a gyerekeket. Az évzáró, évnyitó, az évfordulók ünnepei persze nem vehetők egy kalap alá, nem javasolható azonos orvosság valamennyire. Valószínűleg már az is sokat segítene, ha egyetlen perccel sem tartanánk tovább, mint amennyi mondanivalónk valóban van az ünnepről, vagy amennyit a gyerekek lélegzetvisszafojtva hallgatnak. Bármilyen fura is, nekem van egy emlékem egy ilyen ünnepélyről.

Az év utolsó iskolai napján hagyományosan be szoktunk állítani egy karácsonyfát az aulába, ahol a gyerekek valami kis ünnepség során kapnak egy-egy szaloncukrot. Idén a lelkes fiatal magyar szakos kolléganő szervezi. Nyolcszáz gyerek tolong le, rossz érzéssel figyelek hátulról, szét fogják nyüzsögni a karácsonyi áhítatot.

Egyszer csak énekszó hangzik fel, egy helyen megnyílik a fal, tizenkét éneklő gyerek sorakozik a fa alá, kezükben alma, az almában égő gyertya. Az arcok fénykörben, nagy csend, csak a dal hallik. Az elöl lévők leülnek, a középsők guggolnak, magától enged utat mindenki a látványnak hátrafelé. Ének vége, boldog ünnepeket kívánnak, megy mindenki az osztályba. Ilyen csendben még nem hallgatott végig az iskola ünnepélyt. Aztán a szervező persze megkapta beosztását a semmi kis műsorért, pedig igazán nagyszerűen oldotta meg feladatát. A forma tökéletesen szolgálta a célt.

Nézzünk egy másik példát, a farsangot. Ezt aztán már tényleg nehéz lehet elrontani, hisz minden gyerek szeret egy kicsit kilépni megszokott viselkedési korlátai közül, bohóckodni, eljátszani hogy ő más, mint ami. Mi valósul meg mindebből?

Már hetekkel a farsang előtt megkezdődik a gyerekek agitálása: "Aki felöltözik, ingyen jöhet be a farsangi bálra!" Érkeznek is a kis jelmezesek, öltöznek be a szülők fabrikálta jelmezcsodákba, vagy felkötik a farmerra a pisztolyt, kockás ing, kendő az arc elé, indulhat a kis cowboyok, hirdetőoszlopok, hótündérek hada. Előbbiek izgatottan, idegesen cipelik a nehéz munkával készült jelmezt, vajon lesz-e sikerük, kapnak-e valami jutalmat, utóbbiak zavartan ténferegnek, ha lehet megszöknek a sorból, hisz ők csak az ingyenes bejutás miatt vettek fel ezt azt. A közönség unottan ücsörög, majd csak akkor élénkül meg, ha a kollektív jelmezesek következnek, a beöltözött osztályok. Végre - néhány percre valóban karneváli hangulat támad. Tapsok, füttyszó. Aztán mindenki levetkőzik, átöltözik, fél óra disco jön, amit majd jó egy órás eredményhirdetés, tombolahúzás követ. Közben a büfék előtt végtelen sorok állnak, a táncolók között kis alsósok rohangálnak. Gazdája kerül az utolsó tárgynak is, még egy órácska tánc, néhány csoport lassan tényleg táncolni kezd, de mire belemelegednének, indulhatnak haza, vége a farsangnak. Meg lehet számolni a bevételt, sóhajtani egyet: "Na, ezen is túlestünk."

Az iskola teljesítmény-orientált munkafeladattá, jelmezkészítő vetélkedéssé változtatja az önfeledt bolondozás ünnepét. Eltéríti eredeti céljától, ezzel persze a gyerekek attitűdje is megváltozik. Aronson elemzi nagyon érdekesen a játék ilyesfajta torzulásait a "Társas lényben"[114]

Mivel az évnyitó ünnepély ellentettjeként a karácsonyt vizsgáltuk, ami ugye könnyebben mozgósít érzelmeket (bár szerintem nem törvényszerű, hogy az évkezdet ne járjon hasonló hőfokú érzelmekkel, hisz a nyári „szanszét levés” után a gyerekek többsége mégis csak izgatott örömmel siet az iskolába: megint együtt a többiekkel, lesznek-e újak?), most nézzünk meg egy másik farsangot, ami talán kissé funkcionálisabbra sikeredett:

Az úttörőház vezetője olvashatta valahol a farsang kritikámat, megkért hát, tartsak már farsangkor valami bemutató foglalkozást. Megbeszéltem négy osztállyal - akik nézetem szerint az iskola hű keresztmetszetét adták - rendezünk egy-egy osztályfarsangot. Mindenki annak öltözik, aminek akar, amilyen szerepet szívesen játszana egy délutánon át. A kerettörténetet egy időgép tér-idő sűrítő mezejének kisülése szolgáltatta. Tudniillik amikor mindenki megérkezett, és elkezdett beöltözni jelmezébe, a terem sarkában már ott bütykölt villódzó, zúgó gépén egy fehér köpenyes fizikus. Aztán a gép elromlott, és a világ különböző helyszíneiről, különböző időpontokból, begyűjtött néhány személyt. A jelenlévőket. (Én persze - ismerve ki minek öltözik, néhány játékötletet elrejtettem, illetve egy király udvarmesterének szerepéből kézben tartottam az est folyását. A teljes spontaneitás ugyanis könnyen oda vezethetett volna, hogy egy gengszter csoport rögtön az elején lemészárol mindenkit. Ezt ugyan egy varázsló visszacsinálhatja, "engem nem fog a golyó felkiáltással," de mi van, ha a gengsztereket meg a varázslat nem fogja? Bőséges gyermekkori emlékeim vannak a szerepjátékok gyors elfajulásáról.) A táncokat tréfás játékok tarkították, mindenki nagyon jól érezte magát, a gyerekek színjátszói gyakorlatlansága ellenére. Egy nagy iskolai farsang keretjátékba illesztése persze jóval nagyobb feladat lenne, de nem reménytelen ez sem.

Ha ilyen nehéz ügy egy ünnep, nyilván előre el kell próbálni, lehetőleg többször is, nehogy fennakadás legyen. Az évközi ünnepekhez elég egy bevonulási próbát tartani[115], de a ballagást elejétől végig le kell pörgetni, nehogy közbejöjjön valami gikszer.

Egyik oldalról Rupert karol belém, kissé megilletődve, másik oldalról Andrea. Vele biztos nem lesz baj, bár most - a próbán - Rupert is eléggé megilletődötten battyog, csak az ajtókat nyitja néha Gyuri barátja elé. A ballagást azonban már unott képpel ténfergi végig.

- Mi az Rupert! Leplezed a meghatottságot!

- Hát most nem azért... de tényleg. Először még érdekes is volt... végigmenni az iskolán, látni a sorfalat álló gyerekeket. Volt benne valami... megható. De így! Másodszor! Ismételve!

Na, igen. A spontaneitás könnyen utat nyithat a valódi érzelmek, viselkedések előtt, és ki tudja mifélék lennének ezek? Mert hát mi történik a ballagás utolsó eseményén, a banketten? Amikor a nyolcadikosok magukra maradnak az osztályfőnökökkel, egy-két szaktanárral?

A ballagás végén rajtaütésszerűen eltűnnek a gyerekek, futnak haza átöltözni a bankettre. Hat óra felé már a java visszaszivárgott. Eszegetnek az asztaloknál, nyitogatják az üdítős üvegeket az ajtófélfákon. Fél óra alatt minden csupa ragacs és ételmaradék. Utóbbiból nem csak a terem aljára jut, kerül bőven az ablakok alá is, ahol haverok várnak beosonásra /villámhárító és nyitott emeleti ablak segédletével/, addig is a hulló süteményeket kapkodják. Néha üveg is esik, aztán röpül a bokorba. Üveg persze náluk is van, fentről kiszökdösnek némi alkoholért. A zene nehezen akar összejönni, amikor végre felhangzik, még korántsem a tánc kezdetét jelenti. Csak néhány fiú kezd lelkesen-zavartan "homizni". Néhány szám után megjelennek dacos-sértődött arccal az első párok, aztán csak beindul a disco, belemelegszik mindenki, fokozódik a hangulat és a szemét.

Egy ilyen spontán viselkedést valóban nem lehet kirakatba tenni. Ezek az ünnepélyek valóban, a szó negatív értelmében protokollárisak. Sajnos nem csak az ünnepélyek. A protokoll máshol is tetten érhető.

- Gyerekek, mit gondoltok, miért veteti ki rendőr az igazoltatott személy kezét a zsebéből?

- Mert tiszteletlen dolog.

- Mert tekintélyt akar teremteni magának.

- Szívózik.

- Játssza az eszét!

És a gyerekek, akik pedig épp az előző hét bemutató óráján megismerkedtek a rendőr nehéz, áldozatos munkájával, meghökkennek, amikor megtudják, hogy a szolgálati szabályzat a támadások elhárítására írja elő ezt az utasítást. Nem csak az lepi meg őket, hogy ez a rendőrnek nem saját ötlete, hanem az is, hogy ez a bizonyos szolgálati szabályzat nagyon sok más betartandó utasítást ad a rendőr számára. Hogy a rendőr, akit ők eddig teljesen autonóm módon intézkedő embernek hittek, egy ilyen szabályzatot követ. Pedig az előző órán versek is elhangzottak, cikkek, és általában minden olyan mintaszerű volt, csak épp azokkal a szituációkkal nem ismerkedtek meg, amikkel a leginkább találkozni szoktak. Az a bemutató órán meg már természetesen nem kerülhetett szóba, hogyan módosítja a rendőr a mindennapi munkája során ennek a szabályzatnak az előírásait, hogyan változik meg a viselkedése, ha kiderül, hogy az apró szabálytalanságot vétő magas beosztású úr, vagy "rossz segédmunkás." Nem ismerkedhettünk meg a rendőr-állampolgár kapcsolat alapszituációival, a részvevők viselkedését meghatározó jellegzetes taktikákkal.

A bemutató óra egyébként nagyon kedvelt protokolláris játéka az iskolának. Nem arról beszélek, amiket lelkes kollégák néha megtartanak, kiemelve kissé a szakterem egyik falát, kínosan ügyelve arra, hogy semmi ne térjen el a megszokottól, hanem arról, amit áldozatként vállalnak, valamivel kitöltendő a következő képzési napot.

Már két héttel előtte tudja mindenki: mi készül. A gyerekek külön feladatokat kapnak, órákon át könyvtáraznak, gyűjtenek, a kollégák apró szívességeket tesznek. Előző nap aztán megkezdődik az igazi sürgés-forgás. Egy helyre kerül a még használható írásvetítő, magnó, diavetítő. Az óra korszerűségét ugyanis a bevetésre került technikai eszközök száma minősíti. Asztalterítő, virág. A kezdés előtt fél órával megjelennek az "ünneplőruhás" gyerekek, becsukódik mögöttük a teremajtó. Gyorsan elpróbálják még egyszer az óra menetét. A kitűzött időpont után öt perccel aztán hírnök jő pihegve a tanáriba. Testület fel, a vigyázzba álló gyerekek közt hátra a székekhez. Jelentés, a csoportok előadják tudományukat, az óra jól pereg, az a néhány gyerek, aki esetleg megzavarhatná "elfelejtett" bejönni. Az időből ugyan jócskán kifutunk, de ez nem zavar senkit, az óra utáni megbeszélésen mindenki kifejezi örömét, hogy egy ilyen remek órát láthatott. Amiben ennyi munka volt.

Ha látogató csoport érkezik az iskolába, megint csak akad intézkedni való:

-          Kedves kollégák: látogatóink lesznek, a gyerekek szünetben ne kószáljanak össze-vissza, legyetek szívesek szép, zárt rendben vezetni őket a másik terembe. Maradjon már benn mindenki, ha nincs is órája, hogy megmutathassuk a termeket! És hát persze a látogatóknak apró kis ajándékok is járnak, megdöbbentő volt látnom, hogyan osztottak szét teljesen érdektelen látogató csoportunk tagjainak több mint tízezer forint értékű, húszegynéhány tanári munkaórát igénylő tűzzománc képeket, egy amúgy igencsak szegényesen felszerelt általános iskolában.

Eddigi példáink kétségkívül szegényítették lehetőségeinket, kényelmetlenebbé, unalmasabbá tették az iskolai életet, de azért nem érezzük őket gyermekeink lelkivilágát alapjaiban megrengető hibáknak. Az ép lelkű gyerek megtanulja elviselni a protokolláris helyzeteket, majd élvezi, ha végre megszabadult. Van azonban egyfajta protokollaritás, ami sajnos őket sem kíméli.

A gyerek elolvassa Ady elbocsátó szép üzenetét

Ahol a protokollaritás a legleleplezőbb volt, az az értekezlet, amikor a testület képes volt órákon át formálgatni saját protokolláris arcát, hogy a tényleges munkamegbeszélést fél órába sűrítse. Még a leendő kollégák is zavarták.

Ezt már nem magyarázhatjuk érzéketlenséggel. Ezt már a rejtőzés szándéka teszi.

A protokoll fejezet terjedelmét ugyan könnyedén növelhetném, a közben megfigyelt klasszikus esetekkel, a tartalmi mondanivalón nem változtatna. A protokolláris viselkedés leküzdése nem pedagógiai probléma. Bátorság, szakmai tudás, érdeklődés, emberi alkalmasság kérdése. Ami kevés pedagógiai magva marad, az ünnepnapi és köznapi viselkedések problémaköre, felettes én – én - mélytudat viszonya, később még előkerül.

6.A rejtőzések

Bizonyos nevelési eljárásokat csak suttogó hangon, igazgatói iroda felé integetve, lehet továbbadni a pályakezdőknek, holott tudják, a vezetők is alkalmazni kénytelenek ezeket, de most nem kollégaként, hanem felettes énként vannak jelen. Más eljárások még suttogva sem mondhatók ki, csak jelezhetőek.

- Próbálna csak velem így beszélni a gyerek!

- Miért, mit csinálnál?

- Nehogy ne tudd már![116]

A világ megkettőződött egy beismerhetőre és egy takargatnivalóra. Utóbbinak vannak bizonyos - szűkebb körökben - beismerhető részei, bizonyos dolgok aztán önmagunk előtt is beismerhetetlenek. Ez a rejtőzködés látszatra - a mindennapi tapasztalatok alapján - nem csak elkerülhetetlen, hanem gazdaságos is. Valójában azonban frusztrációs feszültségeivel szép lassan felőrli a személyiséget. Tizenöt éve tanító kolléganő kezében remeg a papír, amint csukladozó hangon olvassa fel előre megírt hozzászólását az esztétikai nevelésről szóló értekezleten. Amikor leül, megkönnyebbülten sóhajt, vagy gyerekes grimaszt vág. Amikor a szakfelügyelő az első órája után azzal biztatja - hátha a másik jobb lesz, elsírja magát. (Persze ennek csak részben a szöveg az oka. Már hamarabb megteremtette a megfelelő alapot az a tudat, hogy senki nem fog neki elégtételt szolgáltatni, hogy az ellenőrző kolléga, a hátsó padban maga is hozzájárult a bukáshoz. Gyerekek füzeteit kéregette el, és az igazgatóhelyettesnek azonnal kommentálta az eredményt, az óra menetét, meglehetős hangerővel. )[117]

A rejtőzés nem csak a pedagógust frusztrálja. A minta ragályos. A gyerekekben is kialakítja a rejtőzés szokását. /Vagy segít a családi minta iskolai adaptációjában./

Évzáró után gyakran előfordul, hogy valamelyik csendes, légynek sem ártó gyerek megvadul. Alig kapta meg a nyolcadikos bizonyítványt, máris elfelejt köszönni, vagy odaáll biciklivel az ablak alá, beordítozik, elhajt. Míg a másik, akivel pedig annyit kellett vesződni, a "tanárfaló fenegyerek", már az utca végéből integet, köszön. Ki érti ezt? Pedig a dolog egyszerű. A rejtőzésbe kényszerített csendes kis srác most fizet a sok szorongásért. A másiknak erre semmi oka. Próbáljuk csak meg néhány barátságos gesztussal oldani a sápadt kis rejtőzködő szorongásait, rögtön kezd előjönni az igazi arca. "Azaz ő is ugyanolyan eleven lesz mint a többi! Na, ezzel aztán jól ki vagyunk fizetve!" Valóban, néha úgy tűnik, hogy nem érdemes liberálisnak lenni, sajnos azonban minél tovább tart a rejtőzés, annál többet rombol, és esetleg annál drámaibb módon törnek ki később az elfojtott energiák. Mint például a főiskolai kollégiumban, Jutka esetében.

Vékony, törékeny szelíd, szomorkás szőke lány volt, hosszúkás, csontos arccal, a klasszikus „előnytelen külső”. Ő vezette a kollégium diáktanácsát. Néha, teafőzés közben beszélgettünk a világítóudvar ablakához támaszkodva, versekről, könyvekről, hangulatokról. Esztétikus pillanatok voltak, egy kedves, szelíd lánnyal, szelíd gondolatokkal.

Szilveszter este azonban kissé többet ivott a kelleténél:

- Te, gyere már, Jutka teljesen bepörgött, beszélj vele! Ide nézz, miket csinál! Barátom arca véresre volt karmolva, másoknak karja, háta jelezte, hogy ő sem tudta jobb belátásra téríteni Jutkát.

- Táncolsz vele, és egyszer csak beléd mar! Tisztára bedilizett.

Annyira azért mégsem pörgött be Judit, hogy ne lássa: nem épp alkalmas az időpont, hogy megint beszélgessünk egyet, mert ő is jött ám Gábor mögött, de ugye - szilveszter éjszaka lévén, én sem egyedül feküdtem a kollégiumi ágyban. Másnap - amikor sötét szemüveg mögé rejtőzve osont ki a kollégiumból albérletet keresni - már odamehettem volna:

-          Jutka! A baj ott kezdődött, amikor egy szigorú elvárásokkal nevelő család megfeledkezett róla, hogy elvárásaihoz olyan élményeket társítson, amelyek derűt, kívánatos örömöket, életet is nyújthattak volna. Nem sportoltál, nem beszélgettetek, nem jártad a természetet, vagy ha voltak is ilyenek, félénk elkülönültségben estek meg, távol a durva tömegtől. A fiúkat a szőke királyfira való vágyakozás helyettesítette, illetve hát a vágyfantáziák, amik itt este ugye meg is jelentek. Szerepekbe kényszerültél, amik idegenek voltak tőled. Természetes ösztöneid beletorzultak ebbe a rejtőzésbe. Vagy valami egész más történt? Nincs itt semmiféle beteg családi háttér, de egyszer - egy intim pillanatban játszottál valamit, ami nagyon mélyen beléd rögződött?  Volt, ahogy volt, én nem tudok új közegeket teremteni számodra, csak azt a tanácsot adhatom, hogy vedd le a szemüveged, mondd ki nyugodtan: ilyen vagyok, ezek a vágyaim, és csak azon múlik, hogy remegő neurotikus leszek-e, vagy értékteremtő ember, hogy meg tudom-e lovagolni feszültségeimet. ("... aki a ránehezedő pszichés terhekkel el tud bánni, még azokat is szolgálatba tudja kényszeríteni önépítése érdekében." - írja majd később Kiss Anna egy másik nehéz helyzetben lévő kislánynak). Ne gondolj magadra, mint szörnyetegre, fordulj a világ felé, találd meg a társad, akivel megszelídítheted erotikus fantáziáidat, másképp esetleg te leszel az a tanár néni, aki - elhúzódva egy üres teremben - derűsen nézi a büntetésre ítélt kis ember száz guggolását, aki persze, megérezve a dolog rejtett tartalmát, később is kiügyeskedik valami hasonló büntetést.

Azóta, Buda Béla húsz órás tanfolyamát végigülve már mást mondanék Jutkának, de a lényege nem változna.

 

Az iskolai kis rejtőzködők persze nem csak a tanárok elől rejtőznek. Általában kevés a "társasági értékük", a gyerek csoport nem szíveli, ha középpontba igyekeznek. Főleg akkor nem, ha a személyiségközi kapcsolatokat nagyon erős hierarchia hatja át, és ha a gyerek-felnőtt távolság is túl nagy, akkor ezek a kitörési kísérletek gyakran sodorják a bűnbak szerepébe a kis Jutkákat.

Ezt a rejtőzés dolgot akkor azért írhattam volna pontosabban is.  De hát annyira alapélmény volt. "Versben bujdosó haramia vagy .. a szemed is tünedező, levelek rése, ahogy szűkül, tágul..."[118] Külön könyvet követelt volna magának. A mai bujdosások, annyiban mások, hogy már nem egy mindenható központi ideológia, hanem többféle, partikulárisan érvényes ideológiák, pedagógiai felfogások elől rejtegetnek. 


7.A bűnbak

A következő fejezetben majd találkozunk a látszólagos bűnbakkal, aki úgy lesz az óra állandó hátráltatója, hogy voltaképp az osztály, illetve a tanár megbízásából cselekszik. Ő nyugodtan őrizheti centrum szerepét. Zoli esete egészen más volt, sokkal súlyosabb. A 7. osztályt év közben vettem át a szülési szabadságra távozó kolléganőtől. Tavaly voltak egymással bizonyos problémáink, az osztály némileg alacsonyabb munkaintenzitást tartott volna szerencsésnek, aztán az alkufolyamat, ahogyan ez lenni szokott, közelebb hozta egymáshoz a szaktanárt és az osztályt, eléggé meghitt viszonyt eredményezett, szívesen vállaltam őket. Kedves, jó képességű gyerekek. Kellemes, gondtalan osztályfőnökösködésre számítottam, nagyon meglepett, amikor Zoli édesanyja az első héten közölte, hogy másik iskolába szeretné vinni a gyereket, mivel itt mindenki bántja, képtelen beilleszkedni. Fél éve érkezett hozzánk, hasonló előzmények után, a vékony alacsony, szemüveges, épp csak hogy átbukdácsoló Zolika. Természetes, hogy igyekeztem lebeszélni a szülőt, megszakítani a menekülésláncot.

- Tessék csak megnyugodni, megbeszéljük ezt a dolgot a gyerekekkel, nem lesz itt semmi probléma!

Családlátogatás, beszélgetés Zolival, a gyerekekkel, feltárul kissé a helyzet. Zoli szinte szimbiotikusan kötődik édesanyjához, ami kissé stabilizálja is a család egyébként nem túl szilárd szerkezetét. Újabban azonban leválási kísérletei vannak, próbál önállósulni, amit visszavernek. Az iskolában megpróbál eljátszani néhány ilyen leválási próbajátszmát. Bosszantja a centrumgyerekeket, lopkod tőlük, kaputelefonon, levélben fenyegető üzeneteket küld. Amiket persze a többiek meglehetősen értetlenül, bosszankodva fogadnak. /A nevelők nemkülönben./ Zolinak van egy jó tulajdonsága, elég színesen tudja mesélni video élményeit, kis filmfelvevőjével maga is rendezett pár rövid jelenetet. Amikor szünetben levetítette, mindenki végignézte, volt aki biztatta, volt aki nevetett rajta.

A következő osztályfőnöki órára bevittem Mándy Iván Csutak és Gyáva Dezső-jét.[119] Felütöttem a 186. oldalon, a hinta jelenetnél.

"Írtam neked - Csutak megfogta a felöltő egyik gombját. - több levelet is írtam..."

Sajnos nem másolhatom ide az egész jelenetet, pedig ez is a néhány alapkönyv közé tartozik, amit minden nevelőnek el kellene olvasnia.

A gyerekek láthatóan elgondolkodtak a felolvasáson, még nem értették igazán miért volt, mi lesz ebből?

- Kezdjük az elején. Ott áll Csutak a hinta előtt, szemben vele Dezső, aki leveleket irkált a barátainak, kitiltotta őket az uszodákból, mozikból, vagy megtiltotta nekik, hogy rajzoljanak. Még nem szólalt meg, de valamit biztosan tudunk. Valamit biztos fog tenni!

- Nem fog verekedni. Ezzel semmit nem oldana meg.

- Legfeljebb törlesztene.

- De aztán megint Dezső jönne, és így tovább. Nem fogja Dezső eszközeit használni.

