Vázlatok az iskoláról

Vissza az előző oldalra

Előszó 

 

Munkapéldány.

A kékkel írt részek gondolatilag, szerkezetileg problémásak. A pirossal írtak nyelvileg. ( Ami nem zárja ki, hogy a pontosítás során ne kerülnének más helyre, vagy kihúzásra. ) Az újabban hozzáírt részek „beszeduj” formátumúak, kövérrel, beljebb szedve. A normállal beljebb szedettek eredeti példák, esetek. A nevek egyelőre részben eredetiek, a kiadásban ezek fantázianevekké változnak, kivéve azokat a „pozitív” szereplőket, akik engedélyezik eredeti nevük szerepeltetését. ( Jó volt együtt dolgozni, most is szívesen emlékeznek rá, esetleg el is olvasták a kéziratot, és szeretnék, ha saját keresztnevükkel szerepelnének a szövegben.)

Az előszó a legösszevillázottabb, valamint az egész kötetben végig kell gondolni a személyes és általános szövegrészek ritmusát. Helyre tenni a múlt és jelen idejű elbeszélésmód esetlegességeit. Kigyomlálni a tekervényes, körülményeskedő mondatokat. Átnézni a problémafelvetéseket, helyükre tenni a csoport-idegeneket, vagy - ha fontosak – új alcímeket nyitni.

A kékkel szedett részcímek egy része munkajellegű, később normálra formázandó, átfogalmazandó vagy kihúzandó, csak azok maradnak meg, amik megkönnyítik az olvasást.

 

Ajánlom azoknak, akik szeretnék tudni, hogyan működik, jól vagy rosszul az iskola, a tanár-diák kapcsolat - és miért?

1.Előszó VAZLATOK\ujvazlat1.doc

Egy könyv az iskoláról? –hökken meg az olvasó a könyvesboltban. Még ha iskolai történetekről szólna, talán bele is lapoznék, de csak így, általában! Na, persze, elvileg érdekelhetne, hogyan működik, ahogy érdekelhetne a gépkocsi szerviz, vagy a kórház működési rendje is, de nekem tökéletesen elég annyi, hogy a gyerek, szeret odajárni, fejlődik.

Iskola, szervíz, kórház egyre megy. Valamennyiben szakemberek dolgoznak, az én alkalmazottaim, az adómból kapják a fizetésüket. Tudják a dolgukat. Ha meg mégis csak érdekelne, akkor majd este, miután megnéztem a gyerek aznapi élményeit a neten ( mit raktak ki száradni a képzőművészeti foglalkozás végén, milyen zenét komponáltak, milyen az osztályfelmérő eredménye, vagy valamelyik érdekesebb nyílt órát, amiről internetes közvetítést adtak, megnézem az iskola weblapját, pedagógiai programját, esetleg a költségvetési beszámolóját. Utóbbival már persze volt szerencsém találkozni, hisz első nap kezünkbe nyomtak egy több száz tételből álló beszerzési listát, hogy ha valamit valahol olcsóbban, netán ingyen meg tudunk szerezni, örömmel fogadják.

Mielőtt a gyerek iskolába ment, persze átnéztük az egyes iskolatípusokról szóló könyveket, sajnálkoztunk kicsit, hogy nincs olyan iskola, amelyik mindegyiknek a legjobb elemeiből épül fel, aztán eldöntöttük, hova adjuk a gyereket.

Ezeknek az iskoláknak más ugyan a módszertana, a „levegője”, de alapvetően azért mindegyikben arról van szó, hogy egy kisebb nagyobb közösség ( legkisebb mondjuk a bentlakásos focisulik - legnagyobb az állami alapiskola szülőgárdája) megbíz egy szakembercsoportot a gyerekeik oktatásával-nevelésével. A megbízást az önkormányzati, állami szervezeteken keresztül adják, és persze ezeken át ellenőrzik is a feladatteljesítés minőségét.

……….

De jó lenne, ……

 

Minek ezt megírni? Rossz pillanatokat szerezni kollégáknak, bajt kavarni…. Elviselni a fagyos csendet, riadt, vagy elvszerű tiltakozásokat.

 

„Szakmai” előszó

Bio-rajz szakos pályakezdő tanár feleségével kis város közeli faluban kezd tanítani. Közben ír verseket, fest képeket. Aztán felhagy a művészkedéssel, egyre komolyabban veszi a tanítást, egyre híresebb lesz, egyre jobban beilleszkedik, ettől megrémül, ideges lesz, a városban folytatja, még híresebb lesz, a rendszerváltás után díjakat kap a szakmától, tanítványaitól, ír könyveket, tanterveket, de aztán a rendszerváltás elakadtán, valahogy ő is kezd megint elakadni. Megint egyre nyugtalanabb. Szerencsére az állami iskolából áthívják egy délutáni magán művészeti iskolába, ahol néhány apróságtól eltekintve ( hogy pl. lehetne ezt sokkal jobban is csinálni, noha sokkal többen csinálják sokkal rosszabbul), végre igazán boldog, derűs, nyugodt, kiegyensúlyozott tanárrá válik. Írja ugyan még iskolakritikai kötetét, hogy – ha egyszer vége lesz ezeknek a boldog időknek, és vissza kell térnie az állami oktatásba – már ne legyen tőle olyan ideges, szóval, hogy miképp lehetne jó iskolát csinálni ( Pénz kell rá, jó tanárok, meg jó programok), de csak akkor szánja rá magát a kiadás alá rendezésre, amikor tényleg veszni látszik a boldog „művészeti iskolai világ!” A film – pardon: könyv – az iskoláról szól.

 

 

Több mint húsz éve kezdtem írni ezt a könyvet. Először kis színes szamizdat lett volna barátaim számára. Ilyennek látom az iskolát, és ha összefognánk - ilyen lehetne. Aztán kétségbeesett önvizsgálat terepe lett. Mit rontottam el? Mit látok rosszul? Mi a kiút? Aztán higgadt termelési riport szeretett volna lenni. Így működik most az iskola. A rendszerváltás idején becsületmentő gesztus a szakma számára: lám, volt egy ilyen fura „pedagógiai szamizdat” is. Aztán keserves iskolaterv. Mit kell tennünk, hogyan kell viselkednünk, ebben a beteg, és betegségét egyre inkább megszokó iskolavilágban, hogy ne őrlődjünk fel. Majd támadt egy kis szabad rés a magán-művészeti iskolai világban, ekkor a tervet átszínezték bizonyos remények. Most ez a világ is összezuhanni látszik. Nem halogathatom tovább.

Ha nehezen olvasható is, ha zavaróak is az egymástól idegen szövegrétegek, ha sok is benne a félbehagyott gondolat. Talán lesznek, akik továbbgondolják.

 

Könyvem az iskoláról szól, a nevelésről, tele benn megélt, de kívülről is szemlélt történetekkel. Siker és kudarctörténetek, ámbár - nevelésről lévén szó - nagyon nehéz bármely jelzőt is abszolútumként elhelyezni bármely esetre. Hisz persze, hogy nagy siker, ha egy félénk kisfiú felmászik a szikla tetejére ( Megérti, miért következik egyik dolog a másikából, rájön: hogyan működik egy zár, vagy hogy miképp lehet kilépni egy kommunikációs csapdából…), de ha ezt nem követi megerősítő sikersorozat, új tudás-szilánkja esetleg több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajtott.

Természetes, hogy az iskola legyen izgalmas, érdekes, ragadjon magával mindenféle felfedező utakra, de mindig akadhat egy gyerek, akinek most épp egy kis csendre, nyugalomra, lenne szüksége.

Ebben a könyvben esnek ugyan utalások arra is, milyen a „Pedagógia”, hogyan működik az „Iskola”, főképp azonban mégiscsak azt szemlélhetjük benne, hogy miféle pedagógia volt az, ami egy töredékes tudású, átlagos képességekkel rendelkező, ámde lelkiismeretes, napi hat-nyolc órát az iskolában, az iskolával töltő tanár köré jó okkal vonzotta a tanítványok nagyobb részét, néhányukat jó okkal tartotta távol, másokat meg rossz okkal. Nem „jó tanárt” írtam, igazán jó tanárnak, a mesterség művészének valószínűleg eszébe sem jutna ilyen könyvet írni. Szakmai önéletrajzomban persze felsorolhatom a jó tanár ismérveit: év tanára díjak sorozata közvetlen tanítványaimtól, az év publicistája díj a szakmától, Apáczai Csere János díj a szélesebb pedagógiai közvéleménytől, majd harminc pályán töltött év, három fő és több mellékmunkahelyen, de mindannyian tudjuk, hogy mindezek mögött kínosan elvétett életpályák is rejtőzködhetnének. A lelkiismeretes jelző az egyetlen, amit nyugodtan vállalhatok ( v:ö. „Azt azért nem lehet elvitatni tőlem, hogy én is kortárs voltam!” ).

 

 A szövegeket húszegynéhány évvel ezelőtt kezdtem írni, és sajnos nem sokat kellett változtatnom rajtuk. Ma már nyilván más szavakat használnék helyenként, mégsem kezdtem el az átfogalmazást, inkább hozzácsatoltam, közéírtam. ( Kövérrel szedve. )

És persze, szokás szerint végére szorult a legfontosabb. Ez a könyv nem születhetett volna Meg Takács Géza állhatatos sürgetése nélkül.

 

Ballagunk felfelé a lépcsőn az aluljáróban, valaki hátulról átölel. E. Ildi az, vagy húsz éve nem látott volt tanítvány. „Valahogy éreztem, hogy csak te lehetsz az!” Aztán néhány év múlva az osztálytalálkozón, boldoggá avatási eljárásom beindulása láttán, elsírja magát:

„Én tényleg nagyon sokat köszönhetek neked, többet, mint apámnak (Nyugi, Ernő, költői túlzás!), de sokszor féltem, mert nem tudtam mit akarsz, mit vársz? Éreztem, hogy valamit tennem kellene, de nem tudtam pontosan, hogy mi az. És én is sírok, görcsösen, abbahagyhatatlanul, nem akkor, hanem jóval később, amikor belém nyilal, hogy lányom még mindig nem bocsátotta meg, hogy otthon nem élhette meg állandóan azt a derűs, szeretetteli világot, amit egy-egy jobban sikerült órán, túrán a tanítványaim megélhettek. Ez a könyv sokféle okból kezdte megírni magát, sokféle okból kellett volna, hogy befejeztessék, a legfőbb oka: nem akarom még egyszer elsírni magam a lányom előtt. Aztán az IWIW-en rám talált volt tanítványok százainak is tartozom némi magyarázattal. Leginkább persze azoknak, akik közülük pedagógusokká váltak.

 

Régi előszó

 

"Aki ért a tanításhoz, tanulmányt ír. Aki nem: pedagógiai esszét! - jegyezte meg epésen Kronstein Gábor[1] - a nyolcvanas években. A második mondattal nagyjából egyetértettem. A pedagógia szabadgondolkodói meglehetősen idegenül mozogtak az intézményesített nevelés világában. Nagy vonalakban persze igazuk volt, de ha gyermeksorsokról van szó, nagyon pontosan kell fogalmaznunk. Ha valaki olyanokat ír, hogy: egy gyermekkel bármi történt volna, jobb lett volna, mint ebben a gyermekvárosi nagyüzemben felnőnie – arra kell gondoljak: ez az ember nem ismeri az életet! Nem tudja milyen rettenetes gyermeksorsokkal szembesülünk időnként. Szóval értettem én Kronstein Gábort, csak épp azokat a bizonyos tanításhoz értő tanulmányokat szerettem volna már olvasni valahol, amelyek minden finomítgatás nélkül néznek szembe az iskolai valósággal.

 

Ekkoriban épp úgy tűnt, nincs tovább maradásom az iskolában. Egyre nehezebben néztem tükörbe, egyre kevésbé bíztam abban, hogy a sok ideiglenes egérút után valami véglegesebb kiutat is lelhetek a rossz helyzetekből. Hogy elmúlnak az álmatlanul átforgolódott éjszakák, mert már megint csak izomból tudtam valamit keresztülvinni, vagy épp ellenkezőleg, nagyon nekilódult a szekér, de valahol már ott lapul a következő kátyú, és minél gyorsabb a rohanás, annál nagyobbat zökkenünk.

Régóta tervezte már egy maroknyi pedagógus, csinál valahol egy iskolát, amúgy "igazán, csakugyan". Egy ilyen iskolateremtés nem kezdődhet mással, mint alapos önvizsgálattal. Összerakosgattam hát vázlataimat, naplójegyzeteimet, tanulmánytöredékeimet. Én ez lennék, mint pedagógus, mert eddig csak mint hajdani együtt diákoskodót, jelenlegi együtt olvasót, vitatkozót, sátorozót, gombászkodót ismertek, erre pedig nem lehet komoly vállalkozást alapítani. Így élek most, ezek a bajaim az iskolával, magammal, így képzelek el egy viszonylag[2] normálisan működő iskolát, amiben aztán kevesebb lenne magammal is a bajom. Ezek azok a szerzők, akiket szívesen olvasok, akiket másoknak is ajánlani szeretnék, mert a hivatalos pedagógiai irodalom primitív mellébeszélései, vagy finomszemcsés homokszövegei mellett olyan szövegeket találtam, amelyeket, muszáj lesz átbeszélnünk.

És ha már írtam, valami megjelentethető szöveget próbáltam formázni. Inkább csak egy ajánlatot: ha valaki kiadná, megírnám pontosabban is.

A kísérlet elakadt, elhalt[3], a kézirat azonban - ha már megvolt - keringett, a kor szokásai szerint. Mindenkinek volt valami baja vele, a legtöbb nekem, de abban minden önkéntes recenzens megegyezett: ezt valahogy ki kéne adni.  És ha ezen véleményezők között ott van Takács Géza, Varga Csaba, Galicza János és Csoma Gyula is, a szerző nyilván bekopog egy-két kiadóhoz. Udvariassági látogatás volt, a várható eredménnyel. Nekem sem állt igazán érdekemben a megjelentetés. Túlságosan is személyes dolgokról beszéltem, amik helyenként óhatatlanul áttörtek volna mindenféle szakpublikációs stílusrétegen. A személytelen pedagógia világában könnyen a szörnyeteg szerepében találhattam volna magam.

Praktikusabb okaim is voltak. A publikációval óhatatlanul is köz-szerepvállalásra kényszerültem volna. Mélységesen tiszteltem ugyan a késő szocializmus nagy harcosait, de épp szenvedéses, tévelygéses életútjaik figyelmeztettek: a gyerekek nem egy szenvedő embert várnak a rajzterembe. Megszökhetek, kiugorhatok, elmehetek népművelni, terepet, életformát válthatok - az iskolát meg egye meg a fene - de amíg itt vagyok, nem kapkodhatok külső segítség után. Nem demonstrálhatok kifelé. Nem nyithatok újabb frontot. Nem fér bele az időmbe. Nem bírnám erővel, rámenne a családom.

Egy-egy nehéz helyzetben persze megfordult az ember fejében, hogy itt hagyja ezt az egészet. Elmegy valahova raktárosnak, mint Hamvas Béla, és csak a „tudománynak él”, vagy beleveti magát az anyagi termelés világába, ad-vesz-termel, szitázik, fát vág. Futó gondolatok voltak. Előbbihez túl közösségfüggő voltam, utóbbi pedig lassan eltépte volna azokat a kapcsokat, amik a kultúrához kötöttek. Tudtam mi a különbség a napi tíz órás favágás, és a napi tíz órás tanítás, tanításra készülés között. Én annak idején „szolgálati” okokkal magyaráztam, valójában azt hiszem inkább valamiféle szellemi hedonizmusból maradtam a pályán.[4] A pedagógus pályán is van persze „karrier” lehetőség. Ha elfogadnám a központ meghívását, finomodna ugyan a kín, nem kellene nap-mint nap belenéznem a gyerekek szemébe, mélyebbre süllyednének a frusztrációs görcsök, de odalennének az örömök is. A szép képek, a gyerekek, ahogy tódulnak be a terembe, ahogy biciklizünk át a falvakon, és ezt most itt sokáig lehetne folytatni, de vannak azért méltatlanabb örömök is. A városban kialakult kapcsolatok, a szülők, a támogató üzemek dolgozói, vezetői, a tantestületi illetve távolabbi harcostársak elismerő gesztusai - mind maradásra ösztönöztek.

 

A rendszerváltás előestjén – bizonyos szakmai és közéleti piaca támadt „durva” szövegeimnek. Valami halvány reménysugár villant, talán neki lehet feszülni az iskolai világ normalizálásának. A tantestület, ahol dolgoztam, nem érezte a változtatás kényszerét, máshol sem kínálkozott reális lehetőség, bebújtam hát a szaktanár-pedagógus-publicista szerepébe. (Egy művészetpedagógus szerepnek persze egyéb vonzatai is támadnak. Missziók, helyi közéleti szerepek. Ha a rajz szaktermet a képzőművészet élő műhelyévé szerettem volna tenni, meg kellett jelennünk minden képzőművészetileg aktív helyszínen. Testet festettünk a punkokkal a helyi fekete lyuk klubban, részt vettünk a posztavantgard akciózásokon, még bizonyos politikai szerepeket is vállaltunk, Petőfi csarnokbeli Bankett, de mindig szigorúan saját érdekeinket szem előtt tartva. Műhelyünk világát megmutattuk a külső világnak, de nem lettünk annak előretolt bástyája.) Először azt írtam, visszahúzódtam a szaktanár szerepbe, hisz így is indultam, de ez már nem volt ugyanaz. Önfeledt, féktelen kíváncsiság, és az ezzel együtt járó prófétai hevület, düh helyett egyre könnyedebb, ironikusabb kívülállás, egyre "áttételesebb" személyesség.

„ Áll a tanuló, nem őrjöng, nem tépi magáról a ruhát dühében! Nyugszik, figyel, én is figyelek, ahá, ott még levegőt vett valaki, megvárjuk, míg mindenki márvánnyá dermed, úgy, most jó, most lassan leül, nem nyúl még semmihez, nem fordul hátra, nem látok sehol életre utaló jeleket. Minden tekintet rám szegeződik, mindenkin feszült figyelem. Várja, mit fogok mondani, én pedig azt mondom, hogy, akkor a mai órán…”[5]

Márpedig, ha egy művészetpedagógus búcsút mond a személyességnek, akkor legfontosabb munkaeszközéről mond le, innen már egyenes út vezet a dacos vagy fáradt és fárasztó öreg tanár szerepéig[6]. Néha pedig a lefojtott felszín alól mégis csak kirobban a tehetetlenség dühe.

 

Aztán jött a rendszerváltás, a mélyebb változtatás halvány reményével. 87-ben tagja lettem a városi pedagógiai lap szerkesztőbizottságának, hogy aztán egyre beljebb sodródjak a helyi, majd a megyei közéleti események világába. Megyei MDF elnökségi, városi és országos oktatási bizottsági tagság, és bizonyos óvatos várakozások. Hát akkor most elárulná kolléga úr, hogyan is lehetne normális iskolát csinálni?

Soha jobb pillanat a "Vázlatok" megjelentetésére, csak épp, az események sodrában, a tanítás, meg a bizottságososdik mellett, nem jutott idő arra a minimális átszerkesztésre sem, amit az anyag igényelt volna.

Aztán berendezkedett az új világ, az iskola is más pályára került, elmúlt a sürgető kényszer. Megszűnt a korábbi központi ideológiai nyomás, a NAT teret nyitott a helyi kísérleteknek, gazdagodott a tankönyvek, tanszerek piaca, az iskolaszékeken keresztül a szülők is érdekérvényesítési lehetőséghez jutottak. Az igazgatókat már nem a pártközpont ellenőrzése alatt álló tanácsi vezetők nevezték ki, hanem a képviselőtestület által kontrollált önkormányzatok. Az önkormányzati választásokat követő első hónapokban még a pénz is szaporodni látszott. A józan, okos polgármesterek szakítottak elődeik gyakorlatával, a tisztviselők (rokonaik, barátaik és üzletfeleik) testvérvárosi kapcsolattartásnak álcázott költséges nyaraltatásával, a puffogó, üres, ámde igen költséges kulturális programokkal, és a pénzt oda küldték, ahol a legnagyobb szükség volt rá.

Várhegyi Attila néhány hónapos polgármesterkedése után a város igazgatói zavartan kérdezték egymást: „Ti mire költöttétek ezeket a váratlan pénzeket?” Bizony, ma már talán el sem hiszik, de volt néhány hónap, amikor a helyi politika mintha normálisan tette volna a dolgát.

Mégis, ha ma belépünk egy iskolába, nincs olyan érzésünk, hogy gyökeres változások történtek volna. Nem sok jót hozott, hogy az egyetlen központi ideológia helyett egymást váltogató ideológiai központok gyakorolnak – megengedjük: szelídebb -  nyomást, ha ezeknek nincs pedagógiai realitás érzékük, vagy hiányoznak anyagi, hivatali eszközeik. A NAT hiába nyitott szabadabb világot, ha ezt szürke, másodrendű didakszis töltötte ki. Hiába a gazdagabb tanszerpiac, ha a kínálat tartalma avíttas, és persze erre sincs vásárlóerő. Hiába az önkormányzati kontroll, ha az önkormányzatok nem a lakosság, hanem a gazdasági és pártelitek igényeit képviselik. (A továbbképzések, a minőségbiztosítási program tartalmi vonatkozásairól később bővebben szólunk, egyelőre üssük el egy viccel.[7] )

Ha alaposabban szemügyre vesszük az iskola világát, voltaképp szinte minden maradt a régiben, csak kissé átszíneződött. Kissé fellazult, néhány ponton kissé tisztult, átláthatóbbá vált. Más pontokon meg inkább ellustult, eltespedt. Komolyabb javulást csak a nagyon vékony elit iskolai réteg ért el.

 

 

A történteket belülről megélve ( Továbbképezve és továbbképzéseket tartva, tanterveket tanári kézikönyveket olvasva és írva, szakértősködve és „minőségbiztosítva” tanítva és iskolát igazgatva.), megint csak erősödött a megszólalás kényszere.

 

Míg korábban egy adminisztratív kötöttségek közt vergődő, anyagi-szellemi szűkösségben szenvedő intézmény bajaira kerestem megoldásokat, most egy sokkal szabadabb iskola, a művészeti iskola falai között látom újratermelődni a típusos iskolabetegségeket.

 

Amikor ama lakótelepi matematika-testnevelés tagozatos mamut iskola rajzóráit sikerült viszonylag működőképessé tennem, viszonylag gyermekközpontúvá váltak, és ez még csak pénzbe sem került, sőt, a szülőknek feleannyit kellett rajzfelszerelésre költeni, mint más iskolákban, rögtön valamiféle megváltó hírébe keveredtem. Amint azonban megmutattam a program, iskolai létmódom sarkalatos pontjait, azok sorra bizonyultak elfogadhatatlanoknak, követhetetleneknek, rendszer-idegeneknek. (Egy felmérés során kiderült, hogy az iskola tanulói a rajz tantárgyat fontossági sorrendben a 4-6. helyre teszik. Amikor viszont a tantestület kidolgozta a "minőségi bérezésnél figyelembe veendő munkakörök, pozíciók, tevékenységek, eredmények" szempontrendszerét, az elérhető 25 pontból mindössze négyet értem el, holott szinte az egész napomat az iskolában töltöttem, baráti kapcsolatban álltam az iskolavezetőkkel, kulcsemberekkel, évi többszázezer forint bevételt hoztam a szakterembe, országos hírű műhelyt vezettem, év tanára lettem az iskolában, publikációim jelentek meg.[8] )

 

Nyolcadik éve vagyok egy művészeti iskola igazgatója[9], és megint csak hasonló szerepbe kezdek sodródni. Az iskola sikeres, de a sikerhez vezető alapelvek, vezetői magatartás gyanús, problematikus, a nagy rendszertől idegen. Végre van pénz - paripa - fegyver, ha szűkösen is, ha sokba kerül is emberi energiákban, és ijesztő látni, hogy mindez elfogyhat, széteshet, elsatnyulhat.

Nap-mint nap újra és újra elő kellene sorolnom régi helyzeteket, példálóznom, bizonykodnom, ne kövessünk el újra és újra régi hibákat.

(Vizuálpedagógiai módszertanom első műhelyrajzait már közzétettem – helyesebb lenne talán rajztanár életmód dokumentációinak nevezni – de ezt szerkezete, méretei, a megjelentetés jellege miatt[10] inkább csak a mindenre elszánt iskola, tantárgyfejlesztők figyelmébe ajánlhatom. Ajánlhatnám persze azoknak is, akik előszeretettel kritizálják a „pedagógusokat”, örömmel venném, ha átfutnák, mi mindent kell tudnia egy – a szakma első vonalának derékhadában munkálkodó általános iskolai rajztanárnak, tartok tőle: véleményük kialakításához nincs szükségük forrásokra.)

Semmi kedvem minden újabb partnernek újra kezdeni a történetet. Arra nincs időm, hogy Angelusz Iván Táncoskönyvéhez hasonló tételgyűjteményt formázzak, kiteszem így együtt az asztalra, hogy az egész ismeretében lehessen kritizálni az egyes - arra nyilván rászoruló részeket.

Aki írja, nem a nagy pedagógusművészek közül való. Olyan, mint sokan mások. Hol felkészületlen, tanulatlan, gyáva, megalkuvó, sunyi, agresszív, nevetséges szereptévesztő, aki ellen dühödten "lázad az osztály", hol meg elismert szakíró, bátor, őszinte, jó kedélyű, nyugalmat sugárzó „tanbá”, akit megsimogatnak - vagy összeütésre tárják elé tenyerüket - tanítványai.

 Az iskola nem az élete, de az átlagban napi nyolc órát becsülettel végigdolgozza, és elég összeszedetten tud dolgozni. Tudása, személyiségtartaléka nem sokkal több, mint ami a szakmája gyakorlásához minimálisan szükséges, de hiányzik belőle az önbecsapás képessége.

 

Amit írt, az sajnos valóban csak egy vázlatgyűjtemény. Hiányzik a szilárd belső szerkezete. Eleinte még áltattam magam, hogy - ha lesz rá időm - átszerkesztem egy józan, pedáns, tüneteket mérlegelő, betegségeket diagnosztizáló, terápiás eljárásokat leíró „képzőművészet-pedagógiai” kézikönyvvé. Kapsz egy feladatot. Felveszed az adatokat. Áttekinted, a tipologizálod helyzetet. a helyzetet, mikroklímát, klienseket. Kiválasztod a legmegfelelőbb tantervet, összeszeded a szükséges eszközöket, felkészülsz a megfelelő módszertani munkákból… Rajztanári kézikönyvemben tettem is rá egy kísérletet, meglehetősen szerény eredménnyel. Időhiány? Vagy a napi gyakorlat búvik ki folyton a kategóriák ketrecéből? A gyakorló tanár nem tud kiszakadni az iskola napi valóságából, ahol egészen szabálytalan ritmusban követik egymást a praktikus, lelki és elvi problémák?  Könyvem ennek az iskolavilágnak bizony csak egy közvetlen, alig szerkesztett lenyomata.

 

 

Amiért közreadja:

Okulásul szülőknek, működő és leendő kollégáknak. Feldolgozásra a pedagógiai elméletben járatosabb szakembereknek. Némi utólagos magyarázat volt tanítványoknak.

 

A vázlatok eredeti szövege mellé kövérrel szedett utólagos kiegészítések, lábjegyzetek csatlakoznak, illetve a teljesen újraírt "A történet folytatódik" fejezet.

 


A főiskola

Gyermekkor

"Kilencéves korom után már nem történt velem semmi említésre méltó!" - mondja Marquez, és jórészt ebből az eseménytörténetből, ennek utólagos értelmezéséből áll össze a "Száz év magány". Amikor első pedagógiai problémáink felmerülnek, először nyílik olló szándékaink és lehetőségeink között, egyik legfontosabb példatárunk, ahová visszanyúlhatunk: saját gyermekkorunk. Hogyan éltünk meg gyermekként hasonló szituációkat, miféle helyzetből, szerepből figyeltük, élveztük, vagy szenvedtük el az eseményeket? Miféle játszmáink alakultak, és miféléket láttunk alakulni? Hogyan élhették meg ezeket a többiek? Mi mozdított bennünket, mi bénított meg?

Zsuzsi - a csendes, tartózkodó, szemérmes Zsuzsi - kattogtatja a digitális gépet a művészeti iskola táborában. Képek tucatjai sorjáznak a képernyőre, Zsuzsi egyre felszabadultabb, egyre határozottabban feszíti szét kamerájával a réseket, jókedvűen, bátran markolja meg a világot.

Két zavarban lévő ember ül a képernyő előtt, mert a képek között van néhány illetlen, agresszív, vagy nevetséges vágyfantázia termék, de bevillannak gyermekkori játékaink, beszélgetéseink, és máris eltűnik a zavarom. Biztatom, bátorítom: állítsa csak össze a vágyott szerepek képtárát szégyentelenül, gátlástalanul, mert most van itt az ideje! Vegyük közösen szemügyre őket, meg azokat az életsorsokat, amiket ígérhetnek. Nem nevetünk ki semmit, nem mondunk ítéletet, csak vizsgálódunk.

Beszélgetünk a képeiről, azaz a vágyairól, lehetőségeiről, hogyan látja most magát, hogyan láthatják mások. Mit szeretne elérni, milyen utakon találhat el oda.

 

Na meg persze konkrétabb, tárgyszerűbb hozadéka is lehet a gyermekkori történeteknek.

Leesik a hó, felrémlenek a régi hócsaták. Egyszer nekivadulva hajigáltuk egymást jeges golyókkal, máskor meg hó várat építettünk egy meredek domboldalon. Nyilván ez utóbbit kellene valahogy reprodukálni.

Megállapodtunk tehát a kis napközis csoporttal a szabályokban. A rét szélére érve szép libasorban bementünk egy darabon, majd sugárirányban gurigatni kezdtük a hólabdákat. Ha már nehezen ment, visszagurítottuk középre, kiraktuk egy hóvár alapjait. Aztán újabb gurítás jött, egyre messzebbről érkeztek a hólabdák. Én emelgettem őket a falra, néhányan tapasztottak. Fél óra alatt elkészült a hóvár, kezdődhetett a csata. Vagy kiesésre ment a játék, vagy csak úgy, aki nem bírja, elmenekül. A várvédők kaptak havat, ha elfogyott, tűzszünetet kértek, a támadók dobáltak be nekik alapanyagot, nehogy a falat kezdjék bontani.

Ha meg az erdőben kellene valamit játszani? Nyomkeresések, "majomfogó" a sűrű, fiatal tölgyesben, indiános, vagy “Ájvenhós” . (Ivanhoe.) De még az iskola melletti klasszikus csővázas játszótér is remek akadályfogó színterévé varázsolható az állatrakodón játszott fogócska mintájára.

 

"Mások nevelése: önmagunk nevelése!" - írja Tolsztoj, és ha a nevelő komolyan veszi ezt a tanácsot, meg kell, ismerje "hozott anyagát". Kezdődhet-e mással egy pedagógusnak készülő ember felkészítése, mint önmaga alapos megismerése? (Éjszakázó típus, délelőtt még teljesen használhatatlan, vagy korán kelő, pirospozsgás arcú józan gazdaember? Ideges, félénk, minden váratlan eseménytől megrebbenő befelé forduló figura, téged néz, de magát látja? Mit tekint „vonatkozási csoportnak”? Mekkora a kapcsolatigénye? Milyenek szűkebb-tágabb társas kapcsolatai? Miért vonzza a pedagógus szerep? Híres szeretne lenni? Szeretné megismerni az ember világát? Műveltsége? IQ-ja? Figyelemmegosztó képessége? És persze mindezek alkérdései.)

Kezdődhetne-e mással egy iskolakritikai munka, mint a kritikus alapos önarcképével? Nincs-e az iskolával való elégedetlenségének valami egészen egyszerű magyarázata? (A csoportmunka megkövetelte önfeladás minimumát sem képes hozni? Nem tudja elviselni a monotónia semmiféle fajtáját? Elriasztja bármiféle vezérszerep vállalása, folyton bocsánatot kér minden mozdulatával vagy épp ellenkezőleg? Kényszeres bajkereső, aki csak akkor érzi indokolhatónak létét, ha talál valami nagy bajt, amire egyedül ő lehet az orvosság? )

Főiskolai tanulmányaink mégis mással kezdődtek, és bizony a későbbiekben sem volt módom összefüggő egészként vizsgálni gyermekkoromat, így hát itt is csak esetenként, helyzeteket felidézve kerül sor az érzelmi beállítódás időszakának vizsgálatára.

