Szávai Katalin írásai közül

Én annyi minden akarok lenni

Szeretnék például állatkertben dolgozni, én lapátolnám az elefánt és a tigris trágyáját, a látogatók között vonulnék, piszkosan és izzadtan, nagytudásúnak és bennfentesnek gondolnának, “mikor etetik?”, kérdeznék, én meg mondanám, akkor is, ha fogalmam sincs. Nem félnék egy állattól sem, se nagytól se kicsitől, erős lennék, örülnék, hogy van dolgom, és hogy teszem. Örülnék annak is, hogy a dolgom fontossággal bír: ha nem lapátolom el az elefánt és a tigris trágyáját, bizony, jelei volnának, mindenki észrevenné és hiányolná.

Lennék harangozó is, felmennék a toronyba és húznám a kötelet, belekapaszkodva, erősen, nem megterhelő, de mégis hősi feladat lenne, főleg télen, a hidegben, amikor még bent is fázom, dideregve felszaladni a lépcsőn, ahol már átfúj a szél, megmarkolni a jéghideg kötelet és harangozni, harangozni, amíg meg nem melegszek a munkától. Aztán fázva leszaladni, melegnek érezni a templomot. Harangozni minden nap, nem lenne soha szabadságom, percre pontosan ottlenni, napjában többször is, a toronyban, mindig készenlétben állni, mint egy tűzoltó, egész életemet a munkához igazítani, apró időtávokra szaggatva, megtanulnék beszélgetést félbehagyni, hirtelen elköszönni, jó könyvet lerakni, tévé elől felállni, evés közben lecsapni a kanalat. És mindenki hallaná, ahogy dolgozom, az emberek megállnának és hallgatnának, bizony, ha én dolgoznék, az egész faluban hallatszódna, nincs is ennél hivalkodóbb munka, “halljátok, dolgozok” ezt harangozza minden harangozó. Szeretném ezt is, és azt, hogy ha idegen jönne a faluba, és engem keresne, kérdezné az arra járókat, abban a pillanatban megkondulna a harang, és ők azt mondanák vidáman vagy éppen unottan: a toronyba’ van, hallja, mos’ húzza a harangot.

Tanár lennék és meghallgatnám a gyerekeket. Nekem mondanák el, mi bántja őket. Én meg csak hallgatnám, elkerekedett szemekkel, kétségbeesetten, és bizony nagyon rossz tanár lennék. Mert akit elhagyott az apukája, vagy az anyu, annak már soha, az üresen beadott dolgozatra se bírnék egyest adni. Akivel kiabálnak, annak már minimum hármas járna. Akit megpofoznak, hát négyesnél rosszabbat, nem, ha megölnek se. És sajnos lenne, aki, ha nem tud semmit, akkor is csak ötöst kapna. Sokan már direkt a jegyért hazudnának, én meg ülnék otthon, esténként, szomorúan, milyen rémes is a világ. Csak a Turi Gergő kapna mindig egyest, akit elhagytak, de néha visszajönnek felpofozni meg kiabálni vele és zaklatják, de nem mondja, mert három éve ő veri az egész osztályt, ekkora státuszt jegyért már nem lehet feladni.

Ha lóti-futi vállalati fontos volnék, elegánsan járnék, mindig tisztán, finom színekben, az eszem gyorsan vágna, mindig kész volnék a válasszal, mindig találnék egy új lehetőséget, ahogyan mi lehetünk a jobbak, nem más, a mi csapatunk győzne mindig és a győzelem egy részét én hoznám, a vállamat veregetnék egy-egy remek lépésem után, tele lennék jó húzásokkal, könnnyedén kiigazodnék a cégek veszedelmes dzsungelharcában, hős lennék, és olyan szavakat tudnék, amit csak a mi csapatunk emberei értenek meg. Hangulatos éttermekbe ülnénk be néha, összehúznánk az asztalokat, elmondanánk a történeteket, örülnénk, mennyire egymásra találtunk, mi, okosak, szeretnénk egymást, még azt is, akit az irodában nem bírunk. Én mindig olcsó sört innék, az elegáns ruhámban. Az irodában aztán bejönne Lali, hogy megbeszéljük azt a nagyon fontos új dolgot, és egyszerre nevetnénk fel az egyik projekt SWOT analízisén, a lehetőségek részen, jó lenne, igazi összenevetés, fiatalok lennénk, cinkosak és megértenénk egymást.