- Megpróbálja majd kiszedni belőle, miért csinálja?

- Igen, ez kiderül a későbbiekben. Valóban arra kíváncsi, miért csinálja mindezt Dezső. Mi derül ki?

- Dezsőnek rossz hangja volt és a Bruck kiültette az ajtó elé.

- Most aztán törleszt azoknak, akik valamit tudnak csinálni. Ha ő nem volt menő, más se legyen!

- Bruck miért ülteti ki Dezsőt?

- Mert vadállat!

- Mi a nyeresége Brucknak ezen?

- ....?

- Mit tanít Bruck?

- Matematikát!

- Lehet persze, hogy tud egy kicsit énekelni, az is lehet, hogy nem, de az biztos, hogy nem bízik annyira az énektudásában, amikor átveszi a beteg énektanárnőtől a tárgyat, mint a matematikatudásában.

- Ja, igen! Persze! Mondja is, hogy Dezsőtől nem tud tanítani. Rákeni a dolgot!

- Igen. Együtt csúfolják Dezsőt, egy oldalra kerül az osztállyal, így már minden könnyebb. Könnyebb elnézni egymás hibáit. De van még egy kérdés. Miért pont Dezsőt szúrja ki, hisz nem valószínű, hogy egyedül ő nem énekel tisztán? Próbáljuk meg magunk elé képzelni Dezsőt!

- Rossz tanuló, buta, verekedős.

- Á, akkor nem mernék piszkálni a többiek! Inkább kicsi, vézna, sunyi.

- Mint Zolika!

Célnál voltunk. No nem Zolikánál - Dezső vegytiszta esetével szemben nála voltak sajátos színező elemek - hanem egy jellegzetes bűnbakképződési folyamatnál. Beszélgettünk róla, aztán megnéztük a Zolika ügyet, vannak-e ilyen vonatkozásai? Milyen sérelmek érték az osztály részéről, amikor próbált a központba furakodni, hogyan próbált meg ezekért törleszteni. Hogyan keveredhet ki ebből a helyzetből?

Csutak erre is kínál megoldást az újabb potenciális Gyáva Dezsőnek, a magányos Zsiráfos fiúnak. A halálos rúgású zsiráf barátsága lesz, ami elfogadtatja őt az állatkerti személyzettel. Igaz - ehhez nagyon sok kitartás kell - mint minden különös tudás megszerzéséhez. Csutak még azt is kiköti, hogy ne a személyzet felé lesve tegye ezt, a Zsiráf legyen a fontos. Tibikének is el kell indulnia a maga Zsiráfja felé, amit helyette senki nem szelídíthet meg. Több órán át folyt a beszélgetés, rengeteg lehetőség rejlett a néhány oldalban. Kimondott és kimondatlan szerepelvárások a gyermekcsoportban. Út a gyermekszerepből a felnőtt szerepbe. /Ezt szintén irodalmi műből indítottuk.[120] Szóba került egy konkrét eset, amikor az osztály bizonytalanságát épp jókor oldotta Zolika egyik akciója. Az eredmény: a lopkodások, kilógások megszűntek, az osztályt már nem bosszantotta Zolika. Szerepeket vállaltak filmjeiben, rendeződött a helyzet. Mielőtt azonban bárki is arra gondolna, hogy Zolikát megmentettük, fel kell hívjam a figyelmét, hogy itt nem ő lett megmentve, hanem az osztály. A bűnbakképződés csak az egyik veszély volt, ami Zolit fenyegette. Ez elhárult, az osztály közösségi reflexei nem torzultak. Ez jutalom volt mindenkinek. De a családi helyzet épp csak engedett valamit, és Zoli változatlanul gyenge tanuló maradt. A filmezés csak ideiglenesen stabilizálta. Érezte is ő ezt, nem jött el a ballagásra. /Mindenki őszinte megdöbbenésére, hisz ekkor már rég nem volt "Zoli ügy."

Jutka, Zoli, és néhány szerencsésebb eset óta, érthetően jobban figyelek a kis sápadt, szorongásos gyerekekre.

Van azonban olyan eset, amikor látszólag minden megoldódott, mindenki boldogul, megtalálja a számítását. Dezső elvállalja a bohóc szerepét, ezzel visszatalál az osztályhoz, lassan a Bruck is jelzi, hogy voltaképp kedveli ő Dezsőt. Játszma alakul.

 


8.A játszmák

"Játszanak. Megjátsszák azt, hogy nem játszanak. Ha jelét adom, hogy tudom, hogy játszanak, megszegem a játékszabályokat és büntetést kapok, el kell játszanom velük a játékukat, hogy nem tudom, hogy tudom, hogy játszunk".[121]

 

Úttörőtáborban a gyerekek ellopják a szomszéd tábor zászlaját, kis üzenetet hagyva a helyén, egy számháború során visszaszerezhető. Izgatott kis csapat rohan a cédulával a táborvezetőhöz, most mi lesz?

Diósjenőn táborozunk. Második nap, ahogyan előre elterveztem, megkeresem a helyi csapatvezetőt. Épp egy létra tetején találom, a szobáját festi.

- Nem tudnál esetleg néhány gyereknek szólni: ugyan lopnák el már a zászlónkat valamelyik éjjel, mit követhetne másnap egy kis parlamentírozás, számháború, sportverseny, majd tábortűz.

Kollégám behívta fiát, aki egy óra múlva már fel is keresett néhány barátjával a táborban. A gyerekek ragaszkodtak az éjféli időponthoz, én meg a genfi egyezményekben biztosított elbánást ígértem az esetleges foglyok számára.

- Azért ha megszorultok, ugorjatok inkább fejest a sűrűbe, mert ha a gyerekek nem jönnek rögtön tisztába a helyzettel, ki tudja mi lesz.

- Tessék nekik megemlíteni, hogy ott már tavaly is ellopták a zászlót.

- Jó, majd kiszivárogtatom. De azért a támadók mondják meg otthon: lehet, hogy nálunk alszanak.

 Úgy is lett, a zászlót ellopták, aztán megmutatták magukat az őröknek, nagy hajkurászás kezdődött, néhány támadó a fogdává kinevezett raktársátorban éjszakázott.

Másnap pedig marsallok, centuriók, lovagok, ellentengernagyok, táborszernagyok és perzekutorok hada kélt, osztagok szerveződtek, elmélyült tárgyalások folytak a számháború szabályairól, majd a gyors csata. A visszatérő csapatok császárrá koronázták a táborvezetőt,

megszületett a győzelmet kihirdető hadparancs, a hős közlegényt vállon veregették, a tiszteket előléptették és dicsőítették. A gyerekek egészen lazán közlekedtek a komoly játék és a paródia között.

Valami ilyesmi lebeghet a kis emberek előtt is, ahogy a levelet szorongatják. A táborvezető azonban érettebben reagál:

- Nézzétek gyerekek, a zászló egy szent dolog. Azzal nem lehet játszani. Azt nem lehet csak úgy ellopni. Nem tudom mit képzelnek ezek a szomszédok. Most azonnal bemegyek a rendőrségre. Majd ők visszaszerzik a zászlót, és elmagyarázzák hogy nem lehet ilyen kis gyerekeket este ijesztgetni. Megcsináltuk mi már sokkal kulturáltabban a bátorságpróbánkat. /Vacsora után fedőket összeverve szaladgáltak a faházak között./

Aztán az ágy alól előhúz egy másik szent zászlót, leporolta, felköti az eltűnt helyére.

Fiatal kollégáim - ahogy utóbb elmesélték - meglepődve hallgatták a zászló szentségének elméletét, és már azon törték a fejüket - hogyan mutassák ki, mi van a szentség emlegetése mögött, amikor a kolléganő megtette nekik ezt a szívességet:

- Romantikázni akartatok édeseim? - bukott ki belőle az önleplező mondat. Kollégáim hallgatása túl magabiztossá tette.

- Persze, hogy azt akartunk. És ezért még dolgozni is hajlandóak vagyunk, ellentétben veled! - hagyták faképnél.

Nem voltak kényszerhelyzetben, könnyen kivághatták magukat a készülődő játszmából, nem úgy, mint a következő példánk gyereke. "Tételezzük fel, hogy az anya így szól gyermekéhez:

- Mára elég, menj aludni, fáradt vagy, szeretném, ha elaludnál! A valóságban és a másik nyelvével azonban azt mondja: Menj már végre az ágyba! Rögtön kezdődik a krimi, amit meg akarok nézni, hagyd már végre, hogy megnézhessem!

Ha a gyerek meg tudná fejteni a kétféle üzenetet, akkor el kellene fogadnia, hogy az anyja nem szereti, másrészt be is csapja. Ennek belátása, mely súlyos büntetéssel egyenlő, nem erősíti a gyerek pszichikumát.

a hajlik, hogy elfogadja anyja elképzelését, mely szerint ő fáradt, mint hogy felismerje a becsapási manővert. Ez azt jelenti, hogy be kell csapnia önmagát, hogy támogathassa anyját a becsapási manőverben.[122]

Így a gyerek elszenved ugyan némi kényelmetlenséget, de nyer egy fennmaradó kapcsolatot, és megtanulja becsapni magát. Gyakran egyenesen belehajtják a szülők ugratásai a rosszgyerek szerepébe, amin az a nyeresége a szülőknek, hogy így a családi feszültségeknek világosan látható oka támad.

Ilyen esetet az iskolában is láthatunk:

Kovács! Ne viccelődj itt nekem óra közben, mert beírok az ellenőrződbe. Hogy képzeled, hogy állandóan zavarhatod az órát. Most megint elment miattad az idő! Hogy nekem mindig veled kell kínlódnom! Megint nem tudtuk végigvenni az anyagot! Az utolsó részt tanuljátok meg otthon.

Metakommunikatíve pedig:

- Belevaló gyerek vagy te Kovács, igazi kis vagány, amikor kislány voltam az ilyen fiúkat kedveltem. Voltaképp most is jól jönnek az apró rendbontásaid, amik mögött azért van tisztelet, mindig tudod

meddig lehet elmenni. Én is untam már ezt a száraz, kérdés-felelet játékot jó ürügyet kínáltál valami érdekesebbre.

Kovács a szünetben kifakad:

- Pikkel rám, kiszúr velem, én nem tudom miért pont velem van felakadva!

Az arca azonban neki is mást mond:

- Na, milyen menő vagyok, hogy így ki merek kezdeni vele? Ha már nagyon unom a banánt, mindig ki tudok provokálni egy kis huzavonát, és egész jól elszórakozunk. Voltaképpen őt szeretem legjobban a tanárok közül.

/Ehhez a játszmához persze nem kell szükségszerűen egy állandó gyerek./

A játszmákban mindig van valami rejtett tartalom, ami kimondhatatlan. Nézzük ezt meg egy értekezlet példáján. Mi az, ami mellett mindig elsiklanak a vitatkozó felek?

A testnevelő tanár ismerteti a honvédelmi nap programját. Fiatal, még aktív sportoló, az élsportolóknak kijáró órakedvezménnyel.

- A rajok nyolc és tizenkettő között érkeznek az iskolába, tízpercenként, pontosan megadott időben.

A késés büntetőpontot jelent. Kénytelenek vagyunk így szervezni, mert tíz percnél sűrűbben nem indíthatjuk őket a terepre. A pálya nyolc kilométer, sok érdekes akadállyal. Lövészet, kötélhídon gurulnak, ár a folyó felett, egy szál csigán lógva, vissza pallóhídon jönnek, nyomkeresés, tűzharc kislabdával, stb. A kollégák dolga a szellemi akadályok felügyelete, autó visz ki mindenkit a helyszínre, délben váltás. Pontos, mindenre kiterjedő tervet ismertet. Egy fiatal kolléganő nem bírja kivárni a végét;

- Ugye én is végigmehetek a rajommal az akadályokon? Persze felelősebb hozzászólás is esik a végén:

-          Állj, állj! Nem jó az egész. A gyerekeknek be kell jönni nyolcra, mert ünnepélyes csapatgyűlésen kell elfogadnunk az éves munkatervet!

- Fogadjátok el előző nap!

- Az nem lehet! Hová lenne a dolog komolysága! (A szentség motívum.)

- Egyébként is, minek tízpercenként indulni? Hagyjunk ki inkább néhány akadályt, rövidítsük le a pályát.

(Ezt egészen addig lehet folytatni, míg a rajok osztályról osztályra járnak, és az izgalmakat a borítékokban rejlő kérdések jelentik, ahogyan az már nem egy helyen megtörtént!)

Kanyarog a vita, ami nem kerül kimondásra az a következő:

- Én úgy gondolom, hogy ha a gyereknek tényleg élményt akarunk szerezni, nem lehetünk kényelmesek. Meg kell dolgozzunk érte, így aztán nyugodt lelkiismerettel tehetjük rendbe a néhány - ennek ellenére kilógó srác ügyét. Igaz, hogy ez most az én akcióm, ehhez kérek támogatást, de az ügy közös, és ha ti csináltok valami komolyat, én is szívesen segítek.

A pályát nem rövidítem le, mert én - gyerekként - ennyit igényelnék.

- Kedves kolléga! Lehet, hogy te élvezed még a munkát, de mi már nem. Mi el szeretnénk üldögélni egy-két órát a tanáriban, míg ti kinn dolgoztok, néha kinéznénk felügyelni a gyerekre, vagy - na jó, egy-két órára még ahhoz a szellemi akadályhoz is odaülünk, de nem egy fél napra. Mi ma takarítani szeretnénk, vagy fodrászhoz menni.

A résztvevők ezt a második beszélgetést metakommunikatív jelekkel folytatják, hisz értékrendbeli különbségeket kellene megbeszélni, gondolkodás és életmód vita, alku tárgyává tenni, ezeket pedig az egyik vitapartner érdekből, a másik tapintatból illetve a szokásokhoz alkalmazkodva nem teheti.

A játszmák legnagyobb veszélye abban rejlik, hogy mintát adnak a destruktív lelki folyamatoknak. Tegyük fel, hogy hazafelé menet láttam, ahogyan egy bikát vezettek az úton. Én épp most maradtam alul egy kis fejelőmeccsen, meg amúgy is rossz napom van, az iskolában is volt egy kis probléma. Hazaérek, de sehogy nem találom a helyem. Előveszem a már háromszor kiolvasott indiános könyvet, olvasni kezdem, aztán az egyik rajznál megállok. Bölényvadászat. Másolgatni kezdem. Egész jól sikerül. Fogom a rajzmappát, kiülök az árokpartra, megrajzolom a legelésző tehenet. Mögé rajzolom a hátteret. Ki kéne metszeni linóba. De akkor, hogy oldom meg a talajt? Megnézegetem az albumokat. Vázlatozok. Kínos feszültségeim, amelyet megéltem a nap során, a bikához kötődtek. Amikor ez a fogalom újra felbukkant az olvasmányban, ismét megelevenedtek, majd szép lassan beépülnek a rajzomba. "Az elhárításban tartalmuktól megfosztott feszültségek értelmet nyertek egy képzetcsoport révén, melynek hőfokot adtak, s így érdekessé tették."[123]

Durván fogalmazva: az, hogy a nap során nem épp felnőttesen viselkedtem, nem voltak túlzott sikereim, a bikát vezető ember, majd a bölényt legyőző indián képéhez kapcsolódott. A másolgatással mintegy eljátszottam a felnőtt, a bikát legyőző férfi szerepét, a maradék feszültségek már nem tartottak a témánál, a linómetszés mesterkedését motiválva elfordítottak tőle, és a kínos feszültségérzéstől.

Persze van ennek más útja is. Letenni a könyvet, és elmerülni egy képzelgésben az üldöző bikával. Vagy egy hősi ábrándozásba. Vagy valamilyen más, önbecsapó játékba. Ezek egymásba folynak, variálódnak, csak épp a feszültségek feldolgozása nem történik meg. Kialakul a játszmázó ember. "Jacket bántja a gondolat, hogy Jill azt gondolja, hogy Jack bántja őt, ha megbántódik a gondolattól, hogy Jill azt gondolja róla, hogy bántja őt, ha bűntudatot kelt benne, hogy bántja Jacket, ha azt gondolja, hogy Jack bántja őt, ha megbántódik a gondolattól, hogy Jill azt gondolja, hogy Jack bántja őt azzal, hogy.../Da capo sine fine/[124]

Az ellenszer tehát világos, a cselekvés, Csutak valamelyik receptje.

 

Ha a gyereket nem tudtuk rávenni, hogy protokollárisan viszonyuljon egy helyzethez, rejtőzködésre sem hajlandó, és játszmába sem lehet vinni - vagy - legyünk engedékenyebbek magunkkal - épp az a baj, hogy túlságosan is érdekes számára a kínált munka, túlizgulja a dolgot, van még egy lehetőség, hogy normális együttműködésre bírjuk.

Játszóházat tartunk a szakkörrel egy művelődési ház megnyitója alkalmából a helybeli gyerekeknek. Tíz csoportban fogunk dolgozni, képeket készíteni. Nem újfajta technikákat szeretnénk tanítani, hanem újfajta gondolkodást. A foglalkozás egyben bemutató is, helybeli pedagógusok kíváncsiak az „új pedagógiai világra”. Közös játékkal kezdünk.

- Gyerekek, hogy kissé összeszokjunk, egy társasjátékot fogunk játszani, amely megkönnyíti a későbbi munkát is. A játék során - főleg a bevezető részben, szokatlan, fura, zavarba ejtő feladatokat kaptok. Az ember zavarában ugye nevet vagy durváskodik. Itt egyiket sem szabad csinálnod, másképp nem tudod elnyerni társad bizalmát, nem tudjátok megoldani a feladatot. Aki rosszul játszik, kiállítom, kihagy egy feladatot, megfigyeli a többieket, hogyan csinálják. (A játékok leírását később megtalálhatjuk, a lényegük: egyetlen kommunikációs csatornára szűkítik le a közléseket, ezeken történik kapcsolatfelvétel.)

Feleségem bosszankodik:

- Miért nem engeded, hogy nevetgéljenek kicsit, olyan nagy bűn lenne? Szerintem ez szükségtelen erőszak.

- Valóban erőszak. Megállok középen, körbe állítom őket, nem bújhatnak el egymás háta mögé.

 A minisztérium továbbképző intézete egyszer három napos továbbképzést szervezett, szakfelügyelők, rajztanárok részére. Deme Tamás szép körbe rakott székekkel várta a résztvevőket, demokratikus kapcsolatok lehetőségét kínálva. Az előadók is próbáltak hasonlóképp közelíteni a hallgatókhoz a harmadik nap végére azonban fokozatosan visszarendeződtek a székek, a kollégák bebújtak egymás háta mögé. Kialakult az elöl a kis stréberek, mögöttük a bátor jófejek társas szerkezet. (Hát a belgák hova üljenek?)

Jónéhányuknak már ez is kellemetlen. Jobb szeretné, ha először csak hátulról figyelhetné, mit csinálnak a többiek, fokozatosan óvakodna be a körbe, vagy, elszégyellve előbbi gyávaságát, dacosan kitartana a megfigyelő pozícióban, esetleg egy „savanyú a szőlő” viselkedést produkálna. Ezek a gyerekek - ha nyolcadikban azt kérem tőlük, hogy szemükkel üzenjenek egymásnak biztatást, vagy elutasítást, vagy üljenek egy percig csendben, lehunyt szemmel, egészen érthetetlennek tűnő reakciókat produkálnak zavarukban. Tőlük még soha senki nem kérte, hogy nézzenek egymásra. Nap mint nap használják kommunikációs csatornáikat, csak épp nem ismerik őket, nem tudják, hogyan működik a figyelem, nem tudják leválasztani róla a kísérő érzelmeket, és persze nincsenek eszközeik sem, hogy megfigyelhessék ezeket.

Másképp is indíthatnám a játékot, de ez a kezdeti kis erőszak olyan különbségekhez vezet a végén, mint ami egy bakancsos sörös inasmecs és egy nb-s találkozó között észlelhető. Ha ezeket a játékokat sorozatban alkalmazzuk, akkor persze a résztvevők - természetüknek megfelelően, eltérítik majd kissé valamelyik irányba, de kiindulni tiszta alapokról kell. Ezt a kezdeti erőszakot nem lehet elkerülni.




9.Az erőszak

„Ha csak kalapácsod van, előbb-utóbb mindent szögnek fogsz nézni!”

 

Az órára, foglalkozásra érkező gyerek aktivitását a dolog élvezeti értéke, játék és sikerszerző öröme mellett a foglalkoztatóhoz fűződő pozitív érzelmei, várakozásai biztosíthatják. Komoly motiváló erő az együttes élmény, sokan vagyunk, mindenki tevékenykedik, ahhoz, hogy elfogadjanak, nekem is részt kell vennem ebben a tevékenységben. Esetleg a tevékenységhez valamiféle céltudata kapcsolódik, például meg akar tanulni angolul, mert énekes szeretne lenni. Gyereke válogatja, kinek mi a meghatározó motiváció. A kulturálisan hátrányos helyzetű gyerekek általában mérsékeltebb céltudattal rendelkeznek, az érzelemszegény környezetben nevelkedettek számára kisebb jelentőségű az együttes élmény, vagy a foglalkoztató személye, a labilis, szorongásos gyerek jobban igényli a nevelő testközelét, kevésbé a csoportét.[125] Minél erőtlenebbek ezek a motivációk, minél unalmasabb például a feladat, annál inkább előtérbe kerül a motiváció radikálisabb formája: a kényszer.

 

- Fiúk! Bevezetőül nincs sok mondanivalóm: Egyet mondhatok csak: én pontosan olyan leszek hozzátok, mint ti hozzám.

- Jók leszünk! - ígérte Avas Elemér bizalmasan.

- Valamit azonban előrebocsátok, és világosan tudnotok kell, hogy amíg itt benn vagyok, csak én beszélhetek, és aki a tárgyra vonatkozóan valamit kérdez, vagy akit én kérdezek. Most felolvasom a névsort, mert meg akarlak ismerni benneteket.

- Acél!

- Kihevered az operációt?

- Igen, kérem...

- És Janda járt hozzád? - Mindennap - mondta Acél bizonyos letörtséggel.

- Abriktolta! - kiáltott közbe Sós.

A tanárnő szeme megállt a közbekiáltón.

- Hogy hívják magát fiam?

- Sós Károly.

- Leülhet.

Ezek után már nem szólt közbe senki, mert valami hűvös dermedés szállt a levegőben. ..........

A fiúk letörve, szárnyaszegetten, de tisztelettel, egyenként vonultak el meghajolva a katedra előtt.[126]

 

 

Határozott didakta

Ha a tanár biztos benne, hogy a világról vallott ismeretek egyetlen tiszta forrása a tananyag, és ez csak az ő előadásában juthat el a tanulókhoz, így a leggazdaságosabb, ez kell ahhoz, hogy a gyerek igazán munka és életképessé váljék, vagy ha úgy gondolja, hogy a gyerekek minden más szituációban átvinnék az órát idétlen röhögcsélésbe, akkor valóban ez a legjobb módszer.

A nyugodt, megfontolt patriarchális erőszak, amely pontosan kiméri a gyerek helyét a kapcsolatban, amíg ott tartózkodik melegen elfogadja, amint kilép onnét, hidegen elutasítja. Az alapállás megfordítása már némi demokráciát sejtet, amikor kijelölöm a viselkedéseknek azt a körét, amit a gyerek nem érinthet. A két módszer gyakorlatilag összemosódik. Fekete István tanárnője - nevezzük mondjuk határozott didaktának (továbbiakban: Hd.) - úgy megy be az osztályba, hogy elvárja magának, tárgyának a feltétlen tiszteletet, a gyerekek céltudatát. Ő megteszi az órán a dolgát, tegye meg a szülő is, szállítson formálható nyersanyagot. Ha a Hd. egy pillanatra lazít, a gyerekek valóban kitörnek, nem szeretik a dermesztő, hűvös csendet, ilyenkor aztán jöhetnek a keményebb fegyelmező eljárások.  Ők a tantestületek kemény emberei, nem túl népszerűek sem a gyerekek, sem a kollégák körében. Persze azért van néhány párthívük. Ha a Hd. például egy matematika tagozatos elit gimnázium tanára, nem csak tisztelheti, de szeretheti is őt a matematikus osztályelső, aki, tenyeres-talpas sportemberként nem akad fenn holmi dermesztő megjegyzésen, noha amúgy meglehetősen alternatív elme. Elfogadja a Hd. játékszabályait. Élvezi, ahogyan a határozott tanári követelések tiszta terepet nyitnak kedvenc játéka, a matematikai gondolkodás számára. Később őket emlegetik a legnagyobb tisztelettel.