Akit zavar ez a megfoghatatlan kiindulópont, lapozzon előre a mellékletekben Medgyesegyháza bemutatásáig. [11]

Főiskola

Ahol már kezd kissé könnyebben megragadhatóvá válni a folyamat, az a fogalmi beállítódás színhelye, a főiskola.

Adott egy kissé elkényeztetett, középszinten nonkonform, ámde kemény fizikai ( a családi tűzifa-fűrészelő iparban) , és átlagos szellemi, közösségi próbatételeket is kiálló, kissé csodagyerekként kezelt, nagyjából illedelmes falusi gimnazista, aki közepes eredménnyel tanul ugyan - majd csak az utolsó fél évben fekszik neki a tanulásnak, kell az a jeles érettségi - de versei, elbeszélései megjelentek már egy-két lapban, érmeket is kapott rájuk a diákköltők találkozóin. "Akárki meglátja újságíró lesz belőle!". Ehhez előbb valamiféle diplomát kell szereznem, aztán beállni gyakornokoskodni egy laphoz, majd jöhet a két éves "újságíró iskola". Na, de hova menjek? Magyar-történelem szakra, az egyetemre? Az irodalomtörténetnek még neki is feküdhetnék, bár nem tűnik túl csábítónak, hogy öt éven át olvassak mindenféle irodalmakat. Az irodalom nekem most hippis mázzal szelídített beatnik szövegelést jelent, "mit érdekel engem maga". (Vesd össze még: "Nem akartam megismerni az életet, azt akartam, az élet ismerjen meg engem." Karinthy Frigyes.) A nyelvtani definíciókhoz viszont végképp nincs semmiféle vonzódásom.

A felvételitől is félek. Kevés lesz ott, ami az érettségin még elmegy. Szerencsére másodikban jött egy megszállott biológiatanár, aki eléggé hagyományos eszközökkel, de meglehetősen jó hatásfokkal szuggerálta a felvételizőkbe az anyagot.[12] Próbálkozzunk meg hát egy biológia-rajz szakkal a tanárképző főiskolán! A rajzhoz ugyan nem sokat értek, soha nem voltam szakember kezében, őstehetség meg aztán végképp nem vagyok (Indiánokat rajzolgatok, mint annyi más serdülő.), de hát egy csendéletet, meg egy portrét majd csak összehozok valahogy. Egy néhány évvel idősebb hasonszőrű autodidakta megmutatja a szén, az olajfesték kezelését, készülgetek, rajzolgatok.

A felvételin felrajzszögezem a papírt, matatok, várom, mihez kezdenek a többiek, és bizony elhűlve látom a lendületesen felrakott tömegvázlatokból fokozatosan kibontakozó munkákat. Hiperrealizmustól konstruktivizmusig terjed a skála. Nincs mit tenni, meg kell próbálnom leutánozni ez utóbbi stílust. A felügyelő negyedéves lány kicsit besegít. Amikor Milánkovics Milán meglátja a végeredményt, ellentmondást nem tűrően jelenti ki: "Fel vagy véve!" Én ugyan nem vagyok ebben olyan biztos, mivel azonban a biológia tesztet maximális pontszámmal írom meg, valahogy vékonyan becsusszanok a biológia-rajz szakra.

„No, akkor majd Szegeden folytatódik a szelíd szalon hippi-beatnik életmód[13], megismerek rengeteg lányt, járok atléta edzésre, táncolok Rolling Stons, Zeppelin zenére, írok verseket, mellette meg nyilván tanulgatok is, ahogy eddig. Előtte persze katona leszek, ami azt jelenti, hogy a beatnikes-hippis sodródás, szertelenség helyett egy ideig inkább az atléta - favágó teherbíróképességét és fegyelmezettségét kell szállítanom.” Utóbbi nagyjából történt is az elvártak szerint. A szelíd sváb mérnöktiszt vezényelte műegyetemista előfelvételis szakasz ( plusz komolyzenész szolgálatvezető főtörzs) kímélő jellegű tizenegy hónapja nélkülözi a rém-élményeket, noha végül is egy deszant ezred őrmestereként szerelünk le, már aki el tudta kerülni a tartalékos tiszti előléptetést. Az ott töltött hónapok szerény pedagógiai hozadéka később még előkerül.

A  kevés pozitív dolog egyike pl. az volt, hogy az első nap közölték velünk:

"Fiúk, itt a harckocsivezetők közt sok az egyszerű falusi traktoros gyerek, és persze jónéhányuk cigány származású. Az a maguk intelligenciáján múlik, hogyan értenek szót az előbbiekkel. Azt viszont tudomásul kell venniük, hogy a hadseregben a katona származása nem kerülhet szóba, itt csak az emberi értékek számítanak." És ez a szabály azon kevesek közül való volt, ami tényleg működött. Tizenegy hónapos szolgálatom alatt egyszer sem hallottam senkit cigányozni. ( Parasztozni is csak mértékkel.)[14] Leszereléskor a katonák egy része bizony szomorúan adta le felszerelését. Annak ugyan örült, hogy a monoton szolgálat-karbantartás helyett visszatérhet korábbi munkájához, de azt is tudta, hogy miféle komfort és megbecsültségi zuhanás vár rá.

 

Első igazi erőpróba. Időnk van bőven, miért ne tanulná ki az ember a katonamesterség alapjait. Miért ne aratna apró sikereket a vizsgáztatók előtt. Miért ne büszkélkedne a tartalékos tiszti csillagokkal. Kettéválik a szakasz. Egyik fele úgy dönt, hogy jámboran megadja magát a helyzetnek. Másik fele udvariasan elhárítja magától a dolgot. Hogyne, hogy aztán tartalékos tisztként folyton behívogassanak, tovább képezzenek, nem hiányzik ez nekünk. Az ezred maga is megosztott, vannak a primitív „első generációs” öreg tisztek ( „Elvtársak ez a gladiátor csak úgy oncsa a meleget!” ) a vagány, civilben farmert hordó fiatalok, és néhány, láthatóan régi, magasabb társasági műveltséggel rendelkező tiszt. („ Tisztában vagyok vele fiatalurak, hogy önöket nem vonzza különösebben a katonai világ, de higgyék el, ha valaki igazán kitanulja, ennek is megvan a maga szépsége.”)

A kollégiumban tizenkét ágyas szobában kapok helyet. Tisztára, mint a katonai körlet. A felsőbb évesek beavatnak: néhány éve még tényleg olyasmi volt, vaságyakkal, erélyes szobaparancsnokkal. „Mikor Cicus kiengedte a hangját, nem volt kecmec!” Most már „demokrácia” van. A vaságyak helyébe meg épp most érkeztek meg az új heverők.

És tényleg volt némi demokrácia. A diáktanács osztotta a segélyeket, intézte a fegyelmi ügyeket. Elvileg tíz után kapuzárás lett volna, de ez csak azt jelentette, hogy ilyenkor már illett adni valami kis kapupénzt az előcsoszogó portásnak. A tanulószobákban valóban tanulhatott, aki akart, a kisszobákban pedig szerelmeskedhettek a párok, bár erre más helyek is akadtak. ( Tornaterem, gyakorló iskolai osztálytermek.)

Nyitnám fel az ágyneműtartót, hát nincs helyére csavarozva a felnyitó szerkezet. Ott van szépen, gyári csomagolásban, a tartóban. Szerzek egy csavarhúzót, behajtom a csavarokat, meg persze akkor már az egész szobáét. Jönnek a szomszéd szobából: nem csinálnád meg a mienket is egy sörért? Estig beszerelem az összes ágyat, a felsőbb szinteken a lányok azt hiszik, hogy valami alkalmazott a zöld katonadzsekiben szorgoskodó, foghíjas fiatalember. Rajtam ragad a "mester" megszólítás. A sörök mértéktartó fogyasztgatása közben néhány nap alatt az egész kollégiummal megismerkedem. (Azaz a technikai szaktudás, nyitottság, kíváncsiság szociális kapcsolatrendszerré konvertálódott.)

Máli Vidoszavával (Negyedéves orosz - magyar szakos, igazából Málity lenne a neve, de ezt már valahogy túlzásnak érzi. ) kisétálunk a Maros torkolatához, közben bevezet a főiskolás lét rejtelmeibe. Babits Ági a terveimről faggat. Szenvelgek valamit, hogy ugye milyen nehéz itt boldogulni. Rám néz szúrós szemmel:

-          Tehetséges vagy festőnek?

-          Nem hiszem.

-          Hát akkor? Akkor valahol máshol kell keresned magadat!

 A szúrós tekintetet nőies részvét és biztatás szelídíti. "Komolyabb dolgok is vannak itt barátom, mint az a néhány lila folt a vásznon.”

A kollégiumba bejárnak focizni, fürdeni, a közelben albérletezők. Jékely Endre, Hadas Miklós, Takács Géza beszélget a folyosón életről, irodalomról. Persze előszedem én is a verseimet, nem sok sikert aratok velük. "Kis serdülő szalon-szövegelések, többnyire öncélú képhalmozás. Van néhány biztató részlet, mégis, inkább csak a szándék ami tiszteletreméltó." - hangzik el életem első kíméletlen kritikája, amely - mivel elfogadom - egyúttal felvételt jelent a csapatba. Igyekszem megfelelni, színeskedek, vibrálok, játszom az egzaltált művészt, persze akad valaki, aki félrevon egy kis kijózanító beszélgetésre. Amikor pedig átesem a ló túloldalára, görcsösen komolykodom, megint akad valaki, aki észre térítsen.

A berendezkedés napjai után kezdődnek az órák, megismerkedem leendő csoporttársaimmal.

Jó lenne valamit azokról is tudni, akiknek nem sikerült a felvételi. Hányan váltak volna be a négy év során, és később a pályakezdéskor?[15] Az első évet hatan kezdjük a biológia-rajz szakon. Színes, sokoldalú egyéniségek, akik láthatóan máris magukkal tudnának ragadni néhány gyereket a kultúra világába vezetett kutatóútjaikon, és szürkébb ( vagy csak annak látszó) kis figurák, akik szorgalmasan végigtanulták - nagy sóhajok közepette - a felvételi tárgyakat, most kellene őket felcsiszolni, színesíteni, felkelteni igazi érdeklődésüket, lefejteni róluk rossz szerepeiket. Megtanítani őket, hogyan kell kilépni védőállásaikból, bizonyos vértezetet azért magukon hagyva, hogyan kell irányt szabni a történéseknek, hogyan kell azokat mederben tartani.

Cs. Zoli a legtehetségesebb rajzoló. Sikertelen a felvételije az Iparművészeti Főiskolára, eljön hát egy évre. Mégis a rajzolás közelében marad. Aztán nincs ereje keményen készülni az újabb felvételire, marad a főiskolán. A diploma megszerzése után tanít néhány évig, majd népművelősködik. Közben egyre komolyabban szobrászkodik, ma már szabadúszó szobrász.

Helga apró, komoly, szelíd, nagyon céltudatos, értelmes sváb kislány. (Az orosz órák feléből az idős tanár úr - Helga ürügyén - német órát varázsol. "No, Helga, ezt hogy mondja a német?") A diplomával a zsebében kitelepül az NSZK.-ba.

Katalin kisportolt alkatú, határozott, vállalkozó kedvű pesti lány, jó kapcsolatteremtő készségekkel. Benne lehet leginkább felfedezni egy sikeres tanár személyiségjegyeit.

Mária látszólag mindenben Katalin ellentéte. Nagyon félénk, halk, iszonyúan szép, igazi Botticelli alak. Visszahúzódó, nehezen nyílik meg, de néhány hónap után kiderül: ez a félénkség tudatos védőbástya, ami mögött nagyon is határozottan, céltudatosan képes alakítani az életét. Férjhez megy egy hasonlóan rokonszenves évfolyamtársunkhoz. Komolyan veszik munkájukat, férje később Németh László díjat kap.

H. Zolival időnként összefutok. Rajzi előképzettsége az enyémhez hasonló, de neki nincs semmiféle bolondériája. Csendesen, szürkén evickél át a négy éven, ő az a gyerek, akit pedagógus szülei azzal engedhettek el a főiskolára: Szerezd meg a diplomát kisfiam, majd keresünk valahol a környéken egy jó kis állást, szolgálati lakással, tanítasz néhány évet, aztán igazgató leszel valahol, ahová, a sok nő közé, muszáj kívülről hozni egy férfit. Igazgató ugyan nem lett, de láthatóan megállta a helyét.

Juditról nehezebb lenne tömören írnom, talán vele volt legbarátibb a kapcsolatom, most mindenesetre egy középiskola igazgatóhelyettese, megint csak nem egy kudarcos életpálya.

M Gyuriról, a másodévben levelezőről nappalira átjelentkező csoporttársunkról, hamar kiderül: nem kaphat diplomát. Minden mozdulatával, minden lélegzetvételével jelzi idegen test voltát. Hosszú a haja, csizmában jár, néha hiányzik egy-egy előadásról, és hiába viselkedik kifogástalanul, még udvariasságát is sértésnek véli néhány tanár. Hogy lehetne afféle posztgimnazista társaságként kezelni egy olyan csoportot, ahol ott ül ez a hippis alak, láthatóan rengeteg élettapasztalattal, vélhetően elutasítva ezt az egész gyerekes főiskolásosdit.

Engem távolról Schweitzerre emlékeztet, eljárok folyton toldozgatott pincéjébe. Köré gyűlik Szeged néhány érdekes figurája, itt hallgatjuk a Jézus Krisztus szupersztárt, itt kapok először szamizdatot, itt lehet nyomdafestékhez jutni, és persze ide kell később is visszatérni, összemérni életünket.

Gyuritól kapom az egyik legfontosabb pedagógiai útravalómat.

- Vigyázz, nehogy a magad képére akard formálni a tanítványaidat! Nekik megvan a maguk élete, sok keserű sors oka az, hogy kiszakították ebből az életből, és gyökértelenül csöppent egy új életformába. Amikor később elküldöm neki Noémi rajzait, megint figyelmeztet, most már áttételesebben: “Szerencse, hogy hozzád került, én elrontanám. Megrontanám.” Finoman, sorok között azt is tudatja velem, hogy most már nem adhat több tanácsot, elszakadt az iskolai pedagógia világától, amit mondhatna, csak elbizonytalanítana engem.

Nem tudom, hogyan alakult volna az élete, ha nem képesítés nélküliként kezd tanítani. Valószínűleg akkor sem bírta volna sokáig az iskola által megkövetelt mindennapi megalkuvásokat. A főiskola úgy dönt, nem adja meg neki ezt az esélyt. Az állattani tanszék nagyhírű vezetője tanácsolja el[16]. Ő megy, mi maradunk.

Én? Hát egyelőre nem tudni mi lesz majd belőlem. Adott most egy nagy szövegű, minden iránt érdeklődő, vibráló, mindenféle társaságokba eljáró, azokban mindenféle szerepeket eljátszó, mindenféle színekben pompázó vagy csúfkodó fiatalember, aki még semmit nem csinált soha végig alaposan, tőről-hegyre. Jön-megy itt a védett világban, élvezi a főiskolás lét örömeit, láthatóan nagyra tartja magát, sokat vár magától, de hogy mi lenne ez a sok konkrétabban, arról nincsenek különösebb elképzelései.

Megismerkedünk a tanszékekkel is, ahány, annyiféle világ.

Vannak szükséges rosszként elkönyvelt jelentéktelen, periférikus tanszékek, amelyeknek persze amúgy fontos szerepük lenne, de bölcs önmérséklettel megmaradnak a világnézeti klubok szintjén. (Lélektan, marxista - ez filozófia tanszéket jelentene - pedagógia.)

Gimnazista koromban a malom biliárdtermében már áttekintettem a Marxtól Maó Ce Tungon át a hétköznapi brossúrákig húzódó ideológiai szövegvilágot.

Az állattan, a növénytan és a rajz tanszék már komolyabb hely.

Az állattan tanszék egy kis sziget a főiskolán belül. "Kemény hely". A tanszékvezetőről mindenki nagy elismeréssel nyilatkozik: Szentgyörgyi Albert munkatársa volt, majd lehalkított hangon hozzáteszik: ötvenhatig egyetemi tanár, utána bukott le ide! Megyeri János valóban professzoros jelenség. Előadásai lendületesek, nagy ívűek, érezzük: biztos ura szakterületének. Ez persze a tanszék valamennyi tanáráról elmondható. A hallgatók körében szaktudásukat olyan elismerés övezi, ami még az oktatók egymáshoz méricskélését sem teszi lehetővé.

A tanszéki múzeumban preparátumok ezrei. Amikor a tárlók közt sétálgatva tanulom a fajok latin neveit, rendszertani besorolásukat, mintha gyermekkori olvasmányaim világa elevenedne meg. Mintha Nemo kapitány házi múzeumában járnék. Magukra valamit adó tanárok az ország túlsó végéből is szerveznek egy-egy tanulmányi kirándulást Szegedre, hogy megmutathassák a „Múzeumot”. „Látjátok, itt tanultam!” A múzeummal szemben Kovács Úr, a tanszéki asszisztens kis szobája. Egy kis preparátor műhely.

A növénytani tanszék már nem bír ilyen megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel, de Kamarás tanár úr növény és gombaismerete bizony állja a próbát, na meg hát a növényeké annyira semleges ország, hogy nem gerjeszthet különösebb értékvitákat. (Akkor még meglehetősen kevés a szelíd zöld aktivista, aki ölni tudna az algákért.)

A rajz tanszék egészen más világ. Én beilleszkedni kívánó alázattal jelenek meg az első órán, mert a katonaságnál Váradi Iván néhány leckéje után már látom, mennyire el vagyok maradva a többiek mögött. Az első órákon szerencsémre ugyanaz történik, mint minden eddigi iskolaváltásnál: „Na, akkor kezdjük elölről. Eltérő tónusú lapok szénrajza, mértani test tanulmányok, drapéria. A szakközepesek nyilván bosszankodnak, hogy megint el kell kezdeniük az alapok felmondását, nekem viszont nagyon jól jön ez a lassúdad kezdés, néhány hónap alatt hozzágyalulódok a középmezőny végéhez. Menni fog ez, megszerzem a diplomát, aztán jöhet a "vitézi élet". Harc - tollal a kézben - az "igazságért", egy másféle életért, mint amiben élünk. (Hogy ez minémű lenne, arról egyelőre fogalmam sincs. "Majd csak lesz valami." )

 

A képzőművészethez tevőlegesen ugyan nem sokat értek, de látni azért látok. A falakon lógó tablók minta tanulmányai, a negyedévesek beadásai fáradt, szürke, másodrendű festői világról tanúskodnak.  A szakközepesek mondják is: a négy év alatt bizony kissé visszaestek. Na, majd ha kikerülnek, megint elkezdik a kemény munkát.

 

Aztán kissé korrigálnom kell ezt a korai ítéletet. A tanszékvezető - Vinkler László - korrekt, jól felkészült, szabad szellemű festő. Tanárai többsége polgári kultúrát-toleranciát sugárzó művészember, akikkel emberi, művészeti kapcsolatok alakulhattak, és akikért bizony igencsak irigyelték a rajz szakos hallgatókat[17]. Az elszántabbak közül aztán tehetségük mértékében kerültek ki a szakmai elit ( Sinkó István, Eszik Alajos, Dréher János, Csák László jut hirtelen eszembe) tagjai, illetve a tisztes vidéki festegető, kiállítgató, táborokba összejáró „művésztanárok”. 

A tanszék által alaposan megemésztett vizuális kultúra azonban megrekedt valahol az 1930-as éveknél.

Én inkább verbális típus vagyok, középszerű teljesítménnyel evickélem át az éveket, aminek persze később meg lesz a maga haszna[18]. Egyetlen sikeremet akkor arattam, amikor jobb kezem gipszbe kerülvén, ballal rajzoltam meg az esedékes beadásokat. " Ezután csak bal kézzel rajzolj! - kiáltott fel Katalin. Persze, mert amit jobbal fél óra alatt összevágtam, azzal most nyolc órán át kínlódtam.

A törekvő hallgatók mindenesetre megtanulhatnak korrekül rajzolni, festeni látvány után, impresszionista, expresszionista, cezannei, kubista, végül nonfiguratív képszerkesztést, és elvileg ennek tanítását is megtanulnák, hisz őket is tanítják rá, csakhogy ez a tanítás a különösen jó rajzkészségű, huszonéves fiatalok oktatását szolgáló módszertani eljárásokon alapul. Hogy érdektelen, rossz készségű, kisgyerekekkel hogyan kell megtenni ugyanezt, az egyelőre rejtély.[19]

Megfordulunk még a kémia, testnevelés tanszékeken is, röpke kis gyakorlatok erejéig, de csak később jövünk rá, milyen jó lett volna valami olyan gyakorlatra járnunk, ahol későbbi iskolai helyzetünket modellezve, valamennyi szak képviseltette volna magát valamiféle feladat megoldására. Néhány évfolyamtársunk egyébként ezeken az átjárásokon kap kedvet egy harmadik szak elvégzéséhez. Z. Misi, Sz. Bandi a rajz szakos diploma megszerzése után levelezőn elvégzi a testnevelés szakot, hogy valami „komolyabb” dolgot is művelhessen.

 

A főiskola legnehezebb vizsgája ugyan a felvételi, de azért az első félévben még szokatlan a kemény tempó. A laza középiskolás évek után itt neki kell feszülni a tanulásnak. Az mindjárt az első hetekben tisztázódott: tanulunk majd itt érdekes, szép dolgokat, amik önmagukban ugyan nagyon fontosak, de semmi közük leendő munkánkhoz. A sejttan bizonyos fejezeteit a De Robertis könyvből vettük, az órákon meg majd elmondjuk, jobb esetben bemutatjuk, hogy van sejthártya, plazma meg sejtmag. Fél év néhány szóért. Ugyanakkor nem kaptunk meg egy csomó dolgot, ami alapvető fontosságú lenne majd a tanári pályán. De azért elkapta az embert a versenyláz, csak nem fog az utolsók közt kullogni? Az első félévben elég rendes vizsgaátlagom sikeredett. Közben megismerkedtem a különböző főiskolás életmódokat élőkkel. A diákköri dolgozatot íróval, a mulatozóval, az alkotóművésszel, az életművésszel, a vagánnyal, a biztos pályaelhagyóval, a legális és illegális politikai munkással, a görcsösen tanuló, iskolára beszűkült látású, leendő száraz, ijedt tanár nénikkel.

Ültünk a gyakorlóiskola, a kollégium termeiben, Mező Gyuri pincéjében, figyeltük egymást. Te ki vagy, hogyan gondolod a dolgokat, hogyan élsz? Csinálsz valamit? “Valaki" vagy? Poénember vagy, kis apród, vagy tudsz valamit, amit mások még nem? Kit hallgatsz? Cseh Tamást, Dinnyést, Kurtágot, Pendereckit? Kit olvasol? Jársz Pál „Isti”, Árkosi rendezéseire?

A főiskolát nyugodtan el lehetett végezni úgy is, hogy a kötelező beadásokon túl egyetlen képet sem festettem, az előírtnál egyetlen növénnyel sincs több a gyűjteményemben. De az ilyen körökben, a pincékben ez kevés. Készülnie kellett otthon a képeknek, születni a verseknek, a tanulmányoknak, lehetőleg minél több ellenkulturális töltéssel. Mindegy mit csinálsz, csak ne legyél a szürkék hegedűse. A tanszéki stúdiumok mellett festettem tehát másféle képeket, Chirico, Vámos Rousseau, Csontváry, Rouault világa nyűgözött le ekkoriban, meg persze minden szürrealista, de belőlük ( főleg Daliból ) mindig hiányolom a megértő szeretetet, ami mondjuk Pilinszky szövegeinek minden rettenet rétegét átjárja.

 

A Jékely - Takács - Hadas trió, és a köréjük gyülekezett versíró - olvasó közösség a történelem tanszék színpadán talált bizonyos cselekvési terepet. ( Kovács Zoltán ( Zozó ) tanár úr az egyik kulcsember, a másik a tanszékvezető Nagy István. ) Talán nehéz elképzelni, milyen fontos lehetett egy ilyen csoport egy főiskolás életében, a versek mit jelenthettek.

"A vers éjszaka volt, reggelbe nyíló lázas sorokkal, szeszekkel, feszülő és andalító kéjekkel - váll vállnak vetve - öröm, lobogásba révülő: Adyt mormoltunk Jenővel, ezek a világdalok kifeszítettek minket a csönd és a mélység keresztjére, élet nélkül lettünk titkok felkent tudói, a nyomott kis kerti házacska penészes falai közt, Szegeden, nagy jövendő harcokat öleltünk ott magunkhoz, s a kedélyek, önérzetek, akaratok néhány diákcsatájának emlékárnyai teret táncoltak körénk.

A vers néhány egyszerű hangsúly volt. "Annuska alszol?" kérdi a költő, és Mária valahogy úgy mondta ezt a két kis szót lenn a klubban, hogy a lélek-szerelem minden gátja fölszakadt, hogy egy villanásra a teljes gyönyör világította át az érzékeket, a váratlanság, a kimondhatatlan finomság és figyelem, az egyszerűség hatalmas szellemi katedrálisa, melyet most mi, lám meghallottunk, és jogunk volt fölfedezni - nyelvünk, agyunk és borzongásunk édességeként.

Komolyság volt a vers, elszánt akarat: magunkat elérni, elnyerni, belerobbantani a kosfejek közé, kigyomlálni tövestül a bolondokat és bolondítókat. Nagy, tisztító vihar ígérete volt a vers, hogy a demokrácia betegségeit, élősdijeit a huzat leszárítja a falakról, kiszippantja lelkekből, elsodorja az ajtókból, kisodorja a fiókokból és a polcokról. Ünnepet áhítottunk, Petőfiét, Farkas Árpádét, Nagy Lászlóét, Dylan Thomasét, Juhász Ferencét és Whitmanét, ünnepet, az utcák uszályaival, a terek koronáival, a fák csipkéivel díszesen, jogokért jogarok ellen, megvitatni forradalmakat a vers emlékműveinek lépcsőin. Munka volt a vers és gondolat, Apollinaire-nek, Weöresnek, Pilinszkynek a földjébe fúrtuk magunkat, ízleltük a sókat, kristályokat pördítettünk ujjaink hegyén, ércek, kőzetek súlyát, tisztaságát mértük lélek-létünk egységeivel. Vitéz Mihály! Illedelmesek és szelídek lettünk hatalmadtól, Lilla-muzsikád szívünkre hajlott, csábítottunk vele.

Átok is volt, mert vers volt, bor, sör, pálinka folyt, fejek koccantak, köd ült közénk, hittük néha, beszélni fog, a kezek olykor belelógtak a sárba. Az alapműveleteknél is hibáztunk nem egyszer, öntelt, hiú jelek álltak a számok közé, versek lettek összegyúrva, kemény, jogos golyókká.

És közösség volt a vers, énekként borult fölénk, dallal takart bennünket. Álmaink nyújtózkodtak hozzánk, szájunk elégedett volt önmagával, bölcs cigarettákkal tanácskozta meg felnőtt dolgait. Ó kérem, fenséges badarságokat trombitált torkunk a békáról, de az országos varangy sem menekülhetett a dallam-deres elől. Miklós zongorája hajóként kelt át a városon, s a vontatók siralma féktelen egekbe szárnyalt.

A vers vers volt ha János komorította elénk a jézusos József Attilát, a halálos- huncut legényt, kinek minden alakja mindenség volt, természetesen és köznapian, ha Géza fújta el a Rózsa és Ibolya románcát Sárospatakon, a templom felé menet, kövek közt kanyarogva, kifogyhatatlanul, hogy Arany is igazat kapjon, ha Dezsőről kiderült a Sárvári csíny, mert ott pecsétes költővé csúfolták, ha Trézi ártatlanul a bűnről írt verset, ha a Bitó Márk emlékkör összeült, újmódi verseket temetni a röhögéshantok alá.

Várakozás volt a vers a mi verseinkért. Ide nem írhatok mást, kevés született, kevesekért, hiába. És mindenki és mindenki vers volt. Gábor, Matyi, Erna, Erzsi, Kati, Gyuri, Ágnes, Klára, Feri, István sorokba törten tűnnek föl az egykor voltak, nevük rímekben cseng, arcukat képek őrzik.

Aztán hát nagyot akart a vers: élni és életet - a nyak megnyúlt, a szem csikorog fészkében, a láb kerítéskaró, a torok porszívógarat, az ujjak lehullanak, Dsida szirmaiként. (Takács Géza: ”Emlékek a versről)

Ez volt hát ama sík, amely kijelölte az ember dolgait, útját. (Hogy aztán kinek- kinek távolba tűnjön maradjon, esetleg kiteljen).Mindig volt valaki, aki leüljön az emberrel egy kis elbeszélgetésre.

Ezzel együtt azonban más síkokon is folyt az élet. Az újságíróskodás komolytalan, szolgai dologgá válva átadta a helyét valami másnak. Hogy minek, az még nem volt megnevezhető, éltem a mindennapi dolgoknak.

Olvastam - mint középiskolás koromban - mindenféle kis színeseket. Felfedezők útleírásai, történelem, technika, orvoslás, művészetek. A katonaságnál ugyan elhatároztam, véget vetek ennek az össze-vissza olvasgatásnak, átrágom magam valami olyan könyvön, ami egyáltalán nem érdekel, és elsőre semmit nem értek belőle. Belevágtam egy akaratszabadságról szóló teológiai értekezésbe, és becsülettel végigolvastam. A terápia némileg tágította ugyan a kis színes fogalmát, a baráti kör is adott kezembe komolyabb olvasnivalókat, az alap azonban maradt a régi.[20] Gátlástalan "élvezkedés."

Egy másik síkon, a biológiai tanszékek kirándulásain növényeket, rovarokat gyűjtöttünk, mászkáltunk az ártéren, a hegyekben. Elkezdtem összeszedni a szakdolgozatom alapjául szolgáló gyűjteményt, hogy összeállíthassam belőle szülőfalum, Medgyesegyháza és környéke félkultúr, lágyszárú vegetációjának asszociációs leírásait. Az anyaggyűjtést még őszinte hittel kezdtem, a könyvtárazás alatt azonban rájöttem: munkám egyetlen haszna az lesz, hogy talán oda lehet tenni a régi nagy elődök szakdolgozatai közé, elismerő hümmögések közepette, no lám, ki hitte volna? - és ha további tíz évet áldozok a témára, talán kikerekedhet belőle egy szép kis szakmunka, amiből aztán egy év alatt lehet írni egy népszerű, olvasható kis könyvet. Így a végén már kissé karikíroztam a munkát, ami persze egyáltalán nem ártott, sem a munkahangulatomnak, sem a dolgozat fogadtatásának.

Az állattan és növénytan tanszék ugyan nem a későbbi életünkre készített fel bennünket, nem tanultuk meg hogyan lehet akváriumot berendezni, kisállatokat preparálni, nem tettük le a gombaszakértői vizsgát, de - legalább is, akik komolyan vettük a tanulást - mégis csak otthonosan mozogtunk a természetben. Amikor később beleütköztem a falakba, nagyon sokat segítettek a gomba vagy planktongyűjtő körutak.

 

A sport korábbi életünkben, a falun, nagyon fontos szerepet játszott. A TV még nem jelenthetett konkurenciát a homokkal töltött ugrógödröknek, szalmakazlaknak ("műugró terep"), vagy faluközi futóversenyeknek. Egy-egy jobban sikerült kis házi "atlétikai létesítmény" a falu másik végébe is elvitt minket. Atlétát játszottunk, persze csak mérsékelt eredménnyel. A középiskolában mindez aztán magasabb szintre váltott, az ambiciózus testnevelő támogatásával, nem annyira a teljesítmény, mint inkább az "élvezet" kedvéért. Kis gimnázium voltunk húszegynéhány fiú adta valamennyi csapat tagságát. Ha például röplabda bajnokságot hirdettek a járásban, előtte egy hónapig arra készültünk. Szertornából is megkaptuk a szükséges minimumot, gyűrűn pl. ülőtámaszba lendülés elöl-hátul, lefüggés, leterpesztés. Én középtávfutásra szakosodtam, kézilabdában cserepadon üldögéltem. A katonaságnál felszedtem vagy tíz kilót, szögre akasztottam hát a futócipőt. A labdajátékokban ugyan soha nem tűntem ki, de itt valahogy szelídebb volt a mezőny, néhány hét után otthonosan mozogtam a kollégiumi foci - kosármeccseken. A felszedett túlsúly hamar lement, másodévben már ott találtam magam a főiskola labdarúgó csapatának jobbszélén, mérsékelt sikerrel ijesztgetve az ellenfelek kapusait. (A csapatot Miskolczi tanár úr "gründolta", és nem lehetett kimaradni belőle. Főleg, mert a Jékely-Hadas-Takács trió is szenvedélyesen focizott. Viszonylag gyors voltam, végig tudtam futni a meccset, de technikailag meglehetősen képzetlen, afféle szürke csapatember.)

