1.A történet folytatódik VAZLATOK\vazlat4.doc

"Majd nem érzed többet azt a súlyt, ami lefelé húz, a földhöz tapaszt. Fölemelkedsz akkor, és másként fogsz látni. Mintha érdemes volna várni. Hogy le tudunk rázni majd mindent, ami rossz. És szabad sírni. Így kezdődhet az élet." [1]

 

Vissza az előző oldalra

Amikor annak idején Viki magára maradt a ködben, úgy tűnt, nem tudunk mást tenni, mint szavakat sorolni fehér papírra, a gépelt másolatokat elolvassa majd tízegynéhány ember.  Híre eljut százegynéhányhoz, néha, baráti vagy tágabb összejöveteleken valaki, valakik biztató üzeneteket adnak: „Nem vagy egyedül, mi is úgy gondoljuk! És hosszú beszélgetésekben váltjuk meg a világot, hacsak valami „józanabb” fiú közbe nem vág: Na, menjünk focizni!” Gombászkodjunk, bujálkodjunk, igyunk kegyetlenül! Hol mi járta. Vagy kiravaszkodni valami megjelentethető szöveget, támogatókat keresni a hivatalok berkeiben, hátha akad valahol egy tanácselnök, aki egy induló lakótelepi iskolában szívesen látna egy önfejlesztő iskolakísérletet.[2]

 Ez a hobbija - vezeklése, vagy más módon része életművének - hogy legyen egy felmutatható jól működő iskolája. Van olyan politikai súlya, hogy megvédhesse a szabadság kis belső körét. A kis belső körnek pedig lesz lelkiereje ahhoz az önkorlátozáshoz, ami még védhetővé teszi. Nem akar rögtön a szándéknyilatkozataival vihart kavarni. Ki tud válni a szimbiotikus függőségből, ami a létező szocialista világhoz köti. Nem az ellen akar működni.[3]

A kísérlet beindításához persze nyilván nem elég azt mondani: mi egyszerűen csak egy normálisan működő iskolát szeretnénk. Meg kell határoznunk a „normalizációs pontokat”, méghozzá a hivatalnak is elfogadható nyelven, aztán el kell kezdenünk a csapatszervezést, helyre, tétre.

1985-ben ennek valami halvány esélye is mutatkozott. Gazsó Ferenccel egy jól felkészült oktatásszociológus érkezett a  közoktatás világába. Megjelent az új Közoktatási Törvény, amely kivette pl. a szakmai ellenőrzési rendszert a tanácsi szakigazgatási rendszerből, és a megyei pedagógiai intézetekhez telepítette, ahol az átalakult szaktanácsadói rendszerré. A Művelődési Minisztériumban pedig készült egy reformtervezet. „Tézisek az iskola életének, működésének továbbfejlesztésére”[4], majd vita indult a Közoktatás hasábjain. „A tézisek szerint az alapvető cél az iskola pedagógiai, intézményi és gazdasági önállóságának növelése, ami demokratikus működéssel valósítandó meg.”[5] A vitára reagálva a Kritikában Elek István kifejtette, hogy az iskola demokratizálása nem helyettesítheti a valódi, működő demokráciát[6]. ( Hogy rögtön azt is jelezze, önmagában még ez sem garantálja az iskola „minőségjavulását”. ) Nagy József is odaállt a kritika mellé, csak néhány részletkérdésben jelzett különvéleményt. A Valóságban Kozma Tamás rajzol egy panorámaképet az oktatási intézmények világáról. Bevezetőben felsorolja a korabeli „közhelyeket.”

 

Az iskolai önállóság - nem először - napjaink oktatáspolitikai eszmecseréinek közép­pontjába került. Olyan kérdés ez, amely alighanem megdobogtatja a pedagógus-szíve­ket. Hiszen ki az a szakmából, aki ne akarna nagyobb önállóságot magának és a munkájának? Ebben az eufóriában talán kijózanítólag hat, ha föltesszük a kérdést: kivel szemben kell, kellene a jövőben növelnie az iskolának a maga önállóságát?

a) A gyerekekkel szemben - úgy, hogy nem vesszük feltétlenül készpénznek, amit akarnak, és nem igyekszünk szolgaian követni az ifjúsági divatok hullámait?

b) A szülőkkel szemben - úgy, hogy elhatároljuk magunkat nagyhangú követelése­iktől, és nem hátrálunk meg a különböző nyomásgyakorlási trükkjeik elől?

c) Az igazgatóval szemben - mivel ő tulajdonképpen már szakított a pedagóguspá­lyával, és a hatóság "emberévé" szegődött?

d) A tanáccsal szemben - mivel értetlenül bánik az iskola ügyeivel, és nem látja be az oktatás fejlesztésének fontosságát?

e) A különböző rendű-rangú helyi hatalmakkal szemben - mert ingyencselédnek tekintik, és ekként rángatják az iskolát, azaz a gyerekeket és a pedagógusokat?

f) A megyével szemben - amely értetlenül felügyel, és olyasmiket követel, amiket a helyi körülmények ismeretében nem lehet teljesíteni?

g) A minisztériummal szemben - mert bürokratikusan irányít, kegyes óhajokat hangoztat és közben nem (vagy legalábbis nem eléggé hatásosan) képviseli a pedagógu­sok és az iskolák tulajdonképpeni érdekeit?

h) A pedagógiai tudománnyal szemben - mivel nem az iskolákat és a gyakorlatot szolgálja, hanem a különböző rendű-rangú hatóságok szolgálatába szegődött és ezzel elárulta "a szakmát"?

i) Vagy végül az összes fölsorolttól egyaránt függetlennek kellene lennie az iskolá­nak?

Ez a legutóbbi kérdés továbbvisz egy másfajta kérdésföltevéshez, amely így hangzik: kinek az érdeke, hogy önálló legyen az iskola? …..

 

 „Számomra az iskolai önállóság körülbelül azt jelenti, hogy az iskola olyan értelmiségi munkahellyé válik, amelyben a tanítás kapcsán alkotó munka folyhat. A tanár a saját szakmájának legfőbb szakmai tekintélye kell legyen az adott iskolában., aki ennek következtében a szakember jogait élvezi, és felelősségében osztozik, amikor kiválasztja a tankönyvet, a tanítás anyagát és módszereit is.”[7]

 

Majd a következő számban lejön Takács Géza iskolakritikája.[8] Az írás címe vaskos bástyákat emleget, végigolvasva inkább egy minden eresztékében recsegő, süllyedő hajó képe körvonalazódik előttünk, amit már csak a hajósok, pedagógusok alkotóereje tarthatna a víz fölött. Majd a Kritika 1987-es decemberi számában javaslatot tesz egy új iskolaszervezetre.  A tervezet még egy minisztériumi vitáig is eljutott, de ekkor már látszott a rekontra. Gazsót leváltották, a reformszándék elakadt.

 

Én a vitát kissé „érintőlegesen” figyeltem. Igen, természetesen készen állok, de egy iskolaindítás számomra a következő kérdéseket veti fel:

Gyűjteni kell egy tantestületet. Honnan, hogyan, kiket? Hogy jut minderre idő a tanítás közben? Mit kell feladni, abbahagyni? Nem válik-e az iskolaindítás valamiféle társadalmi kísérletté? Hogy először megpróbálunk normális állampolgárokként működni, és csak ezt követné a normális tanárokként való működés? Én csak akkor hagyhatom itt ezt a szaktantermet, ha leendő kollégáim dokumentáltan hasonló minőségű „saját kerteket tudnak felmutatni”. Néhány „sokat ígérő, nyitott szellemű pályakezdő” is beszállhat persze, de csak egy „harcedzett törzsgárda” oldalvizén lehet esélyük.

 

Írtam azért egy zárófejezetet a vázlatokhoz, óvatos munkariportot egy iskola első hónapjairól, amely elindult a minőségi fejlődés útján. A tanács lemond az iskolai gazdálkodás közvetlen vezérléséről, a szakmai felügyeletet pedig az Országos Pedagógiai Intézet kísérletvezető szakemberei látják el. Kiépül a munkaközösségek vezérelte iskolai szervezet. Jól felkészült tanárok rááldozzák a nyarukat, hogy némi lépéselőnyre tegyenek szert. Az egyen bútorok helyett valóban használható polcok, tárlók készülnek. A tanszerellátós csomagok mellett saját készítésű kísérletező és szemléltető eszközök. Végiggondolt a gyerekek mindennapi tevékenysége, nem hiányzik a lábtörlő, a WC papír, a kréta, sok az esemény, nem divat a tanárok állandó, függésben tartó agressziója, stb. Az utópia egyrészt meglehetősen erőtlen volt, hisz komoly ugrást abban a közegben nem lehetett elképzelni. Másrészt mégsem tekinthettem el a realitásoktól – mármint, hogy ha egy jó szakembergárda nekifeszül az iskolateremtésnek, akkor olyan szellemi és anyagi energiákat fog mozgósítani, ami egy átlag iskola számára elérhetetlen, tehát a közoktatás helyett igazából csak magunkat fogjuk megváltani. ( Akkor még nem számítógéppel dolgoztam, az eredeti szöveget nem találom, de elemei később még előkerülnek.)

1987

A rekontra azonban már csak egy utolsó kísérlet volt. Lassan megérkezett a csendes forradalom, a beszéd szabadságával. A városban már 87-ben elkezdődött a lassú, csendes oldódás. Egyre megengedőbb lett a stílus, egyre szabadabb lett a beszéd. "Őrült rendszer, de van benne beszéd!" Beindult a Szolnoki Nevelő c. városi pedagógiai havi lap, a tanácselnök helyettes meghívott a szerkesztőbizottságba[9]. ( Ezek a diktatúra utolsó, legkifinomultabb évei, jóval intelligensebb a stílus, mint a rendszerváltozás után lesz majd, amikor az új hatalom a bizonytalanok gőgjével és arroganciájával fog berendezkedni, a sajtó nagy részének álnaiv felháborodásától kísérve. )

Cikkeket írok a Szolnoki Nevelőbe, szerzőket gyűjtök, felkérések jönnek más lapoktól is cikkek írására. Egyre szebb képek születnek. A középiskolás kör is erősödik. Mi kell még a boldogsághoz?

Reggel hétre megyek, elő kell készíteni az első órát. Jól sikerül, papírfalak közt videózunk. Három kamerával vesszük, az egyiket Sárkány Sándor kezeli, nemrég nyert első díjat egy országos video fesztiválon. A többi óra sem eseménytelen, délután szakkör, este meg jönnek a középiskolások. Akciófestés, gyönyörködve nézzük az előtérben száradni szétteregetett képeket. Jövő héten Matúz János lesz a vendégünk. Téma: a kubista színház. Zárom a termet, a folyosót, az iskolát. "Milyen könnyű a menny, a műhely már sötét." Ballagunk haza, beszélgetünk. Most kellene megállítani az időt, mondom Dorkának. Persze, csak az enyémet. A tiétek mehetne tovább.

Sajnos azonban 87-ben nem csak az oldódás levegőjét érezni, a súlyos válság előjelei is egyre nyilvánvalóbbak.

-         Nem igaz! Hát hogy lehettek ennyire vakok, hogy ilyen kis hülyeségeken képesek vagytok egymásnak ugrani. Hát nem látjátok mi készülődik? Hogy a külföldi adósságokat már nem lehet tovább halmozni? Hogy ez a rendszer már eladott mindent, amit eladhatott, hogy most már csak az összeomlás van hátra? Ha eljönnek majd a patkányidők - mert én úgy gondolom, egy ilyen összeomlásban itt nem az ember embernek farkasa világ jön el - mit csinálunk majd? Most kellene még valahogy szót érteni, és inkább azzal foglalkozni, hogyan tehetnénk vonzóbbá, színesebbé az iskolánkat, szakszerűbbé a munkánkat, de ebbe most nem vágok megint bele, mondtam már eleget! - fakadok ki ingerülten egy értekezleten, 87 tavaszán.

 

Ami várható volt, bekövetkezett. Talán kissé kulturáltabban, mint gondoltam, de megtörtént a rendszerváltás, a maga politikai szerepkényszereivel. A művelődési központ képzőművészeti előadója, aki a központban a művészeti szakkörök főnöke is volt egyben, egyúttal aktív illegális politikai tevékenységet is végzett. Együttmunkálkodásunk során én ugyan mindig megmaradtam a passzív befogadó, szamizdat olvasó szerepében. Vitatkozgattunk is eleget, a korábbi Konrád Lorenz idézetre visszautalva: soha nem gondoltam, hogy egy egyszerű liberális fordulattal megoldódna minden gondunk, ő jobban hitt a demokrácia mindenre gyógyírt hozó erejében. Aztán az Inconnuval való kapcsolatom, a Takács-Elek-Hadas féle baráti kör - időnként fülembe jutott, hogy a politikai rendőrség érdeklődött utánam. Nem zavart különösebben. Az volt az alapelvem: viselkedjünk úgy, mint ha demokráciában élnénk. Ha sejtettem valakiről, hogy provokátor, attól még kifejtettem neki nézeteimet, persze baráti nevek említése nélkül. Istenem. Lesz egy akta, amiben írva van, hogy szerintem nem a legjobb rendszerek egyikében élünk. Ez a magatartás nyilván beszervezhetetlenné tett mindkét oldal számára. Magam sem törekedtem semmiféle politikai szerepvállalásra, ott volt nekem az iskola. A városban mindenesetre elterjedt bizonyos ellenzéki hírem.

Első cselekvő megjelenésem valamiféle politikai színezetű mezőben 1986-ban esett, amikor Árkosi Árpád a Petőfi csarnokban a március 15-i bankettet rendezte. Ünnepi műsor helyett megpróbálta egy ünnepi asztalhoz gyűjteni a jelenkor forradalmi alakjait. ( Nehezen ment, mert közben más megmozdulások is szerveződtek. Ekkor volt pl. a „Lánchídi csata”.) Baráti kapcsolatban álltunk, mutattam neki Csengey Cseh Tamás könyvét. „Dal kéne arról, hogy énekelni jó. Számos baráttal, nagy asztalok körül.” Megörült, hogy a dolog így a levegőben van. Esterházy: Petőfi a légtornászát festettük meg egy húsz méteres papírcsíkon, meg kiraktuk Utassy illusztrációinkat. A Hejettes szomjazókat is próbáltam megnyerni egy performance-ra, de ők csak akkor vállalták volna, ha vak bizalmat kapnak, és ekkor ez még nem ment. Helyettük a gyerekekkel rendeztünk egy pók-lepke játékot.

Gyerekek egy politikai színezetű rendezvényen? Egy pártrendezvényre természetesen nem vittem volna el a szakkört ( Később, ha gyermeknapon valami művészeti játszóházat rendez valamelyik szalonképes párt, természetesen adok hozzá eszközöket.), de itt csak arról volt szó, hogy összejön egy csomó ember, akiket belülről feszít a felszabadulás vágya. Zavartan csóváltam a fejem, amikor láttam, miféle társaságba került a nevem a meghívón[10]. „Jó, rendben van, kell ez, demokratikus gesztus, kár, hogy egyedül vagyok, de hát kevés a hely. Ugyanakkor ne értsünk félre semmit, ami miatt ide kerülhettem, az egy alkalmi véletlen, az érték, amit odavittem, egy normális világban egészen magától értetődő lenne, amivel nem lehetne ilyen társaságba kerülni.”

Aztán sorjáztak az események. Megalakult a Bajcsy-Zsilinszky társaság, egyik helybeli szervezője engem is hívott. Nem éreztem, hogy bármit is változtatna a helyzeten a szerepvállalásom. A magas tagdíj, a tagnévsor mind azt sugallta, itt csak olyan „díszplebs” lehetnék. Nem kizárt, hogy az új elit szerepleosztása kezdődik, úgy döntöttem, nem vállalok benne szerepet. Nem léptem be. Máshonnét is érkezett megkeresés. Valószínűleg a Szolnoki Nevelőbe írt cikkeim hatására kerültem valamiféle közvetítő szerepkörbe. Velem a megyei pártbizottság munkatársai és a szerveződő helyi ellenzék is tudott viszonylag indulatmentes párbeszédet folytatni. Amikor aztán komolyan felmerült a kérdés, átadják-e a fegyvereket a munkásőrök, már nem maradhattam a háttérben. Gondoltam, ha odaállok a helyi ellenzékiek mellé, rólam senki nem gondolhatja, hogy a fehérterror szálláscsinálója lennék. Beléptem tehát az alakuló MDF-be. Miért épp oda? Egyrészt mert, oda kötöttek legerősebb személyes kapcsolataim, oda hívtak, de akkoriban pillanatok alatt születhettek újabb kapcsolatok. Az SZDSZ és a FIDESZ helyi aktivistái közül is ismertem néhányat. Személyesen ekkor a FIDESZ-hez vonzódtam leginkább. Másrészt azért választottam az MDF-et, mert itt folyt a legindulatosabb mozgolódás. Arra gondoltam, talán itt lehetek a leghasznosabb közvetítő. Szerencsére Lakitelekre nem hívott senki, ha akkor „megcsap a zászló füstje”, talán nagyobb hévvel vetem magam a politikai munkába. Az MDF megyei elnökségébe mindenesetre bekerültem, „higgadt, kiegyensúlyozó márciusi ifjú” szerepkörben. Ez könnyen jelenthette volna pedagógus pályafutásom végét. Könnyű megszokni az elnöki asztalokat, szószékeket, bizottságokat. Szerencsére a helyi csoport politikai kultúrája nem kínált olyan cselekvési lehetőségeket, amiért érdemes lett volna feláldozni a szakmai távlatokat. Kitanulni egy másfajta szakmát.

 

Két jellemző eset.

 

Az MDF alakuló gyűlését, a zászlóbontást készítjük elő. Épp a névcéduláknál járunk.

- Mindenkinek odaadjuk, tegye fel! Mi vállaljuk a nevünket!

- És ha valaki nem akarja feltenni?

- Tegye fel! Vállalja a nevét! Aki nem vállalja, az ne jöjjön be! - füstölögnek indulatosan a szervezők.

Az indulat jogosnak tűnik. Az ÉS-ben olvashattuk a jegyzetíró büszke sorait, ő bizony maradt kuruc a kurucok között, nem tette fel a cédulát, nem akart belemenni a hivataloskodásba, a nagyképűsködésbe. Ugyan, gyerekek, nem kell ennek ilyen nagy feneket keríteni. Nem pártalakítás ez, csak arról van szó, hogy néhány józan, becsületes ember akar itt valamit. Itt vagyok ugyan, kíváncsi vagyok rátok, de azért álljon meg a menet! Én nem tartozom közétek, én nem vagyok MDF, sem SZDSZ, sem Fidesz, én: "ÉN" vagyok. Talán egy kis viszolygás is rejtőzik a büszkeség mögött a „rettenetes tagság”-tól, de még nem akarja szóvá tenni? Vagy félelem? Nehogy valaki még szemébe vágja a gyors kitaxizást a damaszkuszi útra? Szóval lehetnek motivációk bőven, amik azonban rögtön eltűnnek, ha nem egy asztalról kell felvennie a cédulát, hanem egy fiatal fiú, vagy lány tűzi fel a kabátjára. Kedves mosollyal. Mert eleve olyanokat választottak, akik tudnak kedvesen mosolyogni. És persze meg is beszélték velük, mi lehet az érkezők problémája, hogy lehet segíteni őket.  Lőn is úgy, nem is volt semmi fennakadás.