"Hej, az a kutya Kovács, kemény ember volt, de úgy megtanította velünk a matematikát, hogy azóta is abból élek!" És feledve egykori ellenérzéseit, hogy mennyire nem szerette a dermesztő csendet, gyerekét szintén egy Kovács tanár úr mellett látná a legjobb helyen. Óráin csend van, nyugalom. Szorongás is van, kivéve a néhány legjobb gyereket. De legyen beteg a Hd., és helyettesítse az órát egy fiatal kolléga.

- Na, milyen volt R. nénivel? - kérdi az ember, és várja a lelkendezést.

- Á, tök rossz. Mindenki ordibált, hülyéskedett. Lajos bácsinál rend van.

A Hd. nagyon fontosnak tartja tantárgya műveltséganyagát, jóval fontosabbnak, mint az életben szerzett egyéb jártasságait. Úgy érzi, rá ez a rész jutott. A lelkizésre ott a magyartanár. A magára maradt gyerek fejezetben majd mélyebben is foglalkozunk vele, most csak azt jelezném, hogy a határozott didakták módszertani kultúrája többnyire avíttas, előadnak, vagy kérdve kifejtenek, de azért vannak személyre szabott feladatokat adó, csoportmunkában  dolgoztató Hd.-k is. Sikereik előfeltétele a mély szakmai tudás, enélkül

 Összességében mégis ők azok, akikről Gerda ezt írja majd a naplójába:

"A tanárok! A tanárok érzéketlen, nagyeszű fatuskók. Csak az a baj, hogy ott, a mellkamrában, ahova tegnap nekem fájás adatott..... szóval oda nekik semmi sem adatott. /Helyette ész, ész, ész, ész./ Van egy rakat eszük, és ezen kívül? Lehányhatják magukat! Mivel ők a mögött egy nagy nullák. Csak a nagy semmi. Egyszerűen nem értem, hogy kerülhet valaki kapcsolatba a tanítványokkal, hogy azt ne mondja nekik: érezlek. Érezlek. Hogy kerülhet úgy kapcsolatba velük, hogy nem is ismeri őket. Persze ő azt hiszi, kibaszott nagy kapcsolat van köztünk. És csak rajzolgatja a síkidomokat, azokat az érzéketlen síkidomokat a táblára, és közben elvesztette magát. Már nincs is szüksége magára. Mert megtanult saját maga nélkül élni. Azt a hiányt már észre sem veszi, hogy nincs olyan hogy "én" , hogy "lélek" , hogy "érzés" , mert azt a részt is kitölti az ész. A fölösleges ész. Hát persze, hogy nem fölösleges, de nem ér annyit, mint az, hogy "érzés" .[127]

Mondhatjuk persze, hogy Gerda túlérzékeny, nem a tanárban van a hiba, hanem benne, neki kellene valami speciális bánásmód. 

Szelíd didakta

Van olyan didakta is, aki szintén nem tudja elképzelni az életet szaktárgya alapos ismerete nélkül, de látja, hogy a szülői ház milyen sok fehér folttal engedi az iskolába a gyereket, hogy a tananyag elsajátítása mellett a gyereknek az életet is meg kell ismernie, ha alkalmazni akarja azt. Megpróbálja hát személyiségközelbe vonni őket. Sokat van köztük, spontánabb hangvétel, oldottabb légkör jellemzi az óráit is, nem akarja elijeszteni magától tanítványait. Mintegy kézrátétellel szeretné gyógyítani a közösség bajait. Itt vagyok, én így gondolom,

amikor én gyerek voltam, így viselkedtem[128]. Az órái persze - mint mondtam fontosak, ezért nem hagyja ellazítani azokat, nem lehet osztályproblémák ürügyén átbeszélgetni az időt, nem fogadja el a felkínált játszmát. Az anyagot ő is frontálisan közvetíti, és ő is kívülről hozott értékrenddel megy a gyerekek közé, nem tud finomabb eszközöket a kézrátétnél. Nevezzük őt mondjuk szelíd didaktának. Hogy mennyire sikeres, az jórészt a "gyerekanyag" függvénye. Minél kevésbé, annál könnyebben alakul ellentábor az osztályon belül, nevelőnk felveszi ellenük a harcot, innen már sokféle taktika lehetséges. Vagy visszahátrál a határozott didakta szerepébe, vagy előre menekül, és a didaktikai siker érdekében felvértezi magát az alkalmazott szociálpszichológia eszközeivel. Megtanulja kezelni a csoporthelyzetet. Nevelő didaktává válik.

Nagybetűs nevelő

A nagybetűs NEVELŐ épp fordítva gondolja. Ha sikerül ép lelkű emberré formálnia tanítványát, kizárt dolog, hogy ne szeresse meg a kultúrának azt a tartományát, amiben ő olyan otthonosan mozog. Ő először valóban érinteni, érzékelni akar, a tanulás csak ezután jöhet. Láttam olyan nagybetűs nevelőt is, aki a klasszikus frontális kérdve kifejtő módszerrel dolgozott, de legtöbbüknél azért megjelennek a korszerűbb óravezetési technikák. A nagybetűs nevelő sikereit élettapasztalatainak, szakmai felkészültségének, minősége  biztosíthatja.

Menedzser

A menedzser típus szintén az óráiért él-hal, de tudja milyen nagy tartalékok rejlenek a csoportmunkában, a gyerekek önálló ismeretszerzésében, illetve az egymásnak nyújtott ismeretekben. Nem érdekli túlságosan a nevelés, nem hördül fel egy-egy kiszólás hallatán, kisebb verekedésbe torkolló rangsorviták sem hozzák ki a sodrából. A konfliktusok elrendezését egy józan, praktikus hétköznapi szemlélettel végzi, nem keresi az alkalmat a nevelésre, de amint a munka rovására megy, határozottan közbelép. Szereti is persze a kis sikerkovácsokat, akik kezében "felvirágzik" tantárgya. Győznek a bajnokságban, vagy bőséges a termés a gyakorlókertben, esetleg tantárgyi versenyeket nyernek.

Céhfőnök

A céhfőnöknek nem elég az egyszerű siker. Tudja, hogy tartós munkasikereket csak munkaközösségek érhetnek el, a szaktudás csak megfelelő "hétköznapi-kommunikációs ismeretekkel" társulva válhat az élet részévé, alkalmas munkaeszközzé. Neki tehát a teljesítmény után /esetleg azzal együtt, vagy azt megelőzve/ a csoporthangulat a legfontosabb. Megpróbálja a gyerekeket műhellyé szervezni az órákon. Szakkör után lemennek a tornaterembe „őrültködni”[129].  

 

(Ez a tipologizálás persze korántsem teljes. A nagybetűs nevelőt például feloszthatnánk higgadt szociálterapeuta, a lelkész, vagy a misztikus gyógyító altípusára .[130])

 

A szülők többsége azt szeretné, ha gyermekét egy olyan nagybetűs nevelő tanítaná, aki tanóráit a szelíd didakta pozíciójából vezeti, de a legfárasztóbb tanulási helyzetekben tud határozott didaktaként viselkedni, szaktárgya köré céhes világot szervez, amiben a gyerekek bizonyos menedzseri jártasságokra is szert tesznek. Kisebb részük fóbiásan iszonyodik az erőszaktól, vagy a „liberalizmustól”, szívesen választana gyermekének egy saját nevelési elvein alapuló iskolát, de hát az iskolák kínálatában szó sincs karakteresen elkülönülő pedagógiai világokról. Angol nyelv tanítás, számítógép, művészeti foglalkozások jelentik a hívószavakat, a mögöttük rejlő tényleges tartalomról pedig egy városi legendavilágból informálódhatunk.

Lehet, hogy van ilyen kolléga, de az sem rosszabb, sőt, bizonyos szempontból jobb, ha van egy karakteres céhfőnök technika tanár, egy menedzser típusú igazgatóhelyettes,  jónéhány nagybetűs tanító, egy lelkész akármilyen szakos stb.

Felsorolt tanáraink lehetnek sikeresek, megtűrtek, vagy helyi botrányhősök, a befogadó környezettől, és persze viselkedésmintáik alkalmazkodóképességétől, egyéb emberi értékeiktől függően.

 

Nem lesz hitele a lelkésznek, ha lelkisége kimerül egy mély tekintetben, egy aggódó, odaforduló testtartásban, néhány avíttas irodalmi példa felemlegetésében.

 

A szociálterapeuta kudarcot vall, ha tevékenysége néhány társas kapcsolati séma manipulatív dresszírozásra szorítkozik.

 

A sámán nevetségessé válik, ha a gyermekek kultúrájától túlságosan is távoli elemekből építkezik, ha a gyerekek úgy érzik, az apró kis csodák a köznapi életre való alkalmatlanságból történő menekülések, és nem visznek másik világba, csak valami dekoratív magányba.

 

Persze a sikeres tanár sem abszolút sikeres, ahogyan a kudarcosnak is vannak bizonyos értékei, időnként mégis adódik olyan helyzet, hogy a legjobb tantestület is ki kell mondja, X. Y. kollégánk kártékony szerepet játszik az iskola életében.

 

A kártékony

Általánosságban kimondhatjuk, hogy az iskola legkártékonyabb embere az unalmas tanár, hisz ő a gyermek legdrágább vagyonát, az érdeklődését, a megismerési vágyát prédálja fel. Az unalom jól megfér persze a félműveltség arroganciájával és gőgjével. (Magyarország Gyermekszemmel akciónk során találkoztunk sajnos olyan rajz tagozatos iskolával, ahol a rajztanár kollégák otthonaikban vészelték át ottlétünk napjait, és teljes joggal, hisz nyolcadikos "tagozatos" tanítványaik bizony épp úgy bevéső-radírozó rajzolgatásba kezdtek a látvány előtt, mint bárki más képzetlen gyermeke.) Vannak azonban jóval nagyobb szakmai tudást, gazdagabb fegyvertárat igénylő kártételek is.

 

A csodabogár effektus

Meggondolatlan babrálás a gyermeki lélekkel. ("Össze-vissza tapogatnak kíváncsi kezek, mert nem tudják, hogy téged simogatni kell!") A gyerekben mély vonzalom támad az új tanár iránt, az is felfigyel eredeti személyiségére. A gyerek hamar rájön, minél eredetibb tüneteket produkál, annál többet kap ebből a figyelemből. Produkálja hát. A tanár meg olyan helyzeteket teremt, hogy minél karakteresebben jelenjenek meg ezek a tünetek. Szociodráma módszert alkalmaz. Halálról, iszonyatos balesetekről szóló tematikus festményeket készíttet, Bosch vagy Heinlein albumot mutat. Ami jó esetben csak némi korosztályos „előre nyúlás”, a rendezetlen osztályhelyzet enyhe túlreagálása. Ha azonban a drámai felütést nem követi egy alapos, szakszerű feldolgozás, feloldás, akkor a „felindult” gyermekcsoport – néhány hét enyhülés után - még kezelhetetlenebbé válik.

A gyerek túlfuttatása

Ha egy igazi művésztanár jelenik meg egy iskolában, feltétlenül holdudvara támad, ami nagyon jó, amíg nem válik a gyerek a tanár önkifejezési terepévé. Így kerülnek művészpálya közelébe olyan gyerekek, akik a szükséges készségek, személyiségvonások minimumával sem rendelkeznek.

A lelkes kis csapat éjt-nappallá téve készül a pályázatokra, metszi a linót, festi a nagy képeket, iskolázza rajztudását, közben egyre gyengébb jegyeket gyűjt matekból, nyelvtanból, de nem baj, hisz várja a művészpálya, készül a felvételire a mesebeli művészeti szakközépbe, vagy a "Színire". Nem olyan nehéz elcsábítani az érzékeny gyerekeket. A hiányzó alapkészségeket ideig-óráig pótolják ugyan a tanár didaktikai bravúrjai, de hát a művészpálya egyre szűkülő ösvényéről sajnos előbb - utóbb lecsúsznak azok, akik nem erre ítéltettek, vagy nem törtetnek rajta konok céltudatossággal. A gyerekből, aki esetleg kiváló mérnök lehetett volna, lesz egy megkeseredett magyartanár, rajztanár, hogy a legjobbakat feltételezzük. Mert rosszabb is történhet. Érzékenyítő foglalkozások után gyakoribbá válhatnak például az öngyilkossági kísérletek terápiás csoportokban. Egy szigorú, merev, érzéketlen iskolában a művészetpedagógus persze mindenképp valamiféle ellenpontként fog megjelenni, de csak az iskola, és ne az élet ellenpontjaként jelenjen meg.

 

Életgyávaságra nevelés

(Popper Pétertől hallottam a kifejezést.) "A gyerek olvas!" Dicsekszik kollégám, én meg várom, hogy folytassa: mit olvas, mennyit, mikor, és amúgy, ezen túl mi van vele, hogyan kommunikál, milyen az érzelmi élete? Többnyire persze helyes dolog, és azt semmiképp sem gondolom, hogy érdemes felnőnie valakinek úgy, hogy ne olvasson (Anélkül, hogy észleljen, gondolkodjon - a környezete által „elvárt” minimum szinten[131] – egyáltalán nem lehet senki önmagát eltartani tudó személyiség),  lehet azonban ez egy olyan menekülés is az élet elől, amit látva inkább félretétjük a könyvet, és kimegyünk az erdőbe madarakat lesni, vagy megtanítjuk métázni a kicsit. Önmagában "a gyerek olvas, rajzol, fest" kijelentés számomra nem bír semmiféle értéktartalommal.

A „medúza tanár”

Finom lelkű, átszellemült teremtés, Hamvas Bélát olvas, titkokat tud, csak épp néhány hét alatt kiürül a titoktár, marad a lebbenő tűnékenység. Nincs „szárazanyag tartalom”, nem tudja „lekötni” a csoportot.  Néhány híve mindig marad, összebújnak, erősítik egymást, kapcsolatuk akkor is megmarad, ha a tanuló már kijárta az iskolát, esetleg élettársi kapcsolatba vált, középiskolában néha már korábban is. A kolléga vagy elhagyja a pályát, vagy  belső emigrációba vonul.

 

A padlón lévő

Kudarcos nevelőnk „jó esetben” nem ébred rá saját alkalmatlanságára. Úgy megy nyugdíjba, hogy a kudarcot áthárítja a közegre, vezetőkre, szülőkre, érzéketlen világra. „Rossz esetben” tisztábban látja a történteket. Kijön a főiskoláról, és riadtan észleli hogy az iskola közege számára teljesen idegen világ. A gyerekek szétfecsegik az órát, képtelen kiadni egy feladatot, minden szava után öt poén hangzik el,....." beszélgetnék én a gyerekekkel, de lehetetlen, egyszerűen nem hallgatnak meg!" 

Azzal kezdte a munkát, hogy majd valami alkotó csendben születnek a kis remekművek, most már azért kénytelen harcolni, hogy legalább kenyérkereső forrásként tudja megtartani állását. Kiábrándul a kis primitív vademberekből, vissza kényszerül térni a jól bevált fegyelmező eszközökhöz, például a szigorú osztályzáshoz. Mivel pedig legkönnyebb a látvány utáni rajzokat osztályozni, marad a megszokott tanmenet. Mindig új és új tárgy szerkezeti, tónusos rajza, majd akvarell, esetleg valami díszítő munka, plakát, illetve művészettörténet, amelyet a következő órán feleltetés, vagy dolgozatírás követ. Jól nevelt osztályokban esetleg kompromisszum köthető. A néhány érdeklődő gyerek rajzol, a többiek gyorsan összecsapnak valamit, aztán olvasgatnak, házi feladatokat oldanak meg, halkan beszélgetnek. A neveletlen osztályok azonban lázadnak, vállat vonogatnak, felpattannak a helyükről, kirohangálnak a folyosóra. Ha magára marad, nem kap segítséget, vagy képtelen módszereket váltani, nem tud elszakadni a protokolláris tantárgyi kultúrától, vagy nem tud felszerelkezni a határozott didakta eszközeivel, totális kudarc lehet osztályrésze. (Lásd pl. Németh László: Boci tanár úr. )Elmenekül az iskolából.

 

Az egyes tanártípusok eltérő mértékben alkalmaznak kényszert, némelyik határozottan tiltakozik is az elnevezés ellen, ő nem fegyelmez, hanem olyan körülményeket teremt, ahol a gyerek magától is fegyelmeződik. Ez utóbbi rendhagyó tüneménnyel egyelőre nem foglalkozom, és nem is tipologizálok tovább, figyeljük meg inkább a pályakezdés pillanatát, amikor kollégánknak döntenie kell, hogyan tovább? Milyen mintát válasszon?

 

Nyári napközis tábor a strandon. Valami sporttábor lehet. Négy nevelő, harmincegynéhány gyerek. A nevelők közül hárman egy asztalnál ülnek. A középkorú táborvezető fiatalabb kollégájával beszélget, a gyerekek is bekapcsolódnak, valamilyen tábori ügyről folyhat a szó. A másik két lány láthatóan pályakezdő. Egyikük szintén az asztal mellett, de távol mindentől. Közönyös, blazírt arccal néz a semmibe. Láthatóan nagyon unja magát. Kivonul a helyzetből. Ő most nincs itt, ez nem az ő világa, neki ezekkel a gyerekekkel semmi dolga. Jó, itt kell lennie, hogy meg legyen a nyári gyakorlata, vagy kell az a kis pénz, de alig várja, hogy leteljen a munkaidő, és mehessen a nagyfiúk közé, ahol majd megelevenedik.

A negyedik nagy kacagások közepette tollasozik, gyerekgyűrűtől övezve. Arcán a mézeshetek izgatott öröme. A labda felakad a kis fára, valaki mászni kezd érte, mások az ütőket dobálják fel, megint csak nagy nevetések.

A két leendő kolléga nyilván egészen másképp éli meg a helyzetet. Mi, az egyszerűség kedvéért, kövessük most a rokonszenvesebbet első órájára. Belép az osztályba, megérinti a gyerekek varázsa. Úgy érzi "A gyerek csak kézen fog, hogy tanítson."[132] No, de ő is tud ám egy-két dolgot, elkezdődik az óra. Már az első percekben tapasztalja, hogy a gyerekek egyáltalán nem viselkednek egyformán. Néhányan megpróbálnak kiemelkedni az „osztály arctalan tömegéből”, vagánykodva, vagy főnökösködve, mások behúzódnak a hátuk mögé, harmadik helyteleníti a hangoskodók viselkedését. Különböző viselkedésű, különböző rétegkultúrájú gyerekek halmaza az osztály.

 

Tanulóink

Itt ülnek azok is, akiket hat hónapos korukban veréssel akartak elhallgattatni az orvosi rendelő várótermében, akiket ordítva rángattak hazafelé óvodás korukban:

Te hülye állat, nem megmondtam, hogy ne menj át a ház mögé, na várj csak, érjünk csak haza, szétverem a pofád. /Saját megfigyelés./

 

Az agresszivitás, hangoskodás, trágár beszéd néhány gyereknél épp a "jó

szocializációt", a felnőtt minta pontos átvételét jelzi.

Planktont szedek a csatorna partján. Négy-öt kis kültelki gyerek közeledik. Ma már épp eleget voltam gyerekek között, nem könnyítem meg a kapcsolatfelvételt valami tréfás kérdéssel. Életem néhány ritka „szociálpszichológiai kísérlete” következik. Szedem a planktont, és várom mi fog történni.

Na, Lajos, eriggy onnét a vödörtől, mert szájon kaplak. Földűtöd a bácsi vödrét. Ugye nem szabad hozzányúlni bácsi? A kis srác így oldotta meg a kapcsolatfelvételt, reflexből agresszív egy számára természetellenes helyzetben. Mert természetes az lett volna, ha én kezdeményezem a kapcsolatot, kedves tréfával.

A gyerekek kárára így példaértékű esetet élhettem meg. Odajönnek egy különös idegenhez, aki valami számukra érdekes dolgot művel, megvan bennük a szándék, hogy „jók legyenek”, „méltók a figyelmére”, és ezt a kis főnök azzal akarja jelezni, hogy hozza az otthoni viselkedési normák egyik felnőttes elemét.

Tekintsünk el ettől a törzsi ellentéteket sejtető helyzettől. Maradjunk ott, hogy különböző értelmi képességű, mozgásigényű, eltérő készségszintű, ötödikig eljutott, tehát valamennyire már „beszocializált” ( „behospitalizált”) gyerekek ülnek be a padokba.

 

Az első órán még általában nincs gond, az új embernek szóló érdeklődés elmossa a különbségeket. /Persze az sem kizárt, hogy egy szétesett osztály egészen másképp reagál az új tanárra./ A következő órákon azonban már felfigyel a lusta gyerekekre. Néhányuk általában szeret dolgozni, de most épp nincs "olyanja."[133] Ennek a néhány gyereknek egy kis kedves, halk sürgetés, vagy derűs, ellentmondást nem tűrő „felkarolás” is elég.

Eltelik azonban ismét néhány óra, megjelennek a reménytelenül leszakadtak, akik egyre kevésbé értették az anyagot, míg végül már csak valami alaktalan gondolatmasszát érzékelnek, áttörési kísérleteik reménytelennek tűnnek, legfeljebb néhány alapfogalmat tudnak megjegyezni valami mechanikus bevéséssel, ami a kettest jelentheti számukra. Mivel ez a legtöbb órán így megy, kialakul bennük egy általános teljesítményellenes magatartás, csendes meghúzódók lesznek, vagy aktív ellenállók, próbálják valahogy elkerülni a munkát. Kollégánknak ekkor kell eldöntenie, milyen további utat választ?

Didakta lesz, vagy valami más? Meg kell kössön az osztállyal egy szerződést, amely bizonyos keretek között tartja majd az időnkénti alkudozásokat.

„Társadalmi szerződések”

Lássunk most az én szerződésmintámat. A szerződést nyilván személyiségem, pedagógiai elveim határozzák meg, és persze a tantárgy, amit tanítok. A rajz, a képzőművészkedés, bárhogy is gazdagítjuk csoportmunkákkal, alapvetően egy párbeszédre kell megtanítsa a gyereket, az anyaggal, a látvánnyal, önmagával. A képek többnyire belül születnek "a csendben, oly távol mindentől". [134]

Meghatározza tovább az iskola sajátos helyzete, a pedagógiai légkör.

Legjobb esetben szóba sem jön, hogy itt valamire szerződni kéne. A gyerekeket ismerem már a negyedikből, tartottam nekik rendhagyó rajzórát, néhányan jártak szakkörre, kézműves foglalkozáson pedig már szinte mindannyian voltak. Ismerik a termet, a tanárt. Betódulnak, vidáman köszönnek, most már ők is alanyi jogú birtokosai a teremnek. Letelepszenek, fecserésznek egymással, körém gyűlnek, amikor becsöngetnek mindenki helyreül, elhallgat: „Na, akkor most mi lesz?” Vidám, várakozó tekintetek, elkezdem hát az első órát, valaki nyilván közbekotyog előbb-utóbb, a többiek mosolygó szemmel veszik tudomásul, én ekkor elmondom, hogy ezt az egyet kérném, hogy mindig várják meg a mondat végét, a szövegrész végét, mert… Megértik, semmi elkomorulás, lassan rá is szoknak, hogy feladatfelvezetés alatt ne szórják tele poénokkal a légteret.

Néha szerencsére érkezik ilyen osztály. Többnyire azonban a vadság különböző szintjein álló társaság óvakodik-csörtet be az ajtón. Első alkalommal mindig kimegyek az új osztály elé a folyosóra.

De ki megy ki?