Aztán ott voltak persze a város, a főiskolás élet szokásos örömei, a klubok, az antikvárium, a lányok.

Illetve a lányok azért csak módjával. A bevonulás előtt épp egy szakításon estem át, és volt bennem annyi jóérzés, hogy nem mentem bele az épp kínálkozó új kapcsolatba. Semmi értelme egy év távkapcsolatnak, amit leszerelés után néhány héttel valószínűleg úgyis felrúgnék. Legyünk csak jó barátok. Szegeden pedig már szóba sem jöhetett valami léha hippis szédelgés. (Egyre mélyebb tartalmú kapcsolatok alakultak, végül harmadik év elején már egy év próbaházasság következett, ami aztán valódira váltva, azóta is tart. Egy tanár éljen példamutató családi életet! Persze egy nem tanár is, de ez most egy iskoláról szóló könyv.)

Eljártunk az Egyetemi Színpad előadásaira, Paál István, Árkosi Árpád rendezett ekkoriban. Az ének szakosok zenehallgatási óráira is bejártam, próbáltam magamra szedni némi komolyzenei műveltséget, nem sok sikerrel.[21]

Na, de mi van azzal a bizonyos pedagógussággal? Kaptunk-e valami életmintát leendő pályánkhoz?

Néhány tanárunkat biztos tárgyi tudása, jó előadókészsége miatt természetesen mélységes tisztelet övezett. Volt, aki kulturáltságával, sokoldalú érdeklődésével hatott. Azt azonban, hogy valaha is tanítottak volna általános iskolás gyerekeket, egyikükről sem tudtuk elképzelni. A biológia módszertant tanító Józsa tanár úrral pedig, akinek szaktudása egyébként szintén vitán felül állt, nem alakult ki az a személyes kapcsolatunk, amin át a tanítás hogyanjai mellett a miértjeit is megtapasztalhattuk volna.

 

Éldegéltünk hát az eseményeknek, kis örömöknek, és egyre kevésbé találtuk a helyünket. Egyre ingerültebben fogadtuk a tanszékek merevségeit, felesleges terheléseit. És persze a tanszékek is egyre ingerültebben viszonyultak a szelíd, kedves bohókás kívülálló szerepéből a dacos ellenzéki szerepbe tartó figurákhoz. Volt olyan helyzet, ahol már hajszálon függött a diplomák sorsa, és csak annak a bizonyos polgári toleranciának köszönhetjük, hogy mégis megkaptuk. Mindinkább éreztük: valami kiutat kell találjunk ebből az ideiglenességből. Arról persze szó sincs, hogy a főiskolán kérnénk számon a világ összes bűnét. Értjük mi a helyzetet, abban a társadalomban, ahol az igazságok kimondásának határai vannak, szükségszerűen kell elbujkálni valamiféle szaktudományos, vagy irodalmi szóvadonba. De azért az a távolság, amilyen messzire a pedagógia tárgyak a valóságtól leledznek, már nekünk is sok.

A kollégiumi éjjeliszekrényt vonom be valami maradék tapétával, Domonkos Jancsi bosszús szeretettel szól rám: "Mit gondolsz? Otthon vagy?" Hát persze. Igen. Keresni kellene valami valódi otthont, e helyett a látszatokra épülő helyett. Egyelőre csak könyvek szellemterében keresgélhetek, de – ha meg lesz a diplomám, fizikai teret kell találjak magamnak. Néhányan megpróbálták előrehozni a jövőt, lapot indítottak, valamiféle főiskolai diáklap lett volna a „Szándék”, de már az első lapszám sem kapta meg a jóváhagyó pecsétet.

Közeledett a negyedév, ahol mindenkinek döntenie kellett: hogyan tovább? Az évfolyamok legjobb fejei ilyenkor tudakozódtak gondterhelten holmi muzeológusi, népművelői vagy könyvtárosi állás után, mert arról, hogy beálljanak egy tantestület kiérdemesült csataménjei közé, szó sem lehetett. Talán ha együtt maradhatnánk, elvállalhatnánk valahol egy nevelőotthont. Zavartan néztünk egymásra: milyen lenne? El sem tudtuk képzelni, nem ismertük a nevelés, az iskola világát. Ellenérzéseink régebbi élményekből táplálkoztak, újabbakra nem tehettünk szert. Első évben persze tanultunk valami általános és fejlődéslélektant, amelynek később egyre pedagogikusabbá kellett volna válnia, de ez bizony csak egy méricskélő, leírogató fogalomjáték volt, amiről Németh László olyan elítélően nyilatkozott.

Számomra csak akkor van értelme, ha az embert, és az életet mutatja be, nem pedig holmi fáradékonysági táblázatokat. Örömmel fedeztem fel, például Rubinstein általános pszichológiai munkájában a tiszteletreméltó célkitűzést: "Az a pszichológia, amely több mint a tudós könyvmolyok céltalan gyakorlatainak területe, amely megérdemli, hogy az ember neki szentelje egész életét és minden erejét, nem szorítkozhat az egyes funkciók tanulmányozására; a funkciók, a folyamatok stb. tanulmányozásán keresztül végső soron el kell vezessen a valóságos élet, az eleven ember igazi megismeréséhez." Csakhogy ez a célkitűzés hét oldallal a befejezés előtt bukkan fel, és a korábbiakban, a meglehetősen szűkre szabott, halovány példatárban, bizony nem tűnt fel ez a szándék.

Első katartikus élményem a Mérei-Binnet Gyermekpszichológia[22] lesz. Valósággal letaglóz a felismerés: a pszichológusok is képesek lényeges dolgokat mondani az emberről.

 

Leültünk a megfigyelésre kijelölt gyerekkel is, megírtuk róla a dolgozatot, de ez a kis srác egészen más volt ilyenkor, mint az órán. Hospitáltunk is, végigültük a gyakorlóiskola szakvezetőinek óráit, hallgattuk, ahogyan a tanár a földrajzórán hamis pátosztól csengő hangon számol be Szovjetunióbeli útjáról, a hátsó sorok arcán pedig megjelenik az internacionalistának egyáltalán nem nevezhető vigyor. Láttunk elcsattanni jókora fülest a folyosón, hogy utána minden indulatot magába temető magyarázatot kapjunk az alkalmazott nevelési eljárásra.

 De láttam mást is:

A gyakorló ebédlőjében elöl ebédeltek a főiskolások, hátul az általános iskolások. A hátsó asztalokon mindig ki volt szedve előre vagy kétujjnyi leves a tányérokba.

- Ennyit kapnak a gyerekek? - kiáltott fel az egyik negyedéves lány. Most végre tetten érte ezt a galád, embernyomorító, lélek - és ezek szerint - testgyilkos, függésben tartó, intoleráns. iskolát. Arcán diadalmas felháborodás.

- Dehogy is, kedves. Csak előre kiszedünk egy keveset, hogy kihűljön, aztán minden gyerek annyit szed magának a tálból, amennyit akar. - válaszol szelíden a konyhás néni. Némi szánalom is van a hangjában. Mert hisz mennek itt nyilván mindenféle játékok, de nem ilyen együgyűek, nem ilyen könnyen kiismerhetőek.

Kínos. Figyelmeztető jel. Mielőtt nekirohannánk valamiféle falnak, nézzük meg először, mire szolgál, hátha épp valami kertet véd.[23]

Vizsgáztunk neveléselméletből, didaktikából és tantárgy-pedagógiából, neveléstörténetből, és közoktatás-politikából, mindent megkaptunk, amire a jegyzetírók szerint szükségünk lehetett, de ebben a kazalban nem leltem sehol Rousseau vagy Makarenko problémáit. ( Ezt a két szerzőt tudtam ekkoriban végigolvasni. ) Zavartan húztam be a nyakam, aztán legyintettem. Ezek a szövegek nem arról az iskoláról beszélnek, amibe én jártam, vagy amit a gyakorlóban látok. Itt nem szorítja a nagy Cs. falnak az apró orosztanárnőt, nem baktatnak zúzos kis jézuskák a gyakorlókert üvegháza felé, hogy némi takarítás után befűtsék a kemencét, meglocsolják a palántákat, és közben éljék világukat. Ezek a szövegek csak a tábla előtt történtekről szólnak.

Ott éppen a felelő kínlódik holmi egyenletekkel, nekünk közben ki van adva egy másik feladat. Pista barátom, a leendő alumínium mérnök már dolgozik is rajta, majd onnét leírom. Én is meg tudnám ugyan csinálni, de most épp papíremberkét gyártok, hogy befektethessem csinos kis padtársnőm babája mellé, a zsebkendő ágyacskába. Összeér a fejünk, ahogy betakarjuk őket, beszívom hajának illatát. (WU 2 sampon) Aztán előveszem a színes golyóstollakat, folytatom az előttem ülő köpenyének hátán a képregényt. Ha vége lesz, az egymás mellett korlátra könyöklő választottak sora kiadja a teljes történetet. Innen, az ötödik padból nézve, az iskolai lét sok tényezője közül csak az egyik a feladott példa. Amikor azonban ezt az órát a didaktikai gyakorlaton elemezzük, eltűnik minden más szempont, lecsupaszodik a történet.

Az első mélyebb találkozás a gyakorlóhét. Tegyük mindjárt hozzá, nem szükségképpen mélyebb. Végül is szépen le lehet másolni valahonnan az óratervet, vagy a tanult sablont kitölteni az épp esedékes óra ismereteivel, készíteni hozzá valami szemléltető eszközt, táblázatot, faliképet[24], le lehet darálni a szöveget, ki lehet szedegetni a gyerekekből a helyes válaszokat, túl lehet esni az egészen. Már nem emlékszem, mit tanítok biológiából, de magabiztosan készülök az órára, bízom alapfelkészültségemben, végül is állat- és növényrendszertanból rendesen szedtem magamra. Meg aztán az anyag is érdekes, ( melyik téma nem az?[25]) jól el lehet majd tölteni az időt. Előző héten már megismertem az osztályt, a szünetben néhány srác oda is óvakodott hozzám:

- Ki ellen játszunk vasárnap? Mert mi minden meccsen ott vagyunk ám! Próbálom kifaggatni őket, hogyan is állnak a biológia órákkal, meg az iskolával, de erről nincs túl sok eszméjük, csak kanyarodnak vissza a focihoz. Az óra eltelik annak rendje-módja szerint, ahogy az ilyen órák általában el szoktak telni. Számonkérés az előző anyagból, átvezetés az új anyaghoz, első logikai egység, részösszefoglalás, szóbeli házi feladat adás, elpakolás, kicsöngetésre: Osztály vigyázz! - kilépés. A tanításra készülve megírtam a szokásos óratervezetet, a felteendő kérdéseket, a gyerekek válaszait. Csakhogy az első kérdésemre nem az a válasz érkezett, mint amire számítottam. Tartalmilag jó volt, csak épp nem vezetett át a második kérdéshez. Rutinos tanár ilyenkor bólogat: igen, igen, de… és felszólít még valakit, vagy vagy kicsit átformálja a gyerek válaszát, és megy tovább az előre kijelölt úton. Na, de akkor a válaszoló gyerek úgy érezhetné, mégsem volt igazán jó a válasza.[26] Meg aztán ez az új gondolati ösvény hirtelen vonzóbbnak, érdekesebbnek tűnt az előre kigondoltnál. Természetesen nem kérdeztem újra, változtattam kicsit a gondolatmeneten. Az óra fő egységei azok maradtak, amik a papíron voltak, de az előre megírt kérdés-felelet játék egészen másként zajlott. Jelentéktelen apróságnak tűnik az egész, a szakvezető azonban zavartan törölgeti a szemüvegét a megbeszélésen. Hogyan is kezdjen hozzá.

-          István! Maga egy igazi pedagógusegyéniség! - hangzott el aztán életem első minősítése, és megtudtam, milyen nagy dolog volt ez az improvizáció. Nincs is sok értelme most átbeszélni ezt az órát, szép volt, jó volt, menni fog ez nekem. Inkább személyesebb dolgokról beszélgetünk, életről, főiskoláról.

-          - Maga élvezi ezt a dolgot. Ne hagyja el a pályát! Sok sikert kívánok hozzá, előreláthatóan lesz még része benne!

Én ugyan továbbra sem látom olyan nagy ügynek ezt a kis rögtönzést, rajzórám után pedig majd megkapom ennek a véleménynek az ellentettjét is (Teljes joggal. Lásd hátrébb, Zombori Béla feladatánál), de azért a bogár el van ültetve a fülembe. Talán ez lenne a megoldás. Nem várom meg hát a negyedév végét, hogy majd állást keresgéljek Szegeden, jó fej művelődési ház igazgatók után kutatva. Beállok a narodnyikok közé, akik korábbi sznobizmusaikból kigyógyulva, a népművelés újfajta sznobizmusával készülődnek a pályára, lelkészi vagy párttitkári attitűddel. Arcukon titokzatos vagy zavart mosoly, ki mennyire érzi megalapozottnak újabb hitét. Az együgyűbb lelkek abban bíznak, hogy a tanszéki laboratóriumok emelkedett világának nyitnak újabb teret. A tisztábban látóknak vannak bizonyos kétségeik. Míg az első beszámolókon hűvös nyugalommal ismertették Horpácsi legújabb eredményeit bizonyos lysosomális rendszerek instabilitásáról reumatikus - pardon: rheumatikus - ízületekben, most már tudják, hogy csak lelkes, naiv kis amatőrök voltak. Kívülről csodálkoztak rá a tudomány nagy és szent épületére, legfeljebb néhány kis előszobában nézhettek szét belülről is. És persze még így is otthonosabban mozognak az anatómia vagy a szövettan világában, mint a pedagógiában vagy egy tanári szobában.

Minek lennénk itt el tovább hiába? Most fejeztem be a harmadévet, feleségem már diplomát kapott, hagyjuk hát itt ezt a kiüresedett várost, rossz ivászataival, ideológiáival, a barátokkal, akik nem veszik észre, hogy ez az élet nem vezet el a művekhez, egyre kevesebb vers születik.

 A főiskolai klubban épp előadunk valamit, J. barátunk áll "kissé ittasan" a pódiumon, valami szöveget mond, a nézőtéren pedig Ács János elemez halkan György Péternek:

- Figyeled, ahogy támadóan előredől, a vállak kissé felhúzva, a kéz ökölbe szorul, ha szoknyája lenne, azt markolászná. Ilyen az igazi amatőr.

Néhány hete még ő állt szemben velünk a pincében. " Barlang előtt állok. A hátam mögött tűz ég, és én figyelem a falon táncoló árnyakat." Ahogyan megállt, és ahogyan ezt mondta, iszonyatos élmény volt.

Összenevetnek, nekem meg felrémlenek a mi röhögéseink a főiskolai irodalmi színpad műsorán, ahogy a selypes fiú verte a nagydobot, és lázította a néger gettók lakóit.[27] Bizony, igaza volt Eszik Alinak, amikor dühösen rám förmedt egy idétlen jófejkedésem alkalmával, nem visz sehova ez a pótcselekvés sor. Ki kell bújni a nagy, kopott lódenkabátból, le kell zárni a serdülőkori álmodozások időszakát. Ki kell lépni ebből az amatőrizmusból. Fel kell nőni. El kell kezdeni az alapos, megfontolt, komoly munkát, ha igazi verseket akarok írni, igazi képeket festeni. Vagy ha nem megy: igazán tanítani.

„ Elképesztő, mit meg nem tesznek egyesek, hogy elrontsák az életüket!” – csóválta egyszer a fejét Takács Géza, két csoporttársa fényes szemű, lázas beszélgetése hallatán. Ezek a lányok lehetnének jól felkészült, derék, becsületes tanáremberek, amihez meg is van minden adottságuk, de nem, ők szerkesztők, kritikusok akarnak lenni, a szellemi élet ütőerén tartani ujjaikat, amire sajnos semmi esélyük.”

Jenő óv: "Ott kinn nem lesz majd kinek írnod. El fogsz tűnni! Megzabál a vidék!" Azt gondolom, ha csak közönségnek tudok dolgozni, akkor nem lesz kár értem. Jövőre úgyis menni kellene, vágjunk hát elébe a dolgoknak. Keressünk egy iskolát, ahol épp egy bio-rajz, matematika - kémia szakos házaspárnak szeretnének szolgálati lakást adni! Festeni fogom majd az éjszakai utcákon ácsorgó, lila bőröndös, meztelen alakokat, macskával, lóval, szarvassal, vasúti vagonokkal, merev drapériákkal, belógó, chirikós árnyékokkal. Néha kissé megkeményítem a dolgot - metafizikus-kubista transzformáció, vagy impresszív köd alá rejtem. Elég volt már a leskelődésből, ideje hogy elinduljak befelé a labirintusba, Simone Weil Istenéhez, vagy szörnyéhez. Mellette meg élünk, tanítok majd, ahogy bárki más, a jobbak közül.

A komor tónusokat voltaképp semmi sem indokolná. Lakás, az ösztöndíjnál több pénz, aminél persze középiskolás koromban, a tanulás mellett is többet kerestem nagyapám fűrészgépével, de épp ezért nem túl aggasztó a hiánya. A pénztelenség csak akkor kibírhatatlan, ha reménytelen. Ha bármikor végét vethetem, akkor már nem kényszer, hanem "fogadalom"[28].  A falusi környezet sem idegen, vannak mintáim a távolságtartó beilleszkedésre. Eleinte persze, hiányozni fog az antikvárium, a könyvtár, a fel- feltűnő új emberek, a beszélgetések. A sokféle akol-meleg. Jön helyette az alkotónak remélt csend, egy kis szoba, vásznakkal, könyvekkel. Egy család, amelyben nem ismételjük meg a szülői generáció hibáit, szépen megosztjuk a házi munkát, nem hagyjuk hogy, valami merev hímsovinizmus, vagy nőies csapongás ostoba gátakat építsen közénk[29]. Nem leszünk konformisták, tekintetünket „ama csillagra vetjük, nagyobb családnak tüzénél melegszünk.”

Ha pontos akarok lenni, azt kell mondjam: hitünk szerint Nagy Lászó bűvöletkörében élünk, valójában inkább a peremvilágán. Kicsit józanabbak vagyunk, kicsit kiegyezőbbek, kicsit lassabbak, kényelmesebbek, és persze nincs akkora elhivatottság érzésünk. Egyrészt persze érezzük, hogy „…”mi valaki különleges földönkívüli lények vagyunk, ha hunyorítva néznek akkor még van is valami aranyfényű ragyogás körülöttünk, és rendkívüli géniuszunk a magányos és boldogtalan hős tragédiáját rejti magában ami bizony ünneplendő és csodálatos dolog.” ( Szávai Katalin leveléből ), másrészt viszont azt is tudjuk, érezzük, hogy idétlenül botladozunk ebben a világban, nem tudjuk ügyesen alakítani azokat a személyes kapcsolatokat, amik a dolgok működtetéséhez kellenének. ( Esterházy írja valahol, majd meg kell keresni: Abban a világban ugyanis ahhoz, hogy húst kapjunk a boltban, jegyet vegyünk valahová, a hivatalban elintézzünk valamit, stb, előbb személyes viszonyba kellett kerülni valakivel. Arra valók voltak a személyes kapcsolatok, hogy működjenek a materiális dolgok. A polgári világban ez fordítva van, arra vannak a materiális dolgok, hogy működhessenek a személyes kapcsolatok. Eljátsszuk persze, hogy mi is itt élünk, tudjuk a dörgést, ismerjük az itt dívó szokásokat, meg is felelünk nekik, és próbáljuk azt játszani, hogy megfelelésünk nem görcsös, kívülről jövő, hanem belső, természetes. Néha jól játsszuk, néha meg rosszul, időnként pedig – megundorodva az egésztől - felháborodva rajta - egyáltalán nem játszunk semmit, vagy – ami még rosszabb – ellen játszunk. Dacosan kinyilvánítjuk… lásd fenn!

Annak természetesen tudatában vagyok, hogy itt is csak a szokásos lefojtó, falakkal elzárni igyekvő, anyagi - szellemi szűkösségben tengődő közeggel számolhatok, amiből majd csak néhány hasonszőrű figura fog kiemelkedni, de hát erre vagyok trenírozva. Ha valaki kiállításra készülődött, saját zsebből fedezett minden költséget. Ha én minőségi tanári munkát szeretnék végezni, természetesnek tartom, hogy ennek költségeit magamnak kell állnom, hogy ezért nem várhatok dicséretet, és csak állampolgári kötelességből fogok majd lázadozni a közeg ellen, amely ennyire nem becsüli az én minőségi törekvéseimet.

 

Mitől akkor mégis a komor hang?

" Valamit csinálni kellene, fel kellene csapni a gipszet a vászonra, beledugdosni egy csomó szöget, drótot, fadarabokat, az egészet leönteni szép festékekkel, vagy ami még jobb: csinálni egy kis kézi festékköpködő gépet, és telebaszni a vásznat jó piaci színekkel, aztán az állványt ledönteni a földre, körül nincs senki, csak szántások, vagy valami kurva nagy legelő, vödör gipszet önteni alapnak, aztán lécekből, meg festékkel telt ötliteres dobozokból építeni a kompozíciót, bőven öntözve hidegenyvvel, gipsszel, leharapdálni a kilógó felesleges darabokat, csikorog a fogad alatt, nagy lemezvágó ollóval leszedni

amivel nem bírsz, teleköpködni festékkel, körberakni az egészet trotil téglákkal, egy vödörben plasztikot melegíteni, simítóval szépen körbevakolni az alapzatot, gyutacsokkal szerelni egy hálózatot, a vezetékekre színes papírokat aggatni, nem mint egy karácsonyfára, hanem ahogy a szél aggatja tele csávóit gitárjaival, bekötni a fővezetéket, eltűnni valami gödörben, ahonnan azért még van valami nyomorult kis kilátásod, de a szilánktól megvéd, tekerni a gyújtó karját, nyomni a gombot, és elöl egy nagy sárga szar szétfröccsen a picsába. Minden robbanás egyforma, egy nagy sárga szar szétugrik, a levegő föld-füst szagú, a föld idétlen barna, fű egyáltalán nincs, a gödör pedig mindig kisebb, mint várnád. Aztán visszarohanni a gödörhöz, porfestéket keverni a gipszhez, leönteni a falát, csurgatva rá lila festéket, az aljába egy nagy fehér tócsát ereszteni, középen áthúzni egy rozsdás vasdrótot, rajta egy ijedt-zöld testű piros kóchajú baba, a gödröt teleokádni fekete plasztikkal, meg szép sárga trotillal, amikor a rakás már magasabb nálad, betárazni a kis festékköpködő gépet húsz tubussal, telefosni a kúpot csúcsától lefelé, közben teledugdosni minden szarral. Valahova az oldalába benyomni egy csomó gyutacsot, leverni egy karót, hozzákötni a fővezeték végét, bekötni a hálózatba, a vezetéktekercset felkötni egy nagy dög Ural hátuljára, ha elindulsz tekeredik magától, aztán adni neki a gázt, ugrálva hajtani el a fenébe, amíg a madzag tart. Leugrani, a motort ledönteni, bekötni a gyújtógépet, be a kulcsot, megtekerni a kart, aztán egy fejszével odacsapni a nyomógombnak, hogy vizeletnyi hely se maradjon épen a platón.

Most egy pillanatra leülni, rögtön felugorva a fejszével szétverni a motort, vasrudakkal visszahegeszteni a levert darabokat, de egy más rendbe, nagy színes, zománcozott lemezekből szárnyakat kinyirkálni, hozzáépíteni a motorhoz, összehordani egy csomó rozsdás ócskavasat, szórópisztollyal színesre festeni, minden darabot keményen odahegeszteni, keményen, örökké tartásra, a kiálló részekhez vörösre festett trotil téglákat kötni, aztán elhátrálni, és kis, lágy plasztikbombákkal teledobálni, amíg el nem önti teljesen a szürkeség, belenyomni egy gyutacsot tíz méter időzített zsinórral, meggyújtani, és rohanni el a picsába, botladozva, gyorsan, véglegesen. 

(A munkadüh forgatókönyve)

 

Harmadikos vagyok, amikor megírom ezt az egyszemélyes happening vázlatot. Nem saját "alkotói program", még reménykedem benne, hogy egy alapos avantgard tanulmánysorozat mást is lehetővé tesz, mint ezt a botladozó, idétlen elrohanást. Más utakat is vázolok, csonttá soványodott szavakból próbálok szikár versvázakat építeni, ugyanezt festményeken is megkísérlem. Valahol Chirico és Kondor Béla között tévelyegve. ( Ha már akkor ismerem Morandit, lehet, hogy biztosabban keresgéltem volna. Megrendülve és megkönnyebbülve néztem Váli Dezső Artchívum képeit. Valami ilyesmit akartam, de soha nem lettem volna képes ilyen minőségben megfesteni. )

Aztán Fülep Lajost kezdem olvasgatni, és egyre erősebben hat rám. Nem szabad megadni magam az eróziónak, ki kell vonulni ebből a zajos szegedi világból, nyelveket tanulni, tanulmányokat, verseket írni, képeket festeni. Közben meg szolgálni, tenni, amit lehet, ami jön. Derűsen dúdolgatni esténként: "Milyen könnyű a menny, a műhely már sötét."

A tanár szereptől nem félek. Végül is eddig folyton gyerekbandákban voltam, mindenféle szerepeket megéltem. Még itt, Szegeden is került körénk valami "gyerektársaság".

A kollégium gyakori kispályás meccseire beóvakodott egyszer néhány "gyerek" a Mátyás térről. Szakmunkástanulók, egy-két gimnazista. Kevesen voltunk, beálltak. Aztán egyre gyakrabban jöttek, végül már egymás ellen focizgattunk. A meccsek után beszélgettünk. Mindkét fél érdeklődve figyelte a másik fura világát. Néhány hónap elég volt, hogy érezhetően átíródjon a fiúk értékrendje. A vezér, értelmes, ügyes cigányfiú, elkezdte estin a középiskolát.

Ha eddig mindenféle gyerekekkel elboldogultam, így, kívülről, miért ne boldogulnék velük a katedráról? Csak persze nem szabad beleszürkülnöm, belesimulnom. A főiskolások körében köztudott, hogy a diploma megszerzése után elkezdődik a szaktudás eróziója.

Kamarás tanár úr szétenged bennünket egy kis növényfelismerésre a dorozsmai szélmalom környékén. Harmincegynéhány fajt nevezünk meg pontos rendszertani besorolással.

Mit gondolnak mennyit ismertek fel múlt héten egy továbbképzés gyakorló biológia tanárai? Ötöt.[30]

A három év alatt kinőttem a laza, bohém lázadó korszakból. Nem fogok hangsúlyozottan új szerepben megjelenni, egyszerűen csak érdekes, szakszerű órákat tartok, nem kötök bele a gyerekek öltözködésébe, hajába, beszédmódjába. Ismerek minden növényt, minden állatot a környéken ( Na, jó, a gerinctelenek közül csak a szem előtt lévőket. ), meséket is tudok róluk, azt is tudom, hogyan lehet képeket csinálni, szövegeket írni erről a mesevilágról. Visszakerülök oda, ahonnét elindultam, csak most a túloldalra, farmerban, szakállasan, támogató barátokkal, „szellemtársakkal” a hátam mögött. Igyekszem elkerülni a csapdákat, nem leszek dacos ellenzéki, semmit sem dacból, mindent valami okos, természetes derűvel!

 

Az eredeti kéziratban csak jelzésszerű utalás esett a társadalomhoz fűződő viszonyunkra. Valami olyasmit gondolhattam, hogy a világ ilyen volt Fülep Lajos idején is, csak a másik oldalról. Amennyi diktatúra volt abban, annyi szabadság van most ebben. Billeg a mérleghinta, hol a szabadság, hol a diktatúra felé.[31] Jó lenne, valahol középen megállni, elviselni valamiféle elit erkölcsi értékrend diktálta felettes én diktatúráját, és élni a legfőbb értékeket el nem vető szabadsággal, de most itt nagyon lezuhantunk. Kapaszkodni kell fölfelé, ahogy lehet. Demokrataként viselkedni, nem félni. Mindig megmondani mit gondolunk. Már ha van értelme. Az ember nem kezd el elmegyógyintézeti ápoltaknak pirotechnikáról beszélni. ( Nem tart szexuális kultúra előadásokat a labdarúgócsapatnak, nem lesz feminista agitátor a szerelőműhelyben,  de nem is sunyít, ha szóba jön valami „sarkalatos” kérdés. Elmondja a magáét, aztán ha látja, hogy valami zrikálgatósdi kezd kialakulni: határozottan vagy ironizálva elvágja a ki-kit győz le játszmázást. ) Az újságok hazugságokkal vannak tele, de amikor azt olvasom majd a Beszélőben, hogy az egész magyar nép gyűlöli a kádári diktatúrát, tudni fogom, hogy most a Népszabadság szintjén „elmélkedő” írást olvasok, csak a másik oldalról. Ahhoz persze, hogy mindez megvitatható legyen, fel kell valahogy őrölni ezt a rendszert, de nem a minél rosszabb, annál jobb logikája mentén.

 

 De egyelőre úgy érzem, az iskola csak háttérintézmény lesz az életemben. Tanítani fogom néhány évig ezeket a gyerekeket, és közben tisztázódik, mire vagyok képes, mennyit érek.

 

Elbúcsúzom a szegediektől. Takács Géza is megy, letelt a négy éve.

- Veled mi lesz?

-          Írni fogok, börtönbe csuknak, kijövök, írok tovább, megint becsuknak. - mondja. (Még nem tudja, hogy ez azért nem ilyen egyszerű. )



2.A faluban

 

"Ha vonalazott papírt tesznek eléd, másra írj!" - tűzte ki a Jimenez idézetet Béla barátom az ágya fölé a kollégiumban, hogy aztán azzal váljon el tőlem kesernyésen a negyedév végén:

- Engem öregem már csak egy dolog érdekel. Dr. Nagy Béla szeretnék lenni. Ami nem nyelvészet, azt meg egye meg a fene.

Nos, bennem még nem csökkent a tartózkodás a vonalazott papírlapok iránt, és nincs olyan mértékű érvényesülési szándékom sem, hogy teljes energiával a vásznak, papírok felé forduljak. A három év alatt persze összegyűlt annyi élmény, vázlat, hogy legyen min elindulni, és ezek az újabb versek, képek már megalapozottabb világépítést ígérnek.

Két évig megyei ösztöndíjat kaptam, bemegyek hát a megyei tanácsra: szeretném levelezőn befejezni a negyedévet, tudnak-e valahol állást adni egy házaspárnak? Megállapodunk egy környékbeli igazgatóval. A kemény végeken fogok fél vagy egészen cigány osztályokban rajzot, biológiát tanítani. Tanítani fogom azoknak az öccseit, húgait, akikkel nemrég még együtt támasztottuk a falat az állomásokon, vagy akik csak messziről figyeltek bennünket. Ismerem ezt a világot, energiáktól duzzadó fiúk, lányok, akik szeretnének valahogy másképp élni, mint a „nagyok”, aztán többnyire belefásulnak a dolgos hétköznapokba, vagy elbuknak, alkoholisták lesznek, betegségbe menekülnek, vagy elmennek másfelé, új életet kezdeni. Kevesen maradnak talpon, kevesen élnek valóban másképp, de ezek a kevesek nagyon fontosak számomra. Leendő iskolámmal eleve úgy számolok, mint aminek semmi köze ehhez az egészhez. Bemennek az osztályokba a szürke kishivatalnokok, megtanítják a gyerekeket írni – olvasni, átvészelik valahogy a dacos kis lázongásokat, vagy belerokkannak a nagyobbakba, legjobb esetben sikerül valami mesedélelőtti hangulatot alakítaniuk óráik körül.