Hóhér lennék, meg tudnám tenni, amit mások nem. Nem félnék semmitől. Erős volnék, és rejtélyes, senki sem tudná, mit gondoljon rólam. Olyan művelt, okos és finom ember lennék, hogy velem beszélve elbizonytalanodna mindenki, úgy éreznék, talán mégiscsak helyes megölni az embereket, talán mégiscsak nagyszerű gátlástalanul és véglegesen erősebbnek lenni. Bizony, hitelem lenne. Mindig nyugodt lennék, dühbe alig-alig gurulnék, mert ha igen, hát veszítenék a hitelemből. A szomszédasszony rajongó tisztelettel áthívna mindig, hogy kitekerjem a csirkék nyakát. Megdicsérné, milyen szépen teszem, és én könnyedén mondanám, hogy ha a halál elkerülhetetlen is néha, a szenvedés csökkentése mindenképp fontos. Ez a munka lényege, mondanám, és ő, bár nő vagyok, szerelmes áhítattal hallgatna. Könyvem lenne otthon a kötélcsomózásról, a guillotine feltalálásáról és a nyak felépítéséről. “Nem egy könnyed esti olvasmány” mondanám szigorúan, ha valaki kölcsönkérné. Mégis a főhelyen tartanám, hogy mindenki láthassa. Nem engedném, hogy társaságomban kivégzéssel, halállal, emberi élettel vicceljenek, az ilyet erélyesen rendreutasítanám.

Királynő lennék, de jó ám, nem gonosz, nem is csapatnám le senki fejét, talán csak a szégyentelen rablógyilkosét, és a tolvajét, akinek tizenkilencszer elnéztük hogy lopott, és tizenkilencszer figyelmeztettük, de ő huszadjára is, meg az összeesküvőkét, akik az életemre törnek, meg akikről nem tudom, de valahogy gyanúsak, akik rosszat mondtak rólam, akik nem szeretik a kivégzéseket, legvégül pedig a hóhér fejét csapatnám le, ezen már ő is meglepődne.

Lennék fókavadász Grönlandon. De inkább csak azért, hogy aztán eljöhessek onnan.

Vagy pszichiáter. A depressziósnak azt mondanám: “Ok nélkül szorongani még mindig jobb, mint egy igazi rémtől félni.” A valós problémái miatt szorongónak azt mondanám: “Jobb egy valós problémától félni, mint egy megfoghatatlan rémtől szorongani.” Néha összekeverném, eleinte talán viccből, de aztán már magam sem tudnám, hogy is volt.

Virágkötő lennék, temetési koszorúimtól az arra járó idegenek is sírva fakadnának, olyan szörnyűek lennének, olyan rondák és jelentőségteljesek. És ha már itt tartunk, hát sírásó is lennék, a hidegben fázva lapátolnám a földet, nyáron pedig izzadtan; közönyösen és keményen dolgoznék, de aztán mindig rágyújtanék, és ez elárulná, megérintett a halál, közelebb igyekszem hozzá én is, mint az, a koporsóban, tette. Exhumáláskor a koporsó felnyitása előtt rémülten elfordulnék és belekapaszkodnék a nyomozó ballonkabátjába.

És bár senki sem tudná, ahogy az utcán járok, szótlanul, hogy mi is vagyok, de mindig ott lenne velem a jártasságom, a tapasztalatom, amit szereztem, és néha szétkiabálhatnám, igen, lennének helyzetek, amikor mindenki megtudná, mi vagyok. Tegyük fel, kötelet kell hosszan rángatni: “én harangozó vagyok!”, taszigálnám szét az összeverődött tömeget, fontosságom tudatában, egy pillanat alatt átlátva a helyzetet. Vagy kisgyerek fuldoklik a beszakadt jegű Dunában, “fókavadász voltam Grönlandon!”, kiáltanám a parton ácsorgóknak, és már vetném is magam a vízbe.

Családanya volnék, nem, HTB volnék, feleség lennék, nem, csak így, egyszerűen: otthon maradnék… Nem, ez nem állás.

Tényleg, mi lesz a családdal, azt elfelejtettem. Énnekem nem lehet egy vállrándítással elintézni, én LÁNY vagyok. Ajaj. Oda Grönland, oda a harangozás, oda minden… Azt már nem. Gyorsan, kapkodva, bizonytalanul odaírom minden bekezdés végére: Gyermekeimet ebben a szellemben nevelném.