 

Naggyűlésre indulunk, a megyei központ embereiként, beszédet kell mondanom egy most szerveződő párt nevében. Két dolgot nem tehetek. Nem jelenhetek meg gitárral a nyakamban, politikai csasztuskákat énekelve, mint Krassó György, és nem vonulhatok be rögtön egy belső szobába, a helyi vezérkar gyűrűjébe zárva, hogy aztán a hátsó ajtón át terembe lépve, beszédet elmondva ugyanide húzódjam vissza. A közönség azt várja tőlem, hogy rögtön a terembe menjek, beszélgessek kicsit a helybeli ismerősökkel, minden előttük történjék, innen álljak ki a mikrofon elé, ne legyen különösebb léptékváltás a köznapi és a szónoki beszédmód között.

 

Kis ügyek, apróságok. Azonban a politikai siker rengeteg ilyen apróságon múlik. Ezek most átmentek, de egyre több a szikrázás, a feszültség. Kezdenek megjelenni a törésvonalak a jófejkedő, a napi „robotból” menekülő, az aktatáskás pozícióba, „emelkedettebb társas életre” vágyó „poltizálgatók”, a szenvedélyes „népszolgák”, a „szakpolitikusok” a pártosodást ellenző lokálpatrióták között, akiket persze ezen túl még indulatszintjük, erkölcsi értékrendjük is mindenféle alkategóriákba különít.

 

Mondhatnám persze, hogy az én helyem feljebb van. Sajnos ott sem látok mást. Küldött vagyok az első kongresszuson. Egészen nyilvánvaló a pillanatnyi közvetlen érdekek mentén szerveződő, kamarilla politizálás. Ahogyan korábban az MSZMP tagsága, úgy a kongresszus is "vakon" választ. Az elnökség tagjairól a nevükön túl nem hangzik el semmi információ. Díszletjáték. A frontemberek a felszínen maszatolnak, a háttérben láthatatlan emberek alakítják az új kapcsolatrendszereket. Szép dolog a parlamenti munka, de elsősorban azért a párt és családi kasszákat kell valahogy feltölteni, gazdasági hátországot teremteni.

Ami végül is eldönti, hogy kiszállok a politikai munkából, az a vagyonnyilatkozat ügy. Mára már el is tűnt a dolog a köztudat mélyén, leszorult, lebetonozódott.

A rendszerváltás egyik legfontosabb kérdése volt: hogyan lehet az államtulajdont magánosítani? Két út kínálkozott:

Olyan jogi környezet biztosítása, amelyben államilag ellenőrzött, törvényes keretek között tehetnek szert tulajdonosi pozíciókra a termelőeszközöket hatékonyan felhasználni tudó szakemberek. Ennek előfeltétele lett volna egy vagyonbevallási nyilatkozat, amit senki nem firtat, miből lett, de ami ezután hozzá jön, annak törvényességéről, adózottságáról már számlákkal kell felelni.

A javaslattól - mindenféle magyarázatok mögé rejtőzve[11] - egy emberként húzódtak el a pártok.[12] ( A közhangulatot érzékelve a kezdeményező Fidesz is meghátrált.) A valóságos indok - hogy tudniillik sem a széles tömegektől nem lehet elvenni a megszokott kis néhány tízezer forintos - sem a létező vagy leendő tőkés rétegtől a néhány százmilliós fekete jövedelem megszerzésének lehetőségét - nem hangzik el egyetlen nyilvános fórumon sem.

És persze van egy belső embereknek tartogatott érv is: "Nézd! Ha itt minden befolyó forint után törvényesen adózna mindenki, akkor a bevételek jó része fölött a politikai szféra nyerne rendelkezési jogot. Te félted a nyereséget a vadprivatizáló, félbűnöző vállalkozói csoporttól. Nyilván joggal, bizonyára sok pénz megy el haszontalanul a kezeiken. Meggyőződésem azonban, hogy még mindig többet fognak visszaforgatni a termelésbe, mint ha ugyanezen összegek felett a politikusok rendelkeznének."[13]

A másik út - amin elindultunk - a dél amerikai mintájú, kereszt elkötelezettségeken alapuló[14] vadkapitalizálódás. Te támogatsz engem, én vagyonhoz juttatlak, amiből persze nekem is jár majd valami.  Ha valakinek túl sok a pénze, mindig lehet arra hivatkozni, hogy a keresztmama adta, akinek be volt varrva a szalmazsákjába a családi ékszer. ( Valaki bedobta a kerítésen, és elszaladt, vagy 13 éve loptam a pályaudvaron, tehát a cselekmény elévült.)

Persze a legtökéletesebben működő politikai rendszereknek is van bizonyos negatív értéktartalma[15]. (A derék Franklin Benjámin sem talál semmi kivetnivalót abban, hogy képviselősége alatt a kongresszusi megrendelések hozzák egyenesbe nyomdai vállalkozását.) Esetemben ez már túlmegy az elviselhetőség határán. Kilépek hát az MDF-ből ( felhagyok a politikai munkával, aminek – ahogy ekkor érzem - nyolcvan százaléka: tudni ki kinek az embere, és hogy neked most épp ki mellé célszerű állni, kit kell magad mögé állítanod, mivel tudod „megkínálni” ), és nem lépek be sehová.

Mező Gyurinál egyszer a Caine hadihajó esete jött szóba. [16]A hajófenékből a háború után előmászó finom úriemberekről, akik elegánsan távolságot tartottak, míg az öreg, durva kapitány végigharcolta a háborút, aztán, a csatazaj elültével, kétségtelen szellemi fölényükre hivatkozva, kijárták maguknak az utódlás jogát.

Erre a beszélgetésre szoktam fogni, hogy igyekeztem a nehéz időkben sem a háttérben maradni, és az új időkben sem törekedtem mindenáron a parancsnoki hidakhoz. Ha az ember nem akarja homokra építeni a házát, nem kapkodhat folyton új feladatok után. Piaget a legjobb példa. Már filozófiát tanult, de még befejezte a puhatestűek rendszertani feldolgozását. A több pénz persze vonzana, csakhogy ez nem egyértelmű velejárója a hierarchiában történő előrejutásnak. Ha egy képviselő nem száll be a bizottsági, igazgató tanácsi tagságokért vívott harcokba, de komolyan veszi munkáját, bizony nem sokkal jutott előrébb.

A bukott politikus pedig már nem térhet vissza szaktermet építeni, napközis csoportot gondozni, nincs az az igazgató, aki odavegye. Kénytelen mindenféle hivatalokban kibekkelni hátralévő éveit.

Lesz némi lelkiismeret furdalásom, kisebb hévvel bunkózom le a szellemi létminimum alatti politikusokat, és seggfejezem le a politikáról lesajnáló nyilatkozatokat tévő szellemóriásokat, összességében mégis megkönnyebbülve húzódtam vissza a rajztermembe, folytattam az órák módszertani gazdagítását, míg ki nem zökkentette a dolgok hagyományos rendjét a külső nagy válság beszűrődése az iskolába, amit a Gyermekváros belső problémái jócskán felerősítettek. E nélkül valószínűleg minden sokkal csendesebben játszódott volna le, apró kis kedélycsaták során alakult volna ki valamiféle új belső rend. Mielőtt a nagy sajtóvisszhangot kiváltó robbanás történetét mutatnám be, foglaljuk össze eddigi kritikám lényegét egy rövid látleletben.

2.Látlelet

Iskolarendszerünk problémáit megfogalmazhatjuk mint anyagi-gazdasági problémát, mint szakmai problémát, és mint irányítási szervezeti problémát.... a befejezetlen és túlvezérelt politikai alapozás, valamint az elmúlt évtizedek tehetetlenségei és kisszerűségei, szakszerűtlenségei és mulasztásai összegeként előttünk álló iskola vár megújításra. / Takács Géza  írja, de hol? /

 

Az iskola elsősorban nem szolgáltató, gyermekeket oktató-nevelő intézmény, hanem hivatal, amely a hivatali működés szabályait tekinti elsődlegesnek. Második helyen áll az átlagos pedagógus egzisztenciális biztonsága, „komfortja[17]”, a pedagógiai szempontok a harmadik helyre szorulnak.

 

Nincs termékeny kapcsolat a pedagógiai tudományosság berkei és az iskolai mindennapok között.

 

Hiányzik az iskola önismerete. ( Amely egyébként a honi ellenpedagógia világában sem tengett túl. Amint az illegális ellenzék sem alakította ki a maga ideológiáit "megelégszik a korlátozott önismerettel"[18], majd csak a hatalomra kerülés közben, a berendezkedés pozícióharcai közepette kezdi bizonytalanul körvonalazni eszmerendszerét, úgy a pedagógia világából is csak tétova, impresszionisztikus jelzések érkeznek. Nincs nyelve a pedagógiai problémák megvitatására. )

 

Anyagilag erősen alultáplált, hivatali működésében pedig túlszabályozott intézmény.

 

A lefelé nivellálás nyomán egyre ingerszegényebb, unalmasabb az iskola belső világa, amit protokolláris csillogással próbál ellensúlyozni.

 

Túl sok az erőszak, ugyanakkor az a minimálisan szükséges erőszak, amely nélkül az iskola ma nem működőképes, csak szemérmes félrenézések közepette jelenik meg, nem válik kimondhatóvá, ideiglenesen, vagy véglegesen vállalttá. Nincs a mindennapi ellenőrzés kontrollja alatt.

 

A tananyag relevanciája erősen kétséges, hiányoznak az alternatívák. ( Ezt egy kétségbeesett szülő, vagy igazgató persze más szavakkal mondaná. V.ö.: „ Ma valaki hátulról belémjött, mire felszólítottam, hogy közösüljön és szaporodjon, de nem pont ezekkel a szavakkal.” Woody Allan )  Az órák didaktikai világa elavult, oktatástechnológiailag végiggondolatlan, megszervezetlen. Nincs tekintettel az eltérő képességekre, nem teszi lehetővé a lemaradtak felzárkózását, a tehetségeket sem táplálja igényeik szerint.

 

Nincs pontos szabatos belső értékelési rendszer, ami segíthetne kiválasztani a valóban hatékony pedagógusokat. Nagyjából persze mindenki tudja, kik azok, de pillanatnyi taktikai érdekek mindig eltolhatják ezt a listát. Konfliktushelyzetben felértékelődhetnek azok a nevelői erények (unalmas óravezetést hatékonyan ellensúlyozó  kemény kéz ) amik esetleg épp a konfliktusok okozói. Elemi szervezési problémákat képtelen megoldani, nincs megszervezve az órák anyag-eszköz ( még a kréta is hiányzik), a WC-k papír ellátása, az írásvetítőkhöz nincs hosszabbító, stb. Valahogy azért mégis működik az iskola, a rendszert igazgató halk, csendes fenyegetés biztosítja a felek minimális együttműködését. Íródnak az óravázlatok, zajlanak a frontális, kérdve-kifejtő órák. Ha egyhangúak, szürkék is, de a tanárnak mégis csak adnak annyi önbizalmat, hogy továbbadja az őt ért csendes fenyegetéseket a gyerekcsoportnak.

 

Ezekből a betegségekből azután számos más baj következik. Az unatkozó gyermekcsoport szétesését kivédendő, megindulnak a játszmák, a bűnbakképzések, lerövidülnek az utak.

 

Egy-egy tanár bizonyos egérutat nyerhet, külön birodalmat építhet, minőségi ugrás azonban csak akkor történhetne, ha minden tanár megépítené a maga birodalmát. A testnevelő a népszerű tömegjátékokkal ( foci, kosár, méta, kerékpár, stb ) "megfogott" gyerekeket természetes  módon vonná be a sportolás, testformálás intenzívebb köreibe. A testkultúrát nem választaná le a gondolkodás kultúrájáról, az olvasás, a zenehallgatás, a képzőművészet világáról. A technika tanár az iskola „technikai rendszergazdájává válna, a gyerekeket is bevonva a mechanikai és elektronikai szerkezetek világába.

A határterületeken együttműködnének, a szelektív hulladékgyűjtés- feldolgozás pl. a technika, a biológia, és a kémia tanár közös területe lehetne. Alkalmi, testre szabott együttműködések is születnének, ha az egyik testnevelő vonzódik a fémmunkákhoz, természetesen ötvös epochákat indíthatna, miközben a rajztanár néhány hétig mondjuk kerékpáros képzést végezne. ( Ügyességi, közlekedésbiztonsági és szereléstechnikai felkészítő.) Egy ilyen nekilóduló iskola persze bizonyos vezetéstechnikai változtatásokat is igényelne, az iskolavezetés is más fordulatszámra kellene kapcsoljon, döntési jogokat, adminisztrációs kötelezettségeket kellene telepítsen a munkaközösségekhez, és persze a tanulóknak, szülőknek is partnerként kellene bekapcsolódniuk a munkába. Ennek is vannak már bizonyos előzményei.[19]

 

 

 

3.A válság

A lassú forradalom ennek az állapotnak vet véget. Hat- nyolc év alatt szépen leépül a szakfelügyeleti rendszer, ritkulnak a vezetői óralátogatások. A hagyományos rendszer szerint a szaktanárok év elején leadták az igazgatónak a tanmeneteiket, ő átnézte, aláírta, majd évente kétszer meglátogatott egy-egy órát. Ilyenkor elkérte az óravázlatot, átfutotta, az órán jegyzetelgetett, majd jött az óra megbeszélése, ahol viszont a tanár jegyzetelt. Ha valakit helyettesíteni kellett, beküldte az óravázlatait, jobb tanárok ilyenkor akár külön óravázlatot írtak. Én többnyire valamelyik gyereket kértem meg az óra megtartására, felkészítettem, a kolléga csak segített fenntartani a rendet. A rendszer a szakfelügyelet elhalásával fokozatosan összeomlik. Tanmenetek még csak-csak vannak, de óravázlatot már csak elvétve látni. Helyettesítési anyagról már szó sincs, ellesznek valahogy. Kimennek játszani, vagy a kolléga a saját óráját tartja meg. Ha utolsó óra lenne, hazaengedjük őket. Év vége felé pedig szinte kilóg a centi a zsebekből. "Nem tudni, tanár vagy diák örül-e jobban hogy vége az évnek.[20]" Szó sincs arról az örömről, ami a lezárt fejezetnek szólna, mindössze a néhány hétnyi menekülésnek örvendeznek a taposómalomból. Mindezt átjárja valami „reálpedagógiai” derű. Lám-lám, hát így is lehet tanítani. Nem kell itt agyonfeszülnünk magunkat. Vegyük lazán a dolgokat, mindenkinek jobb lesz így. ( Az iskola kapujában már senki nem veteti le a gyerekekkel a sapkát. ) A gyerekek azonban valahogy „rosszul reagálnak.” Ahelyett, hogy örülnének a lazább szép új világnak, szaporodni kezdenek a rendbontások. Egyre több ablak törik be, a gyerekek egyre többet engednek meg maguknak. Egyre gátlástalanabbul használnak durva, trágár kifejezéseket a tanárok előtt is. „Istenem, gyerekek! Mi meg már felvilágosult, polgári pedagógusok vagyunk.” A pillanatnyi elbizonytalanodás után valószínűleg összeülne a testület, kialakítanák a szabadságok új határait, a Gyermekváros súlyos belső konfliktusa azonban napok alatt robbanásig feszíti a helyzetet.

 

Eddig még nem sok szó esett a gyerekek egynegyedének "családi" hátteréről, a Gyermekvárosról. Az ok: az iskolának szolgáltatnia kellene. Bizonyos ifjúságvédelmi munka, persze elkerülhetetlen és ezen a jogon jócskán lenne feladata a "Gyermekgyárban", de akkor meg kellene válaszolnia a gyermekvárosi kollégák kínos kérdéseit. "Biztos, hogy az iskola programja, a testnevelés tagozat működtetése a gyermekváros fizikailag fejletlen, illetve a saját korosztályától néhány évvel visszabukott, azokkal nem versenyeztethető gyerekeinek érdekeit szolgálja? Jó választás ezeket a gyerekeket egy egyértelműen siker és teljesítményorientált szellemű intézménybe járatni? Gazdagodnak annyit a mindennapi tevékenység során, hogy megszeressék kultúránk bizonyos területeit? Kézműveskednek, fúrnak-faragnak, hogy otthonra találjanak az őket körülvevő tárgyi világban? Kapnak olyan indíttatásokat, amelyek megkedveltetik velük az e fölött lévő világokat?" Az együtt gondolkodás helyett természetesen sokkal egyszerűbb egymás birtokát háborítatlanul hagyni. ( A történeti igazságnak persze tartozunk annyival, hogy az induló iskola fiatal nevelői szerettek volna valamire jutni nevelőotthonbeli kollégáikkal. Az első nevelési értekezleten, a jelenlévő gyermekvárosi igazgatónak jónéhány ilyen ajánlat érkezett, a gyerekek viselkedésének kritikája mellett. A jeles vezető reagálása a következő volt: " Azt azért látnunk kell, hogy pártunk és államunk rengeteget áldoz ezekre a szegény kisgyerekekre. Önök itt most főleg a kifogásaikat mondták el, ami természetes. De kérem, ezeket a kifogásolt gyerekek nevelőinek név szerinti megemlítésével tegyék, hogy benn intézkedhessek." A besúgó szerepre nem akadt jelentkező, és kollegiális kapcsolatok is csak elszórtan, esetileg alakultak ki a két intézmény nevelői között. A „pártunk és államunk” fordulat abban az időben elve elvágta minden párbeszéd lehetőségét. Magára valamit adó ember ehhez a vezetőhöz csak kényszerhelyzetben folyamodhatott.[21]) 

A Gyermekváros szocialista nagyüzemmé nőtte ki magát, ahol három gyerekre jutott egy felnőtt, de a csoportok azért húsz fő körüli létszámmal működtek. (Egy gyerekre majd húszezret fordított havonta a szocialista állam, de ha egy pszichológia- pedagógia szakot is elvégzett gyermekvárosi nevelő úgy döntött, hogy kertes házában saját gyerekei mellett még néhány gyermekvárosi gyereket is vállal, és nevelésüket főállású nevelőként szeretné végezni, még a szokásos, néhány ezer forintos nevelési díjért sem kaphatott gyerekeket. " Nézze, nem ilyenfajta nevelőszülőket keresünk mi, hanem egyszerű munkásembereket." - tanácsolják el a GYIVI-ből ( gyermek és Ifjúságvédő Intézet) a kollégát. A szocialista gyerekgyárat jóval keményebben védték az efféle kisvállalkozóktól, mint a szocialista nagyipart. ) Ha mindez még egy autokratikus vezetői stílussal is társul, akkor érthető, hogy a gyermekvárosban állandóan változtak a nevelők, a jó kereset ellenére is nagyon szűk maradt az állandó mag.

Végig ott maradt persze mondjuk Deák Péter ( "Petyus"). Kézműves műhelye esélyt biztosított a kilábalásra. Fekete Pista falmászó lett, Balogh Attila népzenész, Mihácsi Pista asztalos, és megmaradt egy műhely, ahová mindig visszajöhetnek.