Költözés előtt néhány nappal jön a hír, hogy a végegyházi iskola mégsem tud lakást adni. Bemegyek a megyei művelődési osztályra, adjanak bárhol egy állást lakással, nem találnak sehol a megyében. Keressek nyugodtan máshol, eltekintenek az ösztöndíj visszafizettetésétől. A tanulmányi osztályon adnak egy címet, ahová rajz és kémia szakost is keresnek. Elmegyek, hatalmas, mackós igazgató fogad, láthatóan afféle nehéz ember, aki "meg szeretné mutatni a világnak, de nincs hozzá embere." Ő a helyi sportkör elnöke is, megörül, amikor megtudja, hogy focizom. Megmutatja az iskolát, érzem a mozdulatain, hogy mindezt kevésnek tartja[32], de azért kissé büszke is rá. "Amit itt látsz, az nem papírból van, ez a valódi élet. Ha langyosan besimulsz, jó, de azért remélem, ennél többre jutsz- gondolhatja." Azt rögtön megemlíti, hogy esetleg egy szakkört is indíthatnék. Hát, ez mindenképp szerencsésebb, mint ha egy hivatalnok - igazgató fogadna, hűvös távolságtartással, simulékony szöveggel.

Hogy ő kit láthat, nem tudom. Szerény és udvarias vagyok? Visszafogottan nyilatkozom céljaimról, túllelkesedem az iskola apró kis büszkeségeit? "Mondja fiam, maga mire olyan szerény?" Összességében azonban valószínűleg mégis csak kedvező benyomást teszek. Az állást persze akárkivel betöltenék, nem is erről van szó, de már ekkor felsejlik valami, a későbbi baráti színezetű kapcsolatból. Kissé az a fiatal tanár vagyok, aki ő lehetett pályakezdésekor, azokra a csatákra készülök, amiket ő is megvívott, amelyek után persze be kellett lássa, nem úgy megy az, de, hát ez az élet rendje, majd én is belátom.

Július elején költözünk ki a kis kétszobás lakásba. A lakást az előző lakónak kell maga után kifestetni. Kérdezi az illetékes, milyen legyen. Nekünk mindegy. Fehér. Csak erősködik, hogy mondjunk valami pasztell színt. Jó, akkor legyen halványkék. A volt tulajdonoshoz ez már úgy jut el, hogy nekünk valami extra igényeink vannak. Nyári napközizéssel kezdünk, fizetségképpen július egytől szól a kinevezésünk. De ez nem derül ki rögtön, napközizzünk csak, majd meglátjuk, nem bánjuk meg. „Derűsen bólogatok. Hát, igen. Ezt vártam. Szóval ezek azok a bizonyos vidéki kisszerűségek.” Másfelől viszont: a fürdőszobában agyonrozsdásodott fatüzelésű vízmelegítő kazán. Ahogy szedem le a rozsdát, kilyukad. Néhány nap múlva elektromos boylert kapunk helyette. „Befogad és kitaszít a világ!” Így van ez rendjén. Na, akkor jöjjön az a távolságtartó beilleszkedés. Nem vágatom le a hajam, szakállam, a bejárati ajtót belülről erős kék-narancsra festem, a gyerekszobának szánt kisszoba egyik falát teljesen kifestem valami nonfiguratív kompozícióval ( Platón erős színeket ajánl a gyerekeknek), de egyebekben igyekszem megfelelni a helyi normáknak. Megismerkedem a focistákkal, kedves, derűs amatőr társaság, afféle "születetten jó ember" edzővel, és néhány születetten intelligens játékossal, csak a kondíciójuk, futógyorsaságuk, lövőerejük nem éri el korábbi csapattársaim szintjét.

Egyikükről, Forgó Gyusziról hamar kiderül, képeket fest, linókat metsz. Elballagok hozzájuk, és megdöbbentő látvány fogad. Pontos, korrekt szénrajzok, és Nagy Baloghot idéző festmények. Beszélgetünk, Derkovits, Nagy Balogh, Vajda Lajos reprodukciók kerülnek elő. Gyuszi Budapesten tanulta a nyomdász szakmát, közben végig eljárt egy képzőművész körbe. Most a falu legendáit próbálja megfesteni. Ad egy festékező hengert, és végig szállítja a nyomdafestéket, maradék papírokat[33]. (Nyomdásznak lenni ebben az időben különös rang. Ő tud nyomdafestéket szerezni. Az ugyanis nem úgy volt, hogy az ember csak bement a boltba, és kért egy kiló nyomdafestéket. Hogyne, még valami könyvet nyom, amin nincs jóváhagyó pecsét. Nyomda – stencilfestéket csak a nyomdák, hivatalok vásárolhattak. Nagy enyhülésnek számított, amikor a Ráday utcában – linómetszeteinket látván - az iskola bélyegzőjét is elfogadták, jelezve persze, hogy ez szabálytalan, de kivételesen nekünk megteszik. A nyomda udvarán focipálya, munka után nagy meccsek, még ebédszünetben is előkerül a labda. És ami más vállalatnál elképzelhetetlen: Gombkötő igazgató úr is együtt rúgja a bőrt a melósokkal. Rajzokat mutatnak egymásnak. „Ma este Pendereczkyt hallgatunk V. GY.-nél! Jössz?” Megyek.)

Szóval edzésekre járok, az első bajnoki meccsen rúgok két gólt, otthon, „az egész falu szeme láttára.” Esténként az iskolaudvaron beszállok egy kis focira, szeptemberre a faluban mindenki tudja, ki ez a hosszú hajú, szakállas, középszinten raccsoló fiatalember.

 

Készülődés a tanévre

 

Amikor fát vágtunk, a gép asztalán ott volt a jelzés, milyen hosszúra kell vágni a hasábokat. A gazda néha biztatott: "Vágják csak hosszabbra, a parheltba[34] befér!" Nem volt jó érzés. Ha ez még néhányszor megismétlődik, nehéz lesz visszatérni a rendes kerékvágásba. Az első német órákon is hasonló pedantériával jegyzetelgettem, tanulgattam a szabályokat, szavakat, és csak akkor kezdtem rövidíteni, amikor bizonyossá vált, hogy ezentúl már mindig Heidi és Iván iskolai élményeiről várnak ránk érdekfeszítő társalgások.

Itt is becsületesen kezdem a munkát. Még nyáron átolvasom az elérhető szakirodalmat, a didaktikai folyóiratok utóbbi évfolyamait. A biológiával nincs is gond, ott ismerős a terep.

Összeállítom a tanmeneteimet, megírom az első hetek óravázlatait. A frontális, kérdve kifejtő módszerre alapítok[35], megpróbálom sok csoportmunkával fűszerezni, de különösebb szakmai ambícióim nincsenek, eltanítok "mint bárki más jól felkészült tanárember", nem engedem lekopni magamról az eddig tanultakat. Ott a tankönyv, szegényes, sótlan, színtelen kis vázlat az élővilágról, de vázlatnak megteszi. Ami benne van, kis memoritergyűjtemény, a szakirányban továbbtanulókkal be kell tanítanom Kovács tanár Úr módjára, csak persze fűszeresebb tálalásban. A többieknek viszont tágítanom kell a szegényes vázlatot, mélyebb bepillantásokat engedni, nem azért, hogy megtanulják, hanem hogy megérezzék az élet szépségeit, elcsodálkozzanak rajta, erőt, biztatást kapjanak majd másfajta szépségek kutatásához is. Begyűjtjük majd a környék a növényeit, készítünk hordozható gyűjtőpréseket, preparáló deszkákat, bonctálakat, lassan felhozom majd a tantárgy eszközkészletét az állat és növénytani tanszék szintjére. Olyan nincs, hogy egy falusi gyereket ne fogja meg a biológiai világ csodája.

A rajz órákkal már kissé más a helyzet. A tanári szoba újságraktárában megtalálom a Rajztanítás folyóirat számait. A cikkek többsége persze a szokásos. Nézzük csak pl. a „minta szaktermet”[36]. Látunk egy fotót, amin a rajzbakra vízszintesen felfektetett rajztáblák fölé görnyednek a gyerekek, előttük, a „tárgyasztalon” valami modern formájú kancsó, pohár. A látvány a gyerekek többsége számára kívül van a rajzolhatósági távolságon. ( „A modell méretének 3-5-szöröse!” – emelte fel mutatóujját a főiskolán Szabó tanár úr!) A tanári asztalon a nyitott osztálynapló, a nagy, szétnyitható fekete táblán négy szemléltető rajz, összefüggése az adott feladattal számomra érthetetlen. Az ablakokon nincs sötétítő függöny, csak egy sárga „árnyékoló”, a cikk szövegéből kiderül, hogy nappali fényben vetítenek, „Diaflex” dobozokba. ( Ennek élvezhetősége kb olyan, mint ha egy süteményt a papírcsomagolással együtt kellene leharcolnunk. Bizonyos szögből pedig egyszerűen nem látszik a kép. Láttam bemutató órát, ahol a tanár kínosnak érezte, hogy a szélső gyerekeket középre csődítse, így azok egy matt, szürke felületet bámultak.) Egy vitrinben népművészeti jellegű dísztárgyak, műanyag csőbe zárt babák, kis szövött „dísztarisznya”. Steril, kietlen világ. Jobb szeretnék egy népmester műhelyt, egy képzőművész műtermet, vagy akár egy tiniszobát idéző termet látni.[37]

Aztán itt vannak az ideológiai, mozgalmi eszmefuttatások – „emelni kell az ünnepségek esztétikai-nevelő hatásfokát!”, néhány írás még párthatározatokkal indít, de már itt az újabb generáció tagjai is, akik másról beszélnek.

 

„ … az „ingerszegény” környezetből érkező gyerekek tulajdonképpen semmivel sem kapnak kevesebb ingert, csak egészen más jellegűeket, így aztán a számukra egészen szokatlan náluk egészen természetes. Rengeteget tudnak a természetről, a növényekről, az állatokról, de az emberről is, hiszen nemcsak a szexuális életnek, hanem nemegyszer a születésnek vagy a halálnak is tanúi. És mindez átszőve a babonák misztikumával.”[38]

„…nagyméretű papírokat teregettünk a földre, a gyerekek leülhettek a padlóra, megbeszéltük az óra anyagát, ők egymás között megbeszélték cigányul is, majd közösen festettek.”

Hát, igen. A gyerekek valóságos saját tudásából kell kiindulni, és persze valóságos közös tudáshoz juttatni őket. Megszüntetni az iskolás jelleget. Egymás között beszélgethetnek, közösen dolgozhatnak.

Maga a nyelvezet azonban, amin hírt kapok a láthatóan eleven iskolai világról, igen riasztó. „ … a cigányiskolából egykor iskolánkba érkező tanulók …. hamarosan kimaradtak, foglalkoztatásuk a rajzórákon nehéz, olykor megoldhatatlan volt. Kíváncsiak voltunk, mire képesek eredeti környezetükben, a Kossuth bányai cigányiskolában, szaktanár vezetése mellett.” Tudom persze, hogy a közlés feltétele ez a „joviális” belenyugvó, társalgási nyelv – nem beszélhet valóságos emberi késztetéseiről, a kétségbeesésről, a szerepkényszerekről - de én épp ez elől a nyelv elől menekültem el, amikor lemondtam az újságíróskodásról. Csak rész szerint örülök tehát leleteimnek.

Ugyanebben a számban dr. Maksay László René Berger: A festészet felfedezése c. könyvét ajánlja olvasásra. ” …igen sok hasznos pedagógiai ötletet és tanulságot nyújt számunkra.”

Hogy ezt hogyan tehetjük, arra is találok útmutatást. Ennek ráadásul a tartalma mellett a nyelvezetével is elégedett vagyok. Hiányoznak belőle a komolykodó, hivataloskodó fordulatok, az ideologizáló kitekintés, belső bizonytalanságot leplező hevület, vagy a sorok mögé utalgató rejtelmeskedés. Pontos szöveg egy szakmai feladatról, tanulói munkákkal illusztrálva. ( A tanári kézikönyvek ekkor még mind szerzői rajzokkal illusztráltak. ) „nincs két egyforma évfolyam, két egyforma osztály. Ezért van szükség a tanmenetben meghatározott feladattól olyan elágazásokra, amelyek a feladat bizonyos irányú elmélyítését szolgálják, s az adott osztálytól függnek.”[39]

(És persze van valami, amire akkor fel sem figyeltem. Egy kolléga valami mintázási óráról számol be. Agyagtéglákat szereztek a téglagyárban, lelkesen törték kalapácsokkal, iszapolták, begyúrták, mintáztak belőle. Miért nem a nedves agyagot hozták el? Nem volt autójuk. Nem volt kit megkérni. Nem lehetett „tovább feszíteni a húrt” holmi időpont egyeztetésekkel. Különben sem lett volna miben tartani. Hely sem lett volna hozzá. Egész természetesnek tartottam, hogy ha dolgozni akarunk, ennyit kell szenvednünk érte, ahogy később egész természetes volt, hogy odaálltam a Wartburggal a Zagyva-torokhoz, megraktuk a parton repedező nedves agyaglapokkal, és ma egész természetes, hogy megvesszük a begyúrt, téglagyári agyagot.)

De a legszebb példa egy fénykép. A Rajztanításban valamikor a hatvanas évek közepén a matrózblúzos kislány egy aktszobor mellé fényképezve jelenik meg, annak mozdulatát kell utánoznia. Ez, abban a korban, egy hitvallás erejével hatott.  Olyan rétege ez a szakmának, ami nem jutott el a főiskola didaktika óráira. Talán, ha maradok negyedikre is nappalin? [40]

 

Rajz tanmeneteim alapvetően a Xantus féle tanári segédkönyv szerint készülnek, de néhány helyen beépítem a Rajztanítás „játékosabb” feladatsorait.

A biológia - rajz tanításán túl egy nyolcadikos osztálynak leszek az osztályfőnöke. Nem akarok másnak mutatkozni, mint a többi tanár, ugyanúgy „osztály vigyázzal” kezdődnek majd az óráim, beírom a naplót, és noha nyilván éreztetem, hogy nemrég még én is diák voltam, de most már más a feladatom, nem egy új barátot kaptak a személyemben, hanem egy felnőtt vezetőt, aki sok dolgot tud, amit ők még nem. És persze ez a felnőtt nem akarja majd őket megtörni, besorozni, próbál majd szabadabban beszélni, viselkedni az adott keretek között. (Hogy a keretek mit engednek meg, azt majd meglátjuk.)

A tanév az év eleji szakmai felkészítőkkel kezdődik, amit a szakfelügyelők tartanak. No, akkor lássuk, mit mondanak a tartományi ellenőrök?

A biológia felkészítőn nincs semmi érdemleges, végig a tankönyv, tanterv, szertár körül forog a szó. Lelkes, lendületes tanárnő tartja, afféle mozgalmi emberi felhanggal, időnként karikírozza a lusta tudatlanságot, a felesleges erőszakosságot, és a tutyimutyi határozatlanságot. Igen, ezt a világot ismerem. A rajz felkészítőn már kissé más a helyzet. Két férfi ül kinn az asztalnál, egyikük elegáns, pontosan fogalmazó szakmai arisztokratának, másikuk álmodozó költőembernek tűnik, és nem arról beszélnek, hogyan kell rajzot tanítani, hanem, hogy hogyan lehet. És rögtön tisztázzák, hogy sokféleképpen lehet. A jelenlévők dolga, hogy megtalálják a saját útjukat. Nincs szó szocializmusról, társadalmi célkitűzésekről, csak színekről, formákról, vonalakról, tanári attitűdökről. Saját módszertanukból emelnek ki egy-két részletet, kollégákra hivatkoznak. Finoman, egy-egy gesztussal elhatárolódnak az iskola szürkeségétől, otrombaságaitól, éreztetik, hogy a rajztanárok valami más világba tartoznak. A felkészítő végén bemutatkozom, és megkérdezem, milyen napokon lenne lehetőségem megnézni a szaktermeiket, egy-egy órájukat?

Utólag bevallották, igencsak meglepődtek, hogy egy pályakezdő ilyen intenzív érdeklődést mutat. („Ebből a fiúból még lesz valami, hacsak szét nem forgácsolja magát!”) Nekem viszont a legtermészetesebbnek tűnt, hogy ami nem érhető el a könyvtárakban, arról közvetlen tapasztalatokat szerezzek. Valahogy úgy voltam vele, hogy ez nekem jár. Tanítani szeretnék legjobb tudásom szerint, ez van olyan fontos vállalkozás, hogy az illetékesek rászánjanak egy órácskát. Mindig van nálam jegyzetfüzet, később digitális fényképező, alig akad olyan rajzterem, kiállítás, ahol ne tudnék valamit feljegyezni.

Az első órák

Mivel már sok embert, gyereket ismerek a faluból, óravázlataim készen vannak, a tanári szerep adott, valószínűleg valami derűs nyugalommal állok ki az első hetesi jelentéseket meghallgatni. A gyerekek végigmondják a neveiket, én néhány mondattal jelzem a tantárgyi célokat, aztán kezdődik az elmúlt évben tanultak átismétlése, frontális kérdezgetés, válaszolgatás, majd egy kis kedvcsináló az előttünk álló anyaghoz.

Eleinte persze akad néhány kis kapcsolatteremtést célzó, erőfelmérő provokáció, de a nagykönyv szerint megtartott, logikai egységekre tagolt, kis színesekkel gazdagított biológia órák érdekesek, hamar eltelnek.

A nyolcadikos osztály, ahol osztályfőnökösködöm, sokszínű csoport, a vezéregyéniségek értelmes, jól tanuló, de elég szabadon gondolkodó gyerekek. Kézről-kézre adogatták őket az állandóan változó osztályfőnökök, a folytonos alkalmazkodásban „összekovácsolódtak.” Kissé a mi gimnazista osztályunk képét idézik. Apróbb összezördülésektől, felesleges fontoskodásaimtól, ezek leszerelésétől eltekintve viszonylag problémamentesen telik el a tanév.

A rajz órák már nagyobb gondot okoznak. Itt nagyobb a tét és a lehetőség. Mert az is fontos persze, hogy a gyerek ne csak a könyv lapjain találkozzon az élő világgal, hanem az életben is, de ez a letelepszünk a földre, és festjük, ami bennünk van munka sokkal mélyebben nyúl bele a gyerekbe, a kapcsolatunkba. És míg a biológia órákhoz azért kell egy bizonyos szertári háttér, a rajzórákhoz egyelőre bőven elég, ha van papír, ceruza, ecset, festék, meg víz. Rögtön az elején megtapasztalom, micsoda energiákat képes felszabadítani a gyerekekből, ha számukra érthető és érdekes feladatokat kapnak.

 A hatodikosokkal Zombori Béla már említett feladatsorával kezdünk[41]. Az első órán üvegeket rajzolunk. Ez volt az a gyakorló óra, ahol bizony leszerepeltem. ( Felkészültem én előre, nem látszott semmi veszély. Üvegek rajza, befoglaló forma segítségével. Megcsináltam az óravázlatot. Igen ám, de ahogy vezettem az osztályt, rájöttem, hogy egyesek észreveszik az üveg vastagságát is, két ellipszist rajzolnak mindenhová. Volt, aki a domborodást is rárajzolta, persze, helytelenül. Mivel nem számoltam előre ezzel a lehetőséggel, rögtönözve kezdtem segíteni, közben ráébredtem, hogy ez nem is olyan egyszerű, a jobbak már unják a magyarázatot, a gyengébbek még mindig nem értik, ők még az ellipszis keletkezését sem értik. Belezavarodtam, a szakvezető fejezte be az órát. ) Most már tudom, mire kell vigyázzak, először vonaltanulmányok jönnek, hogy kell fokozatosan erősödő vázolóvonalakkal rajzolni, a bonyolultabb problémákat eleve csak a jobbak szintjén, mintegy kiegészítő feladatként kezdem magyarázni. Nincs is semmi gond, átlagosan jó órát tartok Azaz van néhány szép ötös munka, néhány átlag ötös, meg négyesek, hármasok. Rosszabb csak azért nincs, mert járok körbe, besegítek.[42]. Jövő héten egyensúlyi kompozícióvá alakítják a látványt. Rajzolgatják egymásra az üvegeket egy vonallal, nem baj, ha nagyon torz, csak játszadozunk a formával. A gyerekek meglepődnek, felbuzdulnak. Nekik eddig a rajzóra annyit jelentett, hogy kitettek eléjük néhány tárgyat, ezt kellett megrajzolniuk "méretarányosan", kaptak néhány támpontot, ami néhány gyereknek elég volt, a többség azonban valahol elakadt. A tárgy folyton változott, a taktika azonban mindig ugyanaz maradt: csináld, ahogy tudod! Legfeljebb a durva eltéréseket igazították ki nekik. Vagy élményekkel kellett jól kitöltenie a papírt, de ő "nem tudott embert rajzolni". Esetleg az élmények sem voltak olyan igaziak. Mi a fenét lehet úgy általában kezdeni az osztálykirándulás témájával[43]? Aki megszokja az iskolai "fogalmazásnyelvet", vizuális élményeinek rögzítését is ezen a nyelven végzi. Csak a különösen erős közlési igény tudja szétfeszíteni ezeket az illedelmes sémákat. Máskor meg dekoratív foltokat kellett alakítson, rossz kis ecseteivel, amik sehogyan sem akartak egynemű felületeket adni. Most meg itt azt mondták neki:

- "Hogy a kezünk megszokja kissé az ívelt vonalak rajzolását játszunk egy kis rajzos játékot. Egyenes és hullámos vonalakat húzunk egy papírra, fokozatosan erősödő, végighúzott vonalkötegeket. Legyenek köztük szabályosak és szabálytalanok. Türelmesen keresgéljétek azt a sebességet, amivel a legjobban boldogultok. Ha túl gyors, szétesik a vonalrendszered. Ha túl lassú, akkor bizonytalan, reszketős lesz." Előbb csak a levegőben rajzolj, csúsztasd a tenyér éledet a papíron, fokozatosan engedd rá a ceruza hegyét.”

Aztán a vonalakból kialakulnak az edények elölnézeti képei, megtanulják, hogyan lehet ezeket takarásos helyzetekbe rendezni, először csak egy csíkba, majd ezt szétvagdosva egy téglalap felületére. Óra végére kész egy szép kis kép, olyan, amilyet az óra elején, a dián látott, és amit otthon ugyan "lepikasszóznának", de itt - az együttes élmény hatására - igazán hitelesnek érez. Bátran gyönyörködik benne. Előre láttam, hogy fel fogja őket dobni, kirakjuk sorba a munkákat, szépek, sokfélék, na nézd csak, a végén még kiderül, hogy nem is olyan rossz tanítani! Persze azért ez még nem ok arra, hogy óra végén ne rohanjak rögtön haza, folytatni a képet. A baj a következő órán történik, amikor - ahelyett, hogy újra felvennénk a természet utáni rajz fonalát, követem Zombori Béla tanácsát – „Ez a program természetesen nagyon sok helyen elágaztató, kibővíthető, s így a rajztanár is alkotó módon foghat munkájához.” - megtoldom egy újabb feladattal "Zombori Bélát".

„A tárgyak is sírhatnak, a tárgyak is nevethetnek!”

- Az előző órán megismerkedtünk egy gondolattechnikával, a forgástestek körvonalaiból síkkompozíciókat készítettünk. De - amint látjátok - a "nagyok" nem csak forgástestek jeleiből építik fel képeiket. A mai órán próbáljon meg mindenki olyan jeleket gyűjteni, amik formailag vagy tartalmilag illenek az üvegekhez, forgástestekhez, és most ezekből építsünk kompozíciókat. Először készítsetek egy gyűjteményt, majd ennek elemeit, a múlt órán megismert technika segítségével, komponáljátok képpé.

- Bármit lehet rajzolni?

- Bármit, ami csak eszedbe jut![44]

Egy ilyen arc, a sok közül, későbbi időkből.[45]

Szövegdoboz: Óra végén döbbenten fedezem fel, hogy tényleg minden gyerek tehetséges. Üveg, női fej, tangóharmonika. De ezeket olyan vonalakkal rajzolja meg a kis Czibak Annuska, amihez Vajdának évek munkája kellett. („Tizenhat éves koromra úgy rajzoltam, mint Raffaelló. De egy élet kellett hozzá, hogy megtanuljak úgy rajzolni, mint egy gyerek.” Picasso.) És ahogy Vajda rajzaiban ott feszülnek magyarságunk, közép-európaiságunk, életünk legfontosabb motívumai, úgy árulkodik ez a három kis jel is Annuska kulcsélményeiről. Ahogyan végignézem a képeket, mindegyikben ott van egy ilyen önfeltárás csírája. Juan Gris szelídsége, Picasso életöröme, ereje, Rouault komorsága, Ámos Imre befelé pillantásai. Egy - egy lehetőség, hogy ebből az önfelmutatásból egyszer majd önfelismerés lesz. "A művészetben ábrázolt szépséget és harmóniát, … megtestesített értékrendszert, mint értékrendszert kell visszavonatkoztatni a valóságra, a szépség világában kialakult értékhierarchiát(mely oda természetesen az erkölcs társadalmi világából került) kell érvényesíteni az életben." - írja Heller Ágnes, a reneszánsz "szép élet" fogalmáról.[46]

Én otthon tétován, bizonytalanul keresgélem a színeket, formákat, ezek a gyerekek meg itt fél kézzel kivágnak egy olyan képet, hogy csak kapkodom a levegőt.

És hát persze ezeket a képeket nem a tankönyvek absztrakt gyermekei készítik. Az ecset mögül izgatott, szégyenlős, fürkésző, meg mindenféle más szemek emelkednek rám, ahogy körbe mászkálok, odahajlok. Ezek a gyerekek kíváncsiak rám, közölni akarják, mit gondolnak a világról. Nem tettem semmit, csak bejöttem közéjük, mutattam nekik néhány képet, mondtam néhány mondatot, és ez elég volt ahhoz, hogy megnyíljanak.

Ettől a naptól kezdve válik „rettenetes hellyé”[47] számomra az iskola, nehezen alszom el az örömtől, és a félelemtől, hogy ezt nem fogom tudni megőrizni, tovább vinni, hogy innen csak lefele mehet a szekér. A rettenet persze csak enyhe, végül is eddig mindig minden meghozta számomra a diszkrét kis sikereket, felmásztam a szikla tetejére, átúsztam a folyót - ha nem is elsőként - gólokat is rúgtam, voltak szép szeretőim, derék barátaim, írtam verseket, prózákat, festettem képeket. Ismerős ez az extatikus érzés. Aludjunk rá néhányat, helyére kerül majd minden. Ez a siker is beilleszkedik a sorba.

Ha utólag visszagondolok, ez a bizonyos óra végi kiállítás döntötte el, hogy a pályán maradok. Nyilván voltak már korábbi élmények, az „inasfoci”, a gyakorló, a növénygyűjtő körutakra mellém csapódott gyerekek, olvasmányok, a minden egyéb úgyis hiábavaló életérzés. Ez az óra talán csak a döntő lökést adta, átbillentem, és ettől kezdve a tanárkodás nem csak önfenntartó foglalkozás, nem csak erkölcsi menhely, hanem legfőbb alkotói színtérré vált, amiből persze számtalan baj is következett.

A Heller idézetért később elég sokat kaptam. Micsoda ostobaság ez, hogyan funkcionálhatna egy műalkotás értékrendje életvezérlő értékrendként. Nem tudom én, hogy milyen mély bajok vannak itten?

"… evidenciaként kezelhetjük-e, hogy a művészet mindig, minden körülmények között antropológiai szükséglet kifejezése, kielégítése? Mi az a szükséglet, amit a művészet, és csak a művészet elégíthet ki? Melyek ezek a 18. Századi rekvizítum szóval jelölt humánus szükségletek, illetve mik azok, amiket így hívunk? És vajon tényleg azokat fejezi ki a művészet? Ha tehát létszükséglet kielégítésének tételezzük a művészetet, akkor milyen módon történik ez? - Meg kéne már egyszer vizsgálni a művészettel kapcsolatban ellenállhatatlanul feltörő, reflektálatlan, zabolátlan humanitás-furorunkat , melynek a mélyén valamiféle antropológiai önszeretetet sejtek, azt a "összemberi narcizmust, amit a jelzett, tragizáló historizmussal, történetfilozófiai pesszimizmussal és sematizálással csupán leplezünk, kompenzálunk, és folyvást lejáratunk. " ( Balassa Péter: A színeváltozás. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982. 427.o.)  Akkoriban a klasszikus kibúvót választottam: "Hát így, most, hogy kérdezed, azt kell mondjam: nem is tudom. De, ha nem kérdezed, akkor tudom. Most meg azt mondom: minden a mértéken múlik. Lásd hátrébb, a művészeti iskolai célkitűzéseknél. ??

 Ahogyan az előző hetekben rácsodálkoztam az ártéri erdő növényvilágára, úgy csodálkozom rá most a gyerekekben rejlő lehetőségekre. Albumokban keresgélem amit a gyerekek munkáiban megvillanni látok. Néhány hét alatt pótolom a főiskolán elmulasztott művészettörténeti tanulmányokat. Most már tudom, milyen stúdiumokat kellene végigcsinálnom, hogy fel tudjak építeni egy saját festői világot. Hogy az miféle lenne, nem tudom. Nem látom a végét. Akiket látok, azok – ha jó tanárok, akkor középszerű képzőművészek. ( Ekkor még nem ismerem Földi Pétert ) Én nem akarok középszerű festővé és unalmas rajztanárrá válni. Ha tanítok, akkor tanítsak amúgy "igazán, csakugyan." Tovább könyvtárazok, óravázlatok szaporodnak a spirálfüzetekben[48], képek kerülnek ki az iskola falaira. A padláson találok egy csomó régi ablakot, kiszedem belőlük az üvegeket, már van mivel beüvegezni a szebb munkákat. Az első vasgyűjtésnél kiszedek egy csomó csavart ( még most, húszegynéhány év múlva is van belőle), drótot, öreg reszelőket, fogókat, kalapácsokat, mindenféle szerszámot, összeáll egy kis asztalos-lakatos műhely induló készlete. Egyelőre csak házi munkákra gondolok, de egyre többet fogok velük dolgozni az iskolában is. Nyilván itt lenne az ideje beindítani egy szakkört, hogy a legügyesebb gyerekek visszajárjanak, kapjanak valami többletet, és persze produkálják azokat a többlet eredményeket, amik emelik a tantárgy és a tanár tekintélyét. Kialakítani egy helyet, ahol meghittebb a hangulat, jobb együtt lenni. De erre a labdára most nem mozdulok rá. Tartsuk csak meg a fejlődés természetes menetét. Először szervezzem közösséggé az osztályomat, érjek el eredményt az órákon, legyenek az osztálytermek azok a helyek, ahová jó bemenni, a szakkör majd akkor jöjjön, ha az „alsóbb szinteken” kialakultak a dolgok.

 

Néhány hete tanítok, amikor megérkezik az egyik szakfelügyelő. A hatodikos sikereken felbuzdulva a hetedikeseknek is beviszem a kompozíciós feladatot, erre érkezik a kolléga, akit az év eleji felkészítőn ugyan rokonszenvesnek találtam, de hát ez csak más helyzet. Itt most mégiscsak felügyelnie kell, lássuk hát, miféle szög búvik ki a zsákból?  Nos, Marton László igen messze van az általam elképzelt szakfelügyelői típustól. Az óra elején még fegyelmezetten ül ugyan a hátsó padban, de aztán feláll, sétálgat, kérdezget, beszélget, mintha csak egy műteremben lenne. Az óra utáni megbeszélés meg mindössze ennyi:

- Te Pista, ez egy egészen jó kis óra volt. Mindent leírtam, én is meg fogom tartani. Honnan szedted?

Hát ez egészen elképeszt. Egy szakfelügyelő, aki beismeri, hogy valamit tanult egy pályakezdőtől. Kedvesen, derűsen üdvözli az új szenvedélytársat.

Nem jön rosszul ez a támogatás, még csak néhány hét telt el, de már jelentkezik néhány probléma. Kezd kiderülni: nem is olyan könnyű dolgozni egy iskolában, amelynek munkáját, életét, nem értékszempontok igazgatják. Ezt ugyan eddig is tudtam, de most kezdem felfedezni az őrültségek mélyén lévő rendszert, amik azokat ökologikussá, nehezen kikezdhetővé teszik.