Már benne van az anyagban, kikészítette a diákat, persze nem a Tasszili fennsík festményei lebegnek a szemei előtt, de azért már van egy kellemes alaptónusa. Élni jó, érdekes, gyönyörű, extatikus, vagy csendesen, szelíden vonzó, kellemes dolog ez az élet, mondja a mozgása, az arca, jobb esetben az egész lénye. Ha tanárnőről lenne szó, akkor ezt a test dolgot még részletezném, időhiány miatt ugrás arra a pillanatra, amikor meglátja a tanítványokat.

Elmosolyodik, tekintete kíváncsian fut arcról arcra, kicsit zavarba jön, hisz ez most egy intim kapcsolat kezdete, amikor is ő majd egyfajta élet-élvezetbe szeretné bevonni tanítványait, aminek persze vannak nehéz, fáradságos, kétségbeejtő, reménytelennek tűnő pillanatai is, de ne féljen senki, míg őt látja, túljutunk, megoldjuk, feloldjuk, lebírjuk.

Aztán eltűnik a zavar, túllendült, köszön, mondja, vagy mutatja, de látszik, hogy örül annak, hogy a tanítványok itt vannak, örül az arcuknak, mert mire idáig értek, a tanítványok valahogy átvették izgatott örömét, még ha egynéhányuk dacos mogorvasággal palástolja is, már tudják, hogy itt valami lesz, amire érdemes figyelni, vagy aminek érdemes ellenállni. Kata lányomnak van egy szép szövege, ahogy egy környezetvédő konferencián rácsodálkozik egy előadóra, aztán: Ahá, tanár!

Vagy elhárító, mogorva arcú rendfenntartó közeg megy ki? Szórakozott mosolyú rábeszélőgép? Jellegzetes rászedhető mulyaság?

 

Vannak előkészített-megfélemlített csoportok, akik szépen sorbaállnak a terem előtt. Megvárják, míg mindenki kimegy, beóvakodnak, köszönnek, rettenetesen szeretnének „jók” lenni. Nagy csendben telepszenek le, amint valaki fészkelődni kezd, megrovó tekintetek merednek rá.

Ilyenkor oldom a helyzetet, könnyed humorral jelenítem meg a különböző magatartástípusokat, a görcsös, feszes „jókodó”-tól a normál, laza együttműködőn át a sértett, dacos „tanáridegelőig”.

A másik osztály meg sem várja, hogy a bennlévők kimenjenek, kezdene törtetni befelé. Persze megállítom, félreállítom őket.

Amikor a főhullám kiért, jöhetnek befelé. Közben többen elolvassák az ajtó fölött a Leonardo idézetet:

"A festő, ha szépségeket akar látni, melyek szeretetet ébresztenek benne, életre hívhatja valamennyit."

És persze minden csoportban akadhat egy (néhány) az uralkodó csoportnormát bontó gyerek, kedvesen, természetesen érdeklődő, lelkesedő, dacosan elzárkózó – őt ne etessék itt, látott ő már karón varnyút, jó, most ez egy ilyen izé helynek néz ki, de aztán majd abbamard ez is, itt is meg fogja kapni, hogy: maradj abba, vagy szétültetlek. Úgyhogy marad a háttérben, vagy dacosan támad, elejét véve ezzel egy újabb csalódásnak. A főviszonyuláson belül tehát egyénileg is viszonyulnia kell az ajtó előtt álldogáló tanárnak.

A teremben ég a villany az ablakokat fekete függöny takarja. A fal mellett egy asztalon magnó, vetítő. A szertárajtó mellett hatalmas fura gép, az új linónyomó. A terem végében nagy polcsor, tele dobozokkal, modellekkel. A falakon képek, titokzatos magyarázó ábrák. A kicsik kissé megilletődötten, vagy ezt leplezendő, hangoskodva, feszelegve téblábolnak, nézelődnek. Becsöngetéskor mindenki feláll, a hetes jönne, hogy jelentsen. A vadaknál jelent is, osztály leül, a szelídeknél:

- Maradj csak!

-          Üljetek le, figyeljetek rám! Felsősök lettetek, meg kell, szokjátok, hogy minden tantárgynak, minden tanárnak megvannak a maga módszerei. Alsóban is volt különbség az órák között, másként lehetett viselkedni testnevelés, matematika vagy rajz órán, itt, mivel más tanárok is tartják ezeket az órákat, a különbségek fokozódnak. Rajzóra előtt nem kell vigyázzba állni, jelenteni, mert az órát nem kezdjük mindig egyszerre. A szertárosok még pakolásznak, a csoportvezetők már az anyagot tanulmányozzák, valaki már a szünetben folytatja előző órai munkáját. Egyszerűen csak kiállok az osztály elé, figyelmet kérek, elmondom, ami mindenkinek fontos lehet, aztán munkához látunk.

Ezt a bizonyos figyelmet általában csak néhány percre kérem, de erre a néhány percre bizony teljes figyelmet igénylek. „Az természetes, hogy senki nem beszélhet, ezen túl még azt is elvárom, hogy rám szegeződjék minden tekintet, és a kezek se matassanak az asztalon.

Persze ha nem figyeltek rám, akkor visszatérünk a hagyományos formához. Osztály vigyázz, jelentés, stb. Nem rossz módszer ez sem, csak az a bajom vele, hogy a test megmerevítése a lelket is merevíti, nehezebb utána lazán, önfeledten dolgozni.

Az utolsó években háromféleképp kezdődhettek az órák. Az elvadult, ellenálló, csak saját belső ügyeiknek élő osztályokban vigyázzállással. Kemény erőpróba, addig nem kezdjük el a munkát, míg nem megy. A gyerekek tudják, hogy nekem könnyebb vigyázzállást idomítgatni, mint körbe rohangálva korrigálni, tehát nincs meg az a jóvátételük, hogy legalább jól kiidegelték azt a hülye tanárt. Azt is tudják, hogy a vigyázz állásnak nem az a célja, hogy megtörje az akaratukat, hanem, hogy a megfeszülő izomzatból jövő jelzések mintegy „elsimítsák a szünetben össze-vissza rándult idegpályáikat”. 

Hasonlóan elvadult, de kulturális értékekre fogékonyabb osztályokban autogén tréninggel kezdtünk. Helyezkedjen el mindenki kényelmesen, hunyja le a szemét, és…. Figyelem koncentráció valamelyik testrészre, zajokra, légáramlatra, stb.

Az osztályok többségében nem kellett semmiféle felvezetés, a kiosztott albumok, vagy az asztalon lévő érdekes anyagok, munkaeszközök maguktól megteremtették a kellő figyelmet. A csúcson lévő osztályokban pedig, több héten átívelő munkák során, nem is kellett elkezdeni az órát. Jöttek, kivitték az albumaikat, eszközeiket, és már a szünetben elkezdték a munkát.

A becsöngetés után tehát, akinek nincs más feladata, ül a helyén és figyel rám. Néhány percet beszélek, aztán kezdődhet a munka. Néha óra közben is megállunk, egy kis megbeszélésre. Ilyenkor nem szabad pakolásznod, vagy másfelé figyelned.

Amíg nem látom mindenki szemét, nem kezdem el a mondandómat. Ez egy nagyon kemény szabály, nyolcadikig betartjuk. Ha osztályhoz beszélek, az egész osztálynak figyelnie kell!

 

Itt álljunk meg egy pillanatra, hagyjuk ott az órát! Ezzel az indítással, a szabad iskolák doktriner hívei szerint, mindjárt két bűnt is elkövetek.

Csendet követelek. "Ha a pedagógus csendet követel, akkor ezáltal közvetlenül reprodukálja az iskolán kívüli "beosztott-felettes" társas viszonyokat, bár természetesen kérdésünkre azt fogja válaszolni, hogy zajban lehetetlen tanítani.[135]" Nos, persze, hogy lehet tanítani is, zenét hallgatni is, dolgozni is, de a két zenehallgatás nem ugyanaz. Másrészt az sem ugyanaz, ha egy egész órás frontális munka során szorítom csendre a kimaradókat, vagy egy pár perces megbeszélésnél. Harmadrészt pedig a kijelentés azon eleme, miszerint közvetlenül reprodukálja a beosztott-felettes társas viszonyokat önmagában is rettenetesen problematikus, hisz nem tudjuk, hogy mondjuk egy szoftver fejlesztő cég projektvezetője és beosztottja, vagy a kőműves mester és alkalmi segédmunkása közötti viszonyra gondol? Azt sugallja, mintha létezne a valóságban egy standard beosztott-felettes viszony, holott még a fentebbi ellenétesnek gondolt páros kapcsolatának is számtalan variánsa létezhet. A közvetlen reprodukció kifejezés is igen nehezen értelmezhető. A kritikusnak természetesen alapvetően igaza van. Az iskolákban megkövetelt csend döntő többségében egy igen kevéssé hatékony kapcsolatrendszert támogat, az „életterepen” szabadon kószálni vágyó tanulókat kényszeríti szorongató falak közé. És az is természetes, hogy minden pedagógus-tanítvány kapcsolatnak van valamelyest efféle színezete, vitánk mindig a mennyiségekről, a megjelenési formáról folyik.

De van itt más baj is. Teljesítményelvárásokat támasztok, teljesítménykényszert alkalmazok, teljesítményszorongást okozok, azaz teljesítményterrort valósítok meg.

Ebben persze benne rejlik az az előfeltevés, hogy lesz olyan gyerek, akinek teljesen reménytelen a követelés teljesítése, az számára eleve csak alacsonyabb szinten teljesíthető. Csakhogy az esztétikai munka általában nem ilyen. Georg Gross képei nem alacsonyabb szintűek Dali képeinél, hanem mások. A képzőművészeti tevékenység „értékelésénél[136]” a fő szempont mindig az alkotásban megjelenő megismerési, kifejezési szándék.

Első óránkon végigkövetjük a gyermek rajztevékenységét a firkakorszaktól az épp aktuális általános rajzmódszerig, és leszögezzük, hogy minden feladatnak lehet firkajellegű megoldása. Mindig önmagunk képességhatárait keressük, nem valamilyen közös etalont.

Persze van azért olyan helyzet, amikor indokolt lehet a gyerek távolmaradása, de ezt mindig esetileg kell eldönteni.

 

Métát tanulni megyünk ki a kerékpártáborral a sportpályára. Két gyerek bizonytalankodik. Inkább megnéznék előbb, hogyan kell csinálni.

- Jól van, üljetek le!

- Én is leülhetek?

- Te gyere csak, mert kevesen leszünk. A kicsi jön, talán még büszke is, hogy ő mindenképp kell. Az előző kettő kissé szorongott az új feladattól, utóbbi inkább csak játszani akart egy ellenállósdit - súgta az embernek a megérzés. Túl sokáig persze nem kellett ennie rajta magát, tíz perc múlva már mindhárman ott űzték a labdát, alig akarták abbahagyni. Ha hagyom, hogy kibontakozzék egy kis huzavona, esetleg mások is kedvet kapnak a szembeszegüléshez, valaki úgy dönt, hogy addig elszalad WC-re, mások hirtelen megéheznek, néhányan a játékot reklamálják, veszekedés[137]… jobb volt így, egy lendületes gesztus elejét vette mindezeknek.

(Ezt még jobban ki kell majd fejteni, a fegyelem, a rend, az együttes élmény – kontra személyes szférák a játékban. )

Van persze a tantárgynak unalmasabb, nehezebb fejezete is, de egy rendezett osztályban nyugodtan lehet osztályzás, értékelés nélkül vezetni a legnehezebb órákat is, hisz mindenkinek önmagához képest kell fejlődnie. Meg aztán a tanulás nem egyenletes vonal mentén történik, lassú helybenjárások érlelik az ugrásokat.

„Az óvodás csoportom elmúlt héten nagyszerű házakat „épített” agyagból. Persze nem ezzel kezdtük, hanem egy sátorépítő, összebújó játékkal. Nehezebb csoportokban ez el is viszi az első foglalkozást. Székekből, asztalokból, rajztáblákból, kötelekből, hatalmas drapériákból épülnek a házak. Teát iszunk, süteményt eszegetünk, megrajzoljuk az építményeket. Aztán fapálcikákból, textilekből, spárgából elkészítjük a kicsinyített maketteket, persze szabadon továbbalakítva a kiinduló formát. Most nem készültem teával, süteménnyel, mert korábbi tapasztalataim alapján azt gondoltam, a gyerekek rögtön makkettezni szeretnének, és valóban, ahogy rakosgattam ki az eszközöket, felcsillant a szemük:

Hurrá, építeni fogunk? – és már dugták volna is be a ragasztópisztolyokat.

Azért egy kis sátorépítéssel melegítettünk be, de, ahogy az eszközök felé pislogtak, lerövidítettem az utat. (Ezzel bizony kissé cserbenhagyva a csoport két tagját, akiknek jól jött volna ez a kis összebúvósdi, de a többség torlódó energiáinak legátolása több kárt okozott volna a csoportéletben. A két kis kisemmizett később kamatostul kapja vissza az elmulasztott meghittséget.) Belevágtunk a sátorépítésbe, aztán házépítés papírlapokból, fából, végül az agyagházak. Remekül ment minden, nem lett volna sok értelme a házak egymáshoz méricskélésének. Hanem, ahogy a foglalkozás végén a ház lakóit kellett volna megmintázni, néhány gyerek kijelentette, hogy ő „nem tud embert csinálni!” Így a következő alkalommal egymás rajzolását, mintázását terveztem. Amint ez kiderült, az egyik kis „él építész” kijelentette, hogy ez ő nem csinálja, mert ő nem tud embert rajzolni, és nem is érdekli. És ezt az az értelmes, okos kis gyerek jelenti ki, aki valóban nehezen fogadta a klasszikus ábrázoló jellegű feladatokat, de valósággal szárnyalt a konstruáló, építkező foglalkozásokon. Mi sem lett volna egyszerűbb, mint azt mondani neki, jó, akkor te építs egy nagy madárijesztőt lécekből, textilből. De nem ez történt.

Nézd Döme! Nyolcadikos korodra nyilván így is, úgy is megtanulsz majd embert rajzolni, én szívesen hátrébb hagynám. De én úgy érzem, te most is meg tudod csinálni, csak épp nem leszel vele a csoport legjobbja, mint az épületeiddel. Most visszasüllyedsz egyé a sok gyerek közül. Sőt, lehet, hogy eleinte olyan hibákat követsz el, hogy a csoport legvégén találod magad. De ezt is meg kell tanulnod elviselni, meg kell tanulj hátulról felzárkózni, mert az életben erre a képességedre is szükséged lesz. Itt nem fogunk összeszidni, nem kapsz ki, nem nevet ki senki, ha látjuk, hogy nehezen megy. Nem mehet mindenkinek minden a legjobban. Segítek, megmutatom, megérted, megcsinálod, néhány hét múlva már csak nevetsz az egészen.

Persze Dömét, a nagycsoportos óvodást mindez nem hatja meg, ő csak hajtogatja, hogy ezt ő nem csinálja, inkább játszani akar.

Azt persze lehet, de akkor vissza kell menned a csoportba, mert ez itt iskola, itt tanulnunk kell, ha tehát te most kitérsz a feladat elől, akkor a mai foglalkozást ki kell hagynod.

Beszélgetés közben persze időnként megszorítom Döme vállait, tenyereim közé fogom az arcát, kézrátét módszer. (Biztatás, nagyon enyhe fenyegetés, derűs jókedv, cseppnyi komolyság, dráma, mit tudom én, mi színezi a gesztusokat, ezt az ember valahogy érzi, mi az, ami Döménél „átmegy”.) Ezt már pontosan megérti, érzékeli, és úgy dönt, hogy marad. Szembenéz félelmeivel, megszabadul rossz, dacos büszkeségétől, leszámol mérhetetlen sikeréhségével. Dolgozni kezd, és természetesen szó sincs arról, hogy „diszfacilitásos” lenne (vagy hogy mondják az arcrajzolásra képtelen embert), nagyon szép, karakteres fejeket rajzol, mintáz. A foglalkozás végén az édesanyjának is elmesélem röviden az esetet, megdicsérve Dömét, mintegy életének egyik fő eseményévé avatva ezt a kis hősiességet, győzelmét önmaga felett, de nem különösebb hangsúllyal, mintha a mindennapi rutin szintjén történnének ezek a kis győzelmek az iskolában. És azt hiszem, egy jó iskolában valóban megtörténnek, Döméért, és persze a többiekért, mert hisz az egész csoport előtt zajlott, mindenkiben hagyott valami nyomot. Nem volt pofon, nem volt feltétlen tanári kényszer és követelés, mert közben változott a világ, kisebb csoportban vagyunk, korábban kezdjük, több a pénzünk, gazdagabb iskolavilágot tudunk teremteni gyerekeink köré, mint a régi falusi tanítók.

Na, de térjünk vissza a szerződés ismertető órához:

Mondhatnám persze újra, meg megint újra, de annyival kevesebbet dolgozhatnál - én meg annyival kevesebbet tudnék segíteni azoknak, akik már elsőre odafigyeltek.

Kinek van kérdése, ki nem érti ezt? Mindenki? Nagyszerű.

 

Az órán nem csak dolgozunk, játszunk is. Néha nagyon nehéz a kettőt szétválasztani. Voltaképp az egész ötödikes év egy hosszú játék lesz, amit mégis komolyan kell venned, mert ez alapozza meg a hatodikos évet. Na, meg aztán minden játéknak van egy betanulós időszaka, amikor néhány szabályt meg kell tanulni ahhoz, hogy játszani tudjunk, de ezek a szabályok eleinte nagyon rövidek, könnyen érthetőek lesznek. Az eredmény meg nagyon mutatós. /Képeket vetítek, korábbi ötödikesek munkáit./

 

A rajzórán nagyon nehéz osztályozni. Eltérő a kézügyességetek, a térlátásotok. A tanmenetet úgy építettem fel, hogy mindenki akkor kezdheti el a kemény térrajzokat, amikor már beértek hozzá az alapkészségei. Ha nyolcadik végéig sem érne meg a feladatra, addig is találnék neki más fejlődési utat, de erre még nem volt példa.

Testnevelés órán sem arra kaptok jegyet, ki milyen magasat ugrott, hanem, hogy milyen technikával ugrotok, és mennyire akartok ugrani. Ha osztályoznék, nekem sem azt kellene mérnem, hogy milyen pontos mondjuk a látvány utáni rajzod, hanem, hogy betartod-e az előzőleg ismertetett szabályokat, szakszerű-e a munkád. A végeredmény már bizony alapvető készségeidtől is függ. Ez bizony elég nehéz méricskélést jelentene, szerencsésebbnek találom, ha inkább másra fordítom az energiáimat. Amíg tehát lendületben vagyunk, addig nem osztályozgatok. Év végén mindenki szétrakja a munkáit, megnézzük, és megállapítjuk, hogy itt mindenki megérdemli az ötöst.  Ha maga az osztály lendületben van, de egy-két gyerek kilóg, lusták, nem érdekli őket a feladat, akkor ezért még nem kezdek osztályozni.

„Na jól van, egész szépen dolgoztunk, van ugyan néhány négyes, egy hármas, V. Zolit meg ugye hagyjuk, de emiatt a néhány gyerek miatt nem fogom osztályozgatással rabolni a drága időt, mindenki ötös. Majd csak berázódnak ők is.”

És aztán vagy tényleg „berázódnak”, vagy mások is csatlakoznak hozzájuk. Ilyenkor már muszáj leosztályoznom a munkákat, akár részfeladatonként is, tehát lehet, hogy egy órán négy „rész-jegyet” is kaptok. Ezeket a részjegyeket azonban nem kell beíratnod, csak ha neked is tetszik - egyetlen esetet kivéve. Ha kinn van az ellenőrződ az asztalon. De ötödikben a jegyekkel még nem szokott probléma lenni. Nagyon ritka az osztályzás.

Ott tartottunk ugye, hogy kinn volt az ellenőrződ az asztalon. Nos én nem szeretek fegyelmezni. Ha valaki mégis nyüzsög a magyarázat közben, piszkálódik, rászólok:

- Hozd ki az ellenőrződ! Ehhez nem kell ám nagy dolgot csinálnia, beszélek valamit, jön egy hirtelen ötlete, előszedi a tolltartóját. Vagy még nem fejeztem be a mondatot, és közbekérdez. Isten őrizz, hogy ilyesmiért megnehezteljek egy gyerekre. Csak hát itt nem egyedül ülsz, sok éves tapasztalatból tudom, mennyire lelassítja a munkakezdést az ilyesmi. Egyszerűbb, ha te tanulsz meg alkalmazkodni, mint ha én ordítom egyre hangosabban a bevezető szövegeket. Szóval: ellenőrzőt! Ez még egy egyszerű kis figyelmeztetés.

Kihozza, leteszi az asztalra. Óra végén felveszi, elviszi. Ha másodszor nem kellett rászólni, nem kap beírást. Ha azonban másodszor is rászólok, már kap egy üzenetet a szülő: "Kedves szülők, Tibitől egy kissé több figyelmet kérnék!" (Van olyan osztály, ahol ez az ellenőrző szabály nem is működik. Az első órákon nincs rá szükség, aztán lassan el is felejtjük, hogy az apróbb zavarokat szabályjátékkal kellene helyre tenni.) Ha nincs itt az ellenőrzője, akkor a naplóba kapja a beírást.

- És ha ezek után is rosszalkodik?

- Az nagyon nehéz ügy, nem is szokott túl sűrűn megesni. Az első kikérés az még csak egy sima üzlet. Mindenkinek lehet egy rossz pillanata, ez nem gond. A másodiknál már kissé bosszús vagyok. A harmadiknál már olyan vagyok, mint apukád, amikor nem hagyod dolgozni. Mérgeskedek, ha rossz a kedvem kiabálok, osztályból kivágást ígérek. "Hogy képzeled, nyavalyás, hogy feltartod itt a munkát!" "Kisfiam a világ legjobb embere vagyok, de ha feldühítenek, a legrosszabb leszek![138]" Biztos hallottátok már a felsősöktől. A szünetben meg itt kell maradj, megbeszélni, hogy miért nem tudsz dolgozni? Ha ilyenkor azt mondod, hogy "Nekem az a bajom, hogy tanár bácsi olyan hülye helyből, mint más nekifutásból!" - semmi gond, megbeszéljük, miért gondolod így, biztos van rá valami okod. Az órán nem az a problémám, hogy velem szembeszegülsz, hanem hogy feltartod a munkát, az egész csoportot. Ha kevés a szünet, hatodik óra után folytatjuk a megbeszélést. De az órát nem lehet megakasztani.

Ha az egész csoport, vagy a csoport nagyobb része úgy érzi, gond van a rajzórákkal, az persze már más helyzet. Akkor nincs osztályból kivágás, hanem megbeszélés. Mit kellene másképp csinálnunk.

Volt már rá eset. De arra is, hogy az osztály nem volt képes párbeszédet folytatni velem, egymással. Idétlenkedés, poénkodás, elforduló fecserészés. Ilyenkor derűsen felidézem Brumaire 19-ének eseményeit, amikor a tehetetlenül civakodó ötszázak tanácsát egy kis köpcös korzikai, akinek nincsenek ugyan meggyőző érvei, de van hatalma, egyszerűen szétzavarja. Ha elfogytak az érvek, marad az erőszak. Az persze, hogy a helyzet idáig eljutott, természetesen az én felelősségem is. Láttam az osztályt, miért nem kezdtem rögtön ezzel? De akkor a gyerekek szegényebbek lesznek egy tapasztalattal, márpedig ezt a tapasztalatot, a diktatúra korában, nem ártott megszerezni.)

- És mondta már valaki?

- Hát, ha nem is így - de volt azért már, hogy megkritizáltak.

 Sőt, már olyan is, hogy amikor egy épp jól lehordott, osztályba bőgve vonuló lelkes korlátcsúszó  megfenyített, hatodikosnak, lazán odavetettem: „Látod, én megmondtam!”ő teljesen elvesztette a kontrollt: "Haggyá má te is!" ordította bőgve, ahogyan csak a mindennel leszámolt "bukott férfi" tud kikelni magából. "No, ezt jól megkaptam!” - vontam meg a vállam, és másnapra halasztottam a beszélgetést. Alaphibát követtem el ezzel az "ugye én megmondtam"-mal.

