Nádas Péter művei: Lásd még: Nádas Péter: http://www.irodalmiakademia.hu/scripts/DIATxcgi?infile=diat_vm_eletrajz.html&session=1338767053&fnev=&sname=Nádas+Péter&nkep=

 

A párbeszéd öröme (Nádas Péter)

Vissza a személyes oldalra

   
2006. 10. 10. 12:43
Darabos Enikő
 

 

Mihancsik Zsófia: Nincs mennyezet, nincs födém. Beszélgetés Nádas Péterrel. Jelenkor, Pécs, 2006.

A beszélgetőtársak érzéki évődése közben olyan súlyosan intellektuális kérdések is előkerülnek, hogy pl. hogyan lehetne érteni azt, hogy a személyes mindig politikai, hova teszi a politikus a libidóját, hogyan esett seggre Ceauşescuné az angol királynő ebédjén, milyen az, amikor Aczél György erotikus...

 

Aki kérdez, Mihancsik Zsófia. Aki válaszol, Nádas Péter. Aki olvassa - nos, az minden bizonnyal számtalanszor fel fogja kapni a fejét a dialógus élvezetesen agonális éle, dinamikája miatt. A játék értelmében vett agónról beszélek, ahol a dialógus definíciója abban körvonalazódik, hogy „két ember megállás nélkül tapogatja a másikat és nem is föltétlenül csak intellektuálisan. A dialógus nem más, mint tapogatózás" (101).
 

Nem szívesen mondanám azt, hogy a kötetben egy Nádas Péter nevű író nyilatkozik hivatása fortélyairól, ahogy mondjuk, egy interjúkötet funkcióját első megközelítésben megragadhatná az ember. Nem, semmiképp sem (csak) erről van szó, bár viszonylag éles képet kaphat erről is bárki, aki kezébe veszi a kötetet. Azt gondolom sokkal inkább a beszélgetés öröméről és élvezetéről van szó: hogyan lehet bejárni az elágazó ösvények azon kertjét, amit két egymás iránt kölcsönösen érdeklődő ember dialogikusan megteremt, kitapos magának. Miközben beszélnek, szavaikkal létrehozzák azt a teret, amit a másikra való szép odafigyeléssel tesznek egymás számára otthonossá.

És ebbe lép be az olvasó, ebbe a sajátos diszkurzív térbe, amiben a felvetett témák sokasága és a szempontok többszöri kereszteződése ellenére sincs agorafóbiája. Nem fogja el a nyílt terektől való rettenet, ami az eltévedés és az elveszettség érzését keltené benne. Legalábbis nekem nem volt ilyen benyomásom. Jóllehet nem minden esetben tudta kordában tartani magát a beszélgetés folyama, még akkor sem, amikor egy-egy kiragadott kérdésben az adott szekvencia tematikus szálát próbálta volna (fejezetcímként?) kiragadni. Talán nem is kellett volna, vagy ez már olvasófüggő elvárás - csak magamról beszélhetek, az biztos, hogy én enélkül is türelmesen haladtam volna, bár érteni vélem a tagolás iránti igény ilyetén megjelenését.

A kötet legerősebb és talán legrészletesebben körültapogatott témája „az érzékelés szenzációiról való hallgatás óriási birodalmának" (353) feltérképezése. És nem tudom nem észrevenni, hogy ebben a folyamatban egy Mihancsik Zsófia nevű nő és egy Nádas Péter nevű férfi teszi ki a cölöpöket. Legalábbis érzékelhetően más dinamikát vesz fel az erre irányuló ténykedésük, mint mondjuk egy Richard Swartz nevű férfi és ugyanaz (?) a Nádas Péter nevű férfi beszélgetése esetében.

Különös, hogy a kritikusok között viszonylag széles körben él az a meggyőződés, hogy ugyancsak nagy lélekjelenlét szükségeltetik egy olyan dialogikus vállalkozáshoz, amely a Nádas Péter nevű interjúalany megszólaltatására irányul. Ki tudja miért. Talán amolyan magának való ember magának való meglátásokkal és személyre szabott nézőponttal. Kérdés, hogy ki nem ilyen. Akkor talán másfelől kell megközelíteni a problémát. Már ha egyáltalán problémáról van szó, és ha igen, kinek a problémájáról. Többnyire azt hiszem, mégis a kérdező problémájáról. Az a benyomásom ugyanis, hogy a tárgykörben leghangsúlyosabban az interjúalany kategóriával lehet valami gond. A Párbeszéd után, a Nincs mennyezet, nincs födém című kötet is meggyőzően bizonyítja, hogy Nádas Péter beszélgetőtársként felettébb izgalmas, provokatív, megértő, odafigyelő és érzéki tud lenni. És ha ez előbb a beszélgetőtársak nemiségét említettem, az azért volt, mert meglátásom szerint a Mihancsik Zsófiával való dialógus egészen más ökonómia szerint szerveződik, mint a Richard Swartz-cal való párbeszéd. Sokkal izgalmasabb, sokkal érzékibb. A beszélgetés közvetlenségét erősítik azok a mozzanatok, mikor „az interjúalany" visszakérdez, felhorgad, felháborodik, letorkol, majd nevetve megadja magát, vagy majdnem megadja magát a kérdező hol szelídebb, hol provokatívabb erőszakosságának. De azt is roppant izgalmas megfigyelni, mikor vonul vissza a kérdező egy halk „feladom"-mal, vagy egy „Na ne! Ne kezdje már megint rajtam!"-felkiáltással, és mikor visz be a beszélgetőtársának egy „Szerintem nem jó a példája"-szerű vágást, vagy mikor csábítja el őt egy álnaiv „Fordítsa le, legyen szíves!" kötekedéssel. Soha nem döfik viszont le egymást, vannak bevitt találatok, de nincs sérülés, és épp ez a játékos egyensúlyozás a másik kommunikatív tűréshatárán termeli ki a beszélgetés agonális élvezetét.  

A beszélgetőtársak érzéki évődése közben olyan súlyosan intellektuális kérdések is előkerülnek, hogy pl. hogyan lehetne érteni azt, hogy a személyes mindig politikai, hova teszi a politikus a libidóját, hogyan esett seggre Ceauşescuné az angol királynő ebédjén, milyen az, amikor Aczél György erotikus, mit veszített a német nyelv a fogalmi tisztázottság magasabb szintjeinek elérésével, és mit ér a magyar szöveg, ha magyar, és átkerül egy másik kulturális közegbe. A többit kinek-kinek az ízlésére bízom.