Az iskola betegségei

Bizonyos enyhe "illeszkedési problémáim” természetesen az első pillanattól adódtak. Kezdjük mindjárt ezzel a hosszú hajjal, szakállal, farmerral, kötött pulóverrel, könyvekkel megrakott gázálarc táskával. A szabad értelmiség ekkori attribútumai. Nincs TV-nk, a lakásban szülőktől kapott, meg saját kezűleg barkácsolt bútorok, erős narancssárgára festett falak, egész falat beborító kép, meg effélék. Aztán az apró önérzeteskedések, kis sunnyogások. A tégla szerepeket nem tűrtem. Nem mentem el rendezvényekre, csak hogy több néző legyen. Nem építettem ki az óráimon a felelősök rendszerét, amíg csak a cinkos vagy az áruló szerepe közül választhattak. Amikor központi nyomásra kötelezővé szerették volna tenni az "Úttörővezető" járatását, könnyedén kijelentettem, hogy szégyellném a polcomon ezt a gügyögős brossúrát. Nem szívesen helyettesítettem. Az általános gyakorlat szerint a pályakezdőknek kellett helyettesíteni, mert nekik kellett a legkevesebbet fizetni érte. A bérmaradványt aztán szét lehetett osztani a jutalmazásnál. És mivel az iskola mellett laktunk, hozzánk volt a legegyszerűbb átszaladni. Én persze mindig kelletlenkedve hagytam abba az olvasást, festést. Belementem pedagógiainak tűnő vitákba, ahol a jelentéktelen részletkérdés csak ürügyet szolgáltatott egy kis felülkerekedéshez. Később, a nyári szünetben a kollégák az iskola kerítésénél órákat tudtak beszélgetni, én pedig az árokparton üldögéltem, a játszadozó Pisti mellett nagy könyveket bújva. Mindehhez még az a bizonyos zavart tekintet, amit különösen nehezményez egy olyan csoport, ahol a kommunikációban, egymást erősítendő, különösen fontos szerepe van a tekintettel adott jeleknek: "Rendszerint komplex jelek árulkodnak olyankor, amikor a viselkedés tudatos szabályozása valamit rejteni igyekszik, de ez a rejtés ellentétben van a személyiség morális szabályaival."[49])

De ezek a konfliktusok - korábbi tapasztalataimból tudtam - még elintézhetők a "művészember" felkiáltással. A faluban, ahol felnőttem, rendre jelentek meg fura, különc orvosok, tanárok, népművelők. Ittak, farmerban jártak, rondán beszéltek, szeretőik voltak[50]? Ha jó szakember hírében álltak, akkor csak emelte tekintélyüket, valamiféle varázslói státust kölcsönzött számukra.

Az első hónapokban még bizonyos felmentést adott a művészember szerep. Amint levetettem ezt a szerepet, és minden energiámmal a tanítás felé fordultam, élesebbé váltak a konfliktusok. Meccsen is így szokott ez lenni. Amíg a középpályán tilitolizunk, elbűvölően finom és toleráns vagyok. Rövid a labda, vagy nem akar észrevenni a fedezetem? Ugyan kérem, ezért még nem fogok lelki életet élni. Játék. De ha kitesznek egy hosszú labdával, és teljes gőzzel robogok az alapvonal felé, oda a finomság. Keményen ütközöm a védővel, hallom, ahogy kétségbeesetten ordít a bírónak: "Micsoda modor ez itten kérem?" Tudom persze, hogy játék, ha később megkérdezik, szépen levezetem a hívó ingertől megemelkedő adrenalinszint okozta élettani változásokat, de itt most nincs kérdés, csak egy felvillanó folt, hát rohanok, vadat űzök, ősi reflexek mozgatnak.[51] Ha már magam elé tettem a labdát, leráztam a védőt, kissé feltisztulok, jön valami kis „tulajdonosi nyugalom”, benézek középre, mert tutti, hogy Cefi már elszakadt valami lyukba a védőjétől, most már csak meg kell próbáljam minél pontosabban odarúgni elé.

 Itt is leindultam egy labdával, és ettől kissé "faragatlanabbá" válok.

 

Az alapvető különbség, hogy én úgy képzelem, nyugdíjas koromig egyre jobban fogok tanítani, egyre többet tudok meg életről, tananyagról, emberről, iskoláról, most még nem zavarja különösebben a kapcsolataimat. Egy kezdőtől ez viszonylag természetesnek vehető.

 

Az iskola algoritmus zavarai lesznek az első konfliktusforrások. Ha az ember nagyapja, apja mindenféle mesterlevelekkel bíró gépész, megtanulja, hogy a legegyszerűbb munkának is megvan a maga algoritmusa, ahogyan a leggazdaságosabban végezhető. Összeszedem az anyagokat, a szerszámokat, aztán, meghatározott sorrendben, elvégzem a szükséges műveleteket. Kiásom a gödröt, a földet úgy hányom, hogy ne csússzon vissza majd akkor se a gödörbe, ha már a végénél tartok. Kiégetem, vagy bekátrányozom a karó alját, beigazítom, kitámasztom, kövekkel kirakom, a kövek közé vasrúddal földet tömítek, újabb kő, megint föld. Na, ezt az oszlopot szedje aztán ki valaki! Ha valami nem sikerült, nem megfelelő algoritmust választottunk. (Vagy nem volt türelmünk, nem szántunk rá elég időt, esetleg nem volt elég vastag a karó, a drót olyan foltozott, visszabontott, szakadozó volt, kő helyett szétmálló téglákat használtunk, kerítésépítés helyett valami "néhány hétig jó lesz jellegű berhelés folyt.") Hát még egy gép javítása. Ki és beszerelési sorrendek. De a lovak, kutyák betanítása, disznók, baromfik ki-beszoktatása is hasonló algoritmusok alapján történik.

"Minden jövendő pedagógusnak, és ez vonatkozik a szülőkre is, állatpszichológiai tanulmányokat is elő kellene írni, gyakorlatokkal, idomítással egybekötve. Mert ha egy állat idomítása nem sikerült, az idomító mindig azt gondolja, hogy a hibát ő követte el, míg egy gyermek nevelésénél az eredménytelenség mindig a gyermek hibája."(Éd. Claparéde/

Nos, az iskola meglehetősen gyakran gondolja így, és elég sok az efféle algoritmus hiba. Az első nap egy kolléganő körbevezet, megmutatja a termeket. Az egyik ajtó előtt eldobott papírlapot látok, automatikusan hajolnék érte.

- Mit csinál?! - döbben meg. Bemegy a terembe, szúrós szemmel odaint egy gyereket.

-          Azonnal vedd fel! – mennydörög.

Zavartan nézem. Először is jóval tovább tart a procedúra, mintha felvettem volna, és behajítom a szemetesbe. Másodszor: nyilván nem tudhatja, hogy pont ez a gyerek dobta el. Tehát egyszerűen csak neki közvetíti azt az indulatot, ami egy helyzetnek szól. Az igazi „tettes” jót nevet magában. „Látjátok mekkora volt a feje?” Tudom persze, hogy ez az általános, van egy felső - tanári, meg egy alsó - tanulói világ, és a kettő nem keveredhet, de azt gondolom, épp ez a különválás az oka a sok eldobált papírnak.  Ha valahogy egyesíthetnénk a kettőt, teljesen természetes lenne, egy ilyen lehajlás.

A nyári úttörőtáborban sikerült is elérni a teljes tisztaságot, hála a remek ifivezetőknek. Ősszel megpróbáltuk az iskolában is. Ügyeleti brigádot alakítottunk, szúrópróbaszerűen pontozták az átadott termek tisztaságát, de ha valamelyik osztály kéri, bármikor kivonulhattak. Erre a vándorlások miatt volt szükség. Csak két dologgal nem számoltunk. Egyik: néhány kolléga rendszeresen tovább tartotta az óráját, így nem hogy pontozni, de még kipakolni is alig maradt idő. A másik: ha sár volt, sajnos elkerülhetetlen, hogy a gyerekek cipőtalpából ne kerüljön némi sár a pad alá. Ezeket szívesen feltakarították volna a szünetben, csak egy söprű, lapát kellett volna hozzá. Azt, hogy ez a két eszköz rendelkezésre álljon, nem sikerült elérni. Ha a gyerek valami piszkot csinált, vagy lelökött egy virágcserepet, át kellett ballagni Imre bácsiért, a pedellusért, ami viszont a hibát már bűnné tette. A gyerek tehát inkább elsomfordált a helyszínről. A tisztasági verseny összeomlott. Lehet, hogy amúgy sem tartott volna sokáig a kezdő lendület, ha továbbra is megmarad a tanár-diák szint éles kettéválása.

Ezen a helyen a … Kiadó lektora megjegyezte: "Ha a tanár úr indította ezt a versenyt, miért nem tett meg a siker érdekében mindent? Esetleg otthonról is hozhatott volna söprűt. Vagy a szülőket bevonhatta volna ebbe az akcióba, bizonyára nem egy söprű, lapát került volna elő az otthoni portákról. "

Tényleg, miért nem vitt be a tanár bácsi egy söprűt, amikor amúgy is minden nap cipel valamit az iskolába? Egy seprű, és egy vödör nem állhat csak úgy a folyosó egyik sarkában. Azonnal harceszközzé lépnének elő, egy hét alatt tönkremennének. El kell zárni. ) Arra már gondolni sem merek, hogy el lehetne fogadtatni a gyerekekkel: ehhez nem lehet hozzányúlni, hisz ezt kevésbé ingerlő tárgyakkal sem sikerült elérni. ) Az elzárásra alkalmas helyhez azonban csak a takarítóknak van kulcsa. Az teljességgel ellenkezik az iskola hagyományaival, hogy egy tanár is hozzáférhessen. A tanár pedagogizáljon. A takarítás komolyabb dolog, szakmunka, azt nem lehet rábízni. De még ha ebben az ügyben vállalnám is a kemény ütközést, az órákat tovább tartó nevelőket nem tudom megrendszabályozni. Hiányzik a táborvezetői "hatalom , a tábori körülmények." (Lelkes vezető – válogatott lelkes kollégák – válogatott gyerekek.)

A fogalmazásom nyilván túl pongyola, nincs meg a kellő távolságom az élmény helyszínétől. Tartok azonban attól, hogy a félreértéshez a lektor túlzott távolsága is hozzájárult.

 

A papírt felszedető kolléganő megdöbbenése igazából annak szól, hogy ez a fiatalember megszegte az iskola legfontosabb játékszabályát, átnyúlt a tanárok-gyerekek világát mereven kettéválasztó határon. Ami az iskolában rossz, az mind a gyerekektől érkezik, a tudás, az erény a tanárok térfelén van.

Udvari ügyeleten állandó feladat a hátul játszó gyerekek behajtása. Odáig nem hallik a csengő. Ha az ügyeletes tanár nem megy hátra értük, maguktól nem indulnak meg. Tehát hátramegyek, karlengetés, ordítozás, közben elöl, az őrizetlenül hagyott ajtón zúg befelé a gyerekfolyam. "Ejnye, ki ma az ügyeletes?" A hátsó csengő felszerelése valamilyen rejtélyes okból mindig elmarad.

A tornaterem öltözőjébe legalább érthető okokból nem kerül be a keverődob. (Hogy a gyerek le ne forrázza magát, a zuhanyozók hőfokát két külön csappal kell beállítani, ennek tartozéka az említett keverődob.) Amíg nincs kész, nem kell kínlódni a zuhanyozás rendjének kialakításával, nem kell az órából öt percet arra fordítani, hogy azok a gyerekek, akiknek egyedül itt lenne lehetőségük rendszeresen fürdeni, meg is tegyék. (Közbevetőleg: szeretnék már látni egyszer egy iskolát, ahol testnevelés óra után tényleg lezuhanyozhat az osztály, mint mi, annak idején, a rossz kis falusi gimnáziumban. Későbbi városi testnevelés tagozatos iskolámban két zuhany alatt fürödhetett húszegynéhány gyerek, ha épp maradt rá ideje.)[52]) Az illetményföldeken egyre szerényebb mennyiségben terem a kukorica, a trágyázás "nem megoldott". A szakkörökbe nagyon szűk körből járnak a gyerekek, így ők túl, a többiek alulterheltek. A szakkör legfőbb funkciója egyébként is az, hogy kiegészítse kissé a fizetéseket.

Megelevenednek gyerekkori emlékeim. Év elején a tanárok megtették szakköri ajánlataikat, az osztály vállalkozóbb gyerekei be is "íratkoztak". Aztán az első néhány dögunalmas foglalkozás után kezdődött a kimaradozás, a hiányzások magyarázgatása. A néhány kis bepalizott balek ezentúl űzött vadként járta az utcákat, ha valamelyik szakkörvezető feltűnt, menekülési utakat keresett.

Ha valamilyen rendkívüli rendezvényt tartunk, esetről esetre le kell győzni a takarítók ellenállását, ha rendet rakunk egy kamrában, szertárban, néhány hét alatt visszaáll az eredeti kép. Feleségem otthon hagyja a szertárkulcsot, kérné az egyik kolléganőjét, aki egyszerűen megtagadja ezt. Amikor fizikát is tanítania kell, és a kolléganő tanmenetét szeretné megkapni, legalább magyarázatot is kap az elutasítás mellé:

- Nekem sem adott senki, amikor tanítani kezdtem!

Év elején heteken át nincs végleges órarend, általában csak két-három napra diktálják le az órákat. A hosszabb hajú gyerekeket fodrászhoz küldik, csakúgy, mint annak idején bennünket. Kínos. Azt hittem ez már nem járja. Persze az én hajam is hosszú. Aztán meg az a sok főzési, háztartási tanácsadó, a tanáriban! Ez talán a legnehezebben megemészthető változás a főiskolai élethez képest. Elmaradnak a kollégiumi beszélgetések, cikkekről, könyvekről, filmekről, eseményekről, az élet egyéb dolgairól, vagy ha szóba kerül valamiféle "kulturális téma", kilóg a lóláb, a protokolláris érdeklődés. Volt persze a főiskolán is ilyesmi, de csak a néhány "háttér ember" képviselte. Itt viszont - ahol főleg a levelezőn szerzett diploma dominál - ez az alapstílus.(Bár azért el kell ismerjem, a városban is kerülhet kínos helyzetbe az ember, ha szórakozottan megveszi a terjesztőtől a társadalmi beilleszkedési zavarokról szóló tanulmánykötetet, és csak a döbbent csend ébreszti rá, az előbb épp ennek feleslegességén élcelődhettek a jelenlévők.)

Mindezek egyértelműen funkciózavarok. Apró lustaságokat kellene legyőzni, némi pénzt ráfordítani, hierarchikus viszonyokat, értékközösségeket és különbözőségeket tisztázni, és mindenkinek könnyebb lenne.

A pofonok

A pofonok már nem értelmezhetőek ilyen vegytisztán működési zavarként.

A főiskola egyik tornatermében üldögélünk a szőnyegen, és valahogy a pofonokra terelődik a szó. A kedves, szelíd, ábrándos szemű testnevelés szakos kislány arca hirtelen "felkeményedik":

- Na, és mit csinálsz, ha neked megy az egyik gyerek?

- Már miért jönne nekem egy gyerek? Miféle oka lehetne rá? Nem hinném, hogy az lesz majd a legfőbb problémám, ha kikerülök tanítani, hogy miként védekezzek a sorozatban rám támadó gyerekekkel szemben!                 

Nem hagyja, hogy elvicceljem a dolgot. Csak erősködik, ismerjem el, hogy bizonyos esetekben nincs más megoldás. A gyereket meg kell félemlíteni, hogy észrevegye, ki is itt a gazda, az úr. Nem kell persze a pofonnal kezdeni, először csak a kis ugratások, apró megszégyenítések jönnek. Hisz vannak "hülyegyerekek", akikkel gyerekként is sok baja volt a kislánynak. Na, ezeket kell majd helyretenni! Ez a pofon egyúttal elhatárolna azoktól a nyálas, émelyítően édeskés figuráktól is, akik állandóan azt szajkózzák, hogy a gyerek jó, és szép, és elég halkan, szemrehányóan rászólni, már rendbe is jött minden. Nem kérem, az élet nem ilyen.

Elképedve figyelem, ahogy mondja a magáét. Itt ül velem szemben egy gyönyörű tornászlány, finoman formálja szavait, szája nem húzódik gonoszkodó görcsbe, arcán nem suhannak át rejtett szadista vágyak. Előre fél attól, ami kinn várja, szeretné tudni, hogy a hozzám hasonló férfiak majd megvédik a garázda gyerekek ellen? vagy leendő tanítványain akar elégtételt venni múltbeli sérelmekért? Visszafizetni a támadásokat, amiket elszenvedett agresszív osztálytársaitól? Vagy csak mélyen belégyökereztek tanárai, szülei életelvei? Nem tudjuk meggyőzni egymást. Úgy gondolom, ha megütök egy gyereket, akkor ez a totális kudarc beismerése, akkor minek vagyok az iskolában? [53] Illetve nem is nagyon gondolkodom ezen, egyszerűen nem tudok érzékletesen magam elé idézni egy olyan helyzetet, ahol dühtől remegve indulnék egy gyerek felé. Hisz mindketten ugyanattól szenvedünk, szorongunk. Az unalomtól, a szürkeségtől, a szükségtelen erőszaktól. Vannak persze kis idétlen, lehetetlen figurák, elképzelhető, hogy két összeverekedett gyereket tényleg csak egy határozott galléron ragadással tudok szétszedni, afféle nagytesós stílusban, de hogy én nem fogok rettegett tanár úrként vonulgatni a folyosón, akinek közeledtére szó fennakad, az biztos. ( Meg az is biztos, hogy ezzel az ábrándos szemű kislánnyal nem erőltetem a további ismerkedést. Őszintesége persze tiszteletre méltó, de nem akarom megfejteni titkát, nem akarom átnevelni. Éljük csak tovább párhuzamosan életeinket.)

Nos, itt pontosabban is meg kell ismerjem az erőszak természetrajzát[54]. A pofonoknak pl. két fajtája van: a hirtelen felindulásból elkövetett, és az előre megfontolt, helyzetnek kijáró, nyugodt, (vagy annak álcázott) patriarchális pofon. Utóbbit inkább csak a férfiak adják. Vannak persze kivételek, a földrajz szakos kolléganő, akivel igazán öröm együtt dolgozni, gyakorlatilag soha nem tesz ilyet, de az iskola kulcsembereinek más a mentalitása. Beszélni nem beszélnek róla, csak a metakommunikatív gesztusok közlik: nincs mit tenni, ilyen az élet. Mi is megkaptuk, utólag mi is köszönjük.

 

Mindezek világosan bizonyítják számomra: ezek az emberek itt nem a gyerekekkel való kapcsolatuk finom ápolását, kiművelését tartják a legfontosabbnak, hiányoznak hozzá az eszközeik. Hiányzik a mindennapi helyzetekre, problémákra irányuló figyelem, az ezekkel való közös szembenézés.

 

Üldögéltünk a rakodó rámpa kerítésén, Ketyával, Mimivel, meg néhány alkalmi játszótárssal. Belefáradtunk a fogócskába, ahogy hajszoltuk egymást az ajtók labirintusán át, vagy lecsúszott megint valaki lába a vassín és a betonkerítés közé, hogy szép vörös csíkokkal díszítve kerüljön ki onnét? Épp visszaszivárogtunk a vasutasok rendfenntartó akciója után? Csak arra emlékszem miről folyt a szó:

-          Te, én rájöttem valamire. A lányokkal hol együtt játszunk, hol meg nem. Elsőben együtt voltunk, másodikban, harmadikban nem, aztán megint együtt, most meg megint mindig külön. És a mostani kicsik ugyanígy vannak.

-          Szerintem akkor játszottunk mindig külön, meg most is azért van ez. mert éppen érdekeltük egymást, csak valahogy szégyelltük.

-          Tényleg, el kellene hívni a lányokat is fogózni!

-          Persze, le is esnének.

-          Miért, szerinted Ani nincs olyan ügyes, mint mi?

-          Na, jó, persze, de ő nem olyan igazi lány.

-          Ildit szeretnéd elkapni! Mi?

-          Mért, te nem?

 

Ketya és Mimi épp csak átbukdácsoltak, de ezek a gyakori beszélgetések azt jelezték, hogy sokkal intellektuálisabb viszonyban voltak belső történéseikkel, mint az azt művelni hivatott iskola.

Mindezeken a funkciózavarokon túl azonban - amiket egyelőre szándékosan nem a szülő vagy a gyerek szemszögéből vizsgáltunk, megjelenik az iskola másik arca is, ami kellemesen különbözik a főiskola patikamérlegen méricskélt pedagogizmusától[55]. Itt a tanár-diák kapcsolatokat őszinte, eleven emberi érzések járják át, ha néha kissé faragatlanul is, de mindig hitelesen. Ott van mögötte az a felnőtt személyiség, akinek ez a szakma egyúttal hivatást is jelent. Apróbb gyermeki csínyeket szeretetteli, megértő belső mosollyal kezelnek. „Mi is ilyesmiket műveltünk, mégis itt vagyunk.” Én meg lapítok, mert azt, ahol vagyunk, én nem tudom ilyen természetes derűvel fogadni.

 A harmincadik iskolában töltött éve körül járó testnevelővel ballagok ki az udvarra, az egyik teremből a tanár kiabálása hallatszik. Elégedetlenül csóválja a fejét:

-          Nem érdemes kiabálni! A gyerekek megszokják, a hangszálaid tönkremennek. Tartsd halkan az órát, ha meg zajongnak, állj meg inkább egy kis "vészjósló csend" erejéig.

Igaz, ugyanilyen elégedetlen fejcsóválás jár ki a könyveimnek is.

-          Könyvből csináltad a gyereket? Hát akkor ne is akard könyvből tanítani![56]

"Cigány probléma"

Ami azonban - azt hiszem kölcsönösen elfogadhatatlan egymásban - legalább is a testület egy részével, az egy nehéz kérdéshez kötődik. A községben sok a cigány. Egyes családok egészen lecsúszva, szinte putriban, néhány család felemelkedőben, két-három gyerek pedig már teljesen beilleszkedett családból jön az iskolába. ( Óvónő, tanárnő, orvos lesz belőlük.)

Szülőfalumban még nehezebb volt a helyzet, nem volt egyetlen jómódú, beilleszkedett cigány család sem. Az iskolában tanított viszont Karsai Ervin, írta a cigány nyelvtankönyvét, segítette a kiemelkedni vágyó családokat. A falusiak többségéből a szánakozás érzését hívta elő a nehéz sorsú cigányok látványa. Nem nagyon érintkeztek velük, de nem volt divat a cigányok gyűlölködő kigúnyolása. Édesapám szakoktatóként az esti iskolában tanított a kovács szakmára néhány fúrókovács cigányembert. Az én tágabb baráti körömben is volt néhány cigánygyerek, akik később sorra tűntek fel a cigány értelmiség különböző köreiben.

 

Megdöbbenek, amikor a "sok bűne volt Hitlernek, de a legnagyobb..." tanár szájából hangzik el egy tanári szobában. Illetve hát tudtam én, hogy így megy ez, de egészen más tudni, meg hirtelen belefutni egy ilyen mondatba. Csak nézek, nem tudok mit kezdeni vele. Meg azzal se, aki mondja. Nem voltam én soha aktív harcosa az ügynek, az ember megtanult józan távolságtartással segíteni ( Az ember ugyanolyan udvariassággal köszön előre a legelesettebb cigány nőnek is, mint bármely más falubélinek, de a kérincsélők bizony a „Nekünk sincs”-et kapják), de ez akkor is egy olyan fal, ami végig ott fog feszülni közöttünk.

Amit áthatolhatatlanná tesz, hogy itt végül is igen közel vagyok a hivatalos szocialista állásponthoz. „Nem az számít honnan jössz, hanem, hogy hová mész!” „Legfőbb érték az ember!” „Mindenkit munkája szerint!”  Némi távolságot az értelmes, komoly cigányemberek láttán felrémlő, Lorcától, Nagy Lászlótól eredő szabadságmetafora jelent.

Nem mintha nem emelnék magam is ilyen falakat.

Kezdő betegségeim

Van néhány szokásos kezdő betegségem. Túl kevés még az élet- és gyermekismeretem? Megpróbálom ideológiákkal pótolni. Mezei Éva elemzi nagyon tanulságosan ilyes dolgait:

"Az első órák az ősközösséggel foglalkoztak. Példaként lássuk a legelsőt, vázlatával együtt.

1. Az asztalok, székek szétrakása, a játéktér kialakítása. Ennek, a szükséges tér megteremtésén kívül az is célja, hogy a gyerekek fizikailag mozgásba lendüljenek, ne üljenek várakozva, hanem gyorsan - és nem csendben - használják kezüket, lábukat, feloldódjanak, majd a földre üléstől meglepődjenek. Ez az érzelmi előkészítéshez szükséges sokkhatás."

 “Ezek a sorok egy kezdő nagyfokú naivitásáról tanúskodnak. Az, hogy egy szabad tér szélén körbe ülve jobb játszani, mint padsorokban szorongva, elég természetes. Az azonban már nem igaz, hogy a földre ültetés sokkhatást okoz, és főleg az nem igaz, hogy annyiféle hókusz-pókusznak kell alávetni a gyerekeket, hogy a "receptió" állapotából kiszakítsuk őket. Kiszakadnak azok igen gyorsan, inkább a visszavitel okoz problémát...

Ha megérzik a játékról, hogy az bizony (néha) munka is, nem egyszer rendetlenkedni, rosszalkodni kezdenek. Igyekeznek újra játékba kényszeríteni a feladatot. Mindezt az elkövetkező években tanultam meg. A történelem órákon még - mivel nem tudtam, hogy fölösleges - ragaszkodtam az "érzelmi felhangoláshoz".

 

Zavaróak lehetnek az ilyesféle komolykodások, főleg ha sugárzik az alkalmazóról az elhivatottság-tudat. Hogy ő itt most valami különbet csinál. ( Hát még, ha leplezni igyekszik. „Mondja fiam, maga mire ilyen szerény?”) Ezt a zavart azonban - azt hiszem - főleg a bizonytalanság táplálja. Egy ilyen elhivatottságot épp megtapasztaló pedagógus persze nem tud természetesen viselkedni olyan helyzetekben, ahol láthatóan idegenkedve fogadják ezt a beállítottságot. És - ezt érezvén - talán ő is túl gyorsan akarja elfogadtatni magát.

 

A tízemeletesbe költözve, ismervén a panel- elidegenedést, a lakók egy része az első naptól kezdve igyekezett mindenkinek köszönni. Barátságos, kedves hangulat uralkodott, csak néhányan köszöntek vissza zavart, elhárító gesztussal: "Mit akar tőlünk ez a pofa? Most még csak köszön, aztán átjön beszélgetni. Miért van szüksége ránk? Jól megvagyunk mi magunkban is!" Aki nem természetes módon szerveződött közösségben töltötte napjait és "eszméi" sincsenek erről, természetesen támadásként érzékeli ezeket a közeledéseket.

 

Kollégákkal való kapcsolat

Ha végigfutom a kollégákkal való viszonyomat, azt hiszem elég széles skálán mozogtak. Volt akivel afféle tanító-tanítványi viszony alakult, tanulságos volt figyelni az idősebb testnevelő, a földrajztanárnő gyerekekhez való viszonyát, didaktikai tudásait. (Azért persze résen álló tanítvány voltam.). Másokkal baráti színezetű kapcsolatok alakultak, de szakmai kérdésekről nem nagyon beszéltünk, ott más volt az alapállásunk. Néhány kollégával afféle hűvös egymás mellett élés zajlott, és persze volt a testületnek egy szélsőségesen magába zárkózó, dacosan ellenzéki, „érinthetetlen” alakja is. Beszélték róla, hogy fiatal tanárként nagy egyéniség volt, de aztán valahogy ebbe a mániákus szerepbe sodródott. Intő jelként figyeltem. Ez is egy lehetséges végkifejlet. Végül kifejezetten „baráti-szellemtársi” kapcsolat is alakult, Szolnokról kijáró fiatal tanárokkal. Alapvetően azonban az igazgatóval való kapcsolatom határozta meg lehetőségeimet. Első, „megszállottan” végigtanított nyaram után a leendő tantárgyfelosztást találgatjuk néhány kollégával.

„Miért csak te taníthatnád a rajzot?” – kérdezi egyikük, és senki nem veti közbe, hogy:

- „Ugyan már. Hogy taníthatná más, amikor Pista úgy el tudja varázsolni őket.” Tudomásul kell vegyem, nyújthatok én itt bármilyen nagyszerű teljesítményt, én is csak egy leszek a sok tanár közül a testület értékrendjében. Amikor a szaktanácsadónál látogatok órát, zavartan mentegetőzik. „Idén sajnos nem kaptam szaktermet, mert…” Ha ezt meg lehet tenni, hogy a megye legfelkészültebb, legeredményesebb szakemberének elveszik a szaktermét, miben reménykedhetem én? Nem lehet más támaszom, mint az igazgató, akiben szintén van valamiféle szakmai, emberi nagyravágyás.

Gyerekekkel való kapcsolat

Hát a gyerekek? Nos, egy új, fiatal tanárnak nagyon el kell rontania az elején, ha azt akarja, hogy a gyerekek ne szeressék meg. Sokkal könnyebb népszerűnek lenni. Viszonylag laza, viszonylag kedves, az órák jól peregnek, mi kellene még ennél több? A „nehézfiúkra” láthatóan jó hatást tett, hogy vasárnaponként ott láttak a foci pályán. Néhány gyerek szemében persze felvillant egy fura, ismerős elutasítás:

 

Negyedikes koromban készült el a falu új beton útja. A régi, zötyögős kövesút szélén csak a legelszántabb felnőttek karikáztak, a forgalom inkább a járdákon haladt. Erre most már kimehetnék, de nagy úr a megszokás, a járdán billegek hazafelé, váz alatt hajtva a nagy "biciglit". Szembejön az egyik tanácsi ember.

- Ejnye, kisfiam! Nem látod, milyen szép új utat építettünk? Miért nem ott biciklizel?

Azontúl, ha találkoztunk, mindig zavartan köszöntem. Azzal, hogy nekem - egy gyereknek - dicsekedett az új úttal, tehát felnőttnek tekintett, ő maga vált kissé gyermekké a szememben. Egyenrangúsítási gesztusa, amely teljesen szokatlan volt a faluban, nem engem emelt egy pillanatra a felnőtt világba, hanem őt hozta le onnét. Nekem a felnőttet abban az időben az az ember jelentette, aki nagy hangon hajt el minket minden lehetséges játéktérről.

Amikor annak idején Karsai Ervin megérkezett a faluba, tetszett nekünk színes egyénisége, temperamentuma. Az órákat frissítő történetei. Ahogyan nagy akadályversenyeket szervezett, ahogyan nézni tudott az emberre. Energia, bizalom, jókedv sugárzott belőle. De azt, hogy télen fülessapkát hordott a szokásos tanári kalap helyett, már bizony furcsálltuk. ( Aztán egyre szaporodtak a bűnei. Szaxofonozott a vendéglőben, a cigány nyelvészkedés, nem is maradt sokáig az iskolában.)

Az már a dolog lényegéből következik, hogy épp azok a kis szorongásos gyerekek utasítják el leginkább ezeket a másfajta kapcsolatokat, akik most mintha épp találtak volna egy szerepet, sokféle lebegő helyzetük után. Akiknek legjobban kéne örülni, hogy a nagyhangú hajkurászó helyett egy csendes, beszélgető partnert kapnak. Természetesnek tartom ezeket a kis szemvillanásokat, majd eltűnnek, vagy, ha meg is maradnak néhányuknál, hát, istenem, ilyen az élet. Követek el persze primitív hibákat is.

Az első órákon egy fejlett, csinos nyolcadikos kislány valami kis provokatív rendzavarásba kezd. Mosolyogva leszerelem. Néhány perc múlva egy kis "csúf béka" próbálkozik ugyanezzel. Bosszankodva mordulok rá, majd ettől rögtön zavarba is jövök. Osztálykiránduláson száraz ágakat tördelünk tűzrakáshoz, versengve, ki tud nagyobbat letörni. „De oda van az erejével!”-jegyzi meg gonoszkodva K. Éva, és rájövök, hogy jobb lett volna hagyni vetélkedni a fiúkat.  Apróságok, de ilyen apróságokból ébredek rá, mit jelent tanárként viselkedni egy ilyen serdülő csoportban.

K. Mari egészen lehetetlen viselkedését az ebédlőben tárgyaljuk ki pályakezdő kolléganőmmel, amiből kis kellemetlenség támad, lévén Mari anyja a szakácsnő. Persze rögtön rájövök, akkor sem lett volna korrekt ez a kitárgyalás, ha más gyerekről lenne szó.