Ilyenkor vagy észre sem veszem a dolgot, ezzel hallgatólagosan jóváhagyom kollégám belemenő akcióját, vagy teszek valami: „Hát, ez van öreg!” gesztust, amiben a hallgatólagos jóváhagyás mellett már van valami kis segítő szándék is, innen aztán fokozatosan juthatunk el a klasszikus vigasztalásig. „na, fel a fejjel, azért nem dőlt össze a világ. Büntetés megvolt, bűn letudva.” Ha a büntető kolléga aránytalanul büntetett, meg amúgy is egy kiállhatatlan alak, akár még az is megeshetett volna, hogy valamiféle magam-mentegető vigasztalásba kezdek. „Ezt most jól megkaptad, ugye tudod, hogy én ezért maximum csúnyán néztem volna rád. Tanár vagyok ugyan én is, de másfajta, mint aki most épp téged elevenen nyúzott.” Szóval sok mindent lehet, de ezt a „Látod én megmondtam”-ot minden nagykönyv tiltja ebben a helyzetben.

- És ha valaki szó szerint ezt mondaná? - elevenedik meg egy kicsi.

- Hát, négyszemközt azért még ilyet senki nem mondott, nem tudom, biztos nem esne jól, de hát az életben nem csak kellemes dolgok vannak. Nem tudom, mit mondanék. De azt tudom, hogy ha az órát megakasztja valaki, az nagyon bosszant. Mert azt - gondolom - már tudjátok, hogy az itt készült képeket nem csak otthon tehetitek ki a falra, hanem a megye, ország különböző helyeire is eljutnak. Árulni is szoktunk belőlük. Mi ezekből élünk. Nyolcadikban már nem is nagyon szoktunk tanulni, csak alkalmazzuk az eddig tanultakat, valamilyen konkrét feladaton. Idén például az egyik osztály a lakótelepet tervezi át, a másik a karcagi kórház belső terét, szobrokat, képeket készít, a harmadik egy feladatgyűjteményt illusztrál. Ezeket a munkákat csak fegyelmezetten lehet csinálni, másképp valami folyton elfolyik, kilyukad, szétszakad, kicsorbul, eltörik, vagy eltűnik.

A rajzórán nem csak lustálkodni nem lehet, de egymással is szépen kell beszélni. Az az osztály, amelyik erre nem képes - legalább amíg itt van, nem töltheti a szünetet a teremben. Tehát nem lehet ordítozni egymással. Az órán sem lehet, mert mindig valamilyen zenét hallgatunk.

- Milyen zenét?

- Mivel könnyűzenét hallgattok úgyis eleget, meg aztán folyton összekapnak az Edda hívők a Bikinistákkal, és legfőképp, mert máshol ezt nem tehetnénk meg: a zenetörténetet hallgatjuk végig.

Tehát főleg komoly zenét. De annak a legfülbemászóbb részét, majd meglátjátok, egészen belejöttök a végére. Én zenében tipikus mindenevő vagyok, nem tudnám megmondani mit szeretek jobban hallgatni. Gregoriánt, Bachot, Vivaldit, Lisztet, népzenéket bármely világtájról, világzenét, Sziámit, Nirvanát, VHK-t? Mikor mit. (A zene mellé rövid kis ismertető is járja, néha kérik, hogy hallgassuk meg még egyszer. Amikor pedig a következő évben újra előkerül a zene, néhányan felismernek belőle részleteket.) Sajnos, tudom, hogy eleinte csak néhány gyerek ad nekem igazat, de ez nem népszavazás kérdése. Az úszást sem élvezted, amíg meg nem tanultad. Sok mindennel így vagyunk az életben. Gyerekkoromban én is csak könnyűzenét hallgattam. A főiskolára kerülve azt vettem észre, hogy új barátaim eljárnak hangversenyekre, sőt, képesek beülni egy terembe - az ének szakosok zenehallgatására - és magnóról hallgatnak komolyzenéket. Én is eljártam velük. Eleinte szörnyű volt, majd elaludtam. Aztán néhány hét után már kezdtem elkapni valamit. Egyik zene könnyebben megfogja az embert, a másik nehezebben. A Varázsfuvolát vagy harmincszor meghallgattam itt az órákon, mire megadta magát. De akkor valami döbbenetes élmény volt.

Az óra folyik tovább, ismertetem a benti felszerelések használati módját, aztán elkezdjük az első feladatot. A gyerekek dolgoznak, egy tolltartó lezuhan, tartalma szanaszét repül. Valaki bátortalanul tapsol. Leállítom a magnót, mosolygós prédikáció következik:

- No, ugye, hogy érdemesebb a padban tartani azt, amire nincs szükséged a munkádhoz!

- Te pedig - tudod-e miért tapsoltál? Kicsit ugye sajnáltad Ferit, kicsit megijedtél, mindjárt rákiabálok, vagy ellenőrzőt kérek, kicsit összerezzentél a hangra, kicsit dühös voltál rá, és az is átfutott rajtad, hogy a következő talán te leszel. Ezt a zavar érzésedet oldottad a tapssal. Próbáltad kicsit enyhíteni a következményeket. Játékba vinni a dolgot. Ez is egy megoldás. Bevezethetnénk. Összenevethetnénk az ügyetlenke feje fölött. Pillanatnyilag neki is könnyebb lenne, csak hosszú távon fordulna ellene. Rákényszerítené ezt az ügyetlenke szerepkört. Esetleg el is vadulhatna a dolog. Néhányan már szándékosan löknék le a tolltartójukat, csak hogy az osztály tapsolhasson egyet. Így hát azt ajánlom, ne vigyük játékba! Éld meg nyugodtan a kis zavart! Nem nagy ügy. Hibát követtél el, tanultál belőle, ezért van az iskola.[139]

Ez a szöveg egy tipikus hivatalnoki rendszert sejtet, pontos szabályok igazgatják az életünket. Nem túl rokonszenves rendszer, egyetlen értéke, hogy mindent kiszámíthatóvá tesz, védelmet nyújt. No, de hol vannak a természetes érzelmek, hol marad az élet spontaneitása? Jön az majd, jobb nyolcadik osztályokban már csak kedves évődésként mordul fel néha valamelyik gyerek: "Ellenőrzőt! Fekete pont! Három fekete egy kék, három kék egy zöld, három zöld egy fekete!" - de – ha gondok vannak – mindig ide hátrálunk vissza. Mert egyébként, már az első perctől élet kell megtöltse az órákat. Azon túl, hogy amivel foglalkozunk az érdekes, és az élet szükséges részének látszik, nagyon fontos, hogy maga az alaptónus is színes, életszerű legyen. Legyenek a tanárnak történetei, mondjon meséket, álljon meg egy-egy gyerek mellett, jelezze egy tekintettel, egy mozdulattal, néhány szóval, hogy tudja, mi történik most benne, vele. És kapjanak persze teret azok a gyerekek is, akik szintén tele vannak élettel, történetekkel. A szabályok ezt a sajátos „életet” védik. „Jó osztályokban” persze nem csak hogy szükségtelen, de kifejezetten zavaró, ha a tanár kizökkenti a gyerekeket egy intenzíven átélt tanulási folyamatból egy viccel, mesével. Ha ritka az ilyen osztály, a tanár időnként csak a gyerekek reakciójából döbben rá, hogy itt „komolyabb” munkát kérnek tőle.

Itt közbevethetné valaki: „Jó, rendben van, de mi van akkor, ha a gyerekek képtelenek végighallgatni ezeket a tanári szövegeket. Azonnal közbe poénkodnak, nyüzsögnek, egymásnak esnek, képtelenség szót érteni velük.

Már korábban említettem, ha nem lehet tanítani, nem kell tanítani, akkor elemi szokásokat, készségeket kell alakítani, körbeülni, figyelni a hangokra, stb. Lásd: A tananyag relevanciája.

Ha még ez sem megy, akkor ott nagyon nagy a baj. Akkor ott nem iskolai világot kell először rendbe tenni, hanem csoporthelyzetet. Mi a bajotok egymással? A világgal? Mi áll közétek és közém? Kik mire vágynak, mit nem tudnak elviselni, mitől félnek? Játsszuk el![140] Megesett már, hogy rendhagyó osztályfőnöki órán kellett szót értsek efféle „kezelhetetlen” osztályokkal, és óra végére sok minden tisztázódott.

Ötödikben még nincs is nagyobb gond, néhány "eseti leszerelést" meg kell ugyan ejteni, ha új gyerek érkezik, és meglehetősen viharos előélet után került a Gyermekvárosba, neki néha nem egyszerű a beilleszkedése. Kissé vissza kell fogni a notórius előtérbe törekvőket, kicsalogatni gubóikból a túl mélyre zárkózottakat. Egyes osztályok szinte repülni kezdenek, itt teljesen felesleges lenne osztályozgatni, mások nem hódolnak be ennyire: „Jó, jó, de azért csak iskolában vagyunk, ez meg csak egy tanár!” - de év végén itt is majdnem mindenki ötöst kap. (A jegyekkel egyébként - ha már adjuk - nem szabad manipulálni, nem lehet nyúlóssá tenni őket. A kikért ellenőrzőbe is ötöst kell beírni, ha a munka annyit ér, másképp nem lesz serkentő ereje. "Rossz voltam, most már úgyis mindegy, minek dolgozzak!" Igaz, így voltaképp a gyerek győzött. „Engem nem érdekel. Megmondom a magamét, úgyis megcsinálom fél kézzel is amit kell!” De hát mi volt a célom? Hogy megalázkodjék a gyerek, vagy hogy megtanulja a megtanulnivalót?). Hatodikban azonban már elkezdődik az osztályok szétválása, ami módosítja eredeti szerződésünket, áthangolja attitűdömet, időlegesen más szerepbe kényszerít/. Nézzünk néhány hirtelen előkotort példát az eredeti szerződés módosulására:

 

7.e: Gyenge képességű osztály, a feladatok közül azokat fogadják a legszívesebben, amik legközelebb állnak a klasszikus gyermekrajzhoz. Jellegzetesen infantilis huzavonák egymás közt, folyton megsértődnek egymásra. A hangadók otthoni mintákat követnek, a lépcsőházak előtt ücsörgő, intrikálgató, pletykálkodó, ellenségeskedő felnőttek mintáit. Fel kell vegyem a patriarcha szerepét, mesélni munka közben, nem bánni, ha maguk is beszélgetésekbe bonyolódnak, de azonnal leállítani ezeket, ha megint agresszív mintát kezdenek követni. Náluk nem bocsátkozhatok logikai fejtegetésekbe, inkább az érzelmeimnek kell több teret engedni. Az az igazi siker, ha rajzolgatnak, festegetnek, és közben énekelnek mindenféle dalokat.

 

7.a: Jó képességű elitosztály, megfelelően fejlett elittudattal. A hangadók itt nem érzékenykednek, lendületesek, pörögnek, nincs különösebb érzelmi kötődésük egymáshoz. A tanárokat eleve bizonyos ellenállással fogadják, szinte keresik az alkalmat egy kis pengeváltásra. A térábrázolás, szerkesztés témakörében megelőzik a többi osztályt, az alkotóbb feladatokat azonban ugyanolyan szinten teljesítik. Ez kissé zavarja is őket. Miféle tantárgy ez, ahol ezek a kis debil „d”-sek is egy szintre kerülhetnek velük? Van néhány hangadó gyerek, aki kissé felszínes, töredékes, de sokszínű műveltséganyagával gyakran készteti álmélkodásra tanárait. / Ismeri a lézer elvét, hogy ezek voltaképp "párhuzamosított fénysugarak", de nem tudja elhelyezni a sugárzási skálán. Amikor ezt tanulják, csak legyint, ő már a gravitációról olvasgat. Így ismeretei felszínessé válnak. /

Kedves, értelmes gyerekek, magabiztosak, időnként jelzik, hogy otthon a modernebb művészetnek nincs, a régebbinek meg csak protokolláris a tekintélye.

"Na, nézzük csak, mi ez az izé itt, na, hát én ezt fél kézzel is megcsinálom, úgyhogy most még lazíthatok egyet." Az órán állandóan végszavaznak, minden tanári félmondathoz hozzátesznek ötöt, és közben egymást is szórakoztatják. A kreativitást igénylő feladatok elől zavartan húzódnak vissza. A túl kevés támpont elbizonytalanítja őket. „Mi az, hogy keressek szerintem ideillő formákat? Tessék megmondani, hogy mit rajzoljak oda!” Vagy: „Miért kellene ide nyolc tónusérték. Mi a francért törjem magam, nem akarok én festő lenni! Szerintem elég lesz kettő. Nem hinném, hogy a Zöld Iskolában is ilyesmit követelnének.” Kénytelen vagyok a Tüskevár kemény didaktájának szerepét játszani. Abbahagyjuk az önarckép feladatsort, belevágunk a szerkesztőrajzokba, egy látvány utáni tanulmányba, vagy valami más, pontosan, és számukra is átlátható módon értékelhető munkába.

 Három - négy rajzot kezdek fejleszteni a táblán. Voltaképp ugyanaz a látvány bontakozik ki, csak a fejlesztés sebessége különbözik, a lassabbaknak több időt hagyok az egyes lépések között, az õ rajzuk így természetesen egyszerűbb marad. Ha valaki eltéved, nem korrigálom, egyszerűen csak lemarad a következõ csoporthoz. Időnként gyorsan körbefutok, a kis hibákat korrigálom, a durva eltévedőkkel újra kezdetem a legegyszerűbb feladatot.

A legjobbak egy sokszorosított, vagy falra kiakasztott feladatlap alapján önállóan is dolgozhatnak. Felfüggesztjük az osztályozási szabályt, minden óra végén beírjuk a jegyeket, és egy milliméter eltérés már eggyel lejjebb szállítja a jegyet.

Vagy, ha nem ilyen egyszerűek az osztályozás szempontjai, akkor bizony hosszabb szövegek kerülnek a táblára.

Ötös: Legalább háromféle erősséggel felhordott vázoló vonalak, a leghalványabb vonalakkal feltüntetett ellenőrzések, legalább öt tónusérték, az elhelyezkedésnek megfelelő takarásos viszonyok, legfeljebb egy centiméter eltérés a látott formakarakterektől, nincs észrevehető, durva radírnyom, és nem maszatolódott össze a papír.

Négyes az a munka, ahol a takarásoknál, vagy a karaktereknél két centiméternyi az eltérés, és legfeljebb négy tónusérték figyelhető meg, vagy észrevehetőek a radírozás nyomai. Minden további centiméter, illetve hiányzó tónusérték eggyel csökkenti a jegyet.  

Ha a vázoló vonalak és a végleges vonalak ereje között nincs különbség, ez már automatikusan kettesig viszi le a jegyet.

              Az első hetekben komor, lázadásra hajló csend honol az órákon, hisz az eddigi laza kikapcsolódás helyett itt is bekerültek egy gépezetbe, mint az edzéseken, aztán - ahogyan egyre előrébb haladnak a perspektív szerkesztés rejtelmeiben, egyre nagyobb kedvvel dolgoznak. Jöhet egy kis Escher, játék a térrel, lassan kezd visszarendeződni a helyzet, félév végén ugyanolyan lelkesen csinálják a szabadabb feladatokat, mint a többiek, a nyári kerékpártáborba meg innen jelentkeznek a legtöbben.

 

7.c: Hasonlóan jó képességű osztály, de egyben igen jó közösség is. Ha itt két gyerek összekap, az rögtön eseménnyé válik, megbeszélik, végére járnak. Egyébként is sokat bújnak össze, szervezkednek, az órán harmonikusan dolgoznak együtt. Az osztályfőnökkel sem kell szembeszegülniük, jó mintát ad számukra az agresszivitástól mentes érintkezési stílushoz. Itt a céhfőnök szerepét vállalhatom. Adom a feladatokat, az anyagokat, segítek, a többi szinte magától megy. Sok a tréfa, ha valaki idétlenül viselkedik, nem kell elemezni a motívumokat, elég ironikusan visszajelezni, vagy a gyűjtő örömével felmutatni. Lám, micsoda remek példa az értelmetlen önzésre. Milyen emberi! (Persze akkor az önirónia is elengedhetetlen. Micsoda remek tanári tévedés. Író-olvasó találkozón Esterházy Pétertől egy kedves, rokonszenves, gimnazista korú írónövendék imígyen érdeklődött műhelymunkája titkairól: "és ha írsz valamit, rögtön tudod, hogy ez jó? Megveregeted a kezed: - Bravó Péterkém, azt jól csináltad?"

-" Ne szórakozz gyerek!" - mosolyodott el önirónikusan a mester, majd komolyan válaszolt a kérdésre. Ha a tanár megengedheti magának a szeretetteli iróniát másokkal szemben, akkor már magával szemben is megengedheti, és célszerű is megtennie. És itt ne tessék kérem azzal jönni, hogy fog megbízni ebben a tanárban a gyerek a kamionok mellett kerekezve, vagy a sziklafalon mászva? Más élethelyzetben persze, hogy más lesz a viszonyulásunk. Ha az életünkről van szó, nincs ironizálás. )

 

8.c: Hasonló típusú osztály, de van néhány erősen periférikus tagja, és a közösségi centrum eléggé szétszakadozott. Klikkek kezdenek elkülönülni, a központi gyerekek nyolcadikra kissé ellaposodtak. Túl bonyolult az osztály "lelki élete", állandóan van valami problémájuk, nincs olyan közvetlen kapcsolatunk, mint a 7.c-vel. Ha belemennék a pszichologizálásba, csak kavarnék a dolgokon, inkább a menedzseri szerep felé hajlok.

 

Ezek a szerződésmódosítások persze messze vannak az ideális kapcsolatmintától. Ha több időt tölthetnénk együtt, sokkal közelebb juthatnánk az általam legoptimálisabbnak tartott - céhes együttműködési formához. Nagyon érdekes bepillantani Vinkler Márta szerződéskötésébe, milyen alaposan, gondosan kezdi meg az osztály kommunikációs szokásainak felépítését. Kialakítani azt a kapcsolatmódot, ahol már szavak nélkül is megértik egymást.

 

..."Mindjárt az induláskor megsejtetem velük, hogy ami itt történik majd, annak leglényegesebb része az, ami köztünk zajlik, a nevelő és a gyerekek /gyerekek/ illetőleg gyerek és gyerek között. Az elkövetkező életünk függ attól, amit kérdezni, válaszolni és üzenni tudunk egymásnak."

"Az első jeladás: az egész testünkkel történik. Leengedett karral, egyenesen, de laza tartással állok a gyerekek elé.

- Ha így látsz magad előtt, ez azt jelenti, várok rád. Te ugyanígy állj, hogy mihamarabb megtudd, mi következik."

Ha utasításokat szeretne adni, vagy visszajelzéseket kapni a munkáról, nem kell megállítania az éppen folyó frontális munkát, egy mozdulattal, intéssel tudnak kommunikálni. Ha ki akar nyitni a gyerek egy ablakot, vagy felhívni a figyelmet egy hibára, nem kell leszerelnie az épp folyó munka védelmében. Tanulmánya az egyik legszakszerűbb pedagógiai munka volt, amit az utóbbi években olvashattam.[141]

 

Ezekkel a szerepekkel mintha magam is visszajutottam volna ahhoz a patikamérlegen méricskélt pedagógizáláshoz, amit a főiskolán olyan életidegennek találtam. Kiszámítottan viselkedem, szerepet játszom, ezek azonban mind pillanatnyi állapotok, konfliktushelyzetekben. Ha nincs konfliktus, eltűnnek ezek a szerepek.[142] Ha nem látnék esélyt arra, hogy végleg kilépjek a határozott didakta szerepéből, természetesen rögtön másik szakma után néznék.

 

Térjünk vissza azonban kolléganőnkhöz, aki most küzd azzal a felismeréssel, hogy bizonyos szétesett, elvadult osztályokban magára kell vegye a kemény didakta alakját, vagy van olyan osztálya, ahol egy-két gyerek kilóg a sorból, állandóan fecseg, zavarja az órát, esetleg visszabeszél, piszkálja a többieket.

Neki meg már kezd elfogyni a türelme, kezd tehetetlenné válni. Az igazgatóiba ugyan leküldheti, de hisz mások is leküldik, még sincs semmi változás. Ha próbálja megbeszélni vele a dolgot, azzal megy el az óra. Nem tudja mit kellene tegyen. Ahogyan én sem tudtam mit kezdeni Jancsival.

Karambol

Nagydarab, túlkoros, kilógó gyerek. Eléggé nehéz vele boldogulni, de azért rajzolgat, nem is ügyetlenül. Szóval olyan reménybeli „megtérő!” Akivel senki nem boldogul, max a néhány legjobb fej tanárral beszélget időnként a szünetben, de nálam – lám – órán is. Mostanában azonban leállt. Barátja nála is nehezebb ügy, de most nincs itt, no - gondolom - most majd jobban fog dolgozni. Jancsi jelzi, hogy most teljesen kivan. Barátjának megjött a fél évvel ezelőtt megkért zárt intézeti helye, ma reggel vitték el. Igaz, hogy azóta - legalább is az iskolában már javulást mutatott, de hát a hely az hely, hiába fenyegetőzött öngyilkossággal - kapott egy injekciót és vitték.

Eddig én nem is igen találkoztam természetének nehezebb részével, csodálkozva hallgattam a kollégák beszámolóit, de most eltűnik eddigi, kissé szégyenlős, kedves modora. Kivillan egy másik, erőszakosabb arca. Abbahagyja a rajzolást, kártyát vesz elő. Az óra témája a törött tojások rajza, most tanuljuk meg a fehér vonalak finom kiemelését, nagyon nehéz követni a tónusok változásait, fáradt már mindenki az óra végére. A gyerekek egyre zajosabbak lesznek. Nem tetszik nekik, hogy ilyen sok figyelem jut Jancsira. Tessék kivágni végre az osztályból, mit csinálja itt a balhét. Eddig legalább rajz órán nyugton volt. Most már itt is balhézik? Jancsi egyre hangosabb, hiába engedtem meg neki, hogy kártyázzon a közben már elkészült - szintén eléggé kudarcos - Petivel. Az idő közben elment, jelzőcsöngetés, kezdeném a jegybeírást, de Jancsi csak mondja a magáét, dühösen zavarom ki a folyosóra, csakhogy ő nem akar menni. Az osztály zúg, a szemetet még össze kellene szedni, a következő osztály már jönne be, és akkor hirtelen elpattan az a bizonyos húr, ordítva rázom meg a gallérjánál fogva, elindulok vele az igazgatói felé.[143] / Utóbbinak mindössze az az értelme, hogy egy ilyen súlyos konfliktus nem maradhat kettőnk ügye. /

"... az elmúlt hónapokban felgyülemlett kétségbeesés, sértettség és harag indulatában úgy képen vágtam Zadorovot, hogy megszédült és a kályhának esett... Oly fékezhetetlen és vad düh tombolt bennem, hogy éreztem, ha csak egy mozdulattal ellenszegülnek, azonmód nekik megyek, s talán ölni is tudtam volna, hogy kiirtsam ezt a haramiabandát." [144]

"A tevékeny ember tehetetlensége, a változtatni, jobbá tenni akarás pillanatnyi reményvesztettsége tört ki. Konfliktus a nemes célok és tettek, és az aljas valóság között. A tettlegesség, mely mindig pedagógiai tehetetlenségből fakad, megrendítő, ha tevékeny ember tehetetlensége. Az ilyen tettleges tehetetlenség a legmélyebb indulatokat fejez ki: a felháborodást az emberért, a gyűlöletet az emberért. A tenni akarás kifejezése akkor, mikor nem tudja, nem látja mit kell tennie céljaiért, a gyermekkért, s a célok és az aktivitás vulkáni ereje önmagának ellentmondó formában tör ki, csak arra képes, hogy megmutassa magát, a célt és a törekvést."[145]

"Makarenkói pofon." - járta egy időben, holott ég és föld a különbség a megfontolt, józan, nyugodt patriarchális pofon, és a Galicza által olyan pontosan leírt "Makarenkói" dühkitörés között. Ami Makarenkónál „rendszerhiba” volt, az a makarenkói pofont osztogatóknál a rendszer lényeges, kihagyhatatlan eleme.[146]

 

Nekem voltaképp ezer más lehetőségem lett volna. Nem kellett volna erőltetnem a kapcsolatot, hidegen visszahúzódhattam volna, hogy délután elbeszélgessünk a helyzetről. Elmondhattam volna, hogy én sem tudok mást tenni, mint mindenki más. Elhúzódom tőled, magadra hagylak! Hogy értem én - miért nem érzed jól magad sehol, az órámon se, hogy magadnak kell boldogulnod! Vagy lett volna értelme, vagy nem. Másnap persze így is elbeszélgettünk, kölcsönösen sajnálva egymást.[147] (Egy év múlva visszajött, mesélt a munkájáról, és arról hogy milyen jó volt itt neki, mert itt voltak emberek, akiknek ő is fontos volt. Aztán sok évvel később megtalált az iwiwen. Kiderült, hogy nagy bukások után Spanyolországban találta meg azt az életet, amit érdemes élnie, a baráti kapcsolatok, a munka örömét. )

A következő órát természetesen az eset megbeszélésével kezdtük, hisz ez nem csak kettőnk magánügye volt. Az osztály elég komoly szerepet játszott benne. Az osztály ugyanis meglehetősen hatékonyan tudja terelni a nevelőt - aki nem ismeri még a jelenséget - egy általa kívánatosnak tartott szerep felé. Asszisztál a bűnbakképzéshez, a játszmákhoz, és nem bánja, ha a kilógó három-négy gyereket még jobban eltávolítja tőlük a tanári attitűd, nem bánja a kemény leszerelő akciókat, még a határozott didaktát is képes gyermekszeretőbbnek, megértőbbnek tartani, mint a nagybetűs nevelőt. Természetesen nem az osztály volt az „oka”, a kudarcomnak, hanem a helyzet alapvető ellentmondása. Jancsinak most nem lett volna szabad itt ülnie, a gyerekek féltek tőle, és zavarta őket, hogy én mintegy a „pártjára állok.” Né pedig, a törött tojások bűvöletében, nem ismertem fel ezt a helyzetet.  