Ebben a lefojtott világban érthetően jóval nagyobb bajokat okozott az újabb, erőszakmentes pedagógia divatja. Bennünket meglehetősen elfoglalnak saját ügyeink, nem észleljük a gyermekváros belső konfliktusait. Csak akkor vesszük észre, milyen gondok vannak, amikor az egyik nevelő ellen fegyelmi eljárás indul benn, mert állítólag WC pumpával osztotta ki a gyerekeknek, hét közben felhalmozódott bűneik jutalmát. Másnap már az iskolában is az a szlogen járja:

- Mit tud kezdeni velem? Legfeljebb megver, de akkor meg úgy kirúgatom mint B.ZS.-t.

 Az erőszak - szakértelem mérleg egyik serpenyőjének radikális letisztítása a másik érintetlenül hagyásával, felborította az egyensúlyt. Az egyik alsós csoport elvadul, kocsikat törnek fel, boltokban lopkodnak, elszökdösnek a gyermekvárosból, ha meg bejönnek az iskolába, terrorizálni próbálják társaikat, a tanárokat. Az egyik kis alsós kést fog a tanítónőjére, és a példa természetesen ragadós. Kezdik átvenni először a nagyobbak, aztán egyes lakótelepi gyerekek is.

- Lerúgom a fejed! - ordítja az udvaron a túlkoros hatodikos fiú ( Nehéz sorsú gyerek. Nagyon szépen rajzol színes filccel, de a riadt, vagy agresszív nevelőket, az unalmat nehezen tűri. Néhány hónap múlva a pszichiátriáról jár iskolába.) az egyik tanárnőnek, a többiek dermedten figyelnek, és persze viszik haza a híreket. A szülők valami intézkedést követelnek, a tanárok úgyszintén. Kívülállóként nyilván mindenki azt várná, hogy a két testület összeül, és megtárgyalja a problémákat, javaslatokat tesznek bizonyos változásokra. De, amint korábban már láttuk, ez nem divat egyik intézményben sem. Meglehetősen bénultan állnak a gyerekek elvadulása előtt. Mindkettő a másikra próbálja kenni a válságot. Lenne más megoldás is, a művelődési osztály is összehívhatna egy ilyen értekezletet, miközben egy szakértő csoporttal megvizsgáltatná a konkrét helyzetet. Helyet kaphatna benne mondjuk a serdülő pszichiátria főorvosa, ( az intézmény saját pszichológusát hiába kérdeznénk, a sok technikai státus mellett nem futotta már pszichológusra. Inkább jogászt tartanak. Logikus a választás. Az egyszemélyi vezető mellett teljesen felesleges egy olyan személy, aki bizonyos módon még felette is állna. A pszichológus vagy elfogadná a létező kereteket, ekkor csak egyszerűen felesleges, vagy rámutatna azok lehetetlenségére, ekkor már romboló aktíva.) akihez rendre elkerülnek a súlyosabb, vagy öngyilkosságot megkísérelt gyerekek, vagy az a Dobos István, aki tanulmányt tett közzé korábban a gyermekvárosi gyerekek szökésének okairól. Ehhez persze közelebb kellene engedni ezeket a renitens figurákat a hatalmi berkekhez, meg aztán a művelődési osztály is bizonytalanul keresi új helyét,  ( esetleg épp valami igazgatói állás felé tapogatóznak dolgozói, ) nem történik semmi.

 Az iskola igazgatója kénytelen bejelenteni:

- Kollégák, sajnos semmiféle jogi lehetőségünk nincs a gyerekek kiemelésére. Megszervezzük, hogy minden kis szökdöső mellett legyen egy nagyobb, aki megakadályozza, hogy kirohanjon az iskolából. Szétosztjuk őket a felsős osztályokba. Ha valamelyikükkel nagyon nem bírnak, lehozhatják az irodába, majd mi vigyázunk rájuk. Érzelmesebb változatban:

 - Nem taszíthatjuk el magunktól ezeket a kis szerencsétleneket, mert ha már nekünk sem kellenek, akkor ugyan ki fogja elfogadni őket?

És a késes kicsi másnap is megjelenik, büszkén feszít az őt mindenhová magával cipelő nagyobb oldalán. Látszik, hogy párszor már összeverték, de azért csak elküldi az anyjába a felsős szaktanárt is, részletesen ecsetelve hogyan kergette baltával a nagyanyját az udvaron, amikor hazaszökött hozzá. Magabiztosan ígérgetve mindezt a nevelőnek is. Az órát el lehet képzelni. A szünetben a gyerekek riadtan áramlanak ki az egyik teremből, bemegyek, hát az egyik kis "gyilkost" rugdossák éppen a földön a nagyobbak. Nem kiabál. Nincs kit hívjon.

 Megalakul egy "válságstáb", amely elkezdi kézbe venni a dolgokat. ( l989 telén kívül is hasonló stábok alakulnak. ) A megoldás látszólag nagyon egyszerű. Kell írni egy levelet a városi művelődési osztálynak, vizsgálatot követelni az ügyben, első intézkedésként a legproblémásabbak kiemelését követelve. Ehhez össze kellene írni a kezelhetetlen gyerekeket.

A tanáriban összejön egy spontán gyűlés, kezdik gyűjteni a neveket. Először csak hat gyerekről van szó, de a lista egyre szaporodik. Kiderül, hogy a szóban forgó osztályban már szinte minden gyerek kezelhetetlen. Kínos csend. A panaszkodó kolléganőről mindenki tudja, hogy igen gyenge tanerő, unalmas, nyafogós hangon előadott óráin a legjobb osztályok is szinte robbannak. No, de ki mondja ezt meg? Udvarias lavírozás következik, finom elhallgatások, félszavak. Buta kis játszmázás. Végül húsz fős lista sikeredik. Ez így már egészen más, mint ha csak néhány gyerek kiemelését kérnék. Ez már annyit tesz, mintha a testület meg szeretné válogatni, kiket fogad és kiket nem. Ezt a taktikai hibát szeretné kihasználni önmaga mentegetésére a gyermekváros igazgatója, leadja a levelet a megyei lapnak, védelmet keresve, így aztán a botrány országossá növekszik. Újságok, rádió, Tv. Helsinki bizottság.[22] Ilyen körülmények között ül össze végre egy munkaértekezlet.

 

Ezen már nem maradhatok tovább az úgynevezett háttérben, muszáj lesz megszólalnom.

 

Eddig ez elől kitértem, mert:

-         A mozgolódó, hangadó kollégákkal nincs különösebb személyes vagy munkakapcsolatom. Eddigi belső kritikai megnyilvánulásaimat nem támogatták. Nagyon leegyszerűsítik a dolgot, csak a rossz gyerekek kicsapásában gondolkodnak, utána aztán majd csak lesz valahogy. Haladjunk tovább a régi mederben, Teremtsünk olyan helyzetet, hogy „vegyék észre magukat a gyerekek!” Hogy ennek előfeltétele az lenne, hogy mi is vegyük észre magunkat, helyzetünket? „Erre most nem érünk rá, előbb tüzet kell oltani!”

-         Igazából nem a véleményemre kíváncsiak, inkább azt szeretnék, ha – a városi pedagógiai lap szerkesztőjeként - valami módon befolyást gyakorolnék a városvezetőkre, hogy "Zárják be a Gyerekvárost!"

-         Túl nagy a távolság a gondolkodásmódunk, fogalmaink között, ha hirtelen rövidítenék, óhatatlanul valamiféle belső kulturális forradalmat kellene kirobbantanom, ezek természetét, történetét pedig sajnos elég jól ismerem.

 

Csakhogy a helyzet most már annyira tarthatatlan, hogy félre kell toljam ezeket a szempontokat.

Az értekezleten tehát megint hozzászólok, mint a régi szép időkben, csak épp a hitem hiányzik, hogy valóban szükség van a véleményemre.

 

- "El kell döntenünk, hogy a végletesen elvadult néhány gyerek eltávolításán túl tudunk-e valamiféle önkritikát gyakorolni, tudjuk-e, akarjuk-e beismerni, hogy valamit változtatnunk kell a módszereinken? Ha a válasz nem, nincs mit mondanom. Ha igen, akkor azzal kell kezdenünk, ami eddig mindig elmaradt. Át kell tekintenünk céljainkat, eszközeinket, módszereinket. Célszerű lenne három dologra koncentrálni:

- Mi az az iskolavezetés módszereiben, felállásában, a belső működési szabályzatban, ami miatt kialakulhatott a vezetők és tantestület szembenállása. Miért nem tekintik a tanárok sajátjuknak az iskolát, miért lehetséges, hogy néhányan mintha titokban azon drukkolnának: minél nagyobb legyen a botrány. Miért nincsenek a nevelők a gyerekek között, stb.

- Miért nem tekintik a gyerekek sajátjukénak az iskolát, miért nem érzik magukat jól benne, miért szökdösnek, miért lázadoznak?

- Mit kellene változtatnunk szaktárgyainkon, didaktikai munkánkon, pedagógusi magatartásunkon?

 

Nyissunk a faliújságon néhány rovatot / vezetéstechnika, pedagógiai, gazdasági vonatkozások, egyéb / ahová a kollégák feltehetik véleményeiket, javaslataikat. Ezek ismeretében lehet majd eldönteni, miről is van itt szó tulajdonképpen. Arról, hogy néhány kolléga kihasználja a gyermekvárosi gyerekek robbanását és megpróbálja megfúrni a vezetést, vagy valóban komoly funkciózavarok állnak a válság mögött?

(Előtte persze magamnak is fel kellett tennem ezeket a kérdéseket. Vajon nem arról van szó, hogy boldogan ragadom meg az alkalmat, és néhány gyerek elvadulásának ürügyén igazolni akarom korábbi diagnózisomat? Nem akarok törleszteni valamiféle sérelmekért? Nem akarok valahová "beemelkedni"?)

 

A rovatot megnyitjuk, saját javaslataim ki is teszem:

 

Vezetéstechnika:

Ha ilyen súlyos konfliktus merül fel a testület és a vezető hármas között, meg kell alakítani egy iskolatanácsot, vagy iskolaszéket, ahol ez a konfliktus kezelhetővé válik.

Határozottan döntenie kell a vezetésnek, hogy egyszemélyi vagy demokratikus vezetési stílust választ-e? Mindkettőnek van előnye is és hátránya is. De a választott modellt következetesen ki kell dolgozni.

Véleményem szerint meg kell szervezni a munkaközösség vezetők testületét, amely tényleges döntési jogokat kapna kézhez. / Jutalmazás, eszközbeszerzés, tantárgyfelosztás, stb. / Ki kell alakítani egy belső értékelési rendszert, amely kemény, megfogható szempontok alapján segíthetne a tanárok munkájának megítélésében. És ennek bizony az lesz az egyik hozadéka, hogy néhány kollégától meg kell váljunk.

Ki kellene építeni egy belső pályázati rendszert, ahol nyilvánosan dőlhetne el, melyik tantárgy milyen fejlesztési összegeket igényelhet.

A jutalmazási rendszert át kellene alakítani célprémium rendszerré, szintén pályázati úton döntve a célprémiumokról.

 

Pedagógia

El kell döntenünk, hogy visszaállítjuk-e a korábbi rendszert, amikor a szaktanár csak óravázlattal léphetett be a terembe, és a kérdve kifejtő módszer segítségével beültette az osztályt egy "Óragépbe", vagy rögtön más modellek után nézünk, amihez hosszú távon amúgy is el kell jussunk, mert a mai világban már nem lehet a kérdezgetés módszerével fenntartani a rendet, az egymástól mereven elszigetelt tanulók között. Az iskolai órát egyre inkább csoporthelyzetként kell felfogni.

A tantárgyak integrációjával ki lehet küszöbölni egy csomó felesleges ismeretet, átfedéseket.

A helyettesítési anyagok leadását rendszeressé kell tenni, ahogy régen volt, logikai egységekre bontással, a megoldandó feladatok kijelölésével.

Világossá, átláthatóvá kellene tenni az iskolai élet szabályait, mert most sok a bizonytalanság. Pl. a gyermekügyeletnek nincs "munkaköri leírása" .

A napközit át kell alakítani egy tanulószobával, udvari felügyelettel kombinált klubnapközi rendszerré, hogy gyermekmegőrzőből a nevelés színterévé válhasson.

 Az év végi munkát segítené, ha a kétesre álló tanulók felelése közben a többiek egy nagy vetélkedőre készülnének csoportmunkában, ahol tréfás versenyen mérnék össze tudásukat a tanárokéval. Az ebédlő tűrhetetlen viszonyait egyrészt egy pontos étkezési renddel lehetne megszüntetni, másrészt annak a régi szabálynak az újjáélesztésével, hogy amíg az előző csoport ott áll a kiadónál, a következő nem megy be a szűk folyosóra. Így nem kellene egy kiabáló, lökdösődő gyerekgomolyagon áttörni a tálcákkal.

Az ebédlőből csak nejlon zacskóban lehessen élelmet kivinni, mert most az a rendszer, hogy a gyerekek átfecsegik az ebédet, kimarkolnak néhány szelet kenyeret, eszegetve csatangolnak a folyosón, a maradékot eldobálják.

A nyelvtanulás megint kudarcra van ítélve, ha nem tudjuk az osztályokat kettébontani. A magyarul sem beszélő gyerekeket ne erőltessük azonnal a nyelvvizsgát megcélzó, intenzív nyelvtanulásra. De ez már messzebb vezet, a nyelvtanulást nem biztos, hogy osztálykeretben a legcélszerűbb végezni. Egyelőre ugyan a zsúfoltság miatt csak így lehet, de távlatilag csökkentenünk kell a zsúfoltságot. Az erdei iskola ebben is segítene, másrészt lehetővé tenne minden osztálynak egy kis terepgyakorlatot. Erre már kidolgozott modell van.

Sokat segítene az iskola tisztaságának kialakításában, ha a nyolc takarítónői státusból csak kettőt hagynánk meg, a többiekét, japán mintára, az osztályukat takarító gyerekekkel válthatnánk ki, természetesen úgy, hogy a bérük is osztálypénzzé változna. Erre is van már másutt példa.

A diákönkormányzat megkaphatná azt a pénzt, amit a rombolások megakadályozásával megtakarítana az iskolának. Ebből szabadon gazdálkodhatna.

Célszerű lenne iskolaboltot nyitni, hogy megszüntessük a büfé jelenlegi zsúfoltságát. Ez szabályozottabb teret biztosítana a gyerekek üzleteléseinek. ( Ami most fű alatt folyik.)

A grafika műhely termelő részleg beindítását tervezi, saját anyagellátásának biztosítására. Hasonlót a technika tantárgy is indíthat. Utóbbiban fontos lenne a jelenlegi elméleties anyag helyettesítése valódi gyakorlati ismeretekkel, készségfejlesztéssel.

 

Nem sorolom tovább[23], ennyiből is látható hogy egyrészt igyekeztem mértéket tartani, másrészt viszont nem tettem semmiféle „népszerűségi engedményt”.  Még két kolléga tett ki néhány cetlit, de ez nem dúsította fel annyira az anyagot, hogy az ne "Szávai tervezet" legyen.

 

Amikor néhány nap múlva összeült az újabb értekezlet, zavart, kínos hallgatás után valahogy sikerült elmanőverezni a tervezet megvitatása elől.

 

"Nem kell itt semmiféle modellváltás, csak a házirendet kell betartani, illetve kissé átformálni, szigorítani, és komolyabban venni! A gyerekek például hozzanak magukkal benti cipőt, a tanárok háromnegyed nyolc után menjenek ki a gyerekek közé, egységesen követeljük meg a gyerekektől a tiszteletet, legyen a folyosókon két ügyeletes /tanár/ délután ne vigyék ki az élelmet az ebédlőből, ne hagyjuk őket elkóborolni a napközis csoporttól.

 

Közbevetések:

- Nem kellene ezt a gyerekekkel, szülőkkel is megbeszélni?

- Majd ha rend lesz, most nem lehet itt demokráciát játszani. Majd ha rendbe jöttek a dolgok, megbeszélhetjük.

- De hát eddig egy jóval lazább házirendet sem tudtunk betartani, hogy tudjuk majd ezt a feszesebbet?

- Az a lényeg hogy minden tanárnak komolyan kell venni a munkáját.

- Ezt már évek óta mondjuk, most mitől fogja hirtelen komolyan venni?

- Hát majd én megmondom neki!

- No, jó, lehet, hogy valami csoda folytán a tanárok megijednek attól hogy rájuk ordítasz, és ezentúl mindenki komolyan veszi a munkáját, betartatunk egy szigorú házirendet. De hát nem épp az a baj, hogy a gyerekek úgy érzik, egy barikád túloldalán állnak? Biztos, hogy a vérre menő harcot kell most választanunk ellenük?

A kolléganő választ keres, aztán hangosan elsírja magát:

" Hát nem látjátok, hogy valamit csinálni kellene ...."Indulatok szabadulnak el, veszekedés. Az indulatokat az eszköztelenség érzése indukálja. Nem volt eddig szokás működésünk, munkánk fogalmi tudatosítása.

 

Az események pedig peregnek tovább.

Négy kisgyereket kiemelnek az osztályokból, belső iskolába járnak, illetve kihelyezik őket nevelőszülőkhöz. Kicsit enyhül a helyzet. A Gyermekváros igazgatójának lejár közben a mandátuma, a benti kollégák korábbi szakszervezeti bizalmijuk, egy valóban rátermett pszichológia-pedagógia szakos nevelő pályázatát fogadják el. / Ő akart gyerekeket kivenni magához. / Ő pedig felkéri igazgatóhelyettesnek azt a pedagógust, akit a  Helsinki bizottság küldött ki a válság kirobbanásakor. A Gyermekváros nevelési gyakorlata néhány hét alatt átíródik, korábbi tanítványok jönnek vissza csoportfelügyelőnek, felpezsdül az élet. Egyes csoportokat kihelyeznek lakásokba, kialakítva egy diplomás nevelőszülői rendszert, a gyerekgyár elkezdi felszámolni önmagát. Az új vezetés hozzánk is beköszön egy értekezletre, gyanakvó hallgatás fogadja „entré”-jüket, ahogyan kifejtik, miért szeretnének gyerekeikkel másképp foglalkozni, finoman éreztetik: az iskolától is bizonyos változtatásokat várnának.

(1996-ban befejeződik a kiköltözés, marad néhány irodahelyiség. A gyerekek szétoszlanak a város iskoláiban, a hozzánk járókról már egyáltalán nem tudni, hogy gyerekvárosiak. Eltűnik az a sajátos, dacos, bezárt, vagy épp ellenkezőleg, kiskutyásan a nevelőn lógó, jellegzetes gyermekvárosi attitűd. )

Az iskolában inkább csak megnyugszik minden. Az év végi értekezleten már egy szó sem esik a korábbi konfliktusokról. Más iskolákban ekkor alakulnak az iskolaszékek, nálunk nincs rá szükség. Jöhet a következő év, a dolgozni és dolgozni hagyni elv alapján, a korábbiak szerint. Csak valami már megváltozott. Az értekezleteken a korábbi fecsegések, apró civakodások helyett döbbent csend honol. Mindenki érzi: valahogy szavakat kellene találni a bajokra, mert azok igazán csak a felületről tűntek el. A gyermekvárosi gyerekek kicsit elcsendesedtek, de a válság által felszínre hozott problémákra nem születtek megoldások.