Sz. Gabi ízesen, tájszólással beszél. Gyakran válaszolok neki kéjes mosollyal saját nyelvén, majd meglepődöm, hogy csúfolódásnak érzi. G. Gabi már focizik az ifiben, vele kissé kollegiális viszonyt próbálok kialakítani, ami őt persze zavarja. Nem akar stréber színben feltűnni. ( Én, gyerekként, nagyon érzékeny voltam a felnőttek hátsó szándékaira. Beszél hozzám, látszólag segíteni akar nekem, beavatni valami felnőttes tudásba, valójában viszont dicsekszik magával, sikereihez keres újabb csodálót.[57] Osztályomban is van egy-két érzékeny gyerek, aki valami titkot érez lappangni e mögött a pedagógus-szerep mögött, és bizonyos kritikával figyel.) Alapvetően azonban jól indulnak a dolgok.

Beálló viszonyok

Aztán telnek a hetek, a gyerekek lassan megszokják az új arcot, az új munkastílust, kezdődnek azok az apró rendbontások, amiket már nem a kapcsolatteremtés szándéka motivál. Kezdenek unatkozni, szeretnének máshol lenni. El kell fogadjam az iskola szokásos fegyelmező eszközeit, a felemelt hangot, asztalra ütögetést, felállítást, ellenőrző kikérést. Azóta már több pályakezdőnél figyelhettem meg ezt az átállást. Kijövünk a főiskoláról, és azt várjuk, hogy minden gyereknek kedvence lesz a tantárgyunk, mert hiszen gyerekként nekünk az volt. Diákként tanúi - időnként szenvedő alanyai - voltunk az értelmetlenül alkalmazott erőszaknak, mi tehát megpróbálunk e nélkül boldogulni. De nincsenek eszközeink, amivel le tudnánk szerelni a gyerekek apró ellenállásait. Nem tudunk hidegen visszavonulni a kapcsolatból, jelezve: ha így viselkedsz, korábbi közvetlen kapcsolatunk lesz az ára. Úgy érezzük, ez már a helyzet manipulálásához vezető első lépés lenne. Kialakulna egy mesterkélt, sterilizált kapcsolat. Nem tudjuk levenni szemünket a "zavarforrásról", próbáljuk megérteni. Hát, igen. Nincs mögöttünk a tanszéki múzeum, a laboratórium, és a gyerek mögött sincs ott a problémáinak feldolgozását támogató kör, ami nekünk a főiskolán segített beilleszkedni. Kitesszük a könyvet, munkafüzetet, ott a táblai rajz, meg a varázslatosnak szánt szavak, sztorik, persze, hogy nem köti le igazán a gyerekeket. Titkoljuk ugyan magunk előtt, de egyre jobban haragszunk rájuk, hogy aztán valami asztalra vágásban, ordítozásban, osztályból kizavarásban törjünk ki.

 

Most kellene bemenni a tanítónőhöz, aki egészen szürke alakja a tantestületnek, csak néhány év múlva jövünk rá milyen szakszerűen tanít, hogy nyugodt, megértő szeretete átlendíti a kisebb zökkenőkön, soha nem kell kiabálnia, mégis nagyon fegyelmezett az osztálya. Most kellene végiggondolni a dolgokat, józan leltárt készíteni[58]: hogyan szeretnék élni, mik azok a dolgok, amik számomra kedvesek, mik az elviselhetőek, mik az elviselhetetlenek. Milyen értékeket tartok fontosnak, és mennyiben tudok ezek szerint Mindebben mi a helye a munkámnak, a családomnak, szüleimnek, barátaimnak.

Neki is fekszem időnként, papírt rakok magam elé, írok pár mondatot, aztán jobb esetben újabb óravázlatok születnek, rosszabb esetben nekilátok rendet csinálni az íróasztalon, új polc kerül a falra, azaz a konkrét rendcsinálásba menekülök a szellemi rendcsinálás elől.

Közvetlen cselekvésbe a közvetett helyett. [59] Ha minden rendben lenne, jól berendezett dolgozószoba, jól felszerelt szakterem, konszolidált munkahelyi viszonyok, talán ki is tudnék alakítani egy józan munkamódszert. Délelőtt megtartom a négy-öt órámat, délután négyig készülök, egy-két órát a családdal vagyok, takarítunk, mosogatunk, vacsorát csinálunk, aztán kilenckor lefekszenek a gyerekek, mi még dolgozunk 10-11-ig, versek, képek születnek, vagy mi is ágyba bújunk, a hétvége meg teljesen a családé. Erdőt járunk – gombászás, sziklamászás, történelmi helyek – barátok[60],. Kivéve a havi egy "osztályvasárnapot."

Utólag már végiggondolhatatlan. Nem tudom, mennyi a környezet szerepe, és mennyi „eredendő alkalmatlanságomé”, mindenesetre nem jutok el a problémák alapos végiggondolásáig.

Rész szerint persze gondolkodom, vannak, akik segítsenek. A szegedi csoport megkomolyodott tagjai együtt maradtak, időnként összejövünk valakinél, aztán elkezdődnek a nyári táborok, afféle szelíd, indirekt nyári egyetemek. ( Esténként meghívott előadókkal. Szociológiai, politikai, pszichológiai, pedagógiai terepmunkások és elméletalkotók adnak elő, vezetnek beszélgetéseket.) Itt kapom az első mélyebb visszajelzéseket munkámról. Szolnokon is kerülnek új ismerősök. A Szolnoki Műhelyben amatőr képzőművészek, irodalmárok, zenészek gyülekeznek a művelődési ház előadói köré. Az amatőrizmus kissé zavar, mindenki leragad valami részlegességnél, nekem meg most valahogy az egész kultúra kellene. Az időm mindenre kevés, túl sok konkrét feladatot nem vállalhatok az önképzőkörré szerveződésben, de azért bizonyos közeget mégis csak jelent ez a „gyülekezet” is. Biztatást jelent. Csináld tovább! Érdemes! A kör képzőművészeti vezetője, Bokros László, a Művésztelep számunkra legtekintélyesebb tagja. Itt ismerem meg Makoldi Sándor, Földi Péter, Szabados Árpád vizuálpedagógiai eredményeit.

 

A beilleszkedés első lépései

 

Második évemet kezdve egy ötödikes osztályt kapok. Jól nevelt, kis létszámú osztály, a tanítónő minden gyerekről ad egy kis jellemzést. Igyekszem jó osztályfőnökké válni, minden hónapban elmegyünk egyszer kirándulni, rendesen tartjuk a "rajgyűléseket", ahol is egy színpadi produkción dolgozunk[61], névleg készülünk a kulturális seregszemlére. Ezek a foglalkozások valójában a nagyon hiányzó drámapedagógia órákat igyekeznek pótolni.  Osztályomban mindig elvállalom azokat a tárgyakat is, amiket szakos híján szét kellene osztani a testületnek. A rajz és biológia mellett tanítok magyart, testnevelést, gyakorlatit (Technika és mezőgazdasági ismeretek.) és kémiát is. Szinte magától adódik a lehetőség, megpróbálom Németh László komplex közelítési módszerét alkalmazni[62]. Nem forgatom fel gyökerestül a tanterveket - a szakzsargonban koncentrációnak nevezett - kereszthivatkozásokkal gazdagon megfejelt, csoportmunkával, önálló probléma feldolgozással átlagosan megtűzdelt, hagyományos kérdve kifejtő módszerrel dolgozom. Elsődleges szándékom: minél többet együtt lenni osztályommal, minél gazdagabb világot teremteni köréjük. De azért valami demonstratív szándék is meglapul a háttérben. Szeretném megmutatni kollégáimnak, a „világnak”, hogy nem csak a biológia-rajz tantárgy kedveltethető meg a gyerekekkel. Az egész iskola normalizálható lehetne.

 

S. Éva mesél valamit nagy lendülettel az udvaron:

"... és aztán tudod apu" - csavargatja köpenyem gombját -... "vagy mit is mondok, tanár bácsi...." Ami azért maradt meg ennyire bennem, mert amikor a volt szegedi barátokkal Hunyadi Matyi (lásd Temesi Ferenc: Por) is megérkezett, kedvetlenül csóválta fejét a készülő képek, a gyermekrajzok láttán, terveimet hallgatva:

-          Volt nálunk a nevelőotthonban egy nevelő. Nem volt annak semmi különös tudása, nem írt cikkeket nem olvasta a szakirodalmat. Egyetlen egy jellemzője volt, ő volt az "Api". Mindenki így hívta. Na, ha majd ezt eléred, akkor fogsz érni valamit. Értetlenül bámultam rá. Ezt valahogy teljesen természetesnek tartottam. Persze, hogy így lesz.

Ne vágjunk most a későbbiek elébe, mennyiben azonos a "Száva papa" az "Apival", de semmiképp sem lesz természetes az út idáig, noha - a fenti kis jelenetből következően, annak indult. [63]

Itt természetesen nem kell különösebb erőszakot alkalmaznom, egyetlen esetre emlékszem, amikor szünetre kiterelés közben kissé indulatosan hátba taszítom a viccesen akadékoskodó Szalay Gabit.

Alapesetekben persze másutt sem kapom fel túl hamar a vizet.

Első rajzóra egy új ötödikes osztályban. A kis Zs. Laci, az osztály abszolút periférikus gyereke, szokott dacos, elhárító arckifejezésével, fekszik a két karján az utolsó padban!

- Laci, rajzoljál már! - nógatják a többiek. ( Hangjukban aggodalom, megint el kell viselniük egy tanári hisztit.)

- Nem muszáj, majd rajzol ha lesz hozzá kedve!

 Élvezem, hogy milyen demokratikus vagyok, mennyivel modernebb, mint kollégáim - rosszindulatúskodhatnék az olvasó nevében, de nem erről van szó. Ha csak egyetlen gyerek nem dolgozik, akkor miért kellene kényszeríteni? És lenne-e értelme bármire is kényszeríteni ezt az olvasni - beszélni is alig tudó, alultáplált, szakadt, piszkos ruhás kis félénk gyereket? Ez egészen egyszerű kis mindennapi józanság. Ha négy éven át hasal, hasaljon. Persze sokkal valószínűbb, hogy előbb-utóbb csak csinál valamit.

(Félelmetes élmény volt látni, ahogy néhány hét múlva előhúzott a táskájából egy rajzlapot, és egy kis ceruzacsonkkal rajzolni kezdett.[64] Ha ugyanez elsős korában történik, talán nem hasalta volna végig a négy évet a padon. Bár, az, hogy végighasalhatta, még mindig a kisebbik rossz.)

 

Az osztályok többségében úgymond normálisan telnek az órák, szép képek születnek, néhányan az egészségügyi szakközépbe kezdenek készülni. Egy-két gyerekkel mindenütt vannak ugyan kisebb-nagyobb gondok, de minden osztályban vannak jól dolgozó gyerekek. „Kis kedvencek”-írnám, de nem egészen erről van szó. Energiákkal töltött gyerekek, akik hajlandóak gazdagodni az általam szállított értékekkel, visszaadnak, hozzátesznek valamit, ezért örülök nekik, még akkor is, ha a teljesítmény mögött esetleg kifejezetten ellenszenves személyiséget látok kibontakozni.

 

Vannak aztán az összevont osztályok, ahol a tantestület egészen új helyzetben találja magát. Az iskola beállt már a 16-24 fős osztályokkal való munkára. Ezt a létszámot kétségbeesetten próbálta védelmezni, akár azon az áron is, hogy a júniusban távozott tanulókat csak az új tanévi statisztika leadása után írta ki. Egy idő után ezt már nem lehetett megtenni, megszülettek az első összevont, harminc fölötti osztályok, ahol csődöt mondtak az eddigi módszerek. Egyrészt szűkül a tér, nincs elég munkáltató eszköz, másrészt kevesebb figyelem jut egy gyerekre. Nagyon rossz hangulatban kezdődik az év, a gyerekek sértetten, ellenségesen telepednek be a terem két felébe, sértetten érkeznek az órára a tanárok is. Az osztályokban egymással szembefeszülő csoportok alakulnak, órakezdéskor nehéz csendet teremteni. A kis létszámú osztályban az időnkénti tréfás „beszólások” derűs színt adtak az órának, itt szinte lehetetlenné teszik az óravezetést. Ráadásul az iskola belső viszonyai nem teszik lehetővé a probléma nyilvános megbeszélését, ha értekezleten szóba kerül, a tanárok görcsösen ragaszkodnak ahhoz, hogy az ő órájukon minden rendben van.

Szövegdoboz: Szövegdoboz: Szövegdoboz:  Én sem tudok alkalmazkodni a helyzethez. Egyszerűen csak elvárom, hogy nálam másként viselkedjenek. Itt végül is eljutok a keményen követelő, szigorú tanárember szerepébe, asztalra vágok, ordítozok, végül az első pofon is elcsattan.[65]

Az erőszakhoz való viszony

Mielőtt azonban az első ilyen esetet szemügyre vennénk, meg kell tudnunk, hogy mi a véleménye ennek a fiatalembernek általában az erőszakról?

 

Azt már tudjuk, hogy falun nőtt fel. Nem volt része utcai hajkurászásokban, báli verekedésekben? Undorral, félelemmel vegyes borzongás fut át rajta, ha ilyesmiről hall, vagy régi virtusok jutnak eszébe?

 

Állok kinn a ház előtt, az úton. Kocsis üti-veri a lovait, nagy káromkodásokkal. A szomszéd is kinn áll a ház előtt, fura, zárkózott életet élő román származású tsz brigádvezető. Mindennap kimegy a földekre, kapál maga is a háztájiban, de egyáltalán nem parasztos jelenség. Most is végtelen nyugalommal szól oda:

- Te, Jóska! Csak a tehetetlen ember káromkodik!

Ezentúl a dühös ember nekem tehetetlen embert jelentett. Ha van mód valami mást is tenni, nem kell dühöngni. Csak épp azt is éreztem, hogy ez a mást tevés, ugyanolyan idegen a világtól, mint az "A." család kulcsra zárt ajtók mögötti élete. ( A. Pista osztálytársam volt, amikor kiderült rólam, hogy jól tanulok, rendes gyerek hírem járta, nekem megengedték, hogy átmenjek időnként játszani, de Pista csak felsős korában jöhetett ki.) Büszke öntudattal vállaltam ezt a másságot.

Amikor mi középiskolások voltunk, kissé már átíródott a falusi gyerekek élete. A beatkorszak írta át. Aki a zenekarokkal utazott a különböző bulikba, igyekezve a lehető legtöbb csajt felcsípni, nem keveredhetett verekedésbe, mert így óhatatlanul kiszorult volna néhány vadászterületről. A menő szerelés mellé kialakult egy sima, kedves - mindenkinek testvére vagyok - modor, amit a helybeli srácoknak is érdekükben állt elfogadni, hiszen egy ilyen nagymenő barátsága őket is emelte a lányok szemében. Ezt a mentalitást a dalok szövege is erősítette. Az erőszakot elkönyveltük a világ bunkóságának, amellyel csak a bunkóbbik része él. Kettévált a falusi fiatalság, a verekedő, bicskával hadonászó paraszti, és a kedves, szelíd hippis-beatnikes magatartásúra, és nálunk ez utóbbiak voltak túlsúlyban. Valószínűleg túlerőben is. Tibor barátom bátyja homokzsákot akasztott a diófájukra, beszerzett két pár bokszkesztyűt. Délutánonként zsákoltunk, kesztyűztünk. Itt hamar megtanulta az ember, hogy a gyengébbel nem kunszt, az erősebbel meg nem érdemes. Nem volt teljesítménykényszer, hogy a bálban is bemutassuk, mit tudunk. Aki számított valamit, azzal már úgyis megküzdöttünk a diófa alatt.

Egy utcai verekedésből amúgy sem lehet jól kijönni. Először is szomorú lesz az ember, hogy ilyen a világ, hogy valami helyét nem találó, vagy minden porcikájában uralomra törő alak akadályoz, bosszant, vagy megijeszt. Hogy neki láthatóan rengeteg ideje van, mi meg rohanunk, minden másodpercet a fontos dolgokra fordítunk. Hogy nincs egyértelmű szerepkínálat. ( Ki a hüvelyből a kardot, és – lapjával vagy élével - győzelemre juttatni a nemesebb emberi értékeket. ) Aztán már helyzete válogatja, de ha odáig fajul a dolog, hogy semmi mást nem lehet tenni, mint ütni, akkor már kabátlopási ügybe keveredtünk. Ne adj isten bíróságra kell járni, megy az időnk, mindenféle emberekkel kell mindenféle dologról beszélnünk, és ezek a dolgok persze csak a felszínt borzolják, jobb ebből kimaradni.

Szép, finom arcú gimnazista lány száll fel a buszra, nyugodtan, minden sietség nélkül. A mögötte toporgó két közepesen ittas falusi fiatalember sokkal hivatásszerűbb buszraszállást képzel el, egyikük tiszta erőből ráordít a kislányra:

- Mozogj már! – majd nagyot röhög, és beáll mellém.

Útálom a hős szerepét, de az nem lehet, hogy ez a gyerek most itt odább somfordáljon, és senki ne védje meg!

- Mit ordibál itt! – mordulok rá tehát, amire persze feszelegni kezdenek, valami fülest ígérnek a velük egy súlycsoportban lévő „úrifiúnak”. A súlycsoportunk ugyan azonos, de jellegzetes görcsös testtartásukból ( görbe hát, szétálló könyökök ), lomha mozdulataikból látom, még józanon sem lennének ellenfelek. Nem megyek bele a szópárbajba. A piacra jöttem, a következő megállónál le kell szálljak, hát rövidre zárom a dolgot.

- Na, akkor leszállunk, és lejátsszuk! Leszállás után pedig mosolyogva otthagyom őket:

- Hát, én ide jöttem, ti meg mehettek a fenébe!

Ahogy visszafele jövök, már egy átjáróban ülnek a földön, újabb üvegekkel. Most már totál részegek, de még megismernek, kezdenének feltápászkodni, mosolyogva legyintek rájuk, megyek tovább. Felötlik bennem, hogy valami kisebbrendűségi érzésben szenvedő kültelki srác most aztán tényleg fejbe rúgta volna őket. Lerázom magamról a gondolatot. „Fúj, kakis!” Ha egy igazi, hiperagresszív nehézfiú ordított volna rá a kislányra, nyilván nem mordulok rá, csak egy biztató, részvétteli pillantást küldök az áldozat felé.

Egyedül voltam, csak magamért kellett „helytállnom!” Bezzeg mikor gyerekcsoporttal utaztunk, és szép udvariasan megkértem a nemdohányzó fülkében egyedül terpeszkedő, dohányzó utast, hogy hagyja abba a dohányzást, mert a gyerekeknek nincs hova leülniük, és lazán elküldött a fenébe! A vonat zsúfolt, ha áttöröm magam a kalauzhoz, biztosan vissza fog nyomakodni velem, hogy rendet csináljon? Higgadtan felszólítottam tehát, hogy távozzon a fülkéből, mert „fizikai erőszakot fogok alkalmazni!” No, jó, ezt azért nyilván más szavakkal mondhattam. És a mondat végére már nem is voltam olyan higgadt. Az azonban biztos, hogy tényleg kirántottam a folyosóra, és erőteljes lökéssel el is indítottam az általam helyesnek vélt irányba. És nagyon mérges voltam, és nagyon szégyelltem magam, hogy így fel tud idegesíteni egy ilyen eset. A világot félig ismerő, harctechnikailag félművelt embernek sajnos csak félmegoldásai lehetnek. Sokkal jobb lett volna mondjuk aikidot tanulni. A VEGA ön és közösségfejlesztő szervezet programjának például egyik alappillére az önvédelmi képesség kifejlesztése.[66])

A gyerekkel egész más a helyzet, ott nem fenyeget semmiféle fizikai veszély, minden az ő bőrükre megy. Később majd egész fejezetet szánok az erőszaknak, ekkor még valahogy kerülöm, szinte szőnyeg alá söpröm a dolgot. Igen, itt divat a patriarchális pofon, de nekem jobb eszközeim vannak.

A városi papírboltból kifelé jövet arra figyelek fel, hogy három kis kültelki gyerek (hetedikesek lehetnek), „csinálja a balhét”. Körbemennek, hangoskodnak, eljátsszák, hogy lopják a fél boltot, elküldik az anyjukba az eladónőket. Nem fordulok vissza, majd lerendezik őket. Törlesztenek most kicsit a városnak a sok háttérbe szorításért, az iskolában, a játszótéren. Az eladónőknek is lenne ugyanennyi törlesztenivalójuk, vagy majdnem ugyanennyi, indulataimat is csak ez a majdnemnyi különbség gerjeszti. A kicsik most "valakivé" szeretnének válni. Dohányoznak a főutcán, üres italos üveget szorítanak a hónuk alá, szerepet játszanak. A lerendezés közben megeshetett, mert már előttem ügetnek.

Kis köveket szednek fel, és hajigálni kezdik az előttük ballagó iskolatáskás fiút, aki láthatóan egészen más osztály tagja. Ő majd tényleg ura lehet egyszer ennek a városnak. Felgyorsítom a lépteimet, hogy leállítsam a gyerekeket. Néhány szóval helyre tegyem a dolgot. Nem tudom, mit fogok mondani, pulzusom néhány ütemmel gyorsul a kényelmetlen helyzettől, nem szeretem ezeket a hős szerepeket. Nem vagyok különösebben dühös a kis vadócokra, hisz hasonlók közt nőttem fel, Mimiék elvadultabb változatai. A néhány év tanítás pedig megedzett már annyira, hogy ne akarjam megmenteni őket. Közben a srác is észrevette a dobálást. Visszafordul - "Ne hülyéskedjetek már!" - aztán megfordul, hogy menjen tovább. Ebben a pillanatban az egyik gyerek tiszta erőből belerúg. Én közben megtettem azt a hiányzó lépést, mögötte vagyok, reflexszerűen nyakon vágom. Meg sem nézi, kitől kapta, azonnal rohanni kezdenek.

Mi történt itt? Egy városlakó állampolgár megvédte egy másik városlakó gyerekét, igazságot szolgáltatott neki? Biztosította, hogy ami történt az csak egy véletlen baleset volt, nem kell félnie attól, hogy most már minden nap bele fognak rúgni? A rugdosónak pedig üzent, el kell készülnie, hogy ha erőszakot alkalmaz, jóval komolyabb válaszra számíthat, hisz amit kapott, az jóval nagyobb volt annál, mint amit adott? Fenét. Egy felnőtt hím megvédett egy kölyköt a nála nagyobbaktól. Egy falusi fiúról leszakadtak a liberális attitűd magára szedett vékony rétegei, kitört alóla eredendő "biologikuma". 

Mi történhetett volna helyette? El lehetett volna kapni a gyerek grabancát, körbenézni, megkérni valakit, szálljon be tanúskodni. Négyesben odaballagni a sarkon posztoló rendőrhöz, bemutatkozni, elmondani az esetet, ő kihívja az ügyeletet, a rugdalózót beviszik. Behívják a szülőket, vagy hazaviszik a gyereket, persze nem villogóssal, egyenruhában, hanem civil autóban egy civil nyomozó. Közlik velük, hogy ezt ugyan csak egy apró kis csínynek fogják fel, természetesen semmi kétségük, hogy a kicsi már megbánta, és néhány év múlva akár egy kollégát is üdvözölhetnek személyében, de mindenképp városunk hasznos tagja lesz. Mindazonáltal ez sajnos egy szabálysértési ügy, ebből már akta lett, meg kellett nézniük, volt-e már hasonló esete, mert ha ez nem az első feljegyzés, akkor gyámhatósági vizsgálat jön.

Mivel ilyesféle ügyintézésre semmi remény, maradt az első változat. Más a helyemben nyilván esetleg csak indulatoskodik kicsit a verekedőkkel, nem nyúl hozzájuk, vagy nem "eszi magát" a pofon után. Na, de ez külső helyzet. Ezekkel a gyerekekkel nem pedagógiai a kapcsolatom. Itt a mindennapi ember reagált mindennapi módon. ( Lehet vitatni, mekkora bunkó vagy milyen becsületes városlakó szerepet alakított. Szilárd jellem, vagy nyavalyás kis túlérzékeny.) Serdülő korunkban az erőszakot elkönyveltük a világ bunkóságának, amit, amíg lehet, el kell kerülni. Az iskolában, ahol jóval több eszköz áll rendelkezésemre, nyilván nem fogok ilyesmit művelni.

Mivel az erőszakról később külön fejezet szól, most nem jelzem, mit gondolok másképp a 2004-es évben.

 

Ő. Laci pofont kap

 Ő. Laciék a városból költöztek ki. Hatodikos, kinn laknak a falu szélén. Lecsúszott lumpencsalád lehet mögötte. Később majd fest néhány szép akvarellt. Még később el-elbeszélgetünk a városban az utcán. Amikor a rendőrségen valami ügyem intézem, és épp kihallgatásra viszik, rossz, szakadt szerelésében, büszkén köszön oda:

- Jó napot tanár Úr!

"Látja, valaki lettem, én nem hagyom magam!" - Ugyanakkor kapaszkodna is belém. - "Ne hagyjon már, itt megint nagyon el fognak verni."

No, de ezek későbbi dolgok, most még alig kezelhető. Dacoskodik, lázong. „Haggyanak már ezek a falusi bunkók!”. Visszaveri az én elfogadva kritizáló gesztusaimat is. Az osztály, ahová kerül, szintén elég nehéz társaság. Szünetben sírva jön befelé a kis J Erika, az egyik titkos kedvencem. Nem is tud megszólalni a zokogástól, a többiek mondják: Laci megverte. Teljesen abszurd a dolog, Erika egyáltalán nem az a típus, aki csúfolódna, vagy bármi más okot adhatna egy verésre. Elképedve, dühösen indulok az udvar végébe.

- Miért bántottad Erikát? - Állok meg a korlátot támasztó Laci előtt.

- Mi köze hozzá? - rántja meg a vállát, lenézően, hisz tőlem nem kell tartania.

Eddigi gesztusaimat nyilván valami nyálas gazsulálásnak érzékelte. Hát, akkor beszéljünk más nyelven, mondom magamban, és pofonvágom.

Ezzel a pofonnal végleg beilleszkedtem. „Így is van, ezt kell csinálni! Meg kell védeni a kis Erikákat, le kell törni Laci szarvát! Meglátod, később még megköszöni. Mi is csibészek voltunk, mi is megkaptuk a füleseket, és lám, mégis itt vagyunk.” Az asztalon fájdalmas tekintettel hasaló kis Zs. Lacit fizikai képtelenség lett volna akár csak enyhén összeszidni is. Ezzel a "szemtelenül" ellenszegülő, elvadult, erőszakos kisfiúval szemben - az adott pillanatban - nem működött semmiféle belső gátlásom. Utána azonban nyilván napokig rosszul aludtam. Mert ha elképzelem, hogy Laci egy másfajta iskolába érkezik, ahol az első nap látja a Go-kart szakkört, ahol majd ő is megtanulhatja a motorszerelést. A technika teremben a sok kéziszerszámot, kisgépet, a készülő elektronikai és mechanikus eszközöket, játékokat. Leül vele egy magabiztos, derűs felnőtt ember, és beszélgetnek, elmondhatja, ami nagyon kikívánkozik belőle, hisz már az első pillanatban jelezte minden mozdulatával, hogy ő nagyon akarja ezt a világot használni. A beszélgetésben előkerülnek az ilyen erős akarás várható nehézségei, csapdái. Ha az órákon izgalmas dolgokkal találkozik, talán nem került volna sor erre a pofonra. [67] És hát Laci éppúgy nem akar beilleszkedni, mint én, és mégis egy közösségi – szellemi barrikád két oldalán érezzük magunkat. Kinézetre épp olyan, mint egykori kis barátaim, én meg ezek szerint már olyan vagyok, mint Szécsi tanár úr? Nem tudom elfogadni magamtól ezt a „beilleszkedést,” de azt is tudom, hogy az adott helyzetben nincs más megoldásom. Az a nagyobbik rossz lett volna, ha Erika azt látja, hogy Laci, akitől néhány perce még  rettenetesen félt, most komolyan tárgyal egy tanárral, törődnek vele, komoly tényezővé válik az iskola életében. Mintegy ő lesz a valaki, Erika meg a kis áldozat, akinek asszisztálnia kell Laci „Valakiságához.” Itt, a sor legvégén már nem tudok elképzelni más megoldást, mint a magabiztos, „patriarchális” erőszakot. Csak ne nekem kelljen kiosztani, mert én inkább a sor elején szeretnék tevékenykedni. Legvégső esetben azonban, ha már minden kötél szakad, hát legyen. Én is kiosztom a fülest. Inkább, mint, hogy valami ájtatos magyarázattal lerázzam magamról a felelősséget. Ha ebben a közegben, ebben a helyi kultúrában ez az elfogadott megoldás, akkor legyen.

Sz. Sanyi sem tudta elvégezni az iskolánkat. Hetedikig evickélt, aztán a dolgozók iskolájában végezte az utolsó két osztályt. Mániákus egy gyerek volt. Ha unatkozott, nem bírt magával. Pedig akart azért ő figyelni. Néha felugrott a helyéről, és vigyázzban állta végig az órát, így kényszerítette magát a részvételre. Villanyszerelők mellett kezdett dolgozni, ez már érdekesebb volt, mint az iskola. Elvégezte a szakmunkásképzőt, közben fotózni kezdett, a Művelődési központban időnként előhívta a színes diáimat. Kiállításokon is szerepelt a képeivel. Ha valakinek akkor ezt megjósolom Sanyiról.

 

Persze Laci, Sanyi ellenállásait nem csak az unalom motiválta, más motívumok is színezték magatartásukat ( Rangsorharc, otthonról hozott frusztrációk kompenzálása, stb.), de ha gazdagabb terepet kaphattak volna cselekvési vágyaik, biztos másképp alakul iskolai pályafutásuk.

 

Egy-két év után kezdek egyre inkább otthon lenni az iskolában, a faluban, a városban. Rajz tanmeneteim kezdenek gazdagodni az iskolán kívüli vizuális nevelési kísérletek eredményeivel is, igaz, egyelőre csak foltszerűen. Erős feladatsorokon dolgozunk, a növényi mozgások sorozatban megint sikerül elérni, hogy ne legyenek „alulteljesítő” gyerekek. Hetedikes osztályom az impresszionista, expresszionista Cezannei modulációs sorozat után szabad festésre széled szét a faluban, és amikor visszaballagnak, bizony minden munka kiállítható. És minden munka más festőtechnikával született, más képi gondolkodást tükröz. 

 

 

Édesapám készít egy közepes méretű linónyomó gépet, egyre többet linózunk.

Az úttörőszövetség túravezetői felkészítőjén egy igazi, gyermek és természetszerető tanárral, Hargitai Tiborral járjuk a hegyeket. Ő hívja fel a figyelmet a mendei dombok téli értékeire. ( Az Úttörőszövetség ekkor már sajátos „ökumenizálódó” arcát mutatja. Használja ugyan a jelképeket, ideológiákat, de rögtön idézőjelbe is teszi őket. Nem ez a lényeg, hanem a kaland, az élmény, amit a gyerekeknek nyújtunk.)

Baráti kapcsolataim épülnek ki a megye képzőművészeivel, pl. Bokros Péter[68] csoportjával, az INCONNU-val, ami most még csak útban van az országos ismertség felé. Kiállítást rendezek abból a bizonyos üveg feladatsorból.

Mint az iskola biológia tanára, egyúttal vöröskeresztes tanárelnökként is működöm. A járási elnöknek feltűnik az új, energikus munkatárs, elküld az Országos Iskola-egészségügyi Kongresszusra.

Színdarabjainkat előadjuk a diákszínjátszók találkozóin[69]. Szakmai kapcsolataim is alakulnak, hol utcáról bekéredzkedve, hol baráti ajánlásokkal érkezve, néha pedig hivatalos továbbképzések alkalmával[70]. Kezdek elhíresülni. A megyei úttörőelnökség egyik munkatársa felajánl egy állást:

-          Nézd, nem fizetünk sokkal többet, mint amit most keresel, de a munka érdekes, és ha itt eltöltesz néhány évet, már káder vagy. Megnyílnak előtted a vezetői pályák.

Zavartan elhárítom a megtisztelő felkérést.