 

 

Mindenféle barátaim vannak

 

Van például egy barátom, gyakran látom. Szorong, állandóan, ok nélkül. Hever az ágyon, bámulja a mennyezetet. Kezelni kellene, de ő ragaszkodik a saját felhőihez. Így van rendjén, mondja, ha meggyógyulna, az már nem ő lenne. Kérdés, baj-e, vonok vállat, a földre guggolva, hogy ne lássa.

Egy másik meg folyton kibámult az ablakon, elvágyódik, mondta. Egyszer egy baromfifeldolgozót nézett, oda vágysz, kérdeztem értetlenül, erre bevallotta nekem, hogy hónapok óta már nem vágyódik sehova, az ablakot se látja, az üvegen túl meg végképp nincs számára semmi. A szobának fordít hátat.

Aztán leszokott az ablakhoz menekülésről, azt hiszem, akkorra megtanult egyedül lenni a legnagyobb tömeg közepén is.

A harmadik azt hirdeti, hogy örömet akar szerezni mindenkinek. Erre van egy hivatás, de nem mertem még szólni neki, olyan ijesztően kedves, lapot küld, ajándékot ad, meg mosolyog, s néha az asztalra könyökölve álmodozó hangon megjegyzi, mennyire örül, ha más boldog. Én meg nézem, rémülten mosolygok, és sajnálom, hogy ennyire megnyomorították őt.

Van egy másik barátom, fantasztikus alak, előre figyelmeztettek, meg kell őrülni. Nem fogok, határoztam el tiszta rosszindulatból, később azonban megenyhültem, hajlandó voltam felfedezni együgyű viccei mögött lenyűgöző figyeleméhségét és szomorúságát.

A következő szelíd, mélázós alkat. Egyébként nem mindig mélázik, tegyük fel, szidja az ellenőr, mert képtelen jól kitölteni a bérletét, ilyenkor zavartan ácsorog, ki van zökkentve. Pirulva megy tovább, mikor elengedik; mélázni kezd, bárcsak mindent az ész irányítana, az hajtaná a járműveket is. Kérjük, őrizzék meg eszüket a kijáratig, mert ellenőreink a metró egész területén kérhetnek érveket és ellenérveket. De hiszen ez rémuralom lenne. Hazáig ezen agyai végül, körbejárja, finomítja.

Szerencsére olyan is akad, aki egyértelműen és erősen, már-már kirobbanóan, mégis kezelhetően, de nagyon szeret élni. Például fogja magát, és két napra elmegy Olaszországba. Jön vissza, őrületes, mit láttam, mondja, te, olasz földművesek, kezük verítékével keresik kenyerüket, hihetetlen. Vagy Indiába, te, mondja, fantasztikus, indiai fakírok, ráncosak és idősek, nem esznek hetekig, meg kell bolondulni. Én meg bólogatok, hogy valóban, ebbe tényleg meg kell, hogy indiaiak, Indiában.

A barátaim egyébként elvesztek bennem, ott kóvályognak, a fotójuk le van adva a portán, hátha felbukkannak, ki-kimondom hangosan a nevüket, mégis, elvesztek, az én hibámból, mert keverem őket önmagámmal, félreértem egy-egy mondatukat, átformálom a szám íze szerint.

Egy barátom nagyon magányos. Egyedül van, ezt csak én tudom róla, rettenetes súly, nyomaszt. Állandóan ő jár a fejemben, a vékony, sápadt arca, ha hozzá hasonló arcot látok, eszembe jut. Mostanában egyre több ilyet látok, mindenki vékony és sápadt, folyton rágondolok emiatt, szegény, egyedül ül otthon, egyedül olvas, egyedül fekszik, egyedül kel, borzalom.

Végül nem bírtam tovább, felkerestem: ha ma nem megyek, elveszett szegény, mondtam magamnak, és elindultam. Becsengettem hozzá valakivel, jöjjön velünk, akárhova. Nem jött, de behívott minket. A valakivel azonnal élénk beszélgetésbe kezdett, házakról, lakásról, belsőépítészetről. Nem is tudtam, hogy érdekli az ilyesmi, gondoltam csodálkozva, miközben lehuppantam a sarokban álló kisszékre.