 

Megint itt a szerepkényszer. El kell vállalni a csend megtörését. Én úgy gondolom, mégis csak meg kell alakítani az iskolaszéket, és a jelenlegi igazgatónak erre támaszkodva kellene elkezdenie valamelyik vezetési modell kialakítását, ő azonban úgy dönt, hogy azt a fél évet még letölti, ami a nyugdíjáig van, és utána átadja a botot.

 

A választás előtt ott a levegőben a kimondatlan kérdés: miért nem próbálom megszerezni magamnak az igazgatói állást? Éveken át mondogattam: tudom, miként lehetne normális iskolát csinálni. Jó. Akkor rendszerellenes tevékenység lett volna. De most, hogy a rendszer láthatóan kezd utolérni, miért nem próbálom meg?

Az igazgatói szerep kísértése

Nyilván megpróbálnám, ha nem igyekeztem volna már korábban is igazgatói fejjel gondolkodni. Ha nem lennék túlságosan is ismerős a terepen.

-         Szaktanárként megszoktam, hogy a siker csak rajtam múlik. Most meg kellene tanulnom csapatban, munkaközösségben gondolkodni.

-         Igazgatóként a pedagógiai menedzser szerepét szeretném vállalni, de míg a rajzórák fejlesztésével valahol a hazai pedagógiai elit világában mozogtam, a testületben rejlő pedagógiai lehetőségek menedzselésével a perifériák világába kényszerülnék.

-         Akikre a testületen belül támaszkodhatnék, valahogy elfelé menőben vannak. Mivel tarthatnám itt őket? Számolgatok, hány tanár felpörgő munkája adhatna új alaptónust az iskolának? Miféle lenne ez?

-          Amikor azt a bizonyos mondatot elhelyeztem a cetlik között: " Ki kell alakítani egy belső értékelési rendszert, amely kemény, megfogható szempontok alapján segíthetne a tanárok munkájának megítélésében. És ennek bizony az lesz az egyik hozadéka, hogy néhány kollégától meg kell váljunk." - tudtam, hogy nem épp egy népszerűséghajhász gesztus. Félelmet érzek magam körül, mintha a tanárok többsége találva érezné magát. Én ugyan nem látom egyiküket sem reménytelen esetnek. Az eddigi húzóemberekre valamivel jobb világ jönne, a derékhadnak viszont szembesülnie kellene azzal, hogy ezt a válságot részben mi magunk okoztuk.

 

-         Néhány kollégámnak bizony azt kellene mondanom:

-         Rossz az alapmagatartásod. Szeretsz gyerekek közt lenni, szereted a tanár státust, de változtathatatlannak látod. A gyerekek motiválatlanságát izomból akarod áttörni. Sok a konfliktusod szülőkkel, kollégákkal. Ha maradni akarsz, változtatnod kell. Fel kell színesíteni a didaktikai gyakorlatodat. Elfogadni a partnerek "beleszólási jogát".

-         Másik néhánynak: belefásultál. Nincs nagy baj veled, hisz nincsenek nagy botrányok, csak épp unalmas vagy és fáradt. Untatod és fárasztod a gyerekeket is. Találnod kellene valami új "megmerülési lehetőséget." Drámajáték, tánc, természettudományos tárgyak.

-         Végül egy-két embernek nyilván muszáj lenne azt mondani: szinte elölről kell kezdened az önépítést, beszorultál valahová, ahonnan nagyon nehéz a kiút. Ha ezt nem vállalod, jobb, ha átmész egy csendesebb tantestületbe, mert

-          És persze mindenkinek: minimálbérért várok maximumhoz közelítő teljesítményt, aki ennél többre vágyik, azt a napi nyolc óra munkaidőn túl kell előteremtenie. (Most ugyanezt napi négy-öt óra munkaidőn túl teheti.)

-          A technikai dolgozóknak is meg kellene mondani. Egy iskola takarítójának, karbantartójának, portásának bizony pedagógiai alkalmassággal is kell bírnia, azonosulnia az iskola céljaival[24].

-          És persze nekem is komoly feladatot jelentene a vezető szerepbe való átlépés, eddigi baráti vagy épp ellenséges munkahelyi kapcsolataim „átírása”.

-          Gyerekeink között vannak ragyogó elmék, akikkel öröm a napi találkozás, együttműködés. Pörögnek, egyre feljebb törnek, látszik, hogy belőlük lesznek az igazi „minőségi” felnőttek. Igazgatóként már jóval kevesebbet találkozhatnék velük, elfoglalná helyüket az iskola felnőttvilága, más életminőségekkel kellene nap-mint nap szembesülnöm, és persze rengeteg adminisztratív feladattal küszködnöm.

-         Igazgatóként persze emelkednék némelyest a társadalmi ranglétrán, talán valamivel többet is keresnék, de ez olyan kis különbség, hogy nyugodtan elhanyagolhatjuk.

 

Sorolhatnám még hosszan az érveket, de van egy, ami feleslegessé tesz minden további méricskélést:

-          Félre kellene tennem a rajztanári kézikönyv megírását. Mivel a több száz órát nem vehettem videóra, néhány hónap alatt elszegényednének emlékezetemben a történtek, két év múlva már magam sem érteném, mitől lettek olyan gazdagok és jól szerkesztettek a montázsaink. Veszendőbe menne húsz év didaktikai tapasztalata. Valaki át kellene vegye az óráim nagy részét, és én nem tudnék neki esetről-esetre bevezetést adni a következő feladatsorba. A szemem előtt foszlana szét a műhely. Ha megírom a kézikönyvet, legalább egy esélyt adok, hogy ez ne történjék meg.

 

Jönnek az iskolába reggel a kollégák, az aulában ügyelve elnézegetem őket, ahogy előregörnyedve, vagy kihúzott derékkal, határozott-kemény, vagy tétova, csoszogó, esetleg gyerekesen tipegő léptekkel jönnek, köszönnek, legyintenek, mennek dolgukra. Próbálok nagyon empatikus lenni, de ( vagy tán épp ezért ) nem érzem úgy, hogy szükségük lenne rám.

 

Túl sokat nem kell töprengjek:

-         Te, Pista, egy kínos kérdést kell megbeszélnünk. - állít meg egy kolléga a folyosón.

-         Néhány tanár megkeresett ( mondja is a neveket, az a bizonyos "józan mag"), hogy pályázzak az igazgatói posztra. De csak akkor támogatnak, ha nem leszel igazgatóhelyettes. Ha te pályázol az igazgatóságra, én természetesen nem fogok indulni. Ha viszont nem akarsz igazgató lenni, akkor én vállalnám.

 

Megörülök. Lekerül rólam a felelősség. Sajnálkozom, mert az illetővel főiskola óta baráti viszonyban vagyok, tudom, mit vesz a vállára. Neki jut most a neheze. Rossz a lelkiismeretem, mert érzem, hogy inkább csak a keretek, a feliratok változnak majd, a szakmai tartalmak maradnak a régiek. (Amikor a politikától visszavonultam, elvesztettem erkölcsi jogomat őrültségei kritizálására. Persze kritizáltam tovább, erkölcstelenül. Ezután iskolakritikám is erkölcstelen lesz. Igaz, csak a saját szememben. De hát csak magammal találkozom legtöbbet! )

 

Én egy-két év alatt be fogom vinni a számítógépbe a kézikönyv anyagát, beírok vagy ezer szövegoldalt, beszkennelek néhány ezer képet, írva lesz, hogyan lehet viszonylag hatékony vizuális kultúra oktatást működtetni a létező iskolai keretek között.

 

Ezután három logikus lépés következhet.

 

Ha lesz egy testület, amely megkezdett belső megújuláshoz igényelné szaktudásomat, akkor bele lehet vágni a rajz tantárgy átalakításába.

Egyrészt egy, a jelenleginél is szűkítettebb rajztanulás tárgyra lenne szükség, amit azok a gyerekek vehetnének fel, akik a komplex művészetnevelési programot választják, másrészt fontos lenne egy komplex művészeti foglalkozássorozat. Utóbbi tárgy a drámapedagógia jelenlegi eredményeit vinné az iskolába, képzőművészeti, nyelvi, kommunikációs, zenei stb. elemekkel dúsítva.

És természetesen szükség lenne egy hagyományos képzőművészeti nevelés tárgyra is. Egyrészt hogy a terepen döntsék el, melyiket igénylik inkább a kis megrendelők, másrészt hogy lehetővé váljon a személyre szabott órarendek összeállítása.

 

Egy ilyen fejlesztő munka persze valamelyik pedagógiai főiskolán lehetne legeredményesebb. Ahhoz azonban, hogy módszertant taníthassak valahol, legalább is Sinkó István kellene a tanszék élére.

 

Ha sem erre, sem arra nem mutatkozik igény? ( És persze az egyszerű igényen túlmutató, konkrét cselekedetekben megmutatkozó elszántság.) Nos, a Metszőkör tele tervekkel, a grafikákat jó lenne külföldön is forgalmazni, van néhány kiadványunk, különböző készültségi fokon, igazán van mit menedzselni, írni, intézni. Van még jónéhány illusztrálandó eposz, például meg kellene valósítani Haranghy nagy tervét, az ötszáz képes Biblia illusztrációt.

És végül még az sem teljesen elképzelhetetlen, hogy néhány éven belül mérséklődik az iskola zsúfoltsága, nem köti gúzsba a testület kezét a helyhiány. Elkezdődik valami lényeges belső megújulás.

Addig meg? Reménykedni kell, hogy a didakta szerep nem merevül páncélként az emberre, hogy észreveszi még mögüle a kis Vikik, Petik pillantásait, akik nem egy páncélkesztyűs kézbe szeretnének belekapaszkodni.

 

4.Záródott valamikor az 1980-as évek végén a kézirat.

 

Ekkor már egy megváltozott iskolai világban éltem. Amikor a nyolcvanas évek elején elkezdtem bevinni a rajzórákra az iskolán kívüli vizuális nevelés világát, ez valami gyanús, inkább csak megtűrhető dolognak számított. Aztán, ahogy gyarapodott a felszerelés, egyre nagyobb, egyre szebb munkák születtek, kiállításokat rendeztünk, ezekről újságcikkek jelentek meg, elkezdődött a program „helyi legalizálódása.” Nagy segítséget jelentettek ebben a folyamatban a külső támogatók. A Megyei Művelődési Központ, amelytől a Népművelési Intézethez, valamint Megyei Könyvtár, ahonnét az olvasótábori mozgalomhoz vezettek az utak. Egyrészt kiállításainkat utaztatták, bemutatókat szerveztek, konferenciákra küldtek, másrészt Szolnokra hoztak kiállításokat, előadásokat.

Megjelent az egyesületi törvény, természetesen azonnal egyesületté alakítottam a szakkört. A Szolnoki Metszőkör egyesület jóval rugalmasabb hátteret biztosíthatott vállalkozásainkhoz, mint az iskola. ( Van egy egyszerű naplófőkönyv, minden alaptevékenységre visszaforgatott pénz adómentes, mivel nem fizetünk ki munkadíjat, nem kell bérszámfejtő, nincs tb ügyintézés, az összes adminisztráció kimerül az évi egy statisztikai, adó, nemleges tb nyilatkozat kitöltésében. ) A pályázatokról döntő kuratóriumokba meghívták azokat a fiatal, vagy középkorú népművelőket, pedagógusokat, akik már valóban a programok minőségére adták a pénzeket. Szaktermembe is elkezdtek áramlani a támogatások. Eltűntek a filléres gondok. ( Forintosok persze maradtak.) Hirtelen híressé váltunk, felmutatható értékké, most aztán igazán nekilendülhettünk volna. Megjelenhettek volna könyveink, festhettünk volna nagy képeket bárhol az országban, még a nagy programkiállítást is tető alá lehetett volna hozni, de én először szerettem volna leltárba venni majd húsz éves rajztanárkodásom szakmai eredményeit. Nekiláttam módszeresen megírni óráimat, hátterüket, és ezzel maradék szabadidőmnek is befellegzett. Nem maradt idő kapcsolattartásra, szervezeti beépülésre, érdekkijárásra. Összeállt viszont egy olyan tanári kézikönyv, amelynek fedezetében már bátran vállalkozhattam volna egy önfejlesztő iskola szakmai támogatására.[25] Mielőtt a programot szemügyre vennénk, fussuk át rövid szakmai eseménytörténetünket!

Rövid eseménytörténet:

Megírása jó kis elmetornát jelentett. Soha nem volt erős oldalunk a dokumentálgatás. Szerencsére a szakköri naplót kötelező volt vezetni, időnként pedig ráírogattam a dúcokra a gyerekek neveit. Amikor az egyesület weblapját készítettem, ezekből, az újságcikkekből, meg a fotókból valahogy mégiscsak visszafejthető volt egy eseménylista. Legtöbbet a pénzügyi főkönyvünk segített, a vásárlásokhoz, eladásokhoz könnyebb volt eseményeket kapcsolni.

1981-ben kezdődnek kis tematikus kiállításaink az MMIK gyermekgalériájában. Séta a faluban – Madarak – Másolatok – Kezek - Képzeletünk képei – Illusztrációk – Metszetek - A szörnyektől a napfényben csillogó esőcseppekig, stb  Egy-egy kiállítást  más megyei székhelyek is átvesznek. Keringenek az országban.

A piros iskolában is beindul egy szakkör. Mérész Zoli, Ungvári Pista, Debreceni Zsolt, A Sárkány csoport: Kovács Márta, Totis Márta, Sárkány Pista, ...)

 1983- ban szeretném már együtt látni, együtt felmutatni eddigi feladatsorainkat. Valaki kiközvetít az Újszegedi Művelődési Ház igazgatójához. Két napig dolgozunk keményen a helyszínen. A Védőnőképző kollégiumában lakunk. Kicsit besegít Virágh Magdi is, ő régi rékasi tanítvány, most itt kollégista.

Ülnek a gyerekek fáradtan az ágyon, néznek bele a fényképező lencséjébe, egy ájulásig dolgozott nap után. Ekkortájt ez a legjellemzőbb. Iszonyú munkákat végzünk, de jól esik. Közben szikrázások is vannak, mindig van egy ügyeletes ellenfelem. Kell az a kis kontroll. Ekkor például Edit az, aki rögtön visszajelez, ha valami kezd laposodni. Beviszek az órára két zenét, a zenei kontrasztot kellene képivé változtatni. Edit legyint: Úgy unom már ezeket! Mikor rajzolunk végre valami normálisat? Aztán átadja a stafétabotot Emesének, Emese Tündének, Tündétől meg majd Eszti Nóra veszi át, de ez már a legújabb generáció, addig még történik egy s más.

Az egyik szakköre bejön egy jánoshidai népművelő házaspár.  Szeretnének ők is beindítani a faluban valami szakkört. Elkezdődnek a "kihelyezett foglalkozások"  Jánoshidán a művelődési házban és az iskolában, a Kéki házaspár szervezésében. A sorozat éveken át folytatódik. Nagyon izgalmas, és szakmailag roppant hasznos, ahogyan a falusi gyerekekkel ellenőriztetem az új feladatsorokat. És persze megkapom az iskolai óradíjam dupláját. Ezt az ellenőrzést egyébként az óvodásokkal is gyakorlom. Néha átmegyek a szomszédos „Ovilandba” foglalkozást tartani, megtapasztalni, hogy működik egy feladat a piciknél.

1984 Gyermeknapi játszóház Jánoshidán:

Reggel találkozunk az iskola előtt, tanár úr és megbízható, kedves kis szerepelni vágyó tanítványok? Beszállunk a mikrobuszba, az úton a tanár úr a sofőrrel társalog, a gyerekek elvannak? Jánoshidán kipakolás az asztalokra, a falusi gyerekek kicsit agyagoznak, linóznak, rajzolgatnak, aztán visszapakolás, a tanár úr felveszi a tiszteletdíját, irány haza, szétszéledés? Hát, nem éppen. Kezdődik ott az egész, hogy Csortos Zsuzsi, Angelika, és a többiek nem az a szelíd, csendes, jóravaló típus. A többi meg már ebből következik. A délelőtti foglalkozáson nem a technika az egyetlen érdekesség, legalább ennyire fontos az a módszer, ahogy maga a kép készül. Egy kis sablonos Mikiegér figurát minek linóba metszeni? De ami igazán feledhetetlenné teszi a napot, az ebéd után jön. A művelődési házban színpad, reflektorok, elhúzható függöny. Zsuzsáék rögtön elfoglalják a színpadot, és féktelen színházas játékot rögtönöznek. Aztán, a buszmegálló felé ballagva, a Zagyva part egy szép ligetes szakaszánál valaki bedobja: fürödjünk egyet. Fürdőruha persze senkin nincs. A fiúk még csak ellehetnének alsónadrágban, na de Zsuzsiékon csak egy póló, és bizony már igen csak van látnivaló a póló alatt.  Rögtön jön a javaslat: lányok fel, fiúk le, vetkőzés a bokrok között, nyakig vízben találkozunk. Nagy nevetések, iszapcsata, majd rohanás a buszjárathoz.

Berendezzük első "állandó kiállításunkat" a Verseghy könyvtár gyermekosztályán, illetve a városi tanács folyosóján. Nyári tábor Jánoshidán Elkészül egy húszperces kisfilm Orff Carmina Buranaja alapján. Az ötletadó a Lantos - Apagyi módszer. Kékiék szeretnék, ha munkájuk valami külső elismerést kapna, írok egy beszámolót a táborról, ami le is jön a Népművelés folyóiratban.

Nyári tábor Tiszavárkonyban. A Verseghy könyvtár 30 000 ft értékű felszereléssel támogatja a tábort. Ez a felszerelés lesz az alapja a későbbi táboroknak, akcióknak, a rajztáblákat pl még ma is használjuk. Sok mindent szerzünk így az első időkben. Foglalkozásokat vállalok, azzal, hogy a maradék anyagot elhozom. Ronyecz Móni és Kelemen Zita fest egy nagy faliképet a Tószegi iskola falára. Jönnek a Czeglédi testvérek, Lajos később a Műegyetem rajztanára lesz. A táborban csoportvezetést vállal a Lugossi házaspár és Zsolnai Noémi, aki Rékason „ébenfaívet rajzolt”. Foglalkozásokat tartok lengyel Boldizsárné klubnapközi kísérletében a Tallin Körzeti Általános Iskolában.

A Képzőművészeti Filmszemlére is felrendezünk egy kis kiállítást, valaki felveti, hogy árulhatnánk is a nyomatainkból. Kipakolunk egy asztalra, elkezdődik a gazdálkodás. Aztán ugyanez ismétlődik a Néptánc Fesztiválon. Újabb állandó kiállítás a Megyei tanács folyosóján. / 80 grafika/

1985-ben indul egy érdekes vállalkozás a Művelődési központban. Megpróbáljuk összehozni a színházat a képzőművészettel, a Szín-játék-kör foglalkozásain. Árkosi Árpád vezeti, én a képzőművészeti foglalkozásokat tartom. Árkosit felkérik, ugyan rendezzen már valami ünnepséget márc. 15-én, a Petőfi csarnokban. Ő úgy gondolja, egy bankett lenne a legmegfelelőbb forma, ahol egy asztalhoz ülhetnének le az ellenzéki gondolkodású emberek. Hát, nem egy könnyű vállalkozás, már itt látszik, mekkora összeférhetetlenségek vannak köztük. Valami kiállítás is kellene, elolvassuk Esterházy Pétertől a „Petőfi a légtornász”-t. Várhelyi Tibiék megfestenek egy hatalmas képregényt, amiben Petőfi lerombol egy TV stúdiót. Ez az első nagy képünk. Itt is árusítunk, de itt nagyságrendekkel többet adunk el, mint eddigi kipakolásainkon. A gyerekek csak ámulnak, sor áll az árus asztal előtt.