Érzékelem ugyan, hogy az úttörő, a KISZ vezetők világa lendületesebb, hatékonyságra törőbb mint a végeké, többségükben rokonszenves emberek, ma is népszerű oktatási vezetők, de – eltekintve a politikai nézetkülönbségektől - egyelőre jóval több örömömet lelem a napi munkában, mint amit a központból vezérelgető emberként remélhetnék.

 

Megint csak érkezik két szakfelügyelő, aki igen jó véleményt ad munkámról. [71] ( A magyar szakfelügyelő Nagy Imre értékelésének utolsó mondata: „Szakost feledtető órát tartott.” Megemlíti, hogy óra közben kijavítottam néhány germanizmust. )

 

Találtam magamnak egy kertet, tipikus fordulat a szocialista értelmiségi életében, és most a művelésbe fektetem minden energiámat. A kert határait ide-oda tologatni? Nem az én dolgom. Nincs hozzá hatalmam. Ez a kert tekintélyt ad. A gyerekek munkái valakivé formálnak a szemekben. Egyre fontosabb lesz, hogy készüljenek. Minden azt parancsolja: ne szálljak ki, folytassam a munkát, de ez a munka már nem csak az adott gyerekekért folyik. Meg kell mutatni a világnak, hogy érdekessé lehet tenni az iskola életét, az órákat. Elkezdek könyvtárazgatni. Szeretném megmutatni, ami az órai történések mögött rejtőzik, de folyton megakadok. Hiányzik az alapozás. Annuska Vajdát idéző fejéről írnék, de nincs szöveg, ami Vajdát ebben a kapcsolatban a helyén mutatná. Akkor Vajdáról kellene először írni. A szellemi eszközök mellett a fizikaiakat is gyarapítani szeretném. Rajz szaktermet kezdek kialakítani, kiszedjük a padláson lévő ablakokból az üvegeket, hogy alárakhassuk a képeket. Gvas festékeket keverünk, harmadik évemet kezdve már rajz szakkört is indítok.

Egyre több körülöttem az apró kis konfliktus. Ha egy tantárgy megéled, mindig akad némi apró beszereznivaló. Ezek az iskolának csak bosszúságforrások, mindenre pénz kell, nem is az a néhány forint a baj, de a sok kis filléres blokkot ugye elő kell készíteni gépi adatfeldolgozásra, így egyre nehezebben kapok vásárlási engedélyeket. Apró kis leszerelési játszmák alakulnak. „Majd jövő héten visszatérünk rá!” Ha még akkor is erősködöm, megvehetem, de egy boltban vásároljak ám! Ezek a lassító játékok voltaképpen egy függésben tartó, tekintélyőrző magatartásból következnek - nem praktikus takarékosságvágyból.

És a vásárlás még csak hagyján, de asztal kell, szekrény - igaz, hogy a gyakorlati órán magunk újítunk fel néhány kidobott régi bútort, de ez akkor sem feledtetheti, hogy túlságosan is előtérbe került már ez a tantárgy. Megszokott jelenség persze, hogy egy fiatal először túlbuzog, mindent kritizál, aztán lassan beleszokik. Nálam mintha épp fordítva lenne. A kezdeti bölcs, megértő távolmaradás helyére egyre erősebb változtatási szándék lép.

 

Ugyanakkor már valahogy kezd intézményesülni valamiféle kivételezett státusom. Egy jellemző, apró történet. Olajjal fűtünk, időnként persze kifogy a hordó. Bezárt a kút, nincs mit tenni, át kell ballagni Imre bácsihoz, adjon már kölcsön egy kannával az iskolai készletből, majd megadom. Meg is adom, eszembe sem jut, hogy ebből valami probléma lehetne, de egyszer az igazgató megemlíti:

-          Te, Pista. Itt egyes kollégák azt híresztelik, hogy te igazgatói engedéllyel az iskola olajából fűtesz. Én persze tudom, hogy nem így van, meg egyáltalán, az ilyesmit nem a hátunk mögött kellene tisztázni.  Ami engem a legjobban bosszant, hogy még ha így is lenne! Nem megérdemelnéd? Van jogalapjuk azoknak ilyet mondani, akik semmit sem tesznek az iskoláért?

Megdöbbenve nézem a nagy mackós embert, aki így próbálja jelezni, hogy ő végletesen mellettem van, hogy szinte mindent vállalna azért, hogy tovább lobogjak itt az iskolájában. És hát más kollégáktól, apró kis dolgokban is naponta érzem a rokonszenv megnyilvánulásokat, emberi értékek vesznek körül, csak hát egy olyan keretrendszerben, ahol ezek az energiák többnyire elhalnak, megrekednek. És persze az a bizonyos értékrend, ami engem vezet, és amitől az iskola emberarcúbbá válna, maga sem teljesen mentes a belső problémáktól. Az igazság nem nálam van, csak közelebb hozzám. Az olajat ezentúl mindenesetre igyekszem időben beszerezni, ha mégsem, akkor megint csak kölcsönkérek.

Törékeny státus ez persze. Mint korábban láttuk a megyei szakfelügyelőnek sem jár automatikusan a szaktanterem. Az én termemet is bármikor megszüntetheti valami órarendi kényszer. Visszatérve korábbi labdarúgó példánkhoz: átvettem a labdát, de félek, hogy a göröngyös talajon bármikor elpattanhat tőlem, és hiába nézelődök, nincs kinek passzolni.

Negyedik tanévemhez készülődöm. Osztályom hetedikes lett, feleségem gyesen, nincs kémia tanár, elvállalom a kémia tanítását is.

Júniusban két napot dolgoztunk a szaktanterem kiürítésével, mert ugye festés lesz. Nem lett. Kezdjük visszarakni a berendezést, kiderül, hogy másik terembe kell pakolnunk, mert az lesz az új szakterem. Átpakolunk. Erre kiderül, hogy azért még két hétig a régi teremben kell tartani az órákat. Visszaköltözés, üvegek törnek, takarítási tortúra. Az új terem egyébként is nagyon kicsinek tűnik, de az udvaron van kirakva egy csomó régi pad, majd átalakítjuk őket rajzbakokká a gyakorlati órán. A gyerekek lelkesek, délután is bejönnek dolgozni. Talán a gólyafészek dolgát is így kellett volna intézni.

Az iskola tetejére odafészkelt a gólya, ami trikóinkat is díszíti, a község erről nevezetes. A sok nedves rét rengeteget vonzott régebben a faluba.

- Milyen szép! - merengek hangosan az udvaron.

- Á, Kálmán bácsi mindig le szokta lökni, mert a kémény nem szelel tőle.

- Nem úgy van az gyerekek, majd fölteszünk a kémény tetejére egy vaslapot, négy lábbal, arra a fészket, így a kémény is szelelhet, a gólya is maradhat. Épp most láttam egy ilyen rajzot a Búvárban.

- Fogadjunk, hogy repülnek?

- Persze! A kisgólyák!

- A fészek!

A gyerek nyert, a vaslap nem készült el. ( Én sem hajtottam eléggé a dolgot, az illetékes szaki sem tekintette szívügyének. )

 

Közben pedig már kezdem elveszíteni a pályakezdő fiatal kolléga "üde bájait". A foci sem megy úgy, mint régen. Erőnlétem az első laza alapozás után visszasüllyed a szokott falusi focista szintre, technikailag pedig semmiképp sem emelkedem ki. Mivel már három gyerekes családdá váltunk, egyre nagyobb a súlya minden konfliktusnak. Egyre nagyobb a nyomás, valahogy mégis csak be kell állni a sorba.

 

Azt természetesen már Szegeden tudtam, ha az ember komolyan veszi a munkát, néha elkerülhetetlen az ordasi szerep. Olvastam Petőfi, József Attila, Nagy László ordas verseit. Most itt meg kellene küzdjek Kiss Anna igazával:

"Mikor a bánattól szelídek / azok az ítéletes órák magukról óvatos körömmel /mikor a bánatot szakítják amikor óvatos fogakkal /havakban elhúzzák a pólyát mikor a bánattól szelídek /azok az ítéletes órák." [72] Fel kellene mérjem, nem nőttem-e ki a helyet? Meg tudok-e maradni valami belső száműzetésben, vagy nézzek új színtér után, ahol nem kellene kisszerű akadályokon átbukdácsolnom?

A Juli ügy

A következő oldalakon azokat a heteket kellene felidéznem, amikor nyilvánvalóvá vált számomra, milyen széles olló nyílt szándékaim és lehetőségeim között.(Ami persze az olvasó számára egyelőre nem nyilvánvaló, hisz semmit nem írtam még munkám tartalmáról, arról hogy mennyiben tudok másféle módon közeledni a gyerekhez az órákon? De erről majd később.) Ahogy elhatározom: feladom korábbi taktikus magatartásomat, és egy tíz oldalas esetelemzésben osztogatom ki a felelősséget.

A nap története

Reggel bemegyek az iskolába, néhány korábban érkező srác segít rendet rakni a szertárban. „A fene ezt a rohadt zárat, mikor cserélik már ki végre, morogja az ember, miután a szokott fél perces vacakolás végre eredményhez vezet, és kinyílik a szertár ütött-kopott ajtaja. Igaz, már annak is örülhetek, hogy egyáltalán kulcsom van. A szertárt a fizika szakos kolléganő saját felségterületének tekinti. Átküzdöm magam az előző nap ugyan kikészített, de most valahová hátrébb tolódott tálcához, vissza pakolászom a hiányzó anyagokat. Látom, hogy a vízbontó vize elfolyt. Alul egy kis repedés. Mi a fenével szemléltessek, na mindegy, majd kitalálunk valamit, most futás a rajzórára. Az akvarell technikáról tanultakat alkalmazzuk egy „Omage a Csontváry” képen. Földi Péter az inspirátorom, a gyerekek szép munkákat készítenek, de azért az iskolai gombfestékek csak nem érik el a művészakvarell erejét. Kiállítást rögtönzünk, gyönyörködünk. Elpakolás, kicsengetéskor futás vissza a másik épületbe, a kémia órára.

Megint harc a szertárajtóval, aztán elindulok befelé a terembe, fél kézzel eltérítve a rohangálókat.

Egy másik reakcióval próbálom szemléltetni az anyagmegmaradás törvényét, de a mérleg érzéketlennek bizonyul. Szellemibb tájakra hajózunk tehát ebből a tökéletlen materiális világból. Nyomozás következik néhány látszólagos szabálysértés ügyében. Nap ég a kályhában, tölgyfa repül ki az ablakon, még M. Jóska is izgatottan figyel. Az osztály leggyengébb tanulója, de a múltkor már majdnem hármas dolgozatot írt. Az óra végén még ott maradnak néhányan az asztalnál, kérdezgetnek.

Hát, igen, ez az én osztályom volt. És persze a kis létszámúak közül való. Náluk nem szoktak fegyelmi problémák jelentkezni. Elő sem kell vegyem a régi osztályfényképet, előttem vannak jellegzetes mozdulataikban, hangsúlyaikban.

És hogy bennük is megmaradhattam, azt E. Ildi bizonyította legutóbb, ahogy Pesten hátulról köszönt rám, és még ő volt meglepődve, mit értetlenkedek ezen a tízegynéhány év utáni, járásról felismerésen. Ugye tegeződhetünk, mondja, én azt hittem jóval tanító bácsisabb volt a viszonyunk. Aztán később, a 15 éves osztálytalálkozón kiderül, valóban az volt. ("Én sokat köszönhetek neked, talán többet tanultam tőled, mint apámtól[73], de néha azt éreztem, hogy valamit vársz tőlem, amire én nem vagyok, és nem is leszek képes. Úgy beszéltél hozzám, mint egy felnőtthöz, és ez szörnyű volt. Ilyenkor féltem, hogy kiderül, én még csak egy kis éretlen gyerek vagyok. Nem volt ez persze mindig így, de amikor időnként elkezdtél kérdezgetni, úgy éreztem, mintha most vizsgálnál, milyen vagyok belül, hogy működök. Az persze nagyon jó volt, hogy foglalkoztál velünk, meg a sok játék, az órák, meg minden, de ezt azért el kellett mondjam! - és elsírja magát." )

 

Kiállításra készülünk. Most épp rézkarcokat nyomunk, amikor befut Takács Géza. Ülnek a gyerekek a padokban, dörzsölik a lapokba a festékeket, aztán fényesre törlik a lapot, ha kész, Donkó Jancsi ellenőrzi, viszi a nyomógéphez. Ő, mint a legügyesebb grafikus, tisztában van már a műhelytitkokkal. Bemutatom Gézát a gyerekeknek, beszélgetünk, aztán hirtelen eszembe jut, hogy be kell szaladjak valamiért a városba. Eliramodok a motorral, Géza várja az ilyen helyzetekben szokásos áthangolódást, ahogyan az eddig kedvesen, derűsen tréfálkozó gyerekek, apró agressziókkal próbálják felhívni magukra a vendég figyelmét, vagy leszerelni az okvetetlenkedő kis szemüveges főnököt. Az meg zavartan, vagy tudálékosan próbálja őrizni a tekintélyét. Nem történik azonban semmi ilyesmi.

Miért is történne? Ha Géza nem írná le olyan érzékletesen tapasztalatait, nem is érteném, min lepődött meg.

 

Osztályom el, következő osztály be. Táskák repülnek, káromkodások, hangzavar, sokan vannak, elhanyagoltak. A házirend szerint a szünetet az udvaron kellene tölteniük, kizavarom őket, úgy, ahogyan az itt általában szokás. Őrmester stílus. „Katona! Ha velem beszél: nem pofázik!” Az óra elvileg ugyanaz lenne, de az eredmény egészen más. Zaj, nyüzsgés, érdektelenség, én meg ugye nem találok másféle óravezetési stílust. Egyszerűen csak elvárnám, hogy ugyanúgy viselkedjenek, mint az enyémek, ha nem, akkor megsértődöm, vagy dühbe gurulok. Az óra végén nehezen megy a szemétszedés ( Hozza ki mindenki a padjából a szemetet!), erre kollektív büntetést alkalmazok, itt tartom őket egy kis udvari szemétszedésre. Amint kimondom, eszembe jut, hogy ma el kell hozzam az ebédet ( valamelyik gyerek beteg, feleségem otthon maradt vele), kettőre meg már behívtam a gyerekeket a rajzbakokon dolgozni, engedékenyebb leszek hát, "Na, jól van, ha szépen tudtok sorakozni, hazamehettek." Nem tudni, hogy a győzelmüket szeretnék-e teljessé tenni, vagy csak egyszerűen nem szokták meg a rendes sorakozót, de kénytelen vagyok kiosztani a területet.

Indulnék az ebédért, de az iskola sarkánál kis csoporton akad meg a szemem. A kis fogyatékos értelmű, S. remeg sírva, röhögő gyerekek gyűrűjében, az egyik kolléganő fia szórakozik vele. Szétugrasztom őket, nehezen tudok megszabadulni a beteges, vékony kis kolléganő alakjától, ahogyan tolja hazafelé a nagy kerékpárt, kínlódik a családi élet, nem rá méretezett terheivel.

A következő sarkon akad ami kizökkentsen. R. közeledik mosolyogva P. felé, az útról egy ismeretlen, kissé dülöngélő nagyfiú biztatja. "Mit majrézol, ne majrézz, adj neki!"

- Mi a bajod?

- Kinevetett!

- Akkor nevesd ki te is, aztán futás haza.

R. voltaképpen kedves kis gyerek, csak hát ezt tanulja otthon. A nagy srác – látva, hogy nem vagyok túl agresszív jelenség, úgy dönt, hogy velem szemben is megállja a helyét, csak hajtja hogy ne majrézz. Néhány éve még egy "Hülye vagy kisfiam" legyintéssel otthagytam volna, vagy minden lelkizés nélkül elzavarom. Mi közöm az egészhez. Az én világom máshol van. Most nem merek visszafordulni. Mert ugye először csak néhány kemény szóval küldeném el, ő visszaszövegelne, elé lépnék, ujjammal mellcsontját ütögetve oktatnám, ő elkapná a kezem, mire jobbal akkorát kapna, hogy átesne a biciklijén. Felrántanám, ordítanék, ráznám, elindulnék vele a körzeti megbízott felé, kapna közben még egy párat, aztán félúton elzavarnám a fenébe. Na, nem ilyen bunkó azért mégsem lehetek[74].

Az ebédlőben a szakácsnő arcán látom, még mindig nem dolgozta fel magában, hogy nekem is problémáim voltak a lányával. Sajnos, tényleg túl hamar reagáltam ridegen a rendbontásaira, így velem is ugyanaz a játszmája alakult ki, mint a többi nevelővel. De ez már régebben volt, az első évemben. Hogy ez a dolog azóta sem rendeződhetett?

Irány hazafelé, a sarkon megint esemény van, két kis alsós emlegeti ordítva egymás anyját. Állj! Ellenőrzőt előszedni! Öreg néni figyel bentről. "Jaj, lelkem, bárcsak minden tanár ilyen lenne!"

Futás tovább az ételhordóval, már fordulnék be vele a lakásba, amikor a kis Juli, az egyik szemétszedő, úgy ötven méternyire megjegyzi, a biztos távolságban bízva: - Látjátok a kurva édesanyját, ő már ebédelt. Leteszem az ételhordót és elindulok felé. Eszembe villan, milyen komikus lenne, ha most jó falusi legény módjára adnék neki egy pofont, mert az anyámat emlegette. (Mostanában sokat utazom hozzá a kórházba. Öt éve volt egy gyomorműtéte, és most jelentkeznek az áttétek, sajnos egészen reménytelen betegség. Ez csak úgy fogadható el, ha az ember megkeményíti magát.) Juli tavaly még az egyik kis kedvenc volt. Csinos, nevelőszülőknél lévő, cigány kislány, egy-egy szép kis munkája után nyilván újabb pedagógiai sikert láttam magam előtt. Aztán lassan "elvadult" ő is.

- Mit mondtál?

- Az arcom úgy látszik nagyon is vészjósló, mert a gyerek riadtan tagad. Persze egy ilyesmit mi sem mernénk beismerni.

Ettől teljesen elvesztem a kontrollt, és az egész napért neki akarok kiosztani egy pofont, csakhogy ő már tapasztalt ám, elhajol a tenyerem elől, az alkarom találja el, látom az arcán a pulóver mintázatát, ahogy felrántom és ordítozok vele.

Ő persze makacsul tagad, erre az osztálytársak legbátrabbikából árulót csinálok, elismételtetem vele Juli szavait.

 

Ez a pofon egészen más volt, mint amit Laci kapott. Nem csak annyiban, hogy a gyereket voltaképp én kényszerítettem bele az ellenség szerepébe, hogy az órák már nem futnak olyan olajozottan, mint eleinte, hanem mert már igencsak kifelé áll a lábam az iskolából. Ez a pofon, most igazán kapóra jön mindenkinek. Vagy megszoksz - belátod, hogy nem lehet ezekkel másképp, látod, mit kaptál te is, vagy megszöksz. Holnap nyomozás jön, mit mondott Juli, mit nem, lesz egy ügy, amivel foglalkozzunk. Kapok egy fegyelmit, azzal a szóbeli kiegészítéssel: Tudod, ezt sajnos meg kell adjuk, de majd legközelebb több eszed lesz, négyszemközt osztod ki. Néhány hét alatt lecseng az ügy, mehet minden tovább, a régi mederben. Folytathatom a beilleszkedést.

 

Csakhogy ez így nem történhet. Nem tarthatom fenn tovább ezt a helyzetet. Be kell ismernem, hogy megbuktam. Túlemeltem magam, nem tudok egyszerre négy-öt tantárgyat tanítani, nem sikerült fenntartanom az órák korábbi lendületét, nem hiszek benne, hogy bármiféle szétterjedő hatása lehetne iskolai munkásságomnak itt helyben. Máshol kellene tovább dolgozni. De hát ez az iskola pontosan olyan, mint a többi. Itt kellene hagynom a tanítást, de mit csináljak helyette, hol lakjunk, miből éljünk? És hogyan hagyhatom veszni az eddig összegyűjtött tudást? No de egyáltalán tudás-e ez? Építgetni kezdtem egy didaktikai emelvényt, de nincsenek biztos alapjai, ingatag cövekeken ringatózik. Patthelyzet[75].( hátrébb visszatérni rá.)

 

Nem tudom feldolgozni a történteket. Visszaüt a sok szőnyeg alá söpört probléma. Nincs mit tenni, le kell írni ezt az esetet, hátterével együtt. Leírom, beadom az irodába, nem, nincs ezen mit beszélni, olvassák csak el, benne van ebben minden.

Valami tíz oldalas ingerült szövegre emlékszem, pedagógiai mása lehet a munkadüh forgatókönyvének. Egy fél mondata még bennem van: ... „ahogy naponta hágja meg őket vörös drapériás, körbélyegzős szervével az erkölcsi nyomor.” (Mármint a kis kékszemű, szőke hercegeimet.)

 Életemben először kerültem igazi konfliktushelyzetbe, először élem meg, hogy nincs látható kiút, és gyengének bizonyultam. Eddig, ha korlátozott valami, az mindig kívülről jött, most rá kell ébredjek: belül is falak emelkedtek az öt év során. Ijedten észlelem magamon a szituatív neurózis első tüneteit. Komoly alvászavar, hipermotil illetve depressziós szakaszok váltakozása. Természetesen nem akarok a beteg szerepbe menekülni, de azt is tudom, hogy nagyon veszélyes határsávon billegek. Mindenképp szükségem van egy kis pihenőre, és persze valami gyógyszeres segítségre. Viszonylag jól ismerem olvasmányaimból a hazai pszichiátria állapotát, tartok tőle, hogy csak többletterheket vállalnék, ha orvosi segítségért folyamodnék, de a körzeti orvos természetesen nem meri vállalni a gyógyszerezésemet. Tehát nincs mit tenni, szakrendelő, ahol szerencsére jól felkészült szakember fogad, ahová pedig „elirányít”, a Hetényi Géza kórház újszászi részlege, az ekkor számomra valami „Varázskastélynak” tűnik. Fiatal pszichiáterei[76] azzal kezdik, hogy, ha lehet, ne használjunk gyógyszereket, ne egy betegkarrierben oldódjanak meg aktuális problémáim. Jön néhány hónap pihenés, amikor nem gyógyszerekkel, hanem szavakkal, élethelyzet-gyakorlatokkal próbálnak meg segíteni. Fél órán át sorolom lelkiállapotom jellemzőit, a doktor úr bólogat. „Igen, igen. Ezt nevezzük szorongásnak. Úgy tűnik, életében először érzékeli ilyen élesen. Innen már el lehet indulni!”  Számomra végül is a konfliktus nagyon is kedvezően zárul. Felmondok, fél évet dolgozom segédmunkásként a városban[77], olvasok, próbálom tisztázni az öt év történetét.

Julinak nem alakult ilyen szerencsésen az útja. Megbélyegzett gyerekként került be a Gyivibe, hisz "tönkretett" egy lelkes kollégát. Aztán mégis csak történt valami, lehet, hogy már ő is szabadulni akart a szűk falusi világból, jót tett neki a városi környezet? Férjhez ment, házassága úgy tűnik jól sikerült. Többször láttam messziről a városban, egyszer az egyik boltban, a kislányával vásárolt be. Nem mondhatni, hogy nagy kedvvel köszöntem rá, de hát ez elől nem lehetett kitérni.

- Jó napot Juli, nyilván megismer, azok után amit én magának okoztam. Persze, hogy megismert, zavartan mosolygott. Beszélgettünk, feloldozni igyekezett.

 

Dolgozom tehát a Füszért raktárában, közben megnézek néhány munkahelyet is, hátha pont egy olyan iskolában üresedik meg egy állás, ahol nem átlaghelyzet lenne osztályrészem.

Hogyan győződök meg erről? Rém egyszerű az eljárás.

- Jó napot kívánok, Szávai István vagyok, olvastam a pályázati felhívást, négy éves gyakorlatom van, ezek itt ebben az albumban tanítványaim munkái. Kinyitom, szétrakom a rajzokat. Általában döbbent tekintet mered rám. Mi ez? Van diplomája? Van. Jellemzése? Kitűnő. Mit akar ezekkel a rajzokkal? Inkább azt kérdezné: mennyit fizetünk, milyen a lakás.

 - Igen, igen, ügyes kis dolgok, hát adjon csak be egy pályázatot, a lakást nem akarja megnézi?

 - Előbb inkább az iskolát szeretném.

Ekkor a tekintet már inkább riadt. Az iskolát? Hát milyen lenne? Olyan, mint a többi! Egyetlen hely van csak, ahol az igazgató rögön kiveszi hónom alól a mappát, magától visz körbe a termekben, van mit mutogatnia, mesél pedagógiai elveiről - igencsak "egy húron pendülünk" - és láthatóan mindenképp meg akar szerezni. Csak hát a lakás! Nincs bekötve a víz a szolgálati lakásba, márpedig a család jelenlegi ”pszichés státusa" nem bírna el egy ilyen komfort zuhanást. Három pici gyerekre az udvarról hordani a vizet, csak azért, hogy a fater egy hozzá hasonló mániákussal hajtsa egész nap kedvenc játékszerük pedálját? Ennyire azért nem veszítettem még el valóságérzékemet.

Rajz szakos állás nem akad, választhatok a végleges pályamódosítás, a rokkant nyugdíjas státus, vagy a napközis újrakezdés között. ( Egy napközis állást valahogy csak találok majd a városban.)

A februári felmondás és a szeptemberi munkába állás között azonban történt még valami. Annak a bizonyos kiállításnak híre támadt, meg nyilván a szolnoki baráti kör is akcióba lépett: Van itt egy fiatal rajztanár, nagyon tehetséges. Jó, most kicsit kiborult, de hát az a csoda, hogy eddig bírta abban a … iskolai világban. Nem tudtok valamit? Grafika szakkört vezetek a Művelődési központban. Gyorsan kiderül, hogy egész jól elvagyok a gyerekekkel, szép grafikák készülnek, ráadásul még a népi kismesterségekhez is értek valamicskét, tudok nádsípot csinálni, szőni, fonni. Bekerülök a játszóházi csoportba, nyáron pedig a megyei könyvtár igazgatóhelyettese visz magával olvasótáborába kiscsoportvezetőnek. A népművelők, könyvtárosok, barátok segítsége nélkül valószínűleg egészen más irányt vett volna az életutam.

A Művelődési Központ a falusi iskola után elképesztően más világ. Ha bármire szükségem van egy foglalkozáshoz, csak beírom a technikai füzetbe, és jövő héten ott van. Kell 4O tábla farostlemez, két oldalán lealapozva? Kérem. De nem csak azt teremtik elő ami a szakkörhöz kell. A Központ segít majd beindítani a rajztermemet is. Elkönyvelik társadalmi segítségnek. Időnként benéznek a foglalkozásokra. Ha valami jobban sikerül, kiajánlják más házaknak is. Kecskemét, Debrecen, Budapest. Kiállítások, bemutató foglalkozások. És ez még csak a technikai, szervezeti háttér. Tóth István beindítja a Gyermekgalériát az MMIK-ban, megpezsdül a szolnoki művészeti nevelés világa. Először is valami félelmetes szimattal érzi meg, mi a minőség. Ekkor vezet képzőművész kört Szolnokon Szemadám György, kiállít ef Zámbó, Fe Lugossi, Földi Péter. Beke László, Makoldi Sándor, Fajó János, Bak Imre, Lantos Ferenc tart előadást, vagy emelkedik a helyi képzőművészek látóterébe.( A névsor hosszan folytatható.) Tóth Mária, és a körülötte csoportosuló pedagógusok pedig a játszóházi mozgalomhoz toboroznak csapatot. Szabályos fejvadászat folyik. Ha felbukkan valahol egy lelkes, fiatal pedagógus, aki tud valami különlegeset, rögtön megkeresik. Jöjjön a Műv. Központba szakkörvezetőnek, vagy alkalmi foglalkozásokat tartani, de az sem baj ha egyszerűen csak jelen van.

Nagy a csábítás, hogy maradjak ebben a világban. Valami állásféle is akadna. Csakhogy nagyon félbehagytam mindent az iskolában. Először végig kellene csinálni. A művelődési házak kiscsoportjai ellesznek nélkülem is, de ezt az iskolabástyát ki fogja majd kikezdeni? Meg aztán ez a népművelősdi csak valami pillanatnyi enyhülést jelentene, kicsit szabadabb világot. A mézeshetek után ott is jönnének a tilalmak, a beilleszkedési kényszerek. Arról már nem is beszélve, hogy ez a szervező, utazó életmód aztán végképp lehetetlenné tenné a „normális közeli” családi életet. Nem kezdek tehát áthúzódni a népművelők közé, de sokáig megmaradnak támogató háttérnek.

 

A Széchenyiben

 

A baráti kör segít állást szerezni, szeptember közepén kezdek napközizni, egy újonnan induló iskolában. Jellegzetes szocialista intézmény. 16 tanterem épült, ennyire volt pénz. Már az induláskor jóval több osztályt kell fogadjon. Iszonyú a zsúfoltság. Van olyan év, hogy tíz első osztályunk indul. "Én az első „j”-be járok!” Tanteremmé válnak az ebédlők, a technika termek, a klubszoba, a könyvtár, később az előterek öltözői nyelvi teremmé alakulnak, a folyosóvégekből szertár, stúdió, számítógépes szoba lesz, a nagy szertárban pedig egy korrekciós csoport szorong. ( Tizenkét nagyon nehezen nevelhető gyerek egy kis lyukban, ahol nemhogy játszani, de lépni sincs hely. Ha a belső széken ülőnek ki kell jönnie, előbb a többiek kászálódnak ki, betolják a széküket.) A felsősök mintegy egyharmada a szomszédos Gyermekváros lakója. Közülük a legjobbak sem jutnak a hármas szint fölé, az első tíz évben három gyerek tudott négyes-ötös tanulóvá emelkedni. Alsós osztályokat szinte teljes létszámban kapunk más iskoláktól, a legjobb tanulókat persze gyaníthatóan ott tartják. ( Mi mást tehetnének? ) A felsősök több iskolából jönnek össze, van köztük néhány, akit a szülők kényelmi szempontok miatt hoznak át, nem kell bebuszozni a városba, a többség viszont vagy szabadulni akar egy rossz helyzetből, vagy tőlük szeretnének megszabadulni. Az osztályok száma harminc, létszámuk harmincöt fölé kúszik, más iskolákban vagy a gyermekvárosban bérlünk termeket számukra. Reggel buszok hordják szét őket a városba. Esetleg épp abba az iskolába, ahonnét eljöttek. Az itt tanuló osztályok pedig állandóan áramlanak. Egyszerre három osztály fér a leereszthető falú tornaterembe, az ő helyükre mindig bemegy három másik osztály, így három osztállyal több fér el az épületben.

Az igazgatót egy jól működő iskola éléről csábítják - (rendelik?) át, talán a testnevelés tagozat beindításának lehetősége vonzza. Magyar-történelem szakos tanár, az ötvenes években falusi gyerekként végezte el a főiskolát. Első éveiben egy Kiss Anna nevű kislánynak Ady verseskötetet adott a kezébe. Kiss Anna még ma is úgy emlékszik, hogy mindent Szabó Mihálynak köszönhet. Aztán teltek az évek, a tanár úr minden nyáron ment haza aratni, csépelni, itt Szolnokon is a kertbe ment ki, ha egy kis nyugalmat akart. Pedagógiai nézetei igen rokonszenvesek. A tanárok tartsák színesen, érdekesen az órákat, de őrizzék meg vezető szerepüket. A gyerekek szeretik óráit, összességében egy igazi régi vágású tanárember, aki kényszerűen elfogadja ugyan a létező szocializmus kereteit, de ő lesz az első igazgató Szolnokon, aki ballagás után azzal búcsúzik a gyerekeitől: "Menjetek, és legyetek jó magyar emberek." Ez - a nyolcvanas évek közepe táján bizony lázadás. ) Reggelente néha fura kis bökverseket találunk a faliújságon, amik az iskolai eseményekhez kapcsolódnak. Éveken át nem derül ki, hogy ezek tőle származnak.

 ( Két helyettese elvileg ideálisan segíthetné munkáját, egyikük meleg szívű, a mindennapi szervezési teendőket nagyszerűen ellátó tanítónő, másikuk a megye talán leginnovatívabb pedagógusa, OPI kapcsolatokkal, naprakész értesülésekkel a pedagógiai kísérletek világából. Elvileg ideális vezető hármas lehetne, sajnos nem így alakulnak a dolgok. [78].)