Pár óra múlva még mindig ott ültem, tűnődve néztem őket, épp a falat tanulmányozták. Érdekes, nem tűnik elesettnek. Lehet, nem is ő volt egyedül.

Elveszett bennem egy család is, utoljára szanaszét láttam őket, eprészni mentek, de eprészés ürügye alatt kerestek egy-egy távoli bokrot az erdőben, az alatt üldögélnek magukba zuhanva, egyedül.

Ott ücsörög a fejemben valaki, eleinte azt gondoltam, bántott, pedig dehogy. Hanem fölém lett rendelve, van ez így, ő alkotta a világom felét, megesik, csakhogy közben legbelül, fal mellett, titokban igen bizonytalan volt. Én pedig megéreztem, hogy bizonytalan a világom, őmiatta az, dühös voltam rá. Később ez a düh csillapodott, elbizonytalanodott.

Egy másik is kóborol, ő régebben hagyta, hogy csúf pulóvereket hordjak, mert szépnek látott bennük, de az a szép, az másvalaki lehetett, én biztos nem, mert én boldogtalan. Eltévesztette, de hát ez történik mindenkivel, lépten-nyomon.

Ez a család különben, ami elveszett, ez, kimondom, szép.

Egy további barátom, nem mintha mindet fel akarnám sorolni, de ez az egy, ez otthon csúf pulóvereket hord. Mindig szeretném megkérdezni, ezeket hordta-e azelőtt, vagy úgy vette, otthonra, de nem merem. Hátha elsírná magát, s elmondaná nekem legmélyebb titkait. Ülnék dermedten, hallgatnám, átkoznám magam.

Egy barátom elmondta nekem a legmélyebb titkait, ültem, hallgattam, átkoztam, én azóta nem tudok a szemébe nézni, de érzem, ő nem szégyenkezik. Te csaló, biztos vannak még sokkal mélyebbjeid!

Van egy, aki egészen bizarr dolgokat talál mindenhol, megáll, nézi-nézi őket iszonyodva, hosszan, aztán kiböki: szép. Ha ügyvéd lennék, most felugranék, s fontosságom tudatában drámaian felkiáltanék: vegyék jegyzőkönyvbe, hogy védencem lakótelepen nőtt fel! A közönség zajongni kezd, a bíró döbbenten visszakérdez: panelházban? A védenc lassan bólint, lehajtja a fejét, az ülés feloszlik, minden vád elenyészik, minden meg van bocsátva. Igaz, nem vagyok ügyvéd.

Tessék, ettől el is ment a kedvem, hát miért nem vagyok. Na persze sejtem ám, hogy miért nem: ezek az elveszettek, ezek annyian voltak, nem fértek el sehogy se, nem raktam rendet köztük, végül egyszerűen kidobtak engem, holtan fekszem valahol egy árokban. Nem baj, legyint ki ágyából a szorongós, ha felélednél, az már nem te lennél.

 

 

Mutatvány

 

Van egy negyvenes nő, a vant úgy értem, hogy szoktam rá gondolni. Ilyen értelemben van neki egy az enyémnél rémisztően öregebb teste, arca viszont nincs, mert az már túl félelmetes lenne. Milyen arcom lesz húsz év múlva, ilyet én nem játszom.

Viszont arra sokat gondolok, hogyan él ez a nő. Helytelenül él, rosszallással figyelem. Például van egy kihúzhatós ágya, de sose húzza ki, minek, elfér ő rajta így is. Emiatt rosszul alszik, nem érdekes. Főzni alig-alig hajlandó, a gyomra néha fáj, mondom, rosszul él.

Persze vannak kedves dolgok az életében, például barátok, meg színházba járni, meg az ágyazás. Az ágyneműit reggelente, amíg fő a tea, át kell hordania a másik szobába, mert a nappaliban nincs hova tenni, átcipeli tehát a lakáson, nagy álmosan, így vezekelve azért, hogy gyermekkorában emeletes ágyon aludt és soha nem ágyazott. Szeret vezekelni az emeletes ágya miatt. Ilyen apró örömei vannak, szinte mindennap, cipekedni, jó kávét inni, a postán egy mosolygó emberre bukkanni. Különben akadnak nehéz korszakai is, ilyenkor például csak lesöpri az ágyneműt a földre, este pedig fáradtan visszarakosgatja, esetleg alszik a földön.