Nyáron kerékpártábor, az úttörőszövetség szervezésében. Kétszáz forintért túrázhatunk egy héten át. Ettől kezdve minden nyáron megyünk, míg - 1990-ben - át nem váltunk a Magyarország Gyermekszemmel akcióra.

Szegedre megint hívnak, kiállítjuk a Petőfi a légtornász anyagát. A megnyitón játszóház, százegynéhány szegedi gyerek részvételével. Ez az első nagy játszóházunk. A gyerekek olyan foglalkozásokat tartanak, amiket mostanában csináltak végig az órákon. Próbaképp először napközis csoportoknak tartják meg. Csoportvezetők: Szávai Gergő, Szávai Pisti, Szilágyi Patrícia, Debreceni Örs, Szabó Zoli, Czeglédi Bernadett, Varga Éva, Ónodi Éva, Kremzer Rita, Szabó Kati, Szabó Kati Rákóczifalváról, Péter Pista, Donka Andrea, Bajnai Zsuzsa, Zsiga Attila, Hajdú Helga, Tóth Szilvia, Csendes Móni, Osgyán Kriszta, Bozsó Eszter, Varga Réka

Az MMIK aknamunkájának következménye: Művelődési miniszteri dicséret népművelő munkáért.

1986 Ötven nagyobb festmény készül a Hetényi Géza Kórház gyermekosztályának üvegfalaira. /Szilágyi Patti, Bajnai Zsuzsa, Dósa Carmen, Nagy Anita, Csendes Móni, Zsákai Andi, Makai Kati, Kremzer Rita, Bajnai Zsuzsa, Szávai Gergely. Tilatex festékkel dolgozunk.

Megkeresek néhány könyvkiadót, nyomatokat viszek mutatóba, cserébe képzőművészeti albumokat kapunk. Idővel több száz kötetes könyvtárunk gyűlik. A Corvina kiadó egy házban van a Hungarotonnal. Itt is szerencsét próbálok. Üzletet kötünk. Mi nyomunk 500 karácsonyi lapot, ők adnak 500 kazettát. Ezekre a kazettákra gyűjtük a rajzórák zenei háttéranyagát.

1987 Tavasszal egy rajzórán, a gömb rajzolása után, a sok választható szabad feladat között ott van a Kalevala első fejezetének illusztrálása is, ahol egy tojásból keletkezik a világ. Felolvasom Rácz István fordításában a teljes fejezetet. A gyerekek csendben dolgoznak, amikor vége a szövegnek egy emberként kérik, folytassam a felolvasást. Gyönyörű szöveg, élvezettel hallgatják, kérdezik, lehet-e mást is rajzolni belőle. A következő osztály már eleve azzal jön, ugye nekik is felolvasom. Na, jó, lemegy az öt „darab” hatodik osztály, a hetedikesek mást csinálnának, de nekik is Kalevala kell. Hát, hatodszor már csak nem olvasom újra az első három fejezetet, jöjjön a többi. A nyolcadikosok ellentmondást nem tűrő hangon kérdezik: „Ugye mi is a Kalevalát rajzoljuk?” Három hét alatt elkészül annyi rajz, amiből össze lehet állítani az egész történetet. Ekkor már van annyi linónk, hogy a legjobb képeket rendszeresen megmetszhetjük. No, de itt most van vagy kétszáz legjobb, ennyi anyag meg mégsincs. Csoportokat alakítunk, kiosztjuk az egyes fejezeteket, új vázlatokat készítünk. Végül is 48 db  A/3-as kép áll össze. Na, majd ezekre fogják kis csoportokban megmetszeni a legszebb munkákat. Kiterítjük a 9 m hosszú PVC szőnyeget, hogy kidaraboljuk belőle a lapokat. Hosszában meg is vágjuk, amikor keresztbe kezdeném kaszabolni, azt mondja valamelyik gyerek: - Ne vágjuk szét! Hagyjuk így egyben! Nagy ötlet, hisz végül is az eredeti mesét se részletekben mondták, este elkezdte az énekes, hajnalig mondta. Újra nekiesünk a rajzoknak, összevezetjük a képek széleit, aztán mindenki készít egy kis próbametszetet, egy tenyérnyi dúcba. Az eredménytől függően lesz témagazda, első, másod, vagy harmadosztályú minősítésű metsző.  Kínosan ügyelünk, hogy a rajzokon a legapróbb részlet is ott legyen. Van olyan délután, hogy kétszázan dolgoznak a két teremben. Mire lenyomjuk eltelik jó három hónap. A nyomtatás előtt Bokros László tanácsát kérem. Kiderül, nem is olyan egyszerű egy ekkora dúc papírra nyomása. Készítünk egy kiskocsit, amin a festékező gyerekek térdelnek, ezt húzzuk végig a dúc mellett. A nagy papírhengert vezető lécekkel tartjuk irányban, Bokros vezénylete mellett készül az első nyomat.

A munka híre bejárja az országot, bemutatja a TV, rádió, újságok. Az ITT Nokia vállalat 300 000 ft-ot ad eszközvásárlásra. Lézerprintert, Hi-fi tornyot, video magnót és video kamerát vásárlunk belőle. A gyerekeket a finn nagykövetség meghívja egy fogadásra. Felmerül az ötlet, ki kellene vinni egy autóbusznyi gyereket Finnországba, kiállítani a nyomatot. Csak hát az Ötlet a KISZ KB-tól jön. Ez maga még nem lenne baj, a gyerekek, az „ügy” érdekében az ördöggel is cimborálnék, de ahogy az összegek röpködni kezdenek, körvonalazódnak a dolgok, látom, az egész arra megy ki, hogy egy csomó ember mindenféle pénzeket felvegyen, kimenjen kicsit shoppingolni, a gyerekek meg majd csak ellesznek közben valahogy. No, ez az amiben én kételkedem. Nem olyan ellevős fából faragták őket. Amikor megkötöm magam, hogy a gyerekeket ne KISZ aktivisták, hanem a tanáraik kísérjék ki, alábbhagy a  szervezők lelkesedése.  A nyomat nélkülünk utazik.  Isten őrizz, hogy afféle díszpintyek legyünk, sorozatban gyártsuk a nyomatokat mindenféle reprezentációs célokra. (Ekkor még nincs sorozatnyomónk, ha  húsz színes nyomatot kell készítenünk, elmegy rá az egész délután.  Később Bíró Jani egy fél óra alatt lerángatja a „raklehúzón”.) Van dolgunk e nélkül is épp elég.

 Játszóház  Monoron, a művelődési ház megnyitója alkalmából. Grafika műhelyvezetés nyáron a Reneszánsz táborban. /Táborvezető: Lengyel Boldizsárné/

Nyíregyházán a SZÜV székház folyosóinak falait rakjuk tele metszeteinkkel./ A SZÜV fizet a nyomatokért, elkezdhetjük felfejleszteni technikai eszközeinket.

Képzőművész foglalkozásokat tartok a város „Fekete Lyukszerű klubjában, a Klub 200-ban a koncertek előtt, alatt. A punkok rákapnak a festegetésre, Egyikük később tetováló "szalont"  nyit.

No, meg még egy fura tábor. Sződligeten a Kemping Motel új igazgatója kitalálja, hogy a falakat fel kellene díszíteni grafikákkal. Néhány gimnazista délelőtt parkot rendezhetne, délután képzőművészkedne. Megkérnek, vezessem le a dolgot. A gyerekek egy részét ők gyűjtik, a többit én viszem a Klub 200-ból.  Két hét idill. Délelőtt a gimnazisták gereblyézgetnek a parkban, én írok a Duna parti fák alatt, madárfütty, magány. Délután jó kis képzőművészkedés, este lovaglás, szauna. Az utolsó napokban átmegyünk megnézni a szentendrei múzeumokat. Ha már ott vagyunk, eladhatnánk néhány nyomatot, az árát elfagyiznánk. Nekiállunk nyomtatni, ebből is nyomjunk, abból is, egyre szaporodnak a képek, na, ebből egész éven át árulhatnánk. Azért visszük magunkkal a százegynéhány nyomatot. Kipakolunk a főtéren, mennyiért kéne adni? Megkérdezzük a szomszéd galériást. Valami elképesztő összegeket mond. Végül beárazzuk a metszeteket, öt forinttól száz forintig. Egymást váltjuk az árusításnál, ebédidőre elkel szinte minden nyomat, az egész csoport megebédelhet belőle a legjobb étteremben, meg persze fagyira is marad. Ha Szentendrén tanítanék, nyilván megszervezném az egész turistaszezonban nyitva tartó műhelygalériát, és megszűnne minden pénzügyi gondunk.

1988 A Megyei könyvtár igazgatóhelyettese, Pápainé Kemenczi Judit,  felveti: nem kéne csinálni egy kiadványt, hogy szeretik meg nálatok ennyire a gyerekek a rajzolást? Elkezdjük összerakni a rajzokat, óravázlat szövegeket. A gyerekek közben állandóan rágják a fülem. Mikor csinálunk még nagyobb metszetet, mint a Kalevala? Na, ne. Ne menjünk át cirkuszba. Több óriásnyomat nem lesz. Talán, majd egyszer a János Vitéz, vagy a Biblia. De az se egybe. A Kalevala egyszer volt kiállítva, nem mondom, volt mit nézni rajta a Papírgyár nagy kultúrtermében, ahogy félkörívben ott lebegett az egész történet - de azóta a fiókban hever, hol van ekkora üres fal. Jó, vágjunk bele mondjuk  Kiss Anna összes gyermekversébe, de külön- külön. A módszer kicsit más, mint a Kalevalánál. Megrajzolja, megmetszi mindenki a maga versét, négydúcos, 16 színű metszeten.  Aztán összenyomjuk a kis nyomatokat egy- egy nagy montázzsá, 130 x 90 cm-es dúcokra. Összerajzolgatjuk, de már nem csak egy sorban.   A munka 150 m2  linóleumot igényel. A nagy nyomatok elkészítésére alkalmas nyomógép a Medgyesegyházi Vas és Fémipari szövetkezet, ajándéka. (A munka javát édesapám, végzi egy barátjával.) A városi tanács ad pénzt, hogy nagy hengereket öntethessünk magunknak a KNER nyomda hengeröntödéjében. Jó kis munka, de Cziffra Bandiék (Cifu) elvetik kissé a sulykot. Önfejűsködnek, ragaszkodnak hozzá, hogy valami óriási nagy nyomatot csináljanak.  Jó, mindent a gyerekért, rájuk hagyom. Metsszék ki 220x 130-as dúcba a Vásárba hívogatót. Aztán meg azzal jönnek, hogy ez is legyen négy dúcos.  Ezt már képtelenség befejezni. Megkötöm magam. Ők is. Ha nem hagyom, sztrájk lesz. Leteszik a vésőket. Nincs mit tenni. Aláíratnak velem egy kötelezvényt, amiben hozzájárulok a négydúcos munkához. Az időből persze kifutunk, év végén ott állunk a félkész munkával. Szervezzünk megint egy tábort! - mondják Cifuék.  A Karcagi Egészségügyi Gyermekotthon jelentkezik. Adnak ebédet, alhatunk a kollégiumban, cserébe adjuk oda a nyomatokat. Megérkezünk a  42 gyerekkel, lepakolunk az állomáson, hát kiderül, hogy a kollégiumban csak dolgozni tudunk, aludni a Gyermekotthonban kell. Kiürítenek két kórtermet. Behúzom a nyakam, hirtelen nem tudok mit mondani, de hát ott van velünk Dorka anyukája, aki szintén sérült gyerekekkel dolgozik kórházban, ismeri a helyet, ha ő nem tiltakozik!

Megrázó élmény a sérült gyerekek közt élni, de annyira megfogja a mieinket, hogy később még visszatérünk, kifesteni a falakat.  Nappal dolgozunk, este meg nagyokat fürdünk a kis medencében. Talán épp a napközbeni "veszély" érzetünk hatására, sokkal nagyobb figyelemmel, tapintattal fordulunk egymás felé.

Eddig nem vettünk részt a szokásos gyermekrajz kiállításokon, most a Toruni Nemzetközi Gyermekrajz Biennáléval kivételt teszünk. Elnyerünk két különdíjat és egy korosztályos díjat.

Bemutató és árusítás a Tanárok a Békéért 2. Nemzetközi Kongresszusán. Megint sort állnak a vevők.  Ősszel Marosi Csabával egy hét alatt betördeljük a Rajzoljunk együtt anyagát, a Ventúra kiadványszerkesztővel. Közben megtanulom a használatát. (Ugyanez tanfolyamon nem két fillér lenne!)

1989 Programbemutató Békéscsabán a drámapedagógusok tanácskozásán. ( „Hol—mi – Alkotás és együttműködés a nevelésben. Pedagógiai módszerek kirakóvására. )

Megjelenik a Rajzoljunk Együtt. Nincs sok pénz rá, csak pár ezer példányban jön ki, lesz majd még két utánnyomás, aztán tönkremennek a nyomólemezek.

És megint történik valami. Kibicikliztünk Zagyvarékasra szép régi házakat rajzolni. Balogh Eszti képeslapot akart venni a postán, de nem kapott.

- Az ilyen kis falvaknak nagyon sokba kerülne megcsináltatni egy képeslapot. Drága a fotós munkája, sokba kerül a nyomdai klisé, és - mivel legfeljebb néhány száz példányt lehetne eladni – nagy ráfizetés lenne.

-         No, nem baj, itt vannak a rajzok. Kimetszhetnénk egy képeslap méretű dúcba.

-         És ha a nyomdában nyomatnánk róla lapokat?

-         Nem rossz ötlet, a kép készülhetne közvetlenül a dúcról, csak a hátlapot kellene kiszedni.

- A nyári biciklitáborban kimetszhetnénk az összes települést, amin áthajtunk.

- Vagy szervezhetnénk egy olyan tábort, ahol a megye összes településén átbicikliznénk, és akkor minden falunak, városnak elkészíthetnénk a képeslapjait.

 Mivel a könyv kiadása miatt be-be megyek Pápainé Kemenczy Jutkához a megyei könyvtárba, elmondom neki az ötletet. Nagyon fellelkesül, néhány hét alatt megszervezi az egészet. Mindenütt a könyvtárosok a helyi szervezők. Május végén tartunk egy főpróbát.  Na, itt minden összejön, ami csak összejöhet. Patrícia tüdőgyulladással indul, Tiszaföldvárról haza kell küldeni. Hazafelé hatalmas viharba futunk, Enyedi elfelejti, hogy esőben kisebb a fékhatás, belerobban az álló csoportba. Két kerékpár - totálkár, vonattal, autóstoppal jut haza a fél csoport. Szerencsére a rossz főpróbát jobb előadás követi.  A nyári túrára Bulkai Juli is jön Kisújszállásról, a gyerekeivel. Szép, szecessziós stílusban metszenek. Ők alakítják az első "fiók" metszőkört  Egész nap dolgozunk, néha még egy fél óra sem jut játékra, fenn vagyunk majdnem éjfélig. Minden nap lenyomjuk az összes dúcot, sőt még színesbe is átnyomjuk és másnap kimetsszük a színes dúcokat is. Ősszel heteken át nyomjuk a dúcokat. A képeslapok sorozatkiadása azonban nem sikerül. Túl nagy falatnak bizonyul a kiadás megszervezése. Maga a túra viszont olyan nagy élmény, hogy elhatározzuk: elindítjuk a Magyarország Gyermekszemmel akciót. Sorra járjuk a megyéket, nyilván mások is csatlakoznak majd hozzánk, futótűzszerűen terjed az akció, néhány év alatt kész lesz az egész országot ábrázoló metszetsorozat. Utána jöhetnek a környező országok. A  Széchenyi városrészi rendelőintézet falaira százegynéhány grafikát rakunk ki. A lakásszövetkezet ad hozzá üveget.

Ősszel programbemutató a Zánkán az Országos Vizuális Nevelési Konferencián.

1990. Megalakul a Szolnoki Metszőkör. Dolgozni kezdünk a teljes iskolai pedagógiai programot bemutató Vizuálpedagógiai Kapcsoskönyvön. Nyáron három nagycsoportban, negyvenketten vágunk neki Csongrád megyének. A túra után megjelennek az első képeslapok. Egyúttal az első nagyobb balsiker. Az egyik nagycsoport meghívott tanárvezetői és a csoport között olyan feszültség támad, hogy a tanárok hazautaznak, a túrát a középiskolások vezetik tovább. /Patrícia és Gyula/ 

Részt veszünk Sárkány Sándor három éves sorozatának  /Eső előtt - Eső van - Eső után /  nyitó rendezvényén. Akciófestés a Szolnoki Galéria előtt. Jó kis estek a középiskolás körrel.  Matúz János vendégrendez néhány estet.

Akció a Narancs klubban. /Találkozás /

Újra küldünk grafikákat Torunba. Tizenkilencen kerülnek falra, hárman kapnak díjat.

Kapunk egy meghívót a megnyitóra, a város ad 10 000 ft támogatást, kiutazunk vagy harminc gyerekkel. Bulkai Juli a másik tanár. Torun gyönyörű kis város, a múzeumban alszunk a képek között, óriási élmény.

Visszafelé Varsóban a gyerekek mondják, hogy na akkor ők kicsit szétnéznének. Jó, menjetek, jegyezzétek meg milyen villamosokkal mentetek, vissza ugyanúgy, vonat indulás előtt negyed órával legyen itt mindenki. Legyen minden csoportban egy órás, és egy németül vagy angolul valamennyire beszélő. Gyerekek el, kolléganőm döbbenten mered rám. - Te, Pista, hogy merted őket szétengedni? Én is megijedek, de a gyerekek már oda. Na, majd csak lesz valami, elmegyek keresni egy művészellátót. Nézem a rajzszén árát, öt forint egy dobozzal. Kérdem, mennyi van. Kihoznak egy nagyobb dobozt, elítélő tekintetek közt vonul a magyar milliomos a kasszához, hogy befizessen majd kétezer forintot. A szénből még 2002-ben is van, persze azóta már magunk is égetünk.

 

1991 A bernecei nyári táborban a Molnár ikrek illusztrálják a Mesterszállási Betlehemes c. könyvet.  Itt készül egyik hírhedt fotónk. Egy harmincöt méter magas szintező torony akadt az utunkba a hegyen. 

-         Fel szabad mászni? 