 Jönnek vele a leendő húzóemberek, a lelkes, jól felkészült testnevelők a megye legeredményesebb tagozatát alapozzák meg. ( Az országos pontversenyben mindig az élmezőnyben végez, egyszer első lesz. ) Sajátos hangulatú "tanszék" alakul, ahová mindig be lehet ülni egy kis töltődésre. Itt a lehető legtermészetesebb dolognak számít, ha hajnali kettőkor felcsenget valaki az emberhez:[79]

- Pista, gyere jégpályát csinálni!

A testület nagyon fiatal, jó hangulatban rendezkedik be, névnapozás, pedagógus kórus indul. Egy-egy testületi buli után a "kemény mag" hajnalig együtt marad valamelyik lakáson. („Most mutasd meg!”-et, meg mindenféle, pszichodramatikus elemeket tartalmazó társasjátékokat játszunk. Félig buli, félig pedagógiai továbbképzés.)

 

Egyébként azonban minden a megszokott recept szerint alakul. Képcsarnoktól vásárolt képek kerülnek a falakra, csak hírekből halljuk, hogy másutt ezt a pénzt az iskola rajztanára kapta meg festékre, ecsetre, és a gyerekek munkáit keretezték be. Az irodák, tanári szoba bútorai kifogástalanok, a karbantartó műhely szerszámkészlete viszont siralmas. Hiányzik pl. az a néhány ezer forintba kerülő szegecsbehúzó szerszám, amivel a székek lelazult támláit vissza lehetne erősíteni. A néhány ezer forintos egyszeri kiadásból így lesz néhányszor tízezer forintos, rendszeres kiadás, igaz, másik fiókból. Ha nincs szerszám, nem lehet dolgozni, és ez a nem lehet dolgozni szemlélet ragadós. A székek, asztalok lábain lévő műanyag talpak cseréjéhez nem kellene szerszám, néhány éven belül mégis elkopnak, az elmaradt csere nyoma a linóleumon tapasztalható. A beszédmód a fiatal testületen belül kissé nyíltabb ugyan, de azért itt is élesen elválik a hivatalos és a magánbeszéd világa, az iskola korábban tapasztalt betegségtüneteit itt is érzékelem. Itt is szembefeszül egymással a tespedt, lassú, jól adminisztrálgató „reálpedagógusi”, és a fiatalos, lendületes, vagy szakmailag jól felkészült réteg. Szalay Feri, egyszer, valami vita közben nem bírja tovább cérnával, felugrik az asztalra a tanáriban, felhúzza a melegítőjét:

-          Nekem akkor is ilyen lábaim lesznek még, amikor ti már régen tolószékben ültök.…. ???

Egyelőre nem kell sokat gondolnom ezekkel a belső ellentétekkel, egy évet a testület peremén töltök.

 Egy héttel az évkezdés után állok munkába, egy másodikos napközis csoporthoz vezetnek le a játszótérre: "ők lesznek a gyerekeid." Eddig nyilván kézről-kézre adták őket, megörülnek, hogy végre igazi tanáruk lesz, örömükben egymásnak esnek, játékból óriási verekedést rendeznek, nevetve fetrengnek a földön.

Nincs mit tenni, valahogy boldogulnom kell velük. Nézzük, mit mond a napközis nevelési terv? Kezdjük csak megint a munkát a nagykönyv szerint. Kulturális, kézműves, anyanyelvi, játékfoglalkozások tervei készülnek, rajzolunk, festünk, kézműveskedünk, a tanulási időre pedig írok egy hatszáz borítékból álló fejtörő játékot, bonyolult szabályokkal. Ez egész évre megoldja a kötelező házi feladatokkal hamar elkészülő jó tanulók problémáit. Gyorsan megcsinálják a "házit", aztán futás a borítékos dobozokhoz. ( Három hosszúkás dobozban sorakoznak a számozott borítékok. A borítékokon jelölve van a feladat nehézségi foka.  A: sok kis könnyű gyakorló jellegű. B: kissé nehezebb, gondolkodtató. C: kreatív, nem az eddig tanultakra építő. Anyanyelvi, matematikai és általános kategóriák vannak. Van egy füzet is, ahol bejegyzik, mit oldottak már meg, de a borítékra is ráírják a nevüket. ) Keresnek egyet, amin még nincs rajta a nevük, és izgatottan lesik, mi csúszik elő a borítékból. A megoldást megmutatják, aztán a nevük mögé odatesznek egy plusz vagy egy mínuszjelet, attól függően, helyes volt-e a megoldásuk. Finoman leszerelem az első próbálkozókat, akik kezdenék valami belső harci színtérré változtatni a borítékos játékot, így sikerül év végéig megtartani a lendületét. A levegőzés alatt erdőt járunk, a nagyréten játsszuk a régi, hagyományos csoportjátékokat, valahogy összerázódunk.

Métázni indulunk a rétre. A méta nagyon jó játék, elég egyszerű szabályokkal, könnyű megtanulni, és ha valaki tud métázni, az már megtanulhatja a krikettet ( persze eleinte csak amúgy magyarosan, semmi idétlen nyújtott könyökű dobás, ez már csak a legfelső fok perverz kéjelgése lesz) baseballt is. Nagyon benne élek én most ebben a gyerekvilágban, mindenféle játékokat játszunk, hetente egyszer uszodába megyünk, sokat rajzolunk, még az elemi matematikai műveletek gyakorlásába is játékot viszünk, kiülünk két sorba, középen fogók rohangálnak, matematikai műveletekkel lehet áthívni valakit a szomszédból, afféle didaktikus adj király katonát. A gyerekek majdnem annyira élvezik, mint én. No, majd most jön az igazi élvezet, a méta. Gyerekek persze előreszaladnak, a métára alkalmas nagy puszta előtt egy árok, akik legelöl futnak, meglapulnak benne, próbálják elkapni a később érkezőket. Mire odaérek, önfeledten játsszák a tradicionális árokfogót. Mi is játszottuk gyerekkorunkban. Nagy lendületet vesz az ember, megcéloz egy lyukat a lenn szaladgáló fogók között, rohanni kezd, lefelé jótékonyan segít a tömegvonzás, könnyedén repülsz, megkísérted a gonoszt, aki rohan feléd, hogy elkapjon, ha utolér rád veti magát, átkarol, leszorít, hemperegtek egyet a földön, felállsz kissé megszégyenülve, és most már te vagy a gonosz, ahhoz, hogy megint angyallá válj, neked kell valakit elkapni. Persze többnyire átjutsz az árok fenekén, emelkedni kezdesz, de nyomul ám utánad a gonosz is, lendületed, a föld adta erő, egyre fogy, egyre többet kell izomból hozzátenni, majd véget ér az árok, nem jöhet tovább az ördög, elfogyott a lejtő is, megkönnyebbülve futod ki magad. Akkor persze nem gondol mindezekkel az ember, csak azt látja, hogy a kicsik a méta helyett egy árokban marháskodnak. Szerencsére néha még egy tanárban is megcsillan valami lélek féle, vagy valami értelem gyúl a fejében. Nem hajtja ki őket az árokból, hanem csak bámul, néz ki a fejéből, és lassan felidéződik a régi árokfogó emléke (Élményegyüttes, szimulakrum, régi hangok hallatszódnak, fű illat, esti hűvösség, Zsuzsa piros kockás inge, ami aztán tovább vezet mindenféle más illatokhoz, ízekhez.), mígnem maga is beáll. Persze őt nem kell lefogni, elég megérinteni, és árokfogózunk önfeledten, a méta későbbre marad.[80]

Idáig nincs is nagyobb baj, eltekintve a kezdés görcseitől (Mert azért hirtelen becsöppenni egy ilyen óvodás gyülekezetbe!), de nekem valahogy nem akaródzik megadni magam a helyzetnek, nem veszem fel a bukott ember csüggedt tartását, nem válok szerénnyé, nem akarom lépéseimet az átlaghoz igazítani. Már nem emlékszem, Lengyelné Éva-e a „felbujtóm” de az első testületi értekezleten beterjesztem elképzeléseimet a napközi klubnapközivé alakításáról. A foglalkozásokhoz szükséges eszközöket kívülről cipelem, nád, gyékény, papír kötegekkel érkezem az iskolába, festékeket kevergetek, óhatatlanul is felkeltem a kollégák érdeklődését, néhányan kérnek az anyagokból, a kinti játékfoglalkozásainkra más csoportok gyerekei is odaszivárognak. Javaslom tehát, hogy profilírozzuk az alsós termeket, legyen rajzos, kézműves, stb. terem, és délutánonként mindig a megfelelő teremben tarthassuk az épp esedékes foglalkozásokat.

Ekkor jön le a Mozgó Világban Andor Mihály iskolarendszer kritikája[81], majd az erre reagáló vitacikkek, egész tanéven átívelő sorozata. A szakma igen érzékenyen reagál. „a csaknem 200000-es pedagógustársadalmat egyszerűen „évtizedes kontraszelekció eredményének” tekinteni olyan túlzás, amely csak a szerző jobbító szándékával menthető[82].

Én valahogy úgy vagyok vele, hogy nyilvánvalóan mindannyian látjuk, milyen rossz feltételek, keretek közt dolgozunk, milyen rosszul érezzük magunkat az élményszegény, tekintélyelvű iskolavilágban, lássunk hát hozzá, hogy jobbítsunk valamit. Ha az esti testületi bulin olyan jót táncoltunk együtt, vibráló, energikus fiatalok, akkor most próbáljuk meg feltölteni a nappalainkat is energiákkal. Nem érzem, hogy kollégáim valami kontraszelektált emberek lennének, ha szabad kezet kaphatnának az iskolában, és persze megfelelő módszertani segítséget, akkor itt is születhetne valami „csodaiskola.”

 Az elutasítás végül is sokszorosan érthető. Egy ilyen bukott ember, ne akarjon itt megint kavarni. Maradok tehát a csoportommal, szerzek bizonyos jártasságot az alsós módszertanban.

Ki tudja, hová kanyarodna a történet, ha az iskola rajztanára nem váltana, nem menne át a múzeumba restaurátornak, és Lengyelné nem harcolja ki, hogy ismét rajzot taníthassak.

 

 


 



[1] Azon kevesek közül való, aki olvashatóan írt ekkoriban az iskoláról.

[2] A normalitás ugyanis egy alapvetően beteg világban mindig csak viszonylagos lehet, de erről majd később.

[3] A vállalkozás rendszer-idegennek találtatott, de azt is valljuk be, hogy a leendő testületi tagok közül egyedül én rendelkeztem valamiféle írott - didaktikai, oktatástechnológiai szinteket is érintő - programmal. És persze én voltam az, aki a leghatározottabban választotta szét a baráti és szakmai kapcsolatok világát.

[4] Családom véleményét erről eddig óvakodtam megkérdezni!

[5] Mindezt bizonyos „aktuális aritmiában” adagolva. Lásd még majd: „géppuskaszáj-módszer”. Illetve „alkalmazott humán etológia”.

[6] Minálunk az irodalom története, a szellem folytonosságának az ápolása, fáradt és fárasztó tanárok szürke rutinmunkája lett. ( Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Lectori salutem. Magvető, Budapest, 1972.

 

[7] " Evezős versenyben az amerikai hajó rettenetesen kikap a japántól. Kiszáll egy bizottság. Látják, hogy a japán hajóban kilencen eveznek, egy irányít. Az amerikai hajóban meg egy ember evez, és kilenc menedzser irányítja. Azonnal intézkednek, lecserélik a kilenc menedzsert kilenc új menedzserre."

[8] Magyarázatot lásd hátrébb.

[9] Ami persze egy iskolaigazgató elnökölte alapítvány által fenntartott intézménynél inkább csak pedagógiai tanácsadói meg „mindenféle asszisztensi” státust, jelent.

[10] Vizuálpedagógiai Kapcsoskönyv. Szolnoki Metszőkör. 1998-2004. Folyamatosan megújuló cd kiadvány, jelenleg  mintegy 2400 A/4-es formátumú, oldal. Lásd hátrébb.

[11] Akkoriban eszembe sem jutott, hogy bemutassam a falut, ahonnét jöttem, nagyot akaró embereivel, a gimnazista évek akolmelegeit. Az intimitásnak is van határa! Most függelékként csatolom, aki a történet elejére is kíváncsi, hátralapozhat.

[12] Kovács tanár úr övegesi lendülettel adta elő az új anyagot az óra első felében, aztán rögtön nekikezdett a bevésésnek. Ha hiszik, ha nem - kórusban skandáltatta velünk a definíciókat. Stafétában is mondtuk a szöveget, előszedett minden sok százados trükköt. " Nézzék! Maguk otthon úgysem tanulnak egy sort sem. Muszáj itt a fejükbe vernem."

[13] Afféle „Mitkult”. Vadság és szelídség, szellemi emelkedettség, finomság és tahóság eseti keveréke. Legdurvább eleme az időnként magamra kapott frakk, keménykalap, sétapálca, szerintem még innen van a bohóckodás tűréshatárán. Aztán a sok futás. Amikor először szeretnék hamarabb ott lenni valahol, kicsit eltűnődöm. Innen van még az eszelősség határán, ha átfutok a városon? Úgy döntök, igen. Rákapok a középtávfutó tempójú közlekedésre. Néha még ma is futok az utcán.

[14] Mindehhez persze tudni kell, hogy a bevonuló fiatalokat az akkor megszokottnál jobb körülmények fogadták, állandó melegvizes fürdési lehetőség, nyáron uszoda, zártláncú belső tv hálózat, és kalocsai mintákkal díszített falak. A politikai propaganda ugyan működött, valami festett kulisszaként, de az alegység parancsnokok többsége tett bizonyos elhárító gesztusokat. Az alapkiképzési időszakot vezénylő vegyvédelemre szakosodott katonai főiskolásnál jobb szakaszparancsnokot pedig elképzelni sem lehetett volna. Kisportolt volt, művelt, jó pedagógiai érzékű. Szerette a mesterségét, és meg tudta mutatni legszebb oldalait. „Legjobb, ha úgy fogják fel, hogy most egy hónapig katonásdit játszunk.”

[15] Hány K Zsoltit tanácsolhattak el? Nemrég esett meg hogy Zsolt egy elit gimnáziumból érkezve maximális pontszámú földrajz felvételije dacára sem juthatott be egyik főiskolánkra, mert a felvételi bizottságnak nem tetszett rajzainak stílusa. Nem a minőséggel volt baj, Zsolt jó rajzkészséggel rendelkezett, éveken át járt a Metszőkörbe, a felvételi előtt egy erősen konzervatív szemléletű felkészítő tanár alaposan beleverte az anatómiát, perspektívát. Valószínűleg épp ezt kifogásolták. Az senkit nem érdekelt hogy Zsolt színjátszókörbe járt, jó sportoló és elképesztően jól tud gyerekekkel bánni. " Nincs karaktere ezeknek a rajzoknak. Ez a gyerek a P. J. kreatúrája!" - jelenthették ki a felvételiztető kollégák, amivel semmi bajom nem lenne, ha egy művészképzőben történt volna. Zsolt viszont általános iskolai tanárnak jelentkezett. Így helyette majd kapok egy finom, érzékeny lelkületű, gazdag fantáziával sokoldalúan dolgozó tanárjelöltet, aki néhány hét után elmenekül az iskolából. Zsolt egyéni problémája persze megoldódott, a következő évben egy másik főiskola felvette, de a négy év alatt sajnos saját bevallása szerint nem sokat kapott a metszőköri évek pedagógiájából.

[16] Aki egyébként persze méltán örvendi a diákság tiszteletét, ebben a helyzetben azonban nem tett eleget pedagógusi kötelességének, nem ült le egy feltáró, tisztázó beszélgetésre egy értékes életre törekvő tanítványával. Nem engedte a professzori kevélysége? Nem akart a "pedagogizáló tehetetlenek közé süllyedni"? Más tanszékvezetők épp az ilyen beszélgetésekkel nyerhették el a tiszteleten túl a diákok szeretetét is. 

[17] Csak egy kis adalék: „Tanár úr, igaza van. Én sajnos nem készültem fel a művészettörténet vizsgára. Olvasgattam én ugyan össze-vissza, de azt speciel nem tudom kik voltak a nyolcak. Most meg kellene bukjak, utóvizsgára megint nem tanulnék, végül valahogy csak átengedne, de nagyon rossz passzban vagyok. Nem becsületes, amit csinálok most, azt tudom, mert vagy eljárok az órákra, vagy felkészülök a vizsgára, de én most azt a pofátlanságot követem el, hogy kérek Öntől egy kettest, arra hogy később majd olvasok művészettörténetet. Persze kirúghat, de én nem fogok ide visszajönni utóvizsgázgatni. Nagyon peremen van a víz a pohárban. (No, nem ilyen gördülékenyen, de valami ilyesmit dadoghattam zavartan. Kaptam néhány életre szóló mondatot - így, idézőjel nélkül -Lelkes tanár úrtól, meg egy kettest.)

[18] Ha főiskolán tanítanék, mindenképp megtapasztaltatnám a hallgatókkal, milyen lehet komoly készséghiányokkal küszködve tanulni. Vannak rá játékos gyakorlatok. Próbáljon például valaki cukorkát szopogatva verset mondani. Lásd az Erdély Miklós - Maurer Dóra vezette  „FAFEJ” csoport munkásságát.

[19] „Ahogyan a főiskolás éveimben tanultam a rajzolást, festést, úgy tanítottam a pályám kezdetén. … öt nyolc év után eszméltem fel, hogy másról van szó 10-14 éves gyerekek tanításakor, mint a húsz év körüli hallgatókkal a pedagógus pályára való felkészítés idején. .. ekkor kezdtem sejteni, hogy mit is jelent rajzot tanítani.” Kovács Károly, A vizuálpedagógiai nevelés műhelyei. Hermann Ottó Múzeum, 1983.

Közhelynek számít ebben az időben, hogy a hogy a pedagógus úgy kerül a főiskoláról, egyetemről az iskolába, mint az a gépészmérnök, aki géprajz és mechanika helyett az ipari forradalom történetét tanulta, különös tekintettel annak társadalomfilozófiai vonatkozásaira. ( Ki mondta?)

 

[20] Versből a klasszikusok Apollinaire-től Villonig, középpontban Nagy Lászlóval. Százegynéhány részletet kívülről megtanulva. Prózából, a klasszikusokon túl (Bessenyei, Kemény Zsigmond, Eötvös József…  Szabó Dezső, Tamási Áron … Wesselényi) egyrészt "ugye" Asimov, Bradbury, Lem, másrészt a Bellow, Kerouac, Mándy, Rousselot tartományok. Ekkoriban az antikváriumban 1-20 ft-ig lehetett könyvet venni, több száz kötetes könyvtárakat gyűjtöttünk, amik mára több ezresekre duzzadtak. Sok könyvbe épp csak beleolvasok, kicsit megmerítkezem, az alaposabb olvasások később jönnek majd.

[21] Később a rajzórákon a gyerekekkel együtt hallgattuk végig a zenetörténetet, néhány szerző bizony csak sokadszori meghallgatás után adta meg magát. Arra pl. hogy a Varázsfuvola valószínűleg tényleg a legszebb énekelt zene, csak harmincadszori meghallgatás után döbbentem rá. És itt most akkor zenei élményekről kellene beszélni, de csitt, szív!

[22] Mérei Ferenc – V. Binét Ágnes: Gyermeklélektan. Gondolat, Budapest, 1978.

[23] A rendszer önmagában persze rossz. Az ebédlő szűkös, az idő kevés, nincs idő szép nyugodt tempóban ebédelgetni, megtalálni a dolog megfelelő ritmusát. Nagyüzem, futószalag. De egy apró ötlet enyhít valamit. A "Minél rosszabb, annál jobb"- tétel hirdetőit ez persze még inkább felbőszíti. Egy alapjaiban rossz rendszert nem szabad elviselhetőbbé tenni!

[24] Eme készítgetések természetesen önerőből, saját anyagból, saját eszközzel történnek, ekkoriban ez teljesen magától értődő. Természetesnek vesszük: az iskola nemhogy nem fog segíteni abban, hogy felpörögjünk, meg kell majd harcolni azért, hogy dolgozhassunk.

[25] Nincs az a lepusztult sziklafelület, ahol egy jó természettudós ne tudná megmutatni az élet apró csodáit. Ajánlom elolvasásra pl. Humboldtot vagy Durellt!

[26] Mi az hogy szünet? A vakáció. Vigyázat! Csak most ne mondd, hogy nem arra gondoltam. Végtére is, azt kell kitalálnia a gyerekeknek, hogy én mire gondoltam, vagy gondolkodni akarjuk megtanítani őket. Önállóságra neveljük, vagy megfelelni tudásra? Ilyen apróságokon múlik! ( Angelusz Iván, Táncoskönyv. Új Előadóművészeti Alapítvány, Budapest. ) Valamint: Tanító néni az osztályhoz. -  Mit gondoltok, mit mondott az ember, amikor a kismalac téglát kért tőle a házuk építéséhez? Móricka – B…meg! Egy beszélő malac!

_

[27] Az összenevetés a színpadról is látszhat. „Tudod milyen fajták ezek?”-kérdezi J. T. G.-t másnap.

- Tudom, de ez marhaság.

[28] "Az alázat a fennhéjázás legfelső foka" Paavo Haavikko: Vaskor. Európa könyvkiadó, Budapest, 1986

[29] És lőn! Felnevelő generációink hibái helyett sikerült újakat találnunk.

[30] "Egy németországi felmérés szerint a több mint 25 évvel ezelőtt végzett kémiatanárok csaknem fele abban a tévedésben élt, hogy a … proton, neutron, elektron további alkotóelemekre nem bontható, szerkezet nélküli elemi részecske." Dr Széll Tamás: Miből van a proton? A kémia tanítása, 2001/1.

[31] Hátrébb erről majd még bővebben esik szó.

[32] A biológia – rajz tanításához alig van valami, de hát ezt gondoltam.

[33] Múlt héten is adott.

[34] Sparhert, sparherd, sparhelt, spórhelt, spórhert, spór, stb.

[35] Lásd később

[36] Balázs Béláné: Rajz szakterem Százhalombattán. Rajztanítás, 74/6.

[37] 2005-ben még a hobbit lakot is idevenném.

[38] Koltai Magdolna – Kerényi György: A hátrányos helyzetű tanulók rajzórai foglalkoztatása Komlón. Rajztanítás, 1974/6.

[39] ( Zombori Béla: Variációk „üveg” témára a 6. Osztályban. Rajztanítás, 76/2.)

[40] „Ahogyan a főiskolás éveimben tanultam a rajzolást, festést, úgy tanítottam a pályám kezdetén. .. öt nyolc év után eszméltem fel, hogy másról van szó 10-14 éves gyerekek tanításakor, mint a húsz év körüli hallgatókkal a pedagógus pályára való felkészítés idején. .. ekkor kezdtem sejteni, hogy mit is jelent rajzot tanítani.” Kovács Károly, A vizuálpedagógiai nevelés műhelyei. Hermann Ottó Múzeum, 1983.

Ha a most végzett vizuális kultúra szakos hallgatókat megkérdezem, mit mond neki Szabados Árpád, Szemadám György, Makoldi Sándor, Sinkó István, Szabics Ágnes stb neve, többnyire zavart hallgatás a válasz, de találkoztam már öntudatos legyintéssel is. Mit neki ezek a nevek, ő saját kútfőből szeretne dolgozni. Képzeljük el ugyanezt egy frissen végzett sebésszel!

[41] Szigorú értelemben véve az egész Vizuálpedagógiai Kapcsoskönyv Zombori Bélának köszönhető, nem csak kezdőlökést adott, de az elágazó tanmeneti szerkezet is az ő mintája nyomán alakult ki. Ha kevésbé vagyok szigorú, akkor el kell ismerjem, ha nem ő, akkor Szabados, Földi, vagy valaki más mindenképp megtérített volna.

[42] Lásd hátrébb, a”A magára maradt tanuló”.

[43] Még nem ismerem a GYIK módszertant, ahol bizony szinte bármi kezdhető vele (lásd hátrébb), noha nem valószínű, hogy épp ezzel a témával kezdenének „bármit.”

[44] Később a városi iskolában néha hozzáteszem: … és amit úgy érzel, vállalhatsz előttem és az osztálytársaid előtt!

[45] Sára arca bizalmat, érdeklődést, ugyanakkor kis dacos ellenállást sugároz. Tetszik neki, ami itt történik, de nem szeretné, ha csak megesnének vele a dolgok, szeretne aktívabb szerepet játszani. Ezek azok a tekintetek, amikre ”Nem találunk szavakat!”

[46] (Heller Ágnes: A reneszánsz ember. Akadémiai Kiadó. 1971 124. old.)2)>(2)

[47] Takács Géza

[48] Egy-két év alatt kialakul egy Barcsay-Földi-Szabados erővonalak mentén szerveződő módszertani kultúra ( lásd: "A műhely"), édesapám készít egy kis linónyomó és egy papírvágó gépet, összeáll egy százegynéhány darabos diasorozat.

[49] Buda Béla - László János: Beszéd a szavak mögött. Tömegkommunikációs kutatóközpont, Budapest, 1981. ?

[50] Jóelőre szögezzük le, nekem nem voltak. Rendes ember voltam. A rendes ember: "Nem eszik, nem iszik, nem dohányzik." Kiss Anna. Nem jár más nők után. Kijárta már magát házassága előtt.

[51] "Igen, ott álltam, és láttam a vitéz Bois-Guilbert lovagot, amint háromszor meghempergett a földön, és a keze mindannyiszor tele lett homokkal, amint meg akart kapaszkodni. Kukorelly Endre: A memória part. Magvető Kiadó, Budapest, 1990

És megint csak a pedagógia pszichológia szemináriumokra gondolok. Nem kellett volna ennek a fiatalembernek némi gyakorlatot szereznie, hogyan őrizze meg bizonyos önkontrollját ezekben a vad vágtákban? (A szélen való elrohanás közben nem kell figyelnem a védőre, hisz ő is ehhez szocializálódott. Nem kell a nézőkre figyelni, edzőre, csak a labda van. Mindez oktatási helyzetben más. Figyelni kell a tanítványokra. Szülőkre, stb. )

[52] Arról már ne is beszéljünk, hogyan néz ki az iskolák többségében a zuhanyozó. Ellenpéldaként tegyük ide a lepsényi Fekete István Általános Iskola öltözőjét, ahol ugyan szintén csak két zuhany fért el, de ezeket műanyag függöny takarja, szappantartó, kapaszkodó, csúszásgátló szőnyeg, tükrök, és persze minden kifogástalan állapotban, már legalább hat éve, azóta szoktunk időnként itt megszállni kerékpártúrákon egy-egy éjszakára. A helybeli nyolcadikosok büszkén mosolyognak: „Igazgató bácsi (Májer István) nem akármilyen ember!”

[53] Ha a Damjanich utca gyerekei megindultak a kiserdőbe, soha nem volt komoly belső veszekedés, verekedés meg aztán pláne, hisz ellenséges területeken kellett átvonulnunk, és az erdőben is találkozhattunk idegen csapatokkal. Valahogy a véremben van, hogy ebben az idegen világban a gyerekekkel egy csapatban kell majd játszanom.

 

[54] Joseph Fouché-nak egy ilyen elemző megfigyelés elég volt ahhoz, hogy négy rendszer rendőrminisztere legyen.

[55] Később aztán kiderül: igencsak durva volt ám az a bizonyos patikamérleg, és persze nem is a valóságos dolgokat méricskélte.

[56] A konzervatív, tekintélyelvű, jegyző-fia sportember amúgy igencsak tisztel mindenféle tudást, de ezeket a könyveket nem sorolja oda.

[57] Vesd össze még Kata lányom kifakadásával.: "Szeretnék már végre valami jó színházat látni. Annyira elegem van már abból, hogy látok egy embert a színpadon, látszik rajta, hogy nagyon szereti amit csinál, erre készült egész életében, de inkább ez látszik rajta, semmint, hogy ő lenne VIII. Henrik."

[58] Ahogy később készítek is, egy-egy új feladat elvállalása előtt. Lásd hátrébb.

[59] . . .előbb a tett, azután a gondolkodás  ha még egyáltalán szükség van rá. (Heinrich von Kleist)

[60] Ezek a kis címszavak persze magukban is szinte egész világokat takarnak. Erdő, barátok, szerelmes éjszakák és nappalok!

[61] A János Vitézt, Ludas Matyit, dolgozzuk fel kis színes összefoglalókká. Később a városban belevágunk a Fülöp a gitárosba. ( Szécsi Margit.)

[62]Németh László: Kiadatlan tanulmányok. Magvető, 1968. Pedagógiai kísérletek II. 99. o.>

[63] Lásd még: a tanár, mint szülő. Volt tanítványaim közül pedig Erdélyi Ildi mond majd többet. (Időnként nehezen találom az utat az eredendő gyermeki konformitás-igény és a saját, nonkomformitásra törekvő életem között.)

[64] Laci hozzánk szegődött. Meg tudjuk-e tartani, vagy megint csak hitegetjük, becsapjuk, hogy aztán még mélyebb „kómába zuhanjon?”

[65] Amivel nem akarom a későbbieket az összevont osztályokkal magyarázni, lehet, hogy enélkül is megesett volna minden, de ez kétségkívül drámai esemény volt az iskola életében.

[66] Vegás Weblap címe?

[67] Ahogy később a több szaktermes műhelykorszakban nemegyszer volt is példa egy-egy újonnan érkező kemény fiú esetében.

[68] Bokros Péter fényképezi első diasorozataimat.

[69] Lásd később: osztályfőnöki órák.

[70] Szabados Árpádtól Balogh Jenőig ível a sor. Ezeket a kapcsolatokat persze nem akarom személyesre ( barátira ) váltani. Nem szeretnék kellemetlen vidéki feljáró rokon lenni.

[71] Később akadt persze konfliktusom is, amikor a városban, a meglehetősen szerényen felszerelt biológia teremben, a hiányzó eszközöket szellemiekkel akarván pótolni, megint csak Németh László nyomdokain haladva készítettem fel a gyerekeket a középiskolára. A felügyelő botrányosnak találta a módszeremet. „Azt sem tudtam fizika, kémia, vagy biológia órán vagyok!” Én meg azt a megjegyzését utasítottam vissza, miszerint a látott óra alapján nem tudja elfogadni a gyerekek jegyeit, tudásuk reális értékelésének. Ennek a konfliktusnak azonban csak akkor lett volna súlya, ha az igazgató hasonlóképp kételkedik ebben, ezért szorul ide a jegyzetbe.

[72] Kiss Anna. Azok. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978

[73] Ez egyrészt nagy szó, mert apja elég közel állt az ideális apához, másrészt persze hirtelen felindulás hatása alatt elkövetett költői túlzás.

[74] Pedig belül már ilyen bunkó vagyok. Úgy döntöttem, ez az én világom, ide szocializálódtam, de még hiányzik belőlem a magabiztos korlátoltság.

[75] Később majd visszatérünk még rá, tényleg az volt-e?

[76] Benedek Lászlóról van szó. Játék és pszichoterápia c. munkájából pedagógusok is sokat hasznosíthatnak. Pszichoteam 1992 Budapest. Nem tudom, hogyan lett volna tovább, ha ekkor Újszászon nem Balázs Piri Tamás, Varga Etelka, Benedek László és Göncz Kinga osztályára kerülök.

[77] Kötelező stációja ez akkoriban a "titán értelmiségi" életének. A magam részéről persze szívesen kihagytam volna.

[78] Megint egy ember, aki nélkül biztosan nem lett volna mondjuk nagy Kalevala könyv. Lengyel Boldizsárné alapozta meg az iskolában a tantárgy tekintélyét, alakította ki a szaktantermi környezetet. Igazi menedzser szemléletű vezető volt, megfogalmazta elvárásait, szakkönyveket adott a kollégák kezébe, nekem pl. Csőregh Éva publikációját lakótelepi gyerekek életmód vizsgálatairól. És hát az a bizonyos személyes varázs! Egész megjelenése azt sugallta, hogy a tanárnak nem kell feltétlenül másodrendű világban élnie.

[79] A tettes Szalay Ferenc, aki később Szolnok polgármestere lesz.

[80]Taní-tani, 1998/4. A Nagy Gyik könyv.

[81] Andor Mihály: Dolgozat az iskoláról I-II. Mozgó Világ 1980/12 – 1981/1.

[82] Forray R. Katalin: Gondolatok az „iskoláról”, és a „pedagógusról”. Mozgó Világ 1981/9