 

Azok az osztályok, ahol épp a legkeményebb didakta szerepét játszom, ebből főleg azt érzik, hogy csend, nyugalom van az órán, megszűnnek a marakodások, huzakodások. A velem való viszony ugyan feszültebb, de tisztáztuk miért ez a szerepváltás, és hogy lesz ebből kiút, meg amúgy sem frontális munka folyik, nem érzik túl nagy árnak. /Persze ez eléggé sommás magyarázat, hisz elképzelhető, hogy még így is "demokratikusabbnak érzik" a nevelőt az átlagnál, aztán voltaképp csak az órai viszony változik, nincs szó egy haragszomrádról, a szünetben minden marad a régiben, stb./ Az évi egy-két ordítozás, gallérrázás, meg azokat érinti, akikből már nekik is elegük van.

 

Úgy tűnik, mintha igyekeznék magamnak megmagyarázni, vagy mentegetni ezeket a kitöréseket, holott ezek megmagyarázhatatlanok, és mentegethetetlenek. Ugyanis egy ilyen indulatos pofon, legalább is, amit én láttam, vagy adtam, mindig egy tehetetlen, beszorult ember végső kísérlete a kommunikációra, részben a gyereknek, részben a közösségnek szóló üzenet. Olyan ember üzenete, aki nem a dühös ordítozást, hanem a másik fizikai megtörését érzi végső eszközének. Olyan gyerekek kapják, akik - ha az iskolai élet szerkezete gazdagabb érintkezési lehetőségeket nyújtanának, nem jutottak volna idáig. Hisz amikor kolléganőnk először kerül olyan helyzetbe, hogy osztályból kivágást ígér, nem fordulhat semmiféle közösséghez, hogy segítsen felerősíteni hangját. A gyerekcsoport a különös viselkedést - az intenzív tanulást - csak különös élmények árán hajlandó önként tanúsítani. Az iskola közösségi szerkezetéről később még lesz szó, egyelőre elégedjünk meg annyival: minden afelé hat, hogy az ilyen konfliktusokat a tanár és a diák magánügyévé tegye.

Azokban az osztályokban, ahol ténykedésem nem csak egy-két órára korlátozódott, például falusi osztályfőnökösködésem idején, ilyen helyzetbe természetesen nem kerülhettem. Itt alapfeltétel volt az erőszakmentesség, a sokcsatornás kapcsolat. Saját fészekben erősebben gátolt az agresszió. /Lásd később/ Pedig itt is voltak "melegnek tűnő helyzetek" - amelyek, azonban, az eltérő viszony következtében, nem kívántak fegyverletételt.

Osztálykiránduláson vagyunk. Nyolcadikosaim, akik az előbb még klasszikus német dalokat énekelgettek három szólamban, húszan zsúfolódva a nyolc ülésre, most a vonatablakon félig kilógva kommandóst játszanak. Lövöldöznek, megy a szöveg, aztán az egyik elkezd "heilhitlerezni".

Leültetem őket egy kis beszélgetésre.

- Ezt most komolyan mondtad?

- Á, dehogy, de azért kemény gyerekek voltak ám azok az SS-ek, és kiálltak egymásért.

Valami videót láthatott.

- Oké, akkor én is elmesélek egy filmet. Képzeld magad elé a szobátokat, anyukád meg a húgod van otthon, amikor az ablakon bekaszál egy sorozat, kiugranak, rohannak az udvaron, de mögöttük már ott a frankó szerelésű kommandós...

Nem kímélem, mondok néhány képet a filmből. Kínosan feszengnek.

- Na, gyerekek! Tudjátok, hogy nem szoktam semmit erőszakkal elintézni, amit másképp is el lehet. De vannak dolgok, amiket nagyon hosszadalmas lenne elmagyarázni. Amit az előbb mondtál, azt normális felnőtt ember nem tűrheti el maga körül. Tapasztalhattátok már, hogy mindenféle játékot tudok játszani, nem iszonyodom betegesen az erőszaktól.[148] De ezt a fasiszta izét ne játsszuk el. Osztályfőnöki órán még visszatérhetünk rá, de most inkább beszélgessetek, vagy énekeljetek!

Vissza is tértünk, méghozzá - Rupertnek köszönhetően - meglehetősen kínos módon. Rupert ugyanis elkezdte feszegetni a kommunista-fasiszta hasonlóságokat. Az orosz csapatok jelenlétét, stb. Rettentő finoman, és intelligensen. Minden mondatával jelezte: - Tessék csak megnyugodni. A kemény dolgokat majd én mondom ki, a tanár úrnak még bólogatni sem kell rá, elég lesz a szokott finom mosoly. Ezt a szereposztást persze kényelmetlen lett volna vállalni, meg aztán, 1986-ban már nem volt igazán veszélyes a téma. Elbeszélgettünk hát a mindenkori forradalmakról, a forradalmárok lélektanáról, a berendezkedő új rezsimekről, a forradalmak felfalt gyermekeiről, akik közül némelyikért kár, másokért már nem annyira, stb.

 Napi politikáról gyerekekkel soha nem beszélgetek. Általában a szülők álláspontját hangoztatják. Vitatkozzak a szülőkkel a gyerekeken át? Ilyenkor mindig általánosabb kérdések felé térítem el a beszélgetést, vagy a két szembenálló erő karakterisztikájáról beszélek. Hitvitákban megint csak így nyilvánulok meg. Ha nagyon rákérdeznek, és a helyzet intimitása megengedi, persze megmondom melyik politikai párt vagy hitélet áll legközelebb hozzám, de azt mindig hozzáteszem, hogy e mögött nincs ott a szakmai súlyom. Attól, hogy jól meg tudok tanítani egy három iránypontos ábrázolásmódot, még nem következik, hogy jól lássam a politikai problémákat. Megértem azokat a kollégákat, akik eleve ezzel kezdik, és nem hajlandóak gyerekekkel politikáról beszélgetni.

Nem voltam tehetetlen helyzetben, nem a gyerekre haragudtam, hanem a világ felett borongtam, amelyik ilyesmit ad elé. Norbi és Jancsi helyzete már kissé keményebb volt.

Szünetben kis csapat jő - tessék gyorsan jönni, Norbi és Jancsi összeverekedtek. /Az osztályaimban tilos a gyerekeknek egymást megütni, az ilyesmi azonnal, minden vizsgálat nélkül osztályfőnöki figyelmeztetővel a második eset megrovással, a harmadik igazgatóival, végül eltávolítással jár. Ez persze csak elvi út, valójában még rovót sem kellett adni.

Mire odaérünk, már nem verekszenek. Jancsi sírdogál, nővére vigasztalja, Norbi dacos komoran hallgat. Ő az erősebb, a verekedés voltaképp azt jelenti, hogy megint megverte a kis "eszetlen", kiskutyás hűséggel hozzá csapódott Jancsit. Kiderül, hogy újra visszaültek egymás mellé, összekaptak, ez lett a vége. / A dolog órán történt, gyanítom, hogy az anyag nem kötötte le őket igazán. /

"A franc essen a két kis idétlenjébe!" attitűddel kérem el az ellenőrzőjüket, írom be a figyelmeztetőt, közben mérgesen prédikálok. Hirtelen Norbi is elsírja magát.

Azt nem mondom, hogy én is majdnem, de ez is egyike volt azoknak a pillanatoknak, amikor a kissé leszegett fejű, kissé a gyerekek feje fölé néző rajztanár hirtelen visszazökken a valóságba. Norbi eddig egy hol mosolyogva, hol bosszankodva szemlélt Csontváry  festette arc volt, most hirtelen feltűnt mögötte a sok magára hagyatottság, a sok finomabb-brutálisabb odébblökés, „Hagyj most békén, foglald el magadat!”. És nyilván felrémlett bennem, hogy hasonló helyzetekről saját gyerekeim is beszámolhatnának.  ( Lásd korábban. 62. o.)

- Jól van, na, ne bőgjetek már! A büntetésben egyetlen jó dolog van, hogy azzal el is lehet felejteni az egészet. Fogjatok kezet! / Megesik / Megsimogatom a fejüket, aztán odaszólok az osztálynak:

- Nehogy most meg ti osszátok ki őket! Beírást kaptak, kiabáltak velük, van most elég bajuk, próbáljatok segíteni nekik, legalább az osztálytársaikat tudják maguk mellett.

A helyzet azért volt kemény, mert tényleg mérges voltam, és az utolsó megjegyzés majdnem elmaradt. Márpedig ha egy dühös, mord osztályfőnök hagyja magára a csoportot, elmarad a főemlősök körében szokásos büntetés utáni símogatás, fontos politikai eszközről mondok le.

 

Kerültem persze reménytelen, megoldhatatlan helyzetbe is.

Zsuzsa igen előnytelen külsejű, származású, viselkedésű kislány. Most, nyolcadik év vége előtt néhány hónappal került be a gyermekvárosba, nyilván meglehetősen zajos előélettel. Idegesítően hangos, intenzíven próbálja kicsikarni az állandó kapcsolatot, márpedig itt az újaknak illik meghúzódni. Így aztán eddigi konfliktusaira újabbak rakódnak, verést is kap valamelyik gyerektől odabenn, az órákon meg természetesen nem dolgozik, most is hátrafordulva beszélget, hangosan, provokatívan, Emőke nagyon unja már. Amikor rászólok, visszaszól.

- Nem érdekel ez az egész, hát nem érti, hogy nem érdekel, hagyjon már békén, ne foglalkozzon mindig velem, mindenki hagyjon békén! - ordít, aztán a padra borulva sírni kezd.

Sajnos ez már nem az első ilyen esete, az osztály már túl van a részvéten. Nagyon unják Zsuzsát. "Mi a francért nem viszik valami intézetbe, ahol ilyenek vannak, mint ő!"

- Tanár bácsi! Tessék már valamit csinálni!

- Jó! Mi az, amit semmiképp nem tehetek?

- Igen, tudjuk, az erőszak nem megoldás! - nyújtja a szót Rupert enyhe gúnnyal, - de most itt tényleg nem lehet pedagógiázni, adni kell neki egy pofont és majd megnyugszik.

- Nem mondasz hülyeséget. Adok neki egy pofont, végre lenne kire haragudnia, megverték, ő lenne az áldozat, ha jól összeverném végre a többiek is megsajnálnák. Kisírhatná magát valaki vállán. De kién? Mondjatok valakit, akihez Zsuzsa odamehetne, máris adom neki a pofont. Na látjátok. E nélkül pedig nem jó az egész. Nem csak erkölcstelen, de szakszerűtlen is. Ezt tehát nem tehetem. De mást se nagyon, mert Zsuzsa most nem hajlandó ránk figyelni.

Mondhattam volna mást is. Pl.: ez azért nem akkora vészhelyzet, mint ha az állomáson indulna meg rohanva, hogy a vonat elé veti magát. Vagy: Nem aludnék jól utána pár napig. Vagy…. De hát akkor ott nem volt idő gondolkodni.

- Persze, mert én hülye vagyok, mi?

- Nem vagy hülye, a helyesírásod, fogalmazásod például meglepően jó, de most nagyon nehéz helyzetben vagy. Nézd, én ott nőttem föl a falun, ilyen gyerekekkel játszottam mint te vagy, sajnáltam őket, amikor épp rászorultak. Szerettem volna valahogy segíteni nekik, és neked is szeretnék segíteni, de most már tényleg semmi esélyem. Át kell menjek a Gyermekvárosba, megkérni, hogy vigyenek téged tovább. Pedig ott nem lesz ilyen esélyed. /Megállok egy pillanatra, mert most ki kell mondanom azt, amit gyereknek még nem mondtam, mert az ilyesmit nem mondani, hanem éreztetni kell. Mondani tisztességtelen. / Hidd el, én nagyon szeretlek téged.[149]

Nem emlékszem már hogyan jutott el végül Zsuzsa a ballagásig, de később sem találtam jobb eszközöket, amivel segíthettem volna neki. Az erőszak azonban nem csak ilyen konfliktushelyzetekben nyilvánulhat meg, sajnos nagyon termékenyen járja át gyermekekkel /és egymással/ való kapcsolatunkat.

Az egyszeri ember talál egy tojást.

- Látod kisfiam, ezt betesszük a tyúk alá, kikel, lesz egy csirkénk. Felneveljük, tojik egy csomó tojást. No, azokat esmég kiköltetjük, aztán addig, hogy a sok csirkéért vehetünk egy kiscsikót.

- Hij, de jó lesz, édesapám, én meg felülök a hátára.

- Szállsz le róla te gyerek - ugrik a füles - letöröd a derekát!

A füles ugye jogos, hisz a gyerek nem követte apját felelős érettséggel a jövőbe, nem nőtt fel a helyzethez, rögtön saját gyermeki hasznát kereste az elképzelt világban. Hasonló pofont kapott egyik kis osztálytársam, amikor hetesként pallérkodva az osztály bevonulása felett, vonalzójával rácsapott az új ping-pong asztalra. Nem érezte a tárgy szentségét, nem látta mennyivel más ez, mint amin művelődési otthon előcsarnokában játszani szoktunk. /És persze azt, hogy a tanárnak mennyi utánajárásába kerül ez az egy asztal./

Ha most az órák fogalomvilága is hasonlóan reális perspektívákat jelent számára, gyakran kell hasonló erőszakban részesülnie.[150]

 

Néha a nevelő félelme vezet erőszakhoz. Ha mondjuk egy leendő Sámson érkezik osztályába:

"... akár egy óriás szikla, amely nekifeszíti keménységét a patak sodrának. Imigyen csippenti ki szemével Kurilics tanító is, a falu nyelvén Ösztövér Pinkász, és furálkozik rakoncátlan belseje neki is, és apró savanyú buborékok sisteregnek a nyálában önkéntelen, amint visszaemlékszik a sok tehetetlen elpáholásra hajdan, amit nyinak még most is hegyes csontjai. Ha ő ilyen elefántfiók lett volna. De ő okos volt, azért lett tanító, ez meg hát biztos buta, így szokott az lenni.[151] A Sámsonoknak gyakran megelőlegezik a durva viselkedést, ami aztán az önbeteljesítő játszma szabályai szerint általában úgy is lőn./

 

A következő szép példát, ahol a nevelőt félelme reflexszerűen serkentette agresszióra, hadd írjam meg, fegyelmezetlenül - a megfelelő nyelven:

A reneszánsz tábor (A tábort Lengyel Boldizsárné szervezte évről- évre, légköre egészen más, mint az enyémeké - ha már egyszer hívott - muszáj volt itt is kipróbálnom magam.) ötödik napján Mátyás udvara Visegrádra látogatott, megtekinteni a híres várjátékot. A talján vendég Pico della Mirandola épp Magyar Balázzsal és Galeottóval társalkodik egy teraszon, bizonyos boltívek felrakási módjáról, közben mond néhány bókot Isabella D'Estének. Alattuk Savonarola komorlik a Medicivel, deákok gyűrűjében. Kezében nyitott csatos biblia, valamit épp citál. Pico derűsen elmosolyodik a látványon, maga elé engedi Isabellát, indulnának fel a lépcsőn, ám ott épp egy csapat gyerek kapaszkodik, kiket ők nem vettek részre. A fényes külsejű társaság láttán a kicsik persze legott megállnak, utat adván a lépcsőhöz, amit ők kegyes mosollyal el is fogadnak.

- Gyerekek, menjetek, ne szakadjon meg a sor! - reccsen lentebbről egy ideges, arrogáns hang. Középkorú peidagogosz harsan imigyen. Szemében harag, aggódás és félelem.

- Mitől félhet ezen derék ember? - tanakszik magában a herceg. Tart tőle, hogy gyerekei a teraszra felérvén a mélybe vetik magukat, vagy egymást lökdösik alá? Szemükben van ugyan némi vadság, de ez inkább az idegen helynek szóló készenlét, valahogy el ne vétsék azt a viselkedést, ami itt helyesnek számít. Ha felérnek, csoportba fognak gyűlni, csak a legbátrabbak engednek meg maguknak annyi szabadosságot, hogy a korláthoz óvakodva letekintsenek, míg vissza nem parancsolják őket a csoporthoz. Nem lehet megbontani a rendet holmi individuális renitenskedéssel! El kell számolni a gyerekkel minden pillanatban, és meg kell előzni minden kellemetlen közjátékot.

No, nem, ne képzelődjünk! - rázza meg zavartan a fejét Pico. Nyilván attól tart, hogy a kicsik hebehurgya hebegése megzavarja fennkölt társalgásunkat.

- Hadd csak el, kedves barátom! Engedd hozzánk ezen kisdedeket, kedvesek ők minékünk! - folytatja útját, egy gyenge kis vállacskát átkarolva.

-          Tekintetük még tiszta, talán ők is segíthetnének, címeri állatomnak, a harkálynak megkeresni a férgeket, miként én, egykoron, Mirandolában.

 

Csak reménykedhetünk benne, hogy a nevelő sokkal inkább otthon volt mondjuk a matematika világában, mint a Visegrádi palota romjai között.

 

A nevelő időnként a gyermek védelmében alkalmaz erőszakot. Pedagógus visszaemlékezésben olvastam egy pofonról, ami igazi hőstett volt, hisz az az udvaron randalírozó kisöreg kapta, akit jó családi példa szoktatott a verekedésre, és akinek, szülői megtorlástól tartva, még senki sem mert odacsapni. Gyerek bőgve el, nevelő ablaka kővel be. De a gyerek aztán már kevésbé merte elengedni magát az iskolában.

 Napközis korszakomból emlékszem hasonlónak tűnő példára. A kis K. Tibivel egyszerűen nem lehet bírni. Eltelik néhány hónap, mire rájövök. Nem az én csoportomban van, ő is főleg az udvaron dühöng, mi azonban az első hónapokban állandóan felfedezőúton vagyunk, a lakótelep játszótereit járjuk végig, a kiserdőt vagy új és új játékokat tanulunk a nagy réten. Lassan aztán megérik a csoport arra is, hogy szabadon engedhessem őket, az iskola melletti játszótéren, a napközisek tömegében, egy kis szabadrablásra. Eleinte még tartom magam, játékot kezdeményezek, homokot ások fel, de év vége felé már bizony egyre inkább beilleszkedem a kollektívába, beállok a beszélgető nevelők csoportjába. Egy ilyen alkalommal hozzák oda a kis Kalmárt. /A nagy Kalmár az én csoportomban van, áldott jó kislány, másodikos létére szinte egyedül vezeti a háztartást, anyuka otthagyta őket, apuka iszik, lakás leromlott. Irén mégis derűs, jólelkű. Voltaképp a családi légkör sem rossz, apuka nem lesz kötekedő az italtól, csak hát nincs felnőtt a családban, Irénnek kell ezt a szerepet el eljátszani./

- Te, Pista, segíts már, én már nem tudom, mit csináljak ezzel a gyerekkel!

Mivel aki odahozza, nem épp a gyenge tanerők közül való én sem tudom hirtelen, mit tehetek én, amit ő nem?

- Na, kisöreg, mekkora fülest szoktál kapni apukától, ha nem tudod abbahagyni?

- Hű! - kap az arcához a kicsi, mosolygós kék szemmel mutatja az eseményt követő megtántorodását. Mosolyában megnyugvás. Érzi, hogy játék az egész, bár azt is érzi, hogy, ha nálam is „kihúzza a gyufát,” akkor nyilván tényleg tőlem is azt kapja, amit az apjától. Nem tudja, hogy csak egy remek színészi játékot lát, hogy teljesen kizárt, hogy tényleg nyakon vágjak egy ilyen szemekkel néző, idegen csoportbeli gyereket, aki nem készíti elő a fülest hetek idegőrlő játszmázásával.

- Na, akkor tudod mekkorát kapsz, ha még egyszer bántasz valakit. Maradj csak itt mellettem! Ha majd megnyugodtál, beállunk focizni, de amint megrúgsz valakit, kiállsz!

- Veled lehetek?

- Majd meglátjuk!

(Évekkel később, biciklitúrán, Homokon aludtunk a fogyatékosok nevelőintézetében. Ebéd előtt a sorból kilépett a kis K. Hát ide került. Még mindig emlékezett mindenre. Nagyon rossz érzés volt otthagyni, a gyerekektől elkülönülve ebédelő, onnan folyton átmorduló nevelők között. Van egy csoportom, és nem velük eszek! Mélypont.) Ez az eset persze megint nem rajtam múlt, hanem a gyereken. Ha nem olyan kiskutyás kék szemekkel áll elém, nem vágja szinte vigyázza magát, nem jelzi minden gesztusa, hogy ő most behódol a falkavezérnek, talán én is elkezdek neki prédikálni. Így viszont egyszerűen csak felvettem az apuka legjobbik arcát, legjobbik szerepkörét. Később, ha baj volt vele - jött át a mi csoportunkba. Kapott mindig valami kis feladatot, csinálgatta, olvasott. Mögötte persze nem volt félelmetes családi banda-háttér, nem a vezéri szerepre törekedett, inkább valami figyelmet próbált kizsarolni a verekedéseivel.

 

A leggyakoribb a "kiengedett gyerek" aktivitását legátló, függésben tartó, szarvletörő erőszak. Amikor elmarad a szerződéskötés /ami persze nem kell feltétlen verbális szinten megessen / a közösség elemi szokásainak kiépítését valami liberális mindent szabad, vagy eseti kapkodás helyettesíti. Amikor a nevelő nem tudja "átfogni pillantásával a helyzetet", csak elkülönült kis huzakodásokat lát. Ha aztán az egyik gyerek már "túlmegy minden határon", jöhet a tekintélyszerző belemenés, a retorzió.

 

A jó didakta, mint láttuk, nem kerül ilyen helyzetbe, őrzi toronymagas helyét. Persze ő is tud tréfálni, nézzük csak meg Tutajost, ahogy a bizonyítványát guberálja, megadta-e az a kutya Kengyel a négyest?

"Számtanból jeles? - Tanár úr! - és Tutajos éppen csak el nem sírta magát, Kengyel pedig kezet nyújtott."