-         Szövegdoboz: Persze. Belül menjetek, senki ne próbáljon kívül kerülni! Ne másszatok a másik nyakára, ha valaki már nem akar tovább menni, húzódjon félre, had kapaszkodjon tovább, aki akar. Mindig csak egyik kezetekkel, lábatokkal fogjatok, lépjetek feljebb. Mindenki addig menjen, ameddig jól esik. Otthon enyhe botrány. Hogy lehetett őket felengedni?  Miért ne lehetne? Normális gyerek nem harmincöt méterről esik le, hanem ötről. Az öt méteres tornyot én veszélyesebbnek érzem, mint a harmincötöset. Márpedig itt csupa normális gyerek van. (Szóval ezt így szépen kiokoskodja az ember, de azért erősen figyel lentről, ha látna valami helytelenkedést, rögtön felordítozna. És persze a gyomra azért csak jelez valamit, míg vissza nem ér mindenki a földre. )

Az előző év tapasztalatai alapján ismét egy nagycsoportban vágunk neki. Békés megyének.

Vállalatok segítségével felszerelkezünk a Kapcsoskönyv anyagának összeállításához szükséges irodatechnikával.  / Számítógép, feldolgozó, szövegszerkesztő programok, lézernyomtató, video technika stb. nélkül lehetetlen lenne kiadás alá rendezni a kb 8000 képet és kb 1000 szöveges oldalt tartalmazó anyagot. Különdíj illetve néhány egyéni díj az Interreklám Illusztrációs kiállításán. Enyedi Tomi elhozta a fődíjat. Programbemutató a „Konfliktus – megoldás”  konferencián./Jászberény/

Ezredvég és búbánat  címmel konferenciaparódiát rendezünk, a Replika folyóirat szociológusaival. (Milyen a sors, 10 évvel később egy metszőkörös, Szávai Pisti lesz a Replika kiadója.) Osgyán Kriszta Yves Kleint idéző happeninget tervez és ad elő Zsolttal.   Esténként, amikor bezárom az iskolát a középiskolás kör után, meg szeretném állítani az időt.

1992 Megalakul a Verőcei Metszőkör, illetve a Kassai úti iskola metszőköre. Nyári túránk Heves megyét dolgozza fel. Jön Sárkány Sándor is, nagyon jót tesz a túrának.  Zsolnai Noémi, egyik ős metszőkörösünk Diósdon tanít, népművel. Meghív bennünket egy játszóházra.  Sok metszetet adunk el, szép kis helyi metszetek készülnek. A Kisek megszállottan mászkálnak egész nap a sziklamászók műfalán.  Bemutató a Könyvheti Prológuson, a Tekintet kiadó estjén.  Nagy falfestés a Tiszaparton, több mint 200 gyerekkel.

A rajzterem mellett berendezünk egy kézműves műhelyt is, délután kézműves foglalkozások zajlanak, klubnapközis jelleggel.

1993 Nógrád megyei túránkon részt vesz a Székelyudvarhelyi Tanítóképzőről Bálint Ildikó és Fokt Emőke, illetve Budapestről Koczka István, aki megalakítja a Ferencvárosi Metszőkört.  Iskolaavató játszóház a verőcei, ferencvárosi és diósdi csoporttal közösen.

A Szolnoki Nyomdától kapunk egy próbanyomó gépet ( „raklehúzó”), meg egy kéziszedő készletet, szárítópolcokat. Berendezzük  üzemszerűen működtethető magasnyomó műhelyünket. Kapcsolat a VEGA szervezettel. /Péter Jucó, Péter Petra/ Mindeközben természetesen folytonos jelenlét Szolnokon. / Fesztiválok, akciók, falfestések, stb/

Kezdünk rákapni a régi metszetek másolgatására. Talán a Kissek voltak az elsők, akiknek a kezébe nyomtam egy Dürert. - Nézd meg, hogy csinálta, próbáld ellesni a fogásokat!

- Tanár úr, hadd másoljam le!

Kicsit ódzkodtam. Jobb lenne ha inkább magatok alkotnátok valamit Dűrer modorában. A másolással elmegy egy csomó időtök, kiestek a programból, ugyanakkor azt is éreztem, hogy egy pontos másolatnak nyilván lenne piaca. Végül megadtam magam, jó akkor válasszon ki mindenki magának egy metszetet, és másolja le egy részletét, vagy akár az egészet. Jóízű másolatok készültek.

Év végén a művelődési és közoktatási minisztertől átveszem az Apáczai Csere János díjat.

1994 Tovább folyik a Kapcsoskönyv szerkesztése. A nyári képeslapmetsző túrát ismét több csoportban indítjuk,   Bács-Kiskun megyében, ezúttal sokkal sikeresebben, mint a csongrádit. /A Varga Katalin gimnázium csoportját Boros Anikó vezeti. Koczka István a 7. b gyerekeivel megy, Szávai István az újabb túrázók csoportjával, Sárkány Sándor pedig saját tanítványaival vesz részt a túrán./  Kiskőrösön találkozik a négy csoport, kissé zavart, fura hangulat. Mind a négy csoport más légkört alakított ki, most nehezen tudnak alkalmazkodni egymáshoz. A legfeldobottabb a Kocka csoport, fantasztikus a hangulatuk, az életkedvük. Örülnek egymásnak, gyönyörködnek egymásban. Koczka hozott magával két krikett ütőt, és most, a nagycsoport végre játszhat egy igazi nagy játékot. Sutyi csoportja alkotói válsággal küszködő tinikből állt össze, A vargások komoly, okos gyerekek, akik higgadtan küzdik végig magukat a feladatokon, mi meg a szokásos stílusunkban. De még nincs vége a túráknak.

Bálint Ildikóék megszervezik az első külhoni túrát, Székelyudvarhely környékén. Kegyetlenül szép út. Felmenni az Udvarhelyi kollégium lépcsősorán, szembesülni egy másfajta élettel. Jó lenne minden nyáron menni, de se erő, se idő, se pénz. A grafika vállalat és a Verseghy nyomda jóvoltából berendezzük kéziszedő műhelyünket, az utolsó akadály is elhárul a Magyarország Gyermekszemmel akció országos meghirdetése elől.  Összegyűlik a pénz a Linómetszet c. könyvünk kiadásához.  A Verseghy nyomda elvállalja, hogy a kötetet, támogatásképpen, nyersanyag árban nyomja ki.

1995 Montázsokat másolunk fénymásoló segítségével linóra, majd a megmetszett képekhez montázsverseket írunk. Az ötödikesek pedig meséket írnak mesebeli képeikhez. Összeáll egy kötet anyaga. Egyre több megrendelés érkezik a képeslapokra.  A kézi nyomógép szinte állandóan működik. /Bíró János, Bárány Gábor, Farkas Mátyás és mások. / Így már biztosítva van a Metszőkör önfenntartása. A kézműves műhely is teljes gőzzel üzemel.

Nyári túránkat Hajdú-Bihar megyében hirdetjük meg. Nagyon sok helyről jön visszajelzés, az iskolák egyharmada száll be a munkába. Nagyon jó hangulatú nyári túra, sok helyen kapcsolódnak be a helybeli gyerekek, a végén, amikor egymás mellé rakjuk a dúcokat, a helybelieké a nagyobb halom. Eddig ilyen még nem volt. Három nagycsoport indult, a vargásoké Boros Anikó vezetésével, Kocka a tavalyi csoportját vitte, meg a miénk. Érdekes a Kocka csoport sorsa.  A résztvevők egy évvel öregebbek lettek, nem jön elő a tavalyi csoda hangulat. Kocka közben előző nyáron saját tábort szervezett, kicsik részére. Sokat mesélt róla nyáron, egy békésebb, kézműves jellegű, szülők-gyerekek közös munkájára, játékára építő állótábor volt. A Hajdú-Bihar megyei táborral ki is száll a metszőkörös túrákból. Nem bírtuk megtartani. Viszont a vargások Kismarján találnak egy másik nagy egyéniséget, Ferenczy Tündét. Lelkendezve mesélnek róla. Én is találkoztam vele, akkor nekem nem tűnt fel semmi különös, a következő években derül ki, mekkorát tévedtem.

1996 Végre van egy motoros nyomdagépünk. A Repülő Műszaki Főiskola ajándéka, a Béta Roll vállalat pedig ingyen felújítja a hengereit. Na, ezzel már óránként hatszáz lapot tudunk nyomni. Nyári túra Pest megyében, csoportvezetők: Szávai, Szilágyi Patrícia a Molnár ikrekkel, Szávai Pisti, és Ferenczy Tünde, aki mellett nem lehet unatkozni. Az utolsó három napot kórházban tölti, nagyot bukik Diósd alatt, ( Szállóigévé válik a Ferenczy Tünde típusú kanyarvétel ) de a kedélye töretlen. Ez már megint négy nagycsoport, de most sokkal sikeresebbek, mint Csongrád megyében.

A MOL és a Közoktatási Modernizációs alapítvány segítségével végre van színes lapszkennerünk, 2 GB-s számítógépünk, kezdődhet a képek beszerkesztése a Kapcsoskönyvbe. Év végére el is készül az első változat, megint kezdődhet a hajsza nagyobb gép és persze CD író után. Veszünk egy faeszterga készüléket, állványos fúrógépet, és most már sorozatban gyártjuk a vésőket. Gyulai Líviusz is kér belőlük néhány darabot, ennél nagyobb dicséret nem érhetné őket.

A műhely igazi birodalommá nőtte ki magát. Vegyük csak sorra a termeket. A rajzteremben a hagyományos eszközök mellett ott a számítógép, video kamera, televízió, szkenner együttes, a szertár grafika műhelyként, vagy fotolaborként is működhet. Kétszemélyes fotolabor, tűzzománc műhely ( 6-8 gyerek dolgozhat benne), kézműves terem, a lánytechnika egyik sarka is a miénk, ott dolgozik a tégelysajtó, végül a fedett légudvar, 120 m3-nyi nagyraktára.

1997 Beindítjuk a Vizuálpedagógiai Fejlesztő Programot, a megyei önkormányzat támogatásával. Számítógéprendszerünk utolsó hiányzó alapelemét, a CD írót is beszerezzük. Meghívást kapok a Helikon kiadó gondozásában beindult vizuálpedagógiai tankönyvcsalád ( „Tölgyfa könyvek”) szerkesztő csoportjába. Tolna megye megmetszése három nagycsoporttal.

Egy vidéki iskola igazgatója magánvállalkozásként művészeti iskolát indít, felkér, hogy legyek az iskola mellékállású „igazgatója”. Az idézőjel arra utal, hogy nekem valójában csak a vizuálpedagógiai feladatokkal kell foglalkoznom, ő magára vállal minden adminisztratív és gazdálkodási feladatot. Biztosítja minden tanár számára a központi tantervi programban leírt anyag és eszközellátást, nekünk csak annyi a feladatunk, hogy legjobb tudásunk szerint tanítsunk. Egy osztállyal indulok, majd évről-évre szaporodnak a csoportjaim. Ősszel meghívást kapok a művészeti iskolák tantervfejlesztő munkacsoportjába.

 1998 Megjelenik a Vizuálpedagógiai kapcsoskönyv CD. Elkezdjük gyűjteni a pénzt egy saját nyomda berendezésére. Nyáron Fejér megyét metsszük meg három nagycsoporttal. A túra előtt nagy árusítási akciót rendezünk a városi vállalatoknak, mintegy 100 000 ft jön össze. Ferenczy Tünde viszi az egyik csoportot, a másiknak névleg Szávai Pisti a vezetője, de a csoport fele egyetemista, a vezetés valószínűleg kollektív. A harmadik meg az enyém. Majer István iskolaigazgató - szőlősgazda meghívja a csoportvezető tanárokat a pincéjébe. Patrícia, aki nyolcadikosként vett részt az első túránkon, most frissen végzett matematika tanárként emelgeti velünk a poharat. Kádár Attila pedig, aki nemrég még előtúrát vezetett Szolnok megyében,  harmincegynéhány kamionnal rendelkező  szállítási nagyvállalkozóként támogatja túránkat, vesz részt egy esti beszélgetésben. 

Sajnos Bíró (Nyomdász) Jani elvégzi a nyolcadik osztályt, távozásával visszaesik a nyomdaterem és a faipari műhely termelése. A Megyei Pedagógiai Intézet vizuális kultúra szaktanácsadója leszek.

1999

Rettenetesen erősen kezdődik az év. Esterházy Péter nyitja meg Budapesten az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban a Kalevala kiállításunkat, beleírva ezzel bennünket az irodalomtörténetbe.

Február végén programbemutató a KOMA konferenciáján.

Nyáron három nagycsoporttal megmetsszük Szabolcs-Szatmár megyét. Még így is kevesen vagyunk, sok helyen csak fényképezünk, és utólag készülnek metszetek az órákon. Újabb felnőtt csoportvezetők kapcsolódnak be. ( Danka Attila, Györe Zoltán, Gulyás István)

1999 őszén abbahagyom az általános iskolai tanítást, főállásban leszek az Önálló Vizuális Alapiskola igazgatója. Átpakoljuk a Zöld Házba, a tégelysajtót, meg azt a néhány eszközt, amit délelőtt az utódaim úgysem használnának. A nagy linónyomót, állványos fúrót, körfűrészt. Most üt vissza, hogy tízegynéhány éven át egy külső egyesület segítette az iskolai munkát. Az egyesület távoztával az eszközök is távoznak, ez okoz némi érzékenykedést, de nem rajztanár utódaimmal. Ők tudják, semmit nem vittünk át, ami nekik is jól jöhetne. Az új hely részben maga a paradicsom, hisz a terem a nap 24 órájában használható, csak képzőművészkedésre szolgál, másrészt viszont így már nem számíthatok a délelőttönként szívesen dolgozgató általános iskolásokra. Amit eddig egy osztály huszonnyolc gyereke egy óra alatt megcsinált ( vésőgyártás, stb), az most egy ember huszonnyolc órai munkája lesz.

 

2000

A Zöld házban kialakul egy minden elemi igényt kielégítő ( Gyulai Líviusz szerint: „példaértékű” )  képzőművész-grafika terem. (Ahhoz, hogy az elemi igényeken túllépjünk hiányzik még az elszívó berendezés, a magasnyomású szitakimosó, illetve a többklisés gyorsnyomó készülék.)

Az AKG kiadó kiadásában megjelenik a metszeteinkkel illusztrált Kalevala kötet. Nyáron Megmetsszük Borsod - Abaúj - Zemplén megye egy részét. Hatvan településen tartunk játszóházat. Két nagycsoportban dolgozunk, mivel nagyon kis távolságokat kell bicajozni. Az egyetemista csoport itt válik teljesen önjáróvá.

2001 A Kalevala könyv a könyvszemlén illusztrációs különdíjat nyer. Nyáron megpróbáljuk befejezni Borsod - Abaúj - Zemplén megyét, de kevesen vagyunk, a szükséges nyolc helyett csak három nagycsoportot tudunk indítani, a megye félbemarad. ( Itt tűnik fel két új csoportvezető tanár, Nagy Katalin és Nagy Dénes)

Hála Szolnok városának (Szalay Ferenc, Szügyi Csongor, Demeter István a Tisza nyomda kft-) nyáron két hetet tölthetünk a Művészetek Völgyében. Én a második nap hazajövök, mert látszik, hogy már magától megy minden. A program a szokásos, méta, krikett, base-ball, metszés és persze árusítás. A csoport eltartja magát, még némi többletük is marad. ( Nagy Katali-Nagy Dénes vezetésével.)

2002

Komárom megyét készülünk megmetszeni, de az egyetemisták már végeztek, dolgoznak, csak egy nagycsoport jön össze. Hát egy csoportban megyünk mindannyian. A Művészetek Völgyében Nagy Kata a csoportvezető.  Elfogy az utolsó példány is a Metsszünk együtt linót  könyvből.

A Kapcsoskönyv hivatalos tulajdonosainak listája meghaladja az ötvenet.

2003

Győr-Moson -Sopron megyébe indulunk, az utolsó napokban jövünk rá, hogy elfogytak a gyerekek. Panka maradt, meg a két kis Gulyás. Amúgy jó, meg minden rendben, de elhatározzuk, ha jövőre nem sikerül valamelyik általános iskolában megkapaszkodni, akkor kihagyunk néhány évet, és csak civilben biciklizünk, rajzolunk, metszünk, a magunk örömére. A művészetek Völgyében megyében megint ott vannak Nagy Katáék.

2004

Nagy Kata és Nagy Dénes vezeti a megújulni látszó képeslapmetsző túrát Apc és környékére, belvárosis tanítványaival. A Művészetek Völgyébe Szántó Saci és Alaibeg Afrodite megy.

2005

A művészeti iskola szinte teljesen elfoglalja a Metszőkör helyét. Továbbra is kinn van a Metszőkör felirat, tartjuk a játszóházakat, ott vagyunk a városi rendezvényeken, de már szinte mindenki a vizu tanulója. A nyári túrára készülődve nyilvánvalóvá válik, hogy nincs lehetőség a korábbi „szolgáltató” túrázás újraélesztésére, tervezünk tehát egy klasszikus országjáró biciklitúrát Kecskemét – Solt – Tihany állomásokkal. Remekül sikerül.

2006

Elkezdem a Kapcsoskönyv felszerkesztését az internetre, a biciklitúrát Nagy Katáék a Dunai Bicikliúton szeretnék vinni. Végül egy Fertő tó körüli túra kerekedik. Rajkából Pozsonyon át bicajozunk Bécsbe, innen én hazajövök, a csoport megy tovább a Fertő tó köré.

2007

A Kapcsoskönyv szinte teljes egészében fenn van a neten. Az év elejét teljesen lefoglalja a művészeti iskola fenntartóváltása, a nyári túra szervezésére nem marad energiám. Felteszem a weblapunkra a Szolnok-Firenze túra tervét, végül Takács Danival és Bartus Gabival hármasban bicajozunk el Triesztbe. Jövőre egyedül megyek Barcelonába?

 

Ezek tehát a történet elemei, vegyük most szemügyre a mögöttük meghúzódó szakmai tartalmakat, először is a rajz és vizuális kultúra tantárgy világát.

Nagy a csábítás, hogy a törzsi művészetektől indulva, a reneszánsz céhek, a Georgikon rajztanítási módszertanának alaposabb bemutatásán át jussunk el napjaink tantárgyi világához, de „Csitulj szív!”. Kezdjük csak a múlt század közepén.

 

Tantárgytörténet

 

Készségfejlesztő korszak

Az 1930-as években az általános gyakorlat szerint a tanító sorminták rajzoltatásával kezdte az írástanítást, először ügyesedjék a kéz, idegződjenek be az alapsémák, hogy később szép egyen - zsinórírássá változzanak az eleinte ügyetlenül kanyargó vonalak. A rajztanítás hasonló módon kezdődött, körök, négyzetek, háromszögek rajzoltatásával, amelyből majd felépülnek a látható formák alapsémái. A négyzetből vágódeszka lesz, a körből hagyma, majd fej. A tanító persze tudja, hogy a gyerek már képes bonyolultabb dolgokat is rajzolni, de ezek zavaros, girbe-gurba rajzok. Ráadásul – mivel konkrét élmények, indulatok tapadnak hozzá, csak megzavarják a gyerek nyugodt kézmozgását. Eltörli hát mintegy a gyerek saját próbálkozásai nyomán kialakult nyelvét, tiszta lapról indít. Bodri kutya helyére „A Kutya” lép. Megfelel ez annak a gondolkodásmódnak, amely a gyermeket kis felnőttnek tekinti, ilyen ruhákban járatja, számon kérve rajta a felnőtt társasági viselkedés szabályait.