Néha nagyon goromba, de mivel egyedül él, ahhoz, hogy megbántson valakit, el kell hagynia a lakását, vagy felemelni a telefonkagylót, esetleg fellépni a világhálóra, csak így érvényesülhet az ő végtelen nagy gorombasága, erre viszont olyankor képtelen, talán ezért is kedvelik a barátai.

Akik egyébként néha nagyon hiányoznak neki, találkoznak ugyan, de ő szeretné, ha időnként csak úgy, hívás nélkül beállítanának. Amikor sötét van, és odakint zuhog az eső, különösen fájlalja, hogy nem jönnek. Nem logikus persze, miért éppen a zuhogó esőben várja barátaitól, hogy útnak induljanak, felvegyék a kalocsnit, az orkánnadrágot, az esőköpenyt, leakasszák a fogasról az esernyőt, és megnézzék, otthon van-e véletlenül. Ha nincs, nem baj, mondják szerényen, fél óra álldogálás után az ajtaja előtt, enyhe szomorúsággal legyintenek, és hazaballagnak. Mégis, zuhogó esőben várja, hogy csöngessenek, ő ajtót nyithasson, és egy barátja álljon az ajtóban, fázom, engedj be, ezt mondhatná az a barát. De tulajdonképpen mindegy is, hogy mit mondana a látogató, csak ne kelljen egyedül ázni-fázni abban a rémületes, nagy, szürke betonkockában.

Minthogy egyedül él, és a betonkockát olykor rémületesnek látja, nyilvánvaló, hogy félni szokott. Kezdetben attól fél, hogy egyedül van, a panel meg kattog-pattog-zörög egész éjjel, és mintha valami motoszkálna valahol, egy sötét alak mintha titokban közeledne, vagy csak állna az ajtó előtt, és ijesztőeket gondolna. Idővel aztán megszokja, megtanul egyedül élni, mégsem nyer az ügyön, mert addigra viszont elkezd félni valami egész mástól. Mondjuk attól, hogy elszalasztottá a legfontosabb dolgot az életében, pedig nincs kizárva, hogy ezért jött világra. Sőt, nagyon is valószínű, hogy ezért, a halhatatlanná válás egyetlen útjáért, mindenki legnemesebb feladatáért, legdrágább örömök forrásáért, a jövő szebbé varázsolásáért, pokémonos matricák vásárlásáért, a gyermekért.

A lakásban ilyenkor már nem betörőket hall, hanem végtelen csendet, a gyerekzsivaj hiányát és azt, hogyan sorvadnak odabent a finom szervek, amikért hálásnak kellett volna lennie, de amiket még csak fel sem használt. Lehetőséget kapott az örökléthez, és nem élt vele, ez gyötri, hogy ez biztosan rossz, helytelen. Engem jobban zavar, hogy miért nem húzza ki az ágyát, miért mindegy neki, hogyan alszik, de tudom, őt a gyerek aggasztja, ezért van egy ötvenes nő is.

Ez a nő már nem fél semmitől, ez már feladta, a félelme győzött, és ő veresége jeléül hozzáment egy özvegyhez, vele és annak fiával él. Zuhogó esőben általában jókedve kerekedik, ostobaságokról kezd beszélgetni családjával, meg kibámul az ablakon, nézzétek, hogy esik, mondja izgatottan.

Néha goromba. Néha veszi a kabátját, és elmegy valahová, mert jól tudja, ellenséges lenne most mindenkivel; néha meg csak átmegy a másik szobába, elkeseredetten ücsörög magában, és bánja, hogy már nem egyedül él a lakásban.

De az is előfordul, hogy mindenféle előzmény és gorombaság nélkül keveredik át a másik szobába, ott van dolga, hát átmegy, és csak akkor kapja fel a fejét csodálkozva, mikor meghallja, hogy férje és fia a falon túl beszélget, eszik, létezik. Ilyenkor hallgatja kicsit az otthonos hangokat, és közben elszomorodva ismeri be, hogy nem tartoznak őhozzá, mert őhozzá senki se, mint ahogy senkihez nem tartozik senki, mert az ember egyedül marad, bárkihez társul, bármilyen sokáig; ugyanakkor örömmel látja, hogy ez a két kedves alak enyhít magányán, már-már vidámmá téve azt.