Ha Tutajosunk megkérdezné, miért csinálta ezt, miért hívta ki felelni a négyesért, és amikor elakadt, miért küldte helyre hármassal? Mi ez az ötös itt? - Kengyel megmagyarázná:

-          Kedvesem, Te kétségkívül ötösre álltál, de nem volt igazi, masszív ötös. Képességeid alapján sokkal többet vártam volna tőled. Ezért aztán szép módszeresen alulosztályoztalak, hadd támadjon fel a harci kedved. Szedd össze kicsit magad. No, ez meg is történt, az ötösöd már biztos volt, ezt bebizonyítandó hívtalak ki. Hogy épp most nem feleltél ötösre, az megint csak azt bizonyította számomra, te csak akkor tudsz tanulni, ha szorosra fogjuk a gyeplőt. Nem mondtam meg tehát, hogy ez azért nem rontotta le az ötösödet, hanem eljátszottam egy kis színjátékot.

Ilyen függésben tartó erőszak az is, amikor bizonyos puha iskolai szabályokat, amelyek már csak névleg vannak, fegyelmező szándékkal megkeményítünk. A séta során láttuk, hogy a gyerekek a tisztasági csomagot csak alsós korukban használják. Ha viszont egy gyerek túl szemtelenül válaszolgat az ügyeletesnek, vissza lehet zavarni a terembe:

- Majd ha hozod a tisztaságidat, bemehetsz.

A nevelő is tudja, hogy a gyerek nem hoz semmit, megvárja, míg tiszta lesz a levegő, aztán besurran, de ez már nem fontos, a felülkerekedés megtörtént.

Az is megesik persze, hogy a nevelő félreérti a gyerekek közti konfliktus természetét.

A 8. b. két hangadó gyereke Kati és Laci, összeverekszik a szünetben. Kati sír, Laci dühtől vörösen remeg.

- Mi a baj?

- Ő azt mondta, én meg... és akkor meglökött...

- De te löktél meg először, és utána te vágtál pofon...

- De...

- Na álljunk csak meg. Hadd mondjam el én, mi történt itt, valójában. Elég kínos lesz, benn maradhat Mariann? /Mariann igen jártas az ilyen ügyekben. /

- Adva van ugye két gyerek, jó tanulók, csinosak, serdülnek, próbálgatják a felnőtt szerepet. Járni kéne már valakivel, de kivel? Az osztálytársak kezdik összemondogatni őket, vagy tőlük indul el a dolog? Ki tudja már ezt? De kezdődnek a suta kis közeledési manőverek, mert még semmi sem biztos, hátha a másik visszaver, leégek róla? Brrrr.., rossz rágondolni, hogy égnék a többiek előtt. A közeledés tehát tréfás, kötekedő mindig nyitva hagy egy kiskaput. Aztán egyszer eldurvul hirtelen a kötekedés, és ez lesz a vége.

"Tegye fel a kezét" - aki azt mondja nem így volt!

- "Hát igen", mosolyodik el Mariann, a két delikvens hallgat.

- Na, akkor hol marad a kézfogás?

Zavartan kezet fognak.

-          De közben ne engem nézzetek ám? - verem hátba könnyedén a "bűnösöket"![152]

Van egy eset, amikor az iskola nem fogadja ilyen megértően a gyerekek kezdődő kapcsolatait. Ha periférikus, rosszul tanuló, vagy előnytelen külsejű gyerekekről van szó. /Sajnos az előnytelen külső gyakran vezet ahhoz, hogy a gyereket keményebben ítélik meg./ Ha két jól tanuló gyerek közt bontakozik ki egy kapcsolat: " Milyen szépek vagytok így együtt! Ha két rossz tanuló közt: “Inkább a tanulásban tűnjetek ki! Ne játsszátok itt a felnőttet!"

Sorolhatnánk még a sokkal rosszabbfajta erőszakokat, a tégla szerepbe kényszerítést, az überolások különböző fajtáit /egyik kedves játéka az überoló nevelőnek a nyomozás, amikor apró dolgokon keresztül is jelentős nyomást gyakorolhat/, az érzelmi zsarolásokat, de később még úgyis találkozunk velük.

 

 Ha valahogy mégis le kell zárjuk ezt a fejezetet, csak azzal fejezhetjük be, hogy ha lehetne mindenféle kényszer nélkül nevelni, akkor nem is lenne szükség nevelőre. A kényszert bizonyos mértékig minden nevelő használja, értékrendjétől, pedagógiai világképétől függ, milyen mértékben. A tekintélyelvű pedagógus természetesnek tartja, a liberális igyekszik elkerülni. A kényszer frusztrál, a frusztráció pedig agresszívvá tesz. Tehát a kényszer erősíti a gyerekcsoport agresszivitását. Van azonban egy kínos tény, ami érthetően jóval ritkábban kerül elő. Hogy tudniillik a gyerek agresszív viselkedésével hatalomra tesz szert környezete felett. Mivel azt már megtapasztalta, hogy a mások fölötti hatalom a felnőtt szerep velejárója, a mások feletti hatalom megszerzése voltaképp a felnőttség felé törekvés egyik formája. Amennyiben környezete ezt a törekvését nem gátolja, engedékenységével megerősíti, a felnőtt szerepben erősíti meg. Ezt az agresszivitást tehát nem frusztráció, hanem a megengedő magatartás okozza, erősíti fel.[153]

Erőszakról vallott nézeteink végül is attól függnek, mennyire fogadjuk el az emberi társadalom hierarchikus szerkezetét. Érdemes szembesülnünk az idős Konrad Lorenz véleményével: " A liberális demokrácia mai torzképét egy kilengés kulminációs pontja jelenti. Az ellentétes oldalt - melyen a mutató nem is oly régen haladt át - Eichmann és Auschwitz, euthanázia, fajgyűlölet, népgyilkosság és lincsbíráskodás adják. Tisztában kell lennünk azonban azzal is, hogy annak a pontnak mindkét oldalán, amelyre a mutató akkor állna be, ha egyszer nyugalmi állapotba kerülne, valódi értékek vannak: a bal oldalon a szabad egyéni kibontakozás, a jobb oldalon a társadalmi és kulturális egészség. Csak a túlzások válnak emberellenessé mindkét irányba." [154]A szabad nevelés elvi alapjain álló nevelőnek bizony szembesülni kell ezzel a véleménnyel, még ha erős túlzásnak tartjuk is, hogy bármiféle liberális demokrácia is ellenpontja lehetne Auschwitznek, még ha más etológusoknak kissé eltér a véleményük.)[155] Tudnia kell, hogy a másik oldalon nem csak a kommunista-fasiszta nevelő áll, de ott legyint Eörsi István is: “Szép eszmények tökfejei!" Esterházy is mond valami hasonlót: "Mint szülői-nevelői elvet jónak tartom, hogy "nőjenek mint a dudva", azt értve ezen, hogy a példa a nevelés, az életünk, az, amit látnak. Ami nem jó ebben az emancipáltságban, az az, ami nem igaz benne. Mert ha baj van, csak azt rángatjuk elő, ami van: hatalmat, tekintélyt, erőt. (Legfeljebb utána bocsánatot kérünk, ellentétben mondjuk a Thomas Mann gyerekek apjával)[156]

Én persze nem merném könnyedén letökfejezni azt a pszichológust, aki gyermekként kellett szembenézzen a mutató jobb szélső pontjával, így nevelési elveiben most talán túlságosan is a másik oldalra áll. Nekem is kényelmesebb lenne azon az oldalon. A napi praxis azonban csak bizonyos határok közt enged szabad választást.

Vizuálpedagógiai Kapcsoskönyvemben a pedagógusi működésnek meghatározom bizonyos alapfeltételeit, és ezek között ott szerepel a domináns egyed szerepének eljátszása is. Ha valakiből ez végletesen hiányzik, nem fogja tudni egy gyerekcsoport figyelmét magára irányítani. Ebből ugye akkor az következne, hogy a " Bocsáss meg hogy élek, hogy születtem!" - típusú hiperérzékeny emberek ne válasszák a pedagóguspályát. Mégsem ez következik. Ha az egyetemi- főiskolai évek alatt képes lesz megismerni - bizonyos mértékig újraépíteni önmagát, megélni olyan szerepeket, helyzeteket amelyeket eddig nem mert kipróbálni, sérüléseiből erényeket kovácsolhat. (Lásd még Kiss Anna levelét, meg jó lenne látni valahol a vázlatokban egy főiskolai program modellt az ehhez hasonló problémák kezelésére, lehet, hogy van is, én még nem találkoztam vele.)

 

 

A szabadságról

Korábban már többször körbejártunk egy problémát. ( Tanárszerepek, szerződések, erőszak.) Mennyiben határozzák meg iskolai mindennapjainkat a „külvilág” értékei, szándékai, elvárt magatartásmintái, és mennyiben a gyermekektől érkezők. Azaz: mennyi szabadsága legyen a gyerekeknek az iskolában?

 

Vekerdy Tamás szerint:

 

„A szabadság paradigmája azt mondja a gyereknek: Legyél, aki vagy! Én nem tudom, hogy ki vagy, te se tudod, de együtt figyelünk a finom rezdülésekre, és én a te utadon foglak téged segíteni.

 

A diktatúra paradigmája azt mondja: Legyél, akivé én akarlak tenni.

Ez a kínok, szenvedések, megtöretések és megalázások paradigmája. A kudarcé és az agresszióé - vagy, ami még rosszabb: az önpusztító depresszióé. (És persze, ami reményt kelt: az örök lázadásé!)

 

“Csak szabad tanárok, csak szabad emberek nevelhetnek szabaddá váló gyerekeket.”[157]

 

A megállapítással a gyakorló művészetpedagógus is egyetért, mindössze a költői túlzásokat finomítja.

Szíve szerint elmondaná az első szülői értekezleten. ( Ugye nem felejtettük el, hogy az értekezleten a gyerekek is ott vannak!)

 

„Osztályfőnökötök, csoportvezetőtök vagyok. Nagyjából ismerlek titeket. nagyjából tudom kik vagytok, kik a szüleitek, milyen közöttetek a kapcsolat úgy általában. ( fejlődés-lélektani tudás) Valami tudásom a konkrét kapcsolatokról is van, hisz nem hagytam fel az idejétmúlt családlátogatással.   ( Szociometriai mérések, meg ugye a napi jelenlét köztetek) Tudom, hogy vakmerő vagy félénk kisfiúk, kislányok vagytok, gyors vagy lassú a mozgásotok, a problémamegoldó gondolkodásotok, bizonyos helyzetekben tudom, kinek milyen segítségre van szüksége, mik azok a feladatok, amik helyett neki  mást kell megoldania ( más helyzetekben meg ez a tudás sajnos nem fogja befolyásolni a történéseket), de tudom, hogy ez a tudásom csak vázlatos, tehát nem elégedhetek meg azzal, hogy nagyjából rendben mennek a dolgok, figyelnem kell rátok, finomítani tudásaimat, figyelni a változásokat. Bizonyos oktatási helyzetek alkalmasabbak erre, mások kevésbé, baj esetén persze mindig megszólal a vészcsengő. Ezeket a tudásaimat persze torzíthatja a „valamit belelátni óhajtás”, vagy a kényelmes szemlélődési késztetés, de igyekszem ellenállni. Nem fogok túl nagy jelentőséget tualjdonítani egy-egy extrémebbnek tűnő viselkedésnek, nem „indulok rá”, nem teszem kapcsolatunk legfőbb témájává, nem leszek „esetpedagógus”, de nem is futok meg előlük, nem „gömbölyítem őket kényelmesebben szemlélhetővé”.

Nagyjából ti is ismeritek magatokat. ( Külön tantárgy szolgál erre, az emberismeret – persze csak akkor, ha nem tantárgyként, hanem egyfajta játéktérként kezeljük.) Tudjátok, most épp hol tanyáztok a gyorsasági-mélységi rangsorban, ki találja meg a leghamarabb a legjobb megoldásokat, de azt is tudjátok, az együtt töltött évek során megszoktátok, hogy ezek a „rangsorok” a felnőtté érés során bizony változó lehet, a lassú felgyorsulhat, a gyors pedig esetleg elveszítheti az érdeklődését azon a területen. nem azt méricskéljük, ki hol áll most, hanem, hogy ki mennyi energiát fektet be egy-egy feladatba, munkába. Szó sincs persze arról, hogy akkor az iskolai lét arról szólna, hogy feszüljünk neki minden feladatnak erőnk szerint. Van aki udvariassági gesztust tesz, már, ha a feladat elkerülhetetlen, van aki nekifeszül, az a fő, hogy legyenek szerepváltások. Tanulj meg valahol nekifeszülni, és persze tanulj meg elengedni is valamit.

Legyél, aki vagy? De hisz most nyolc éves kisfiú vagy, és nem szeretnél ez maradni.  Ezt tehát semmiképp sem mondom neked. Azt viszont mondom, hogy valami félelmetesen gyönyörű érték ez a benned lapuló kíváncsiság, együttműködési készség, tudásvágy. Ezt őrizd meg egész életedben, mert sokat nyerhetsz vele. ( Nagyobbaknál már lehet utalni arra, amit úgyis látnak maguk körül, az eredendő értékek elvesztése utáni fásult, tragikus életforgatókönyvekre.)  Egy Ibsen nevű író nyitotta meg a vitát, hogyan lehet az ember önmaga, és hogyan eshet a magány csapdájába. A vita azóta is tart, mi azt szeretnénk, hogy úgy találd meg önmagad, hogy közben ne válj magányossá. A korábbiakra visszatérve: természetesen nem gond, ha most túlságosan is vakmerő, vagy félénk vagy, ezért vagyunk itt, hogy segítsünk neked megtanulni vigyáznia magadra, vagy túllendülnöd félelmeiden.

Ezért vagyunk pedagógusok.

 

Azt, hogy ennek mi a technikája, hogy ehhez naprakészek kell legyünk a didaktikai-lélektani irodalomban, fél órával érkeztetek előtt be kell üljünk az osztályterembe, átvenni az aznapi feladatokat, előkészíteni az előkészítendőket, hogy amikor megérkeztek, jöhessen a laza, kötetlen „társasági együttlét”, a problémák közös megoldása, közös kiútkeresés az időnként azért adódó rossz helyzetekből. Hogy a nap végén néha megjegyezzétek: „Olyan jó Éva néninek, nem kell dolgoznia, csak velünk játszik!” ( Visszakeresni a pontos szöveget.) Mondjuk ezt, ha már nagyobbak vagytok, árnyaltabban fogjátok látni.

 

 

Persze nem mondja, mert mindennek már eddig is ki kellett derülni, vagy majd később fogja elmondani, ha szükségét érzi.


10.Célkitűzések VAZLATOK\vazlat3.doc

No, itt előzetes megjegyzés is szükséges. Az alábbiakat emlékeztetőül hagytam meg, lássuk, honnét indultunk. Szóval ez egy partizán történet. Timúr és csapata. Gyerekeink már nem is értik. Mégis muszáj szembesülnünk vele, nehogy unokáink újra felfedezzék maguknak.

"Nyújtson minden tanulónak egységes, korszerű, továbbfejleszthető alapműveltséget:

Céltudatosan alakítsa ki tanulóiban a dialektikus és történelmi materialista világnézet alapjait:

Fejlessze a szocialista emberre jellemző tulajdonságokat, a szocialista hazafiságot és internacionalizmust, a munka, és a dolgozó ember megbecsülését, a közösségi magatartást:

Alapozza meg a tanulók politechnikai alapműveltségét: tegye képessé őket a szép befogadására, megóvására, megteremtésére: testileg, szellemileg egészséges, edzett nemzedéket neveljen."[158]

 

Annak idején nyilván kemény harcok eredményeként kerülhetett előrébb az egységes alapműveltség, megelőzve például a szocialista hazafiságot, ez pedig az internacionalizmust. Ha azonban logikusan akarunk eljárni azt mondjuk:

 

Legyen a tanuló testileg, szellemileg egészséges, művelt, jó közösségi ember ( a jó közösségekben ). Ismerje meg a köznapi viselkedés jellemzőit ( ha lehet a nem köznapiból is minél többet. ) Rendelkezzen a képességeinek megfelelő irányú, széles körű alapműveltséggel, így lehet esélye arra, hogy jó hazafi lesz (ha hagyják).

 

Állítsunk össze egy értéklistát, és próbáljuk meg követni a céltételezéstől a gyakorlati megvalósításáig vezető utat, keressük meg a vezetékeket a kapcsolóterem és a műhely, a dokumentum és az iskolai valóság között. Fura, szakadozott drótokat találunk, minden szintváltásnál változik a szóhasználat és a problémák köre.

 

A tanterv és utasítás a szocialista embertípus, a tudományos világnézet, az egységes alapműveltség kialakítását tartja a legfontosabbnak, a pedagógusok a fegyelmezett, az élet dolgaiban járatos hazafiét. [159]Fura hiányérzetünk támad a dokumentumok, iskolai intézkedési tervek, osztályfőnöki munkatervek olvasgatásakor - vagy akár a munkaértekezleteken is. Az ideológiai kifejezések burjánzása mellett alig találkozunk a szociálpszichológia, pedagógia műszavaival. Az értekezletek határozottan két részre válnak- az elsőben magasröptű célok vázoltatnak, aztán jön a görcsölődés a köznapi gondok körül, egy egészen más nyelven.

"A hamis tudatosság, a partikuláris - és kvázi tudatosan vallott - célrendszer lényegében az egyén partikularitásának (esetleg társadalmi réteg vagy osztálytörekvésekkel találkozó) ideologikus megfogalmazása"[160]

A hivatalosan kitűzött célok kvázi tudatos céloknak bizonyultak, iskolai sétánk során nem azt tapasztaltuk, hogy a tanulók fejlettebb esztétikai kultúrájának valóban a tananyag közvetítésének frissítése, vagy a szakköri munka szintjének emelése lenne az előfeltétele. A valódi célok, a WC állapotának megváltoztatása, nem fogalmazhatóak meg az előbbi nyelven. A partikuláris célok - mint például a fegyelmezett ember kialakítása önmagában semmit nem mond a nevelés tartalmát illetően. A dokumentum nem árulja el, mi lesz a különbség az általa formált tanuló, és aközt, amit egy másfajta, szintén közösséginek kinéző ideológiával nevelnek?

Az iskolában persze folyik a nevelés, "épülnek a lelkek", formálódnak a közösségek, de jórészt fogalom alatti szinteken történik, egy már kialakult gyakorlat sodrában. Nagyon messze van még a nevelés attól, hogy alkalmazott pszichológiává váljék. A nevelő köztudottan pszichológia ellenes. Ennek több oka lehet. Főiskolai élménye (illetve élménytelenségei - bár mintha itt már változott volna a helyzet. Egyre több jó főiskolai kiadványt látok.), esetleg konkrét tapasztalatai. Kapott mondjuk egy olyan kis elsőst, aki a pszichológus szerint iskolaérett, noha "a négyszemközti beszélgetéskor nem volt hajlandó a feladatokkal foglalkozni." No, nem baj, majd ha harmincan ülnek egy teremben, több figyelem jut rá. Sokkal nagyobb baj azonban, hogy a pszichológiai szakirodalom is mutat bizonyos zavarba ejtő vonásokat:

"... az iskolát terepül választani kénytelen pedagógiai pszichológiának el kellett fogadnia a pedagógia szemléleti kereteit, ez pedig - tudományos szempontból - nyilvánvalóan rossz keret, túl sok benne a rejtett, implicit (filozófiai) antropológiai előfeltevés, és a keretek, intézményes körülmények, szokások figyelembevétele, tudatosítása, konceptuális "beszámítása" hiányzik az ontológiai jellegű kérdésfeltevésekben és tételezésekben."[161]

Voltaképp ugyanez a helyzet a pedagógiával, amelynek el kellett fogadnia, érdekében állt elfogadni azt a helyet, amit az ideológia számára kijelölt.

"... a hagyományos neveléselmélet képviselői úgy szűrik meg a valóságfeltárás tanulságait, hogy annak élei okvetlenül legömbölyödjenek, és ne sértsék az eklektikus, vagy egyértelműen apologéta valóságmagyarázatokat."[162]

Ha a pedagógus például arra kíváncsi, hogyan változik a csoport létszámának növekedésével a csoporton belüli kapcsolatok minősége, az érintkezés módja, legfeljebb Makarenko egy elejtett megjegyzése igazítja útba. (Valahol megemlíti, hogy 12 és 18 fő között mozog az ideális csoportlétszám. Ez alatt színtelen a közösség, e fölött viszont megindul a csoport szétesése klikkekre.) A téma kutatása nyilván csak akkor lesz aktuális, ha lesz "tehetségünk" kisebb létszámú osztályok kialakításához.

Nem szívesen foglalkozik a gyerekek leválási kísérleteivel, hisz itt nyilván fel kellene tárnia az iskolai élet azon abnormitásait, amelyek ezeknek a konfliktusoknak túlzott töltést adnak.

"Az újabb célkitűzések már mást mondanak:

A különbözõ ismeretek elsajátítása eszköz a tanulók értelmi, önálló ismeretszerzési, kommuni­kációs, cselekvési képességeinek a kialakításához, fejlesztéséhez. A képzés tartalma az ember­re, a társadalomra, a mûvészetekre, a természetre, a tudományokra, a technikára vonatkozó kul­túra alapvetõ eredményeit foglalja magában, a tanulók életkori, fejlettségi szintjéhez mérete­zett kiválasztással, elrendezéssel. Feldolgozása, összefüggéseinek feltárása megalapozhatja a tanulók mûveltségét, világszemléletük, világképük formálódását, eligazodásukat szûkebb és tágabb környezetükben.

A NAT a gyermekek, a serdülõk és ifjak képességeinek fejlõdéséhez szükséges követelmények meghatározásával ösztönzi a személyiségfejlesztõ oktatást. Ez azonban csak akkor lehet ered­ményes, ha az intézmények pedagógiai programja, nevelési, tanítási-tanulási folyamata teret ad a színes, sokoldalú iskolai életnek, a tanulásnak, a játéknak, a munkának; ha fejleszti a tanulók önismeretét, együttmûködési készségüket, edzi akaratukat; ha hozzájárul életmódjuk, motívumaik, szokásaik, az értékekkel történõ azonosulásuk fokozatos kialakításához, meg­gyökereztetéséhez. A NAT tehát olyan iskolai pedagógiai munkát feltételez, amelyben a tanu­lók tudásának, képességeinek, egész személyiségének fejlõdése, fejlesztése áll a középpontban, figyelembe véve, hogy az oktatás, a nevelés színtere nemcsak az iskola, hanem a társadalmi élet és tevékenység számos egyéb fóruma is. "(Melléklet a ....... /1995. (..........) Korm. Rendelethez. A Nemzeti Alaptanterv)

Aztán az egyes műveltségterületek tovább bontják e célrendszert, szépen, okosan, pontosan. Később majd szemügyre vesszük mi valósul meg mindebből. Most térjünk vissza az iskolához.

A tisztázatlan célok, tisztázatlan eszközökhöz vezetnek, a köznapi gondolkodás szokásos taktikáihoz. Ezek közül megismertük már a protokollaritást, a játszmázást, az erőszakot, ismerkedjünk meg most egy újabb, látszólag sikeresebb taktikával, a lerövidített utakéval.

 

11.Az utak lerövidítése

Gyakorlati órát kellett helyettesítenem. A munkafüzet feladatai, munkaanyagok híján, nem sok időnket vették igénybe.

Értsd: a munkafüzetben ott vannak mondjuk egy kis sorompó elkészítésének alapműveletei. Ha van hozzá minden, és a tanár azt gondolja, hogy valóban ez az adott korosztállyal elérhető maximum, akkor szabnak, fúrnak, csiszolnak, szerelnek, felületkezelnek.  Ha nincs minden, akkor a munkafüzet néhány perces áttekintése, valami kis kitöltögetés után beszélgető óra alakul, a sorompóról, vasútról, megtervezett, vagy spontán rögeszmecsere.

Kettéosztottam hát a csoportot, hogy egy kis technikatörténeti vetélkedőt játsszunk, közben teljesen szándéktalanul valami megjegyzést tettem a virágoskert állapotára. A gyerekek rögtön könyörögni kezdtek: hadd menjenek ki gazt tépni. Szétnéztem, hátha találok valami szerszámot, nem sok eredménnyel. Ekkora libatopot meg a száraz földből lehetetlen kitépni. Maradtunk. A másik órát helyettesítő kolléga engedékenyebb lehetett, mert - ha nem is tépték ki a gazt, de letörögették az oldalágakat.