( Ha a sormintát elhagyjuk, a geometrikus formák rajzoltatását a puszta másoltatás helyett bizonyos képi rejtvényfejtésként tálaljuk, a módszert ma is fellelhetjük a vizuálpedagógiai gyakorlatban, terápiás közösségekben valószínűleg igen hasznosan működhet. Lásd pl. Sándor Éva ilyen irányú kutatásait[26].) A rendi, céhes, vagy a nagyipari termelés világában talán még hasznosnak is nevezhető ez az eljárás, a fürge, kreatív kereskedő-vállalkozó polgárság „utángyártása” már nagyobb „személyiségtartalékokat” igényel.

A gyermek adottságaihoz méretezett, személyiségfejlesztő rajzolni, festeni tanítás

Kőrösi Ferenc 1928-ban azt mondja: "..a gyermeknek a rajzolásban nem az a könnyű, ami nekünk, felnőtteknek egyszerűnek tűnik. Az egyenes vonal ábrázolása a gyermeknek sokkal nagyobb fáradságába kerül mint az ember, vagy állat alakjának a rajzolása. Ez utóbbiakat ugyanis egyszerű, szimbolikus vonásokkal veti a papírra, anélkül, hogy akár képzelőerejét, akár az ábrázolást eszközlő kezét általuk kimerítené, ellenben például az egyenes vonal meghúzásának tartama alatt képzelete állandó kényszert gyakorol az ábrázolást eszközlő kezére, s így a gyermek hamar kifárad.

… az ábrázolással a gyermek a tárgynak képzeletében élő fogalmi képét nyújtja. Ez a kép semmi esetre sem lehet hamis, vagy éppenséggel rossz, legfeljebb hiányosnak minősíthető és kiépítésre, tökéletesítésre szorul.

...A javítást a tanító sohasem a gyermek rajzán végezze, hanem annak képzeletvilágában.[27]  

A fordulat száznyolcvan fokos. A gyermek korábbi rajztevékenységének eltörlése helyett annak kiteljesítése lesz a tanító feladata. Rajzolgassa csak kis „sablonos” házacskáit, kutyáit, fáit, fő, hogy mondani akarjon valamit a rajzaival. Ahogy nő, egyre pontosabban fogja megrajzolni ezeket a dolgokat, egyszer csak maga fog előállni azzal, hogy szeretne valamit igazán pontosan megrajzolni, akkor majd meg lehet mutatni neki, hogyan bonthatja ki a halvány tömegvázlatból a formakaraktereket. A nagy tanáregyéniségek nyilván örömmel figyelték, ahogy az eltérő „temperamentumú” gyerekek különböző karakterű rajzait. Egyik nyugodt, letisztult, klasszicizáló, másik zaklatott, nyugtalan barokkos vonalrendszerekkel dolgozott (A kisebb egyéniségek meg nyilván beszorították az egész csoportot a „minta” útra.), tehetségük mértékében közelítve meg tanáruk képzőművészeti világát. Ebben az időben a tömegiskola tanára[28] csak saját készítésű didaktikus sorozatokkal, befejezett munkáival szemléltethetett. A módszer pedagógiai haszna nyilvánvaló. Ha a gyermek mindent meg tud rajzolni, mindent feldolgozhat, lelki fejlődése hatékony támogatást kaphat a rajzórákon. Megtanulja a tömegvázlatból történő rajzépítést, a látvány viszonylag pontos leképzését. Innen léphet tovább a szakképzésbe. Ha asztalos lesz, a műhelyrajzokból szép, szabadkézi axonometrizáló rajzokat készít. Ha képzőművésznek készül, akkor konkrét technikákat tanul. A tér megjelenítését a síkon, Michelangelo, Ingres rajztechnikáját tanulmányozza, majd továbblép. Jöhetnek az impresszionista, posztimpresszionista technikák, és így tovább, a mester által megemésztett határokig.

A módszer tehát jó volt, azonban mégsem tapasztalhattuk, hogy tömeges áttörést hozott volna a harmincas években.

Először is az a bizonyos - a tanuló szemléletében történő - javítás bizonyult rettenetesen nehéznek a nagy létszámú osztályokban. A tanító kénytelen volt bizonyos sablonok szerint javítani, amit az "ökológiai" szemlélet egyre közelebb szorított az egyetlen elfogadható mintához. Gyakran hiányzott az az apró fejlesztő lépésekre alapozott módszertani kultúra is, amely minden gyereket eljuttathatott volna a rajzolni-festeni tudásig[29].

A másik gondot a tárgyi eszközök hiány jelentette. Ha megelégszünk a ceruzarajz, akvarell alaptechnikával, akkor ugye nem jelenthet nagy gondot az eszközök beszerzése. (Rajztábla, ceruza, akvarellpapír, akvarell festék, enyves ragasztószalag, befőttes üvegek, ecsettörlő rongy, rajztábla, rajzlaptartó mappa.) Csakhogy a szakszerű akvarell nedvesen felragasztott, majd feszesre száradt papírra készül. Vagy otthon ragasztják fel, vagy legalább egy órával a festés előtt. De hogyan? Szünetben? De nagyobb baj is van. Ahhoz, hogy tiszta színekkel festhessen, legalább egy literes ecsetmosó edény kell, és még ezt is cserélni kell időnként. Be kellett volna vezettetnie a vizet minden tanterembe, vagy ki kellett volna alakíttatnia egy rajztermet. ( Mert az megint nem túl életszerű, hogy hat vödör víz sorakozik a teremben, amiből a gyerekek háromnegyedig merhetik a maguk literes üvegeit, másik hat vödör a piszkos víznek, és utóbbit fél óránként kiöntik, a kiöntött mennyiség helyére ugyanannyit engednek, majd feltöltik vele a tiszta vizes vödröket.) Az elit iskolák nyilván megtették, az iskolák többségében kialakult egy sajátos iskolás módszer. A gyenge minőségű gombfestékkel - a könnyen feldörzsölődő, össze-vissza hullámosodó papírra, féldecis ecsetmosó tálkában mosogatott, szőrüket hullató ecsetekkel - bizony csak erőtlen képecskék (szakterminológiával élve: "bilduskák") születhettek, amelyek nem voltak alkalmasak a rajzi öntudat erősítésére. Nem tűntek hasonlatosnak a "nagyok" képeihez.

 

Az eszközhiányon túl is volt gyenge pontja a módszernek. Van egy időszak, úgy a nyolc-tizenkettedik év között, amikor a gyerek eredeti, élményfeldolgozó rajztevékenysége valahogy elhal[30]. Kezdődik azzal, hogy egyre rutinszerűbben, sablonosabban rajzol, aztán, a látvány utáni tanulmányokat elkezdve hirtelen kijelenti, hogy ő nem tud embert, kutyát, stb. rajzolni. És többé nem is fog olyan izgalmas rajzokat készíteni, mint amiket korábban láttunk tőle. ( Már, ha a tanár izgalmasnak találta Goya, Maulbertsch és társai rajzait, és felfedezte tanítványai rajzaiban a formai analógiákat.) Valamit tenni kellene ez ellen.

A megoldás kézenfekvő. A századvég expresszionistái felfedezik maguknak a gyermekrajz világát. Az elbizonytalanodó gyermeknek mutassuk meg ezeket a képeket. Erősítsük meg, tartsuk életben eddigi rajztevékenységét. Beszéljen tovább ezen a nyelven a világról, élményeiről, és közben egy másik síkon tanulja meg a látvány pontos rögzítésének módszereit. Egy időre válasszuk ketté a dolgokat. Előbbi legyen az alkotó, utóbbi a tanuló óra. Hogy mi legyen ez a nyelv? A népművészeti formaképzés, vagy Nolde "indulat-festészete"? Jobb helyeken a gyermek választhatott, többnyire azonban kialakultak a sajátos karakterű gyermek alkotóműhelyek.

Gyermek alkotóműhelyek

Eleinte főleg szakkörökön működtek. A nyolcvanas években kezdtek ismertté válni azok a műhelyek (pl: Koltai Magdolna, Pongrácz Éva, leghíresebb valószínűleg a Dombiné Szántó Melánia vezette Barcsay kör[31]), amelyek megtörték az egy óra, egy befejezett munka gyakorlatát. Aztán a szakköri forma lassan behatolt a tanórákra is. Kialakultak a „műhely jellegű” rajzórák. ( Jobb helyeken valóban festmények, metszetek, szobrok születtek, másutt a műhely jellegű munka olyan viszonyban volt a műhelymunkával, mint a demokratizmus a demokráciával.) Megjelent a többfeladatos óravezetés, a feladatsorok, a szabad képzettársításos módszer[32]. Az alkotóműhelyek elvileg dolgozhattak a korábbi eszközökkel is (A - alapeszközkészlet mellett a korábban vázlatozó eszköznek tekintett színesceruza, rajzszén és társai is megjelentek.), de egészen természetes volt, hogy a tempera használatát is megtanulják. Majd jött a linómetszet, a rézkarc, a terrakotta, és innen már nem volt megállás, a jó gyermek alkotó műhely eszközigényei radikálisan megnőttek.

Kialakultak a rajz szakterem – szertár – műhelyterem együttesek.(Lásd hátrébb) A szemléltetési lehetőségek is fejlődtek. A gyerek már nem csak a tanár által készített alkotásokat láthatta. A szaktermekben diákat vetítettek, képzőművészeti albumokat lapozgattak Néha a tanár nyitott albummal sétált végig a padok között, egy-egy gyerek néhány másodpercig figyelhette a műalkotást. (Pre video-klip korszak. ) Iskolatárlatokat rendeztek, képzőművész barátok adtak ajándékba eredeti alkotásokat, később jöttek a jó minőségű poszterek. Mindezek megszerzése, fenntartása! Gyakran az iskola vezetőinek mély rosszallása mellett! Nem egy kolléga életét őrölte fel a feladat.)

 

Megfelelő eszközök megléte esetén a módszer tökéletesnek tűnik. A gyerekek rajzolgassanak, fessenek kedvük szerint, majd, amikor megérnek rá, kezdjék el látvány után tanulmányaikat, közben végig készüljenek élménymunkáik is, egy „köztes” nyelven. Mire elérik a tizennégy éves kort, a kettő összeérik, következhetnek hát a mélyebb avantgard, posztavantgard tanulmányok, egyre tudatosabban, egyre többet verbalizálva az alkotó tevékenységekből. A „végtermék” – érett, a képzőművészeti világ dolgaiban eligazodni tudó ember, aki készen áll az új huncutságok befogadására. ( A képzőművész pályára készülők közben persze egy intenzív felkészítőn is részt kell vegyenek.) Azt is jegyezzük meg itt, hogy a századelő képzőművészeti eszköztárába besorakozik a kollázs-montázs-fotográfia is, jobb alkotóműhelyek tehát fényképezni is megtanítják a gyereket. (A fotózás pedagógiai következményeire később még visszatérünk. Elvileg szuper nyolcas filmezést is tanulhattak volna, de hogy nem tudok róla, hogy órakeretekben történt volna valahol ilyesmi.)

Hol lehet mégis elrontani? Az iskolák döntő többségében a fizikai eszközök hiányoznak. Nincs szakterem[33], nincsenek megfelelő minőségű festékek, papírok.

Ha meglennének, gondot okozhatna az időhiány. A látvány után való rajzoltatás módszertana klasszikusan a heti két-három órás munkán alapult. ( Utóbbi persze csak a szakkörökben.) Az alkotó munka beléptetésével egyre intenzívebb módszereket kellett alkalmazni, míg végül a tantárgyi óraszám heti egyre csökkentésével már elvileg is lehetetlenné vált az alkotás-látvány utáni korrekt tanítás együttes alkalmazása.

Egy sajátos, aprónak tűnő probléma lehet a túl kis méret. Bizonyos mérethatár alatt nehézzé, vagy egyszerűen lehetetlenné válik bizonyos rajzi problémák feldolgozása.

Végül pedig ellenérzéseket szülhetett, ha a lánglelkű rajztanár, minden tanítványából művészembert szeretett volna faragni. Versenyekre küldte a munkákat, sztárok nyüzsögtek a szakteremben, csak aztán jött a pályaválasztás, és a „kis Leonardóknak” bele kellett törődniük az élet kegyetlen realitásaiba, kénytelenek voltak szakmát választani. ( Jobb helyeken ez a probléma nem létezett, hisz a művészet azért művészet, mert rettenetesen nehéz művelni. A gyerekek hetedik-nyolcadikban, az avantgard formaproblémáiba belekóstolva minden mély tiszteletük mellett, többnyire úgy döntöttek, hogy az itt látott igényességet valami könnyebb pályán kamatoztatják. Csak az választotta a képzőművész pályát, aki erre szinte genetikailag erre rendeltetett, vagy „von Haus aus” - erre szocializálódott.) Néhol expresszivista előképek helyett posztimpresszionista vagy népi ábrázolásokat használtak, esetleg direkt módon tanítottak be bizonyos stílusokat. Kialakult a gyermekrajz versenyek szubkultúrája, ami könnyen eltéríthette a nevelőt eredeti szándékaitól. Megfeledkezett helyről, gyerekről, szellemről, és már csak az volt számára fontos, hogy a következő versenyen is nyerjenek valamit. „Nézd csak, még csak nyolc éves, és máris milyen éretten komponál!” Csodálkozott a zsűri, a szakembernek már más volt a véleménye:

 

„... túl korán kezdi a vizuális nyelvi szabályozást, a tudatosítást. A mintakövető korszakban a gyermek a szavakba foglalhatóknál sokkal differenciáltabb "szabályokat" képes ellesni és beépíteni, anélkül, hogy önfegyelmező szabálytudata alakulna. A pedagógus hibát követ el, külsővé, elvárttá teszi azokat az elemeket, amiket a gyerek e nélkül is képes - sőt differenciáltabban képes - elsajátítani és követni. Így azonban elzáródik olyan kínálkozó mintáktól, amikre diszponáltsága lenne ugyan, de nincsenek a "szabálykönyvben":

.. Beszűkítő szabályozás elsőosztályos gyermektől elvárni, hogy " Képalakításaikban alkalmazzák a képi egyensúlyt." A képi egyensúly dogma, rossz szakmai beidegződés. Az egyensúly a harmóniák formai kerete, az érzelmi disszonanciák kifejezését kalodába zárja, hazugságba fojtja. ....

Másik ilyen beidegződés, a "vizuális alapfogalmak: a pont, vonal, folt, megismerésé"-re való buzdítás , úgy mint nyelvi alapozás. Ez is elterjedt, olyannyira, hogy egyes rémisztő metodikákból kivész a gyermekrajz." ( Bálványos Huba lektori jelentése egy tantervről.)

 

Néhány rajztanár biztosabb talajt keresett a lába alá. Szövőszékek, korongok, fémműves szerszámok jelentek meg szaktermében. Áttevődött a hangsúly az ipar vagy népművészeti szakmák alapjainak megtanítására.

 

Az alkotóműhelyek beindításához a működhettek Az avantgard megtermékenyítő hatását pedig megakadályozta, ha a tanárok többsége eleve kétkedéssel, gyanakvással vagy ellenszenvvel fogadta már az impresszionista festészetet is. Számukra valószínűleg a zsánerfestészet és a historizáló akadémizmus volt a legfrissebb művészeti irányzat.[34]

 

 

Posztavantgard módszertan

A posztavantgard iskolázottságú képzőművészek azt mondják: ha az alkotóműhely tévút, akkor ne is indítsuk be. Az óvodás gyerek nem csak rajzol, fest. Színespapírokat tépeget játékfigurákká, játéktárgyakká, hulladékokat alakít át, ezekkel is játszik, tereket rendez be.( Sőt, miért ne fotózhatna a digitális kamerával, filmezhetne a szintén digitális videoval?) Folytassuk tehát innen. Őrizzük meg a sokféle anyaghoz, tárgyhoz való vonzódását, használjuk ezeket tovább anyanyelvi szinten. ( Persze megőrizzük az anyanyelvi szintű festést, rajzolást is. . Hogy ezt megtehessük, mindig gondosan válasszuk meg a szükséges méreteket.) Munkánk témáját pedig ne esetlegesen válasszuk, hanem legyen bizonyos tematikus íve. A gyerekek érezzék, hogy képzőművészeti eszközeik a világ módszeres megértéséhez, feltérképezéséhez segítik őket. [35] 

Elkezdik például megmintázni, megrajzolni, megfesteni azokat a tereket, tárgyakat, helyzeteket, amik a reggeli ébredéstől az esti lefekvésig adódhatnak, és már el is ment egy fél év. aztán, ahogy nőnek a gyerekek, sor kerülhet a valóság kissé iskolásabb megismerésére, nagyjából az alkotó jellegű órákhoz hasonlóan. Tehát ők is tanítanak korrekt látvány utáni munkát, technikákat, sőt, ezekben egészen virtuózak, igényesek. A leváló tanulókat elengedik akár egy szecessziós-fantazys modorosságig is, „csak mindig tudja, hol van!” A gyermekmunkákat következetesen pszeudo művészeti tárgyakként kezelik, noha ezeket a pszeudokat időnként jobbaknak tartják az eredetieknél, ahogyan egy-egy viccet is többre értékelünk időnként egy filozófiai tételnél, de azért nem vicceljük el az életünket.

A program általánosan képző iskolába történő tartós behatolására nem tudok példát mondani. Nyomait felfedezhetjük Sinkó István Városmajori munkásságában, vagy Szabó Imre AKG-s műhelyében ( Kárpáti Andrea nagyvállalkozása, a Leonardó program is ide lenne sorolandó, erről mégis másutt kell majd szót ejtenem.), de igazából csak a GYIK műhelyben, bontakozhatott ki. Ennek szakmai okait még nem vizsgáltam alaposabban, legfőbb oka valószínűleg eltérő pedagógiai alapállása. Saját gyakorlatomban is csak nyomait lelhetem, ennek okairól később bővebben írok. A módszer eszköz igénye voltaképp nem sokban haladja meg az alkotóműhelyét, azonban egy átlag iskolában a digitális fotózás, videózás, számítógép, fénymásoló, nyomtató beszerzése a vágyálmok világába tartozott. ( Tartozik.)

 

Komplex kísérletek

Sajátos próbálkozás volt a komplex tárgyak létrehozása. Zene, irodalom, képzőművészet, mozgás, kézműves és médiakultúra támogatta volna egymást. Az összeadott óraszámok lehetővé tették volna, hogy a gyerekek heti négy-hat órában alkotó munkával foglalkozzanak. Írjanak mondjuk egy színpadi művet, zenei kíséretet, készítsenek hozzá hangszereket, kellékeket, koreografálják, vizuális effekteket dolgozzanak ki, maszkot fessenek, mindebből mozgóképes és írott tudósítás szülessen. Történtek is biztató kísérletek, amelyek azonban semmiképp sem tömegesedtek. Ami külön nem ment, az együtt sem sikerült. Ezt kicsit bővebben kell megírni!