És ez jó. Hogy egy ember élete kettőébe torkollhat, hogy elmosódhat önmagunk kemény határa, hogy így-úgy, jól-rosszul, megdrótozva, madzaggal átkötve, de kapcsolható hozzánk egy másik ember, az, kérem, gyönyörű mutatvány... Lelkesen üdvözlöm, és próbálok olyan arcot vágni, mint aki nem gondol csalásra.

 

 

Összeszedem magam

 

Munkahelyemre menet megint álmos, fáradt és rosszkedvű voltam, szokás szerint (két hónapja teszek már így) elbóbiskoltam a metrón, és fel-felriadva a valóságot csak mintha maszatos üvegen át nézném, ostobaságokat gondoltam mindenről és mindenkiről, akit megláttam. Az egyik állomásnál azonban kissé felélénkültem: egy hatalmas birka sétált be az ajtón, mögötte néhány fotós, végül úgy húsz bárányálarcos alak, fehér festőoverallban. A fényképészek beálltak a kocsi végébe, szemben velük a bárányok, táblákkal, amiket én lusta voltam elolvasni. Hallgattam a fotósok utasításait, néztem, ahogy kapaszkodás közben guggolnak, hajolnak, tekeregnek, hogy képet komponálhassanak az esetlenül engedelmeskedő bárányálarcosokból. Aztán elmerengtem az overallokon, visszagondolva arra az időre, mikor még egyetemista koromban falak festéséből éltem, mázolók mondták meg, mit tegyek, és én, mert biztos voltam benne, hogy többre viszem majd náluk, vállrándítva, bosszúsan engedelmeskedtem. Most pedig, hogy az egyetemet elvégeztem, négy órában dolgozok egy helyen, amit gyűlölök, hogy aztán egész délután ezt pihenjem, az ágyon fekve, csokoládét nyalogatva. A bárányokkal együtt szálltam le, ők a parlamenthez mentek, én az irodába, folytatni hajnalban félbehagyott alvásomat.

A peronon aztán kiderült, hogy éppen ellenőrzés van. Megálltam, kotorászni kezdtem a táskámban, próbáltam meglelni a bérletemet. Aztán megsejtettem, hogy napok óta nélküle járok már, és szinte elcsodálkoztam, hogyan is húzhattam eddig a dolgot. Hetekkel ezelőtt kezdődött, hogy félórákat késtem reggelente, mert indulás előtt még ide-oda futkározva, a lakás minden szögletét átvizsgálva kutattam a bérlet után. Végül mindig a táskámban bukkantam rá, mert soha nem hagyta el a kis barna bőrtáskát, hiszen mindenhová azzal jártam; és mégis, amíg össze nem szedtem a gondolataimat, és fel nem ébredtem legalább egy pillanatra, addig kiüríthettem akár az egész táskát is, mégsem került elő a szelvény és az arcképem.

Most pedig végleg eltűnt, megelégelve élőhalott gazdáját. De, azt hiszem, az ellenőrök sem vettek már észre: átcsusszantam köztük, s a záróvonalon túl szívdobogva megálltam. Elég. Ez volt az utolsó figyelmeztetés odaföntről. Ha nem kezdek el élni, létezni és gondolkodni, úgy járok, mint a bérlet. Össze kell szednem magamat, különben nagy baj lesz.

Tanulok a leckéből, határoztam el hirtelen, és a kijáratnál már igyekeztem nem ellágyulni bamba módra, ahogy máskor szoktam, az alvó hajléktalan láttán, hanem rá se nézve elsietni mellette. Annyit azért láttam, milyen ártatlanul feküdt el, kezét a feje alá téve, lábát kissé felhúzva. Vastag keretes szemüvegét - ami középen természetesen hatalmas celluxgombolyaggal volt megragasztva - elalvás előtt még óvatosan lerakta maga mellé, épp, ahogyan én tettem gyerekkoromban. Hát ennyit vettem észre, és a gyanús, átlátszó folyadékkal félig teli - neki persze félig üres - műanyag flakont. Egyébiránt igen komolyan lépkedtem tovább, szégyellve, hogy ostoba módon romantikusnak látom mások kilátástalan életét. De hisz olyan kedvesen aludt.

Az utcán sietve leelőztem a vonuló bárányokat, és az irodaház felé mentem, céltudatosan, rá sem pillantva a szembejövőkre (egy punk, egy bicegős, meg egy nagydarab