A gyerekek tehát munkafüzeteket töltögetnek, ismerkednek az "elméleti anyaggal", a kertet pedig a félállású kertész gondozgatja fél szorgalommal. A gyerekek meg annyira vigyáznak rá, amennyi munkát ők belefektethettek. Ha a gyerekek gondoznák, venni kellene annyi kapát, ásót, hogy mindenkinek jusson. Ezeket karban kellene tartani, használatukat be kellene tanítani. A kertész alkalmazása egyszerűbbnek, rövidebb útnak tűnik.

 

Jellemző útlerövidítési manőver volt az éjszakai fedő összeverés, ami a romantikát volt hivatva belopni a táborba. Mennyivel elegánsabb, frappánsabb, mint a hosszadalmas éjszakai túra.

 

Az induló iskolákban az első napokban megjelentek a Képcsarnok vállalat ügynökei. Biztosra mentek, az iskola néhányszor tízezret nyilván rákölt arra, hogy falai - a minden értékszempont nélkül összevásárolt rézkarcoktól - a hivatalosság látszatát nyerjék. Ritka kivételként számolt be egy kolléga arról, hogy a megnyitó előtt ő kapta meg ezt a pénzt ecsetekre, festékekre. A falak néhány hétig üresen álltak, aztán megteltek a gyerekek festményeivel.

Ezek az útlerövidítések olykor sokkal elegánsabbnak tűnnek, mint a kihagyott lépcsők. A gyakorlati tantárgy technikává alakulása mutatja ennek egyik legszebb példáját.

 

Annak idején a lányokat kötni, varrni, főzni tanították, mi meg az asztaloskodáshoz, egyszerűbb vasmunkákhoz szereztünk alapismereteket, hogy aztán a gyakorlókertet megint közösen gondozzuk. Ez nagyjából az órák felét tette ki, a többi időben végeztük a szokásos karbantartói munkákat. Táblákat festettünk, padokat javítottunk, járdát raktunk le, salakpályát építettünk, szenet hordtunk, krumplit válogattuk a pincében, ami épp jött.

No, de ez az egész így nem csak túl szürke, de nagyon sok eszközt, anyagot, tanári szaktudást és persze intenzív órai jelenlétet igényel. Most az a divat, hogy a központi műhely előre leszabja az anyagokat, amit a gyerek "felületkezel", fúr rá egy két lyukat, ha van mivel, és összeállítja a kis sorompót, ha nincs fúró, akkor ragasztani fog valami dobozt.

A munkafüzetből megtanulja a különböző ipari gyártástechnológiákat, a betűírást, szakrajzot, a tantárgy - a manualitás utolsó bástyája - átcsúszott "intellektuálisba". A gyerekeknek egy fogaskerék láttán eszükbe jut majd, hogy ennek különböző típusai vannak, mifélék, az már kiesett,  de nem mernek szétszedni egy csöpögő csapot.

 

Vagy az újabb divat: a technika tárgy helyett például számítástechnikát tanulnak. Elemi, felhasználói szinten természetesen mindenképp meg kell tanulni néhány program kezelését, igazából ma már egyetlen tantárgy sem lehet meg a számítógép nélkül. ( Rajz szaktermemben, amint beszerezhető volt, ott állt a sarokban a gép, szkenner, nyomtató együttes, óra elején automatikusan bekapcsoltam a gépet, behívtam a megfelelő óravázlatot, óra végén pedig megejtettem néhány pótbejegyzést. Elbűvöl az a munkamennyiség, amit a gép kivált, egy-egy szerkesztő parancs hatására a gép sok száz kézi munkaórát teljesít néhány másodperc alatt. Az alapszint fölött aztán a gyerekekre kellene bízni, hogy válasszanak a vas és faipari szakismeret alapjai, a technika, vagy a számítástechnika fakultációk között. Ha egységesen elveszik tőlük a kéz intelligenciájának egyik utolsó fejlesztési terepét, akkor bizony egyre nagyobb az esély, hogy természetesnek fogják találni az elhibbant tárgyakat, amik körülveszik őket. Egyre kevésbé értik Kiss Anna indulatát.

"Uram, ki műhelyedben egykor

 formáltad a fazekasremeket,

 első a mívességben, ki a sárnak

hajlandóságát ismered,

és tiltod a lélek nélküli munkát,

kényszerűségből hozzád fordulok,

ne legyen a szép mindig éktelenné,

a míves mindig semmirevalóvá,

mikkel muszáj élnünk, ha nem leszünk

csizmadiák, pékek, gombkötők,

fazekasok, építőmesterek,

fonók, szövők, kötélverők kovácsok,

asztalosok is, mint a régiek,

mert az elhibbant dolgok közt

magunk is elhibbanunk,

s akkor mi végre voltunk?!" [163]

(Fohász)

Sőt, az indulataik annak fognak szólni, aki erre figyelmezteti őket. Az anyaggal való bennsőséges kapcsolat egyébként épp azoknak a legfontosabb, akik majd programozó matematikusok, vagy kutató fizikusok lesznek. Kell a hátország.

 

Vagy például a mindennapos testnevelés ügye. Baj van a gyerekek edzettségi szintjével? Logikus a megoldás, több testnevelés óra kell. Több szaktanár vagy tornaterem persze nem áll rendelkezésre, tehát három megoldás közül választhatunk.

Egyszerre három osztályt is beengedünk az iskola szűk tornatermébe. Így minden nap lesz egy tesi óra, csak épp mind komolytalan együtt nyüzsgéssé válik.

Az egész iskola együtt tornázik a húszperces szünetben az udvaron. Annak idején nálunk is megpróbálkoztak ezzel. Először természetesen az élsportolókat környékezték meg, vezetnék már ezeket a gyakorlatokat, beépített manipulátorokként. Csakhogy az öntudatos atléta ezektől a csuklógyakorlatoktól vagy röhögőgörcsöt kapott, vagy intenzíven kezdte csinálni, és megtapasztalta milyen vacak érzés felöltözve mozogni, izzadtan osztályba ülni. Szépen elhárították maguktól a megtiszteltetést. Utánuk a közösségi aktívák következtek, akiket mindenre rá lehetett venni, ők viszont kevés dologra tudtak rávenni másokat. Egyre ritkult a tömeg, az akció elhalt.

 

 Végül a napközi időben is gimnasztikázhatnak az osztályokban, a napközis nevelők felügyeletével, padsorok közt hadonászva, guggolgatva, kék foltokat osztva és szerezve.

 

A baj ott volt, hogy nem tisztáztuk kinek és miért van szüksége a mindennapi testnevelésre. Az igazolt sportolóknak nyilván nincs. A többiek pedig valószínűleg azért nem sportolnak, mert még nem szerették meg a mozgást, vagy nem fér be az idejükbe az elbuszozgatás a város másik végébe, esetleg nem tudják megfizetni a tagdíjat.

A kötelező közös gimnasztika nyilván nem szeretteti meg a mozgást. Nem pótolhatja a versenysportok, vagy a tudatos testépítés fejlesztő hatásait. Egyetlen előnye: nem borítja fel az órakereteket, a tantárgyfelosztást.

 

Ha valódi megoldásokat keresünk, először a gyökereknél kell kutakodnunk. Hagyjuk most a mozgástól elrettentő rémtörténeteket, maradjunk a pozitív élmények ösvényén. A gyerekek tornába öltöznek, a tanító néni is edzőcipőt húz, tréning ruhába bújik, futnak egy laza, bemelegítő kört az iskola körül, akik hamarabb beérnek, kezdik a teremrendezést, bemelegítenek, játszanak egy tűzharcot, könnyű, szivacslabdával, ezt tanulták legutóbb. Jön egy kis erőfejlesztés, majd a legkedvesebb játékok közül valami, végül a következő játékra rávezető mozgásokat gyakorolják, hogy maga a játék mi lesz majd, az még mélységes titok. A tanító néni együtt él a csoporttal, a nagyon vesztes mindig kap valami kis előnyt, a győzteseknek sem jó, ha csuklóból nyerhetnek, ha a vetélkedő ellenségeskedéssé fajulna.

 

Nem kell mondjuk kondicionáló, erőfejlesztő vagy játék jellegű csoportokat alakítani, esetleg évfolyamok közti bontás árán is. Nem kell húszperces bajnokságokat szervezni, különböző sportágakban, konditermet nyitni, elég lemenni húsz percre az udvarra, és valamit előmozogni. Néhány hétig erőltetni, aztán úgyis elül a fentről jövő vihar, minden visszatérhet a régi mederbe.

Az iskola a mindennapos testneveléssel az extenzív utat választotta az intenzív helyett.

 

Az út lerövidítése olykor a másik oldalon aránytalan úthosszabbítást jelez. A rajzórák felszerelésének példájánál láttuk, hogy az én hat, nyolc kilométeres bevásárló körutam a szülők sok száz kilométerének veszi elejét.

A tisztasági csomagok hasonlóan hosszú utat jelentenek a gyereknek, szülőnek. Igaz, az iskola a pohárral megspórol néhány ivó kutat, a sok száz kis törölközővel a kézszárítót, és persze a WC papírt. Ami pedig sokkal fontosabb - megspórolja ezek normális használatának kialakítását.[164]

Azzal, hogy eljárásainkat nem tervezzük meg tudatosan, nem igazítjuk a gyerekhez, mintegy magára hagyjuk a gyereket a "helyzetben".



12.A magára hagyott gyerek

Ellenőrizetlenül

A gyerekek gyakran maradnak magukra az iskolában. A napközis nevelők a tanulási foglalkozás előtti levegőzésnél egymással beszélgetnek, a szaktanárok becsöngetés után esnek be szaktermeikbe, az ügyeletesek sem járják folyton a termeket. Az osztályfőnök még ugyan évente egyszer elmegy kirándulni az osztályával, a rajgyűléseket azonban már elegánsan mellőzik.[165] Jobb iskolákban nem lenne ebből semmi baj, miért kellene a tanároknak-gyerekeknek folyton egymáson lógni, kell a diákságnak néhány intim hely. Ahol azonban sok a rombolás, elvadult csoportok rohangálnak a folyosókon, ott nem ártana a pedagógusok folyamatos jelenléte.

Hiányzó viselkedésminta

Másképp is magára maradhat a gyerek. Leküldik például a tanáriba a naplóért, vagy a gondnokságra, valami ügyet intézni. Egyszerű kis semmiségnek tűnik, de egy tapasztalt idősebb kollégának más a véleménye:

"Tudod nálunk, amikor a nagygazda elküldte a kis béresgyereket a szomszédba, elmagyarázta neki:

- Átmész János bácsihoz, köszönsz: Jó napot, adjon isten! Aztán azt mondod: Gazduram, Jóska bácsi azért küldött, hogy tessék szíves kölcsönadni a nagy gereblyéjét, majd este meghozom. Amikor odaadja megköszönöd és áthozod.” A szövegminta birtokában a gyerek bátrabban teljesítette a megbízatást.

Kellenek ezek a kisrutinok az élet tehermentesítéséhez. Beavató, bebocsátó nevelés.

 

ˇ         Reggeli indulás a munkahelyre. Kisrutin: szemüveg, mobil, hordozható winchester, irattárca, pénz, ételhordó.

ˇ         Magabiztos, lendületes mozdulatokkal tapogatom végig zsebeimet. Érzem, ahogyan finoman emelkedik a vérnyomásom, gyorsul a pulzusom. Dicső napok folytatását várom, kellemek, győzelmek várnak ma is. A kisrutin ezek folytatását ígéri.

ˇ         Vagy durvábban történik mindez. Görcsösebbek a mozdulatok. Voltak ugyan szép napjaim, de egyre messzebb sodródom tőlük. A kisrutin kétségbeesett kapaszkodás a múltba.

ˇ         Lassúdad szedelőzködés. Na, mi is kell a mai naphoz? Megvető mosollyal gondolok azokra, akik letudják egy kisrutinnal. Akiknek kimarad az életéből ez a finom kóstolgatás. Lassú beleereszkedés a kellemekbe, sikerekbe, győzelmekbe. Nem nagy ár érte, hogy időnként vissza kell fordulnom valamiért.

ˇ         Rosszkedvű, fáradt összepakolás. A fene egye meg, már megint mehetek gályázni. Szinte szurkolok, hogy itthon hagyjam valamelyik gyűlölt munkaeszközt.

ˇ         Kaotikus ébredés. Minden töredékben. Aztán ránéz az órára, és minden helyrezökken. Nyugalom, biztonságérzet, kezdődik a nap. Teendők, előkészítés, tanárok ügyei. És ettől megijed. Hát csak ezek a sablonok adnak nyugalmat? Ez az egész nagy belső fegyelem, nyugalom csak valami törékeny felszíni vékony jég? Ha nem lennének ezek a teendők, jeges vízbe esne? Vagy légüres térbe? Családi ügyek, unokák, barátok, olvasmányok… Szaporodnak a tételek a mérleg másik oldalán, lemondó legyintéssel veszi tudomásul, hogy megint öregebb néhány évvel. 

 

Szóval vigyázni kell azért ezekkel a rutinokkal.[166]

A kisrendőr – aki az iskola melletti zebránál biztosítaná a gyalogosforgalmat - vagy nem kapott használható kisrutint, vagy az ellenőrzése hibázik. Egyikük csak toporog, nem mer kimenni, de a gyerekeket sem meri megállítani. A másik már életrevalóbb. Ha épp nem jön jármű, megállítja a kicsiket, aztán, amikor feltűnik egy teherautó, kilép a tárcsával, leállítja, int: most már jöhettek. A rádudáló autóst azután lehet szidni a tanáriban, mint a gyermekgyűlölő társadalom megtestesítőjét.

A WC ügyeletes is magára van hagyva, hisz a minta, amit kínálnak neki ellentmondásos. Nem engedhet be senkit a WC-re tisztasági nélkül, de ha egy gyereknek nagyon sürgős, akkor ugye csak be kell engednie.  Magának kell megbirkóznia a feladattal.

Minden helyzetre persze nem lehet betanítani a gyereket. Hogyan lehetne például előre felkészíteni az utazásra?

Az utazás előkészítése már a vonat kiválasztásával megkezdődik. Kimegy az ember, érdeklődik, megnézi a célba vett vonatot. Ha lehet, nem utazunk várhatóan zsúfolt járattal. Az osztályfőnöki órán pedig eljátsszuk a megálló vonat ajtajához helyezkedő, azt követő tömeget. A leszállók élvezettel verekszik át magukat a felszállásra várókon. Aztán azt a nyavalyás kis ügyeskedést játsszuk el, ami a helyekért megindul. Eljátsszuk a hely átadását, és az át nem adás sunyi kis játékait.

Amikor már utazunk, mindig van a tarsolyban valami játék, ami segít elütni az időt. Egyszer egy unalmas autóbusz úton új nyelvet gyártottunk, egymás szájából kapkodva a szót, meséltünk egy képzelt utazást "Hütyókföldön, a nagyszerű csoglások birodalmában."

Ha az utazás konkrét célja mondjuk egy szánkózás lesz a mendei dombokon, akkor egyebek mellett azt is előre el kell magyarázni, hova tesszük a szánkókat a vonaton, mikor kezdünk öltözni, hogy az állomáson nem pattanunk rögtön szánkóra, nem ugrálunk a jeges peronon a kihúzó vonat mellett. Aztán a szánkózás. Gyerekeink többségének eddig a szánkózás azt jelentette, hogy lemegy a lakástól száz méterre lévő szánkózó dombra, szép lassan lecsúszik, lába a szánkó talpán, ha felborul nevetve hempereg, ott marad kiterülve a hóban, ha átázott a kesztyűje, futás fel a másikért.

Itt most meg kell tudnia a következőket:

Ha negyven kilométer/órával zúgunk lefelé a lejtőn, az ugrató után a lábunkra érkezünk, másképp a szánkó nyomban széttörik. Tehát ne a szánkó talpára tegye a lábát, hanem tartsa készenlétben. Ha meg már megvolt az esés, ne maradjon fekve a lejtőn, rögtön álljon fel, nehogy a következő szánkó elgázolja. A lejtőn mindig felfelé nézzen, és persze ne most akarjon hógolyózni, mert ha átázik a kesztyűje, ruhája, vacoghat a tűz mellett.

És ahhoz, hogy legyen mi mellett vacogni, először rőzsét kell gyűjteni. Hogy elég-e a fa, azt nem ő dönti el, hanem én. Tehát, amíg nem mondom, hogy jöhet a lejtő, addig bizony vagy gyűjt, vagy ücsörög a szánkóján, a dombtetőn. Rőzsegyűjtés után aztán már tényleg jöhet a lejtő. Persze a szánkók mellett erős PVC zsákokat is viszünk, a domboldal érintetlen mély havában nagyszerű bob pályákat lehet "kifenekezni".

Na, ha ennyit magyaráznának nekem, el se mennék! - gondolhatnánk, és valóban, meglehetősen jó hatásfokkal lehetne elhárítani a gyerekeket, ha a kioktatás fensőbbséges megvetéssel érkezne. „ Felejtsétek el eddigi nyomorúságos szerencsétlenkedéseiteket, hogy felvételt nyerhessetek a hegyi nagymenők kasztjába.”  A felkészítő magyarázat tehát egy lelkes, magához karoló, beavató mesélés legyen. „Bizonyos dolgokat érdemesebb így csinálni, más dolgokat meg csak így lehet. Higgyétek el, jó lesz!”

Sítábor előtt pedig fogjuk a felszerelést, kiballagunk a rétre, felszerelünk, csoszogunk, aztán az enyhe dombon megtanuljuk az alapokat. Végül a felvonózást is gyakoroljuk, lába közé fogja a gyerek a síbotot, mintha a felvonó tányérja lenne, rántunk rajta egyet, húzzuk pár métert.

Egyrészt időt takarítunk meg, másrészt a bizonytalanabb gyerekek kevesebb szorongással érkeznek a pályára.

Csapdában

Persze néha minden jó szándék ellenére is magára marad a gyerek a helyzetben. Leküldik a tanáriba a naplóért, büszkén kopog be, a szövegminta birtokában. Semmi. Vár. Úgy látszik, nem hallották. Hangosabban kopog.

-          Hogy képzeled, jó hogy ránk nem töröd az ajtót!

Ajtó visszazárul. Akkor most mit csináljon? Kopogjon megint, vagy ballagjon vissza a napló nélkül? Magára maradt. Csapdába került.

Az ebédlőben sor áll. A gyerekek fogják a tálcát, villát, kanalat tesznek rá. Nyúlna a szalvétáért is, de nem éri el, benn van a saláta mögött. Nyújtózzon érte? Kérjen? Vagy az csak a tanároknak jár, mint a dupla hús, a teljes narancs, vagy a nagy tányér leves? Bekaparászik minden negyedik ötödik, elvesz a nagy kötegből négy-öt darabot. Végül is nagyjából annyi fogy ahány gyerek van, és nem kell kettéhajtogatni. (Ha nincs kettéhajtva, képtelenség egyet levenni, jön négyesével.)

"Egyik legfontosabb nevelési szabály, hogy a gyerek pontosan tisztában legyen a normákkal, melyhez neki is, nevelőjének is alkalmazkodnia kell. És az egyik legsúlyosabb hiba a nevelésben, hogy a gyerekek nem ismerik jól a szabályokat, vagy pedig mást látnak a felnőttől, mint amit hallanak, így fogalmuk sincs, hogy adott esetben helyesen vagy helytelenül cselekedtek-e. Ez csak utólag derül ki számukra a jutalomból, illetve a büntetésből." ( Ranschburg Jenő)

Tanórai leszakadás

A gyermek teljes magára maradása azonban akkor következik be, amikor az a bizonyos tanórai leszakadás esik meg vele. Nem tudja követni a többieket, az új (vagy régi) tantárgy túlságosan intellektuálisnak vagy élményszegénynek bizonyul számára. Nem rossz gyerek, átengedik hát év végén, de még nyolcadikos korában is csak betűzve tud olvasni, írni inkább csak szótöredékeket. Vinkler Márta leggyengébb elsőse is túltesz rajta az alapkészségekben. Egészen valószínű, hogy bármi történt volna vele a nyolc év során, ha csak ötödikben kezdte volna is az írás-olvasás tanulását, csak jobban járhatott volna.

 

Szövegdoboz:  

 
Nézzünk egy ilyen konkrét lemaradást. Legyen a rajzóra témája a henger. Ennél egyszerűbbet aztán már nem kérhetünk tőle, hisz már óvodás korában megrajzolta a jóval bonyolultabb vázát, elsős korában meg olyan ágat rajzolt, hogy a terem végéből nem lehetett megmondani, melyik a rajza és melyik a rajzlapra ragasztott modell. Az óra tehát körülbelül a következőképpen folyik. A rajztanár felvázolja a táblára a körből fokozatosan kialakuló ellipszist. Szemlélteti is egy hanglemezzel, amit a gyerekek egy része persze túl messziről, a többi túl közelről lát. Megrajzolnak néhány ellipszist, aztán kiteszik valahova előre, vagy a kör közepére a dróthengert. Szerkezeti rajz jön. Fő, hogy a vízszintes, vízszintes, a függőleges, függőleges legyen, és az arányokat helyesen ábrázolják. A második órán papírhengert rajzolnak, amin már a tónusokat is fel kell tüntetni. Négy öt gyerek kielégítő munkát készít (egy bizonyos szintet kielégítőt ), a többi inkább csak maszatol. Valóban olyan egyszerű volt a feladat?

 

"A tanító a rajzolásban nem követheti azt az általános elvet, hogy tanítását az egyszerű alapismereteknél kezdje, és az összetett, a nehéz fogalmaknál végezze, annál az egyszerű oknál fogva, mert a gyereknek a rajzolásban nem az könnyű, ami nekünk, felnőtteknek, egyszerűnek tűnik. Az egyenes vonal ábrázolása a gyereknek sokkal nagyobb fáradságába kerül, mint az ember vagy állat alakjának rajzolása. Ez utóbbiakat ugyanis egyszerű szimbolikus vonásokkal veti papírra, anélkül, hogy akár képzelőerejét, akár az ábrázolást eszközlő kezét általuk kimerítené, ellenben például egyenes vonal húzásának tartama alatt képzelete állandó nyomást gyakorol az ábrázolást eszközlő kezére, s így a gyerek hamar kifárad."[167]

A kisgyermeknek a sok rajzolgatás során kialakul egy technikája, amivel a különböző dolgok jeleit papírra teszi. Ezek a jelek formailag, realizmusuk foka szerint ugyan különböző értékűek lehetnek, de az élményfeldolgozásban játszott szerepüket ez nem minősíti. A hasonlóság csak egy technikai szempont, sokkal fontosabb a személyiségfejlődés szempontjából az az érzelmi-fogalmi művelet, amely a rajzban láthatóvá válik.

Amikor hengert rajzolunk, egyetlen technikai mozzanatot igyekszünk kiemelni, fejleszteni. Nem az a célunk, hogy a hengerről beszéljünk a rajzzal, hanem hogy a térábrázolás illúziójának felkeltését tanuljuk meg, a henger ürügyén. A gyerekek egy részének az ellipszis minta utáni rajza még túl nehéz. Rávezető gyakorlatokra lenne szükségük. (Ahogyan a magasugrási technikákat is rávezető gyakorlatokkal kezdtük tanulni annak idején.) Amikor azt mondom, túl nehéz a feladat, ebben az is benne van, hogy ez neki túl unalmas. Meghalt már eredeti kisgyermekkori közlő-kifejező rajztevékenysége, a sok alsós rajzóra megfosztotta élményfeldolgozó jellegétől, a térleképzés feladatát állítva helyébe. A gyerek tehát unottan dolgozik, csak szórtan figyel a táblánál történtekre. Elkezdi kigyakorolni az ellipszist, de máris a hengert kell rajzolnia.

Hosszú próbálkozások után alakult ki az a rávezető feladatsor, amivel elkerülhetjük ezeket a leszakadásokat.  ( Először persze el kell érnem, hogy ismét bátran, gátlástalanul használja rajzi jeleit mondanivalója kifejezésére. (Lásd korábban). Amikor már szinte maguktól készülnek az érdekes, szép képek, hozzákezdhetünk a minőségi lépés megtételéhez, a térábrázolás elsajátításához. )