 

Megint csak nagy a kísértés, hogy szakmai törzsfánk felrajzolása után kövessem a főágak egyre finomodó, levelekben –konkrét tartalmakban egyre gazdagodó hajtásait, míg el nem érkezem azokhoz a kollégákhoz, akikről felcsillanó szemmel mesélnek volt tanítványaik, módszertani munkámban meg is teszem, itt inkább a közeget venném szemügyre, amiben ez a fa utat tört magának.

Természetesen egy szabad polgári világban is megtapasztalhatjuk a tovább élő meghaladt szakmai kultúrákat, és jócskán találhatunk példát a szaktudás, vagy akár a tárgyi eszközök hiányára is. Ahhoz azonban – hogy a dolgokat ne lehessen nevükön nevezni, már bizony egy diktatúra kellett.

A diktatúra torz világa

Vessünk egy pillantást erre a múltbeli világra. Olvassunk bele pl. a Miskolcon megrendezett Vizuálpedagógiai Konferencia kiadványába. [36]Jellemző kórtünete a kornak

A megnyitó beszédben Balogh Jenő, a Képzőművészeti Főiskola módszertan tanára elmondta, hogy az először Pátzay Pál, majd később általa elnökölt Országos Vizuális Nevelési Bizottság két éves munkával kidolgozott egy átfogó elvi állásfoglalást, és ajánlásként egy tantervi javaslatot minden iskolatípusra, kiegészítve a különböző szinteken folyó nevelőképzés irányelveivel. A bizottság a Képzőművészeti Főiskola módszertani tanszékén már az előző évtizedekben elvégzett kísérletek eredményeire támaszkodott, a falakon látható tablók pedig a főiskola által szervezett továbbképzéseken részt vett, mintegy száz iskola gyakorlati eredményeit mutatják be. A továbbképzések végzős hallgatói ugyanis egy-egy feladatsor megtervezését, majd teljes tanulói anyaggal való illusztrálását kapták feladatul. A műhely egy tudományos találkozón a pedagógiai elmélet képviselői előtt is bemutatkozott, a résztvevők a kiállítási anyagot összpedagógiai szempontból is értékelhetőnek ítélték. (A finom fogalmazás nem utal az értékelés milyenségére. Hivatalos fórumon nyilván az elismerő vonatkozásai emelendőek ki, magánbeszélgetésekben a vaskalapos "pedagógia" értetlensége.) A továbbiakban Balogh mester felvázolta a rajztanárság korabeli elképzeléseit.

Három irányzat küzd egymással. A konzervatív szemlélet marad a hagyományos rajzolni, festeni, mintázni tanításnál. Félnek, hogy az egzisztenciálisan már amúgy is veszélybe került tantárgy "feloldódik a pedagógia - szakmánk szempontjából közömbös[37] - közegében."

Az ifjonti hevületű forradalmárok a komplex művészeti nevelésben hisznek, ahol az irodalom, zene, képzőművészet nyelve egyenrangú társakként szolgálja a művészeti problémák feldolgozását. Előbbi csoportot a mester idejétmúlt, beszürkült rétegként, utóbbiakat az iskolarendszerbe beilleszkedni képtelen, tartalmas oktatási programmal nem rendelkező kalandorokként értékeli. ( Ez utóbbiak talán a Művészet 78/9 számában[38] feltűnő új generációra utalnának? Közülük senki nem kapott meghívást? Vagy ott voltak, csak nem jutottak szóhoz? )

A harmadik, a bemutatkozó műhely által képviselt irányzat lényege az interdiszciplinaritás. Azaz a vizuális vizsgálódások bázisáról fejleszteni az egész személyiséget, a gondolkodás egészét.

Sajnos a műhely hiába alakított ki gazdag, élő kapcsolatrendszert az iskolákkal, hiába bizonyította eredményességét, nem tudott kapcsolatot találni az akadémiai intézményekkel, a hivatalokkal. Ennek legfőbb oka itt egyelőre kimondatlan marad, reform-rajztanár körökben ekkoriban teljesen egyértelmű a közvélekedés: az iskolai közeg rossz, nem ösztönöz a minőségi munkára, a gyereket hospitalizálni igyekszik, nem értékeli az egyéniséget a gondolkodás mélységét, kisszerű, szürke, élettelen, természetes hát, hogy elzárkózik a megújító tantárgyi törekvések elől, amelyek életet szeretnének vinni a falak közé. Erről a mester itt nem beszél, erről majd a folyosókon esik szó bőven.

Amit mond:

" A műhelymunkát egy jól ismert követelmény nehezítette: egy tantárgy rendszerének tisztázása csak a tantárgy fejlődése folyamatosságának biztosítása mellett lehetséges. Korszerűsíteni, és a terveket tételesen elfogadtatni a hagyomány felborításával nem lehet."

"Komoly pedagógiai gondok származnak például abból, hogy látásunk evidencia élmények sora, ez, persze csak látszat, s megfeledkezünk a vizualitás sajátos absztrakciós rendszeréről… pedagógiánk érdeke, hogy ennek a képi absztrakciós rendszernek összefüggését, kapcsolatát a racionális ( fogalmi) rendszerrel pontosan megismerje, és az eredményeket a mainál sokkal jobban hasznosítsa."

A konferencia végig ebben a magasságban kering, szó esik elvekről, ideológiákról, a vizuálisan műveletlen, érzéketlen hazai valóságról, mindössze néhány mondat jelzi, hogy vannak itt elemibb problémák is:

" A beindult új általános iskolai tantervi koncepció által igényelt műhelymunka például a feladat megvalósítására képzett tanárokat kíván, továbbá a képzés feltételeit biztosító feltételek megteremtését sürgeti. A tanárképző főiskoláknak ezt a feladatot nem szakkörjellegűen kell megoldaniuk, mint általában most, hanem a képzésben résztvevő valamennyi hallgató részére kötelező érvényűen." (Blaskó János ) Azaz, az iskolákat olyan tevékenységi formákkal szeretnék megkínálni, amelyek feltételeit még a főiskolákon sem tudják biztosítani. Elvárják a műhely jellegű óravezetést azoktól a tanárjelöltektől, akiket erre nem tudnak felkészíteni.

Ebben az időben persze mindez egészen természetes volt. Az iskola az a hely, ahol ki kell harcolnod magadnak a munkaeszközeidet, és át kell törnöd az eléd tornyosuló gátakon, hogy dolgozhass. Ahol a maximum amit elmondhatsz: " Engem szerencsére hagynak dolgozni!"

Természetesnek találtuk, hogy egy ilyen konferencia nem beszélhet nyíltan a problémák gyökeréről, hogy az iskolákat szabadabb vagy épp ellenkezőleg, egy konzervatív keresztény értékrend szigorába öltözött tanároknak kellene pedagógiai szándékaiknak megfelelő otthonná alakítaniuk, és ehhez a vizuálpedagógia ilyen és ilyen eszközökkel tudna szolgálni.

Mindezek elmondása után kerülhetett volna sor a szellemi, anyagi eszközök számbavételére, és persze az alkalmazók, önmagunk mélyebb megismerésére. Annak tisztázására, hogy a műhely jellegű munka nem jelent feltétlenül eszközigényes, hagyományos képzőművészeti műhelymunkát. Csak hát ezzel igencsak ki kellett volna tágítani a konferencia látómezejét.

Szemügyre venni pl. Lantos Ferenc jól átgondolt, minden ideológiai vagy szakmai miszticizmust elvető módszertanát, Szabados Árpád posztavantgard formaproblémáit is érintő szemléletét, vagy Makoldi Sándor, Földi Péter organikus alapozású pedagógiai világát. Vagy szót adni mondjuk Forgács Péternek. "A vizuális mű­vészetek tartományát olyan kiváló művészek, mint Paul Klee vagy Moholy-Nagy László igencsak feltárták, és a kérdés ma nem az - ­legalábbis az általános iskolai oktatás szint­jén -, hogy mit lehet ehhez utánuk még hoz­zátenni, hanem sokkal inkább, hogy mi az, ami az adott feltételek között realizálható."[39]

A realizáláshoz pontosan meg kellene neveznünk ezeket a bizonyos feltárt tartományokat. A kevésbé ideologikus területek ( matematika, kémia, fizika) tanárai már viszonylag korán kialakíthattak egy didaktikai köznyelvet, a sokkal veszélyesebb művészeti nevelés e helyett maradt ennél a sajátos virágnyelvnél. Evidencia élmények, interdiszciplinaritás, mindegy mi, csak nehogy konkrétan elkezdjék meghatározni, mit kell tennünk a rajzórákon, mert az a kreativitás, a szabadság halálát jelentené. Néha még alapfogalmakban is alig értettük egymást. Nem véletlenül tartotta olyan fontosnak Bálványos Huba egy vizuálpedagógiai nyelvtan kidolgozását. Mások is érezték a szükségét, dolgoztak is rajta rendesen, azonban nem tudtak túllendülni a vizuálpedagógiai kutatások alapproblémáján.

 

Kép nélkül nem megy. Márpedig a szakma nem rendelkezett azokkal a publikációs lehetőségekkel, amik egy a szerkezetű programbemutatóhoz szükségesek lettek volna[40]. Ne feledjük, 1990-ben még képes anyagokat nem lehetett - a pedagógiai szféra által is elérhető technikával digitalizálni. A korábban emlegetett liberalizálódás pedig egyrészt ugyan az oktatási rendszer bizonyos felszabadulását eredményezte, mintegy ezer helyi pedagógiai innováció nyert hivatalos státust, másrészt viszont a liberalizálódó iskolákat mintegy "kihajították a süllyedő hajóból" ( Takács Géza de hol? ), anyagilag egyre lehetetlenebb helyzetbe kerültek. Oktatási viszonyaink örök szégyenfoltjaként őrizgetem az egyik főiskolai kar - két db. kettéhajtott A/4-es lapból álló stencilezett módszertani kiadványát, amelynek hátsó borítóján hálálkodnak a szponzoroknak a megjelenés lehetőségéért.) Igaz, olyan területek sem törték magukat a fogalmi tisztázásért, ahol nem kellett képekkel dogozni.

 

Ekkoriban " a szellemi élet valamiféle különös mélyvilágra emlékezetet inkább, ahol az ellenfelek a félhomályban tántorognak, és méregetik egymást."[41]

 

Komoly szakemberek ( mondjuk Bodóczky István) nem ereszkedtek be ebbe a mélyvilágba, maradtak a napfényen, műhelyeikben.


 



[1] ( A felhő, a felleg és a fodor. Kukorelly Endre: A memória part. Magvető Kiadó, Budapest, 1990)

[2] Mert egy puccsszerű hatalomátvételbe, egy működő iskolában, amely rögtön garantál egy szilárd belső ellenzéket, nyilván nem szabad belemenni. Szentlőrinc példájából okulhattunk.

[3] Én a ne állj ellent a gonosznak kijelentést úgy fordítom le magamban: Ne a gonosz határozza meg lépteid irányát, még negatív módon sem!

[4] Köznevelés, 1985/23.

[5] Nagy József: Mi végre működik az iskola. Kritika, 1986/5.

[6] Elek István: Szempontok és megjegyzések a Tézisekhez. Kritika, 1986/5. ( Mellesleg Elek ezzel a cikkel válik az ellenzék egyik vezető teoretikusává.)

[7] Kozma Tamás: Miért ( ne ) legyenek önállóak az iskolák. Valóság, 1987/1.

[8] Takács Géza: Az iskola vaskos bástyái. Valóság, 1987/2.

[9] A korábban már említett Lengyel Boldizsárné férjéről van szó.

[10] „Esterházy Péter, Cseres Tibor, Mártha István, Mandel kvartett, Márton László, Veress Miklós, Muzsikás együttes, Mándy Iván, Bereményi Géza, Téka együttes, Hobo Blues Band, Szabados György, Mészöly Miklós, Vallai Péter, Fodor Tamás, Kovács István, Halmos Béla, Kovács Lajos, Cseh Tamás, Bizottság együttes, Garaczi László, Alexa Károly, Ludassy Mária, Batyu utca-színház, Szávai István, Szkéné színház, Ratkó József, Árkosi Árpád, Bérces László, …”

[11] Bauer Tamás pl. a demokrácia lejáratásának tartotta.

[12] „1988-ban a jövedelemadó bevezetésekor az induláskori vagyoni helyzetet nem rögzítették, a tervezett vagyonnyilatkozat el lett szabotálva.” Kupa Mihály, 155. ülésnap (1991.12.11)

[13] Mindezekről lehetne és kellene még beszélni - hogyan állhatott elő olyan helyzet, hogy a GKI Gazdaságkutató Rt 1994-ben 30%-ra becsülje a feketegazdaság részesedését a bruttó hazai termékben - de messze vinne eredeti témánktól.

[14] Lásd pl: Larissa Adler Lomnitz: "Komaság" Replika, 29.

[15] „Ne mondjátok meg anyámnak, hogy politikus lettem, ő azt hiszi, egy bordélyházban zongorázom!”

[16] Wouk, Hermann: Zendülés a Caine hadihajón. Zrínyi Kiadó 1979 686. o.

[17] Ez a „biztonság és komfort” jó esetben szerves része a harmadik szempontnak, rossz esetben súlyos ellentmondásoktól terhelt.

[18]" a szellemi élet valamiféle különös mélyvilágra emlékeztet inkább, ahol az ellenfelek a félhomályban tántorognak, és méregetik egymást."

Elek István: Társadalomkritika és radikális reform Jak füzetek 39.

[19] Pál Tamás: Igazlátó nap. Budapest 1992. Iskolapolgár Alapítvány

[20] Igazgatói elszólás az év végi értekezleten.

[21] Ami persze nem zárja ki azt, hogy nevezett vezetők esetleg mindent megtettek, ami részükről emberileg megtehető volt, mielőtt idáig jutottak.

[22] Az én orrom alá is odanyomja a mikrofont a TV-híradó riportere. „ A tanárok itt sokat tettek a gyerekekért ( éneklősen felvitt hangsúly ), de rossz keretek közt, ezért tetteik nem válhattak pedagógiai eredményekké!” – mondom, na ebből vágjatok ki valamit! Hát nem levágják a mondat második felét! Ott maradok a felhúzott félmondatvéggel!

[23] A többi cetlim elkallódott.

[24] Akkor ez nem vetődött fel problémaként, de most hozzá kell tegyem. Ez nem jelenti azt, hogy akkor vegyük fel takarítani városbeli állástalan „színes-jófej” ismerőseinket, akik remekül elbeszélgetnek a gyerekekkel, egymással, csak takarítani nem nagyon fognak.

[25] Nem mondhatnám, hogy agyonmotiváltan írtam. Feleségem véleményét gondolom felesleges részleteznem. Bizonyos szakmai körökét hasonlóan. „Hát, igen, ilyesmit én is tudnék írni!” – szürkült el az addig olyan szépen mosolygó kolléganő tekintete, amikor valami linómetsző pályázat eredményhirdetése után megmutattam neki linómetsző könyvünket, és már fordult is sarkon. Voltak pillanatok amikor tízegynéhány kolléga támogató érdeklődésén múlt, hogy mégis csak folytattam a munkát.

[26] Sándor Éva: Fejlesztés művészettel ELTE GYFK

[27] Kőrösi Ferenc: A művészi nevelés. Különlenyomat a Néptanítók Lapja  1928-29. évfolyamaiból. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda Bp, 1929.

[28] Tekintsünk el most itt attól, hány jól felkészült rajztanár működhetett ekkor a közoktatásban.

[29] "Az ecset hegye kifestéskor befelé mutasson, ne érjen le a hüvely, támaszd le az alkarod, és egy könnyed vonással tedd oda”- jellegű tanácsok özöne.

[30] A gyermeki képzetáramlás a fentebb tárgyalt, döntően az óvodáskorra eső időszakban, főleg a Piaget által leírt molekulák szintjén megy végbe. Két élmény közvetlen és szilárd kapcsolatot alkot, konkrétan hozzá kötődő érzelmi elemekkel. A kisgyermekkor végére azonban elér a gondolkodás következő szintjére, amikor az emlékek kiszabadulnak a párkapcsolatokból, lánccá szerveződnek. A sokféle, eltérő színezetű  kapcsolódó érzelmi jelentések leválnak a konkrét fogalmakról, a gyerek a metafizikus feszültségek korszakába ért. Háttérbe szorul rajzolásában a közvetlen, indulat-feldolgozó vonás, és erősödik a míveskedő, információközlő, rendszerező funkció.(Lásd Mérei-Binnet: Gyermeklélektan)

[31] Dombiné Szántó Melánia - Kerékgyártó István: Barcsay Gyermekképzőművészeti Kör. Barcsay Gyermekképzőművészeti Alapítvány, Bp. 1991.

[32] És ezt itt feltétlen részleteznem kellene, hisz egészen eltérő módszertani kultúrákat tereltem itt egy kalap alá, később vissza is térek rá. Lásd: Kapcsoskönyv program.

[33] Az 1993-as Közoktatási Törvény 94. §-a, a Művelődési miniszter hatáskörébe utalja az oktatás tárgyi feltételeinek szabályozását, amit ő - 11/1994. (VI. 8.) MKM rendeletében  meg is cselekedett. Eszerint az általános iskola felső tagozatának kötelező kelléke a: „művészeti nevelés szaktanterem : rajzasztal (rajzpad, rajzbak), tárgyasztal (állítható), mobil lámpa (reflektor), vízcsap (falikút), pianínó ötvonalas tábla, CD vagy lemezjátszó, magnetofon, tárolópolcok”

[34] Megfelelő kutatások híján erről csak feltételes módban nyilatkozhatok.

[35] A nagy Gyik könyv. Aula kiadó - Gyik műhely, 1997

[36] A vizuálpedagógiai nevelés műhelyei. Hermann Ottó Múzeum. 1983

[37] Mit írt ekkoriban a pedagógiáról Kronstein Gábor? " . . . a hagyományos neveléselmélet képviselői úgy szűrik meg a valóságfeltárás tanulságait, hogy annak élei okvetlenül legömbölyödjenek, és ne sértsék az eklektikus, vagy egyértelműen apologéta valóságmagyarázatokat." Én ekkoriban Comenius, Rousseau, Freinet, és egyéb pedagógusok után gondosan kijegyzeteltem például Lénárd Ferenctől a Problémamegoldó gondolkodást - lássuk, hol élünk - de kollégáimtól már nem vártam el ennyi mazochizmust.

[38] Makoldi Sándor: Meseillusztrációk ahogy a gyermek csinálja

Forgács Péter: Kreativitás, ízlés, konfliktusok.

Szabados Árpád: A GYIK- akcióról - tőmondatokban.

Földi Péter: Világképrendező gyermekrajzok.

[39] Művészet 78/9. ?

[40] Ez persze nem kizárólagos vizuálpedagógiai probléma. " A fődokumentum ismertetésére azért nem szánunk ennél több helyet, mert sajnos a szerzőnek nem sikerült még e funkciót üzemszerűen használni, bármennyire szerette volna például könyvei fejezeteinek összefűzésére. Gépén, mely 486-os, 100 MHz-es 32 Mbyte operatív tárú és 1 Gbyte háttértárral bír, néhány fejezet után memóriahiányra panaszkodva következetesen meghalt a program." Gerő Judit: Word for Windows 95 7.0 verzió. Computer Books, Budapest, 1999.

[41] Elek István: Társadalomkritika és radikális reform. JAK füzetek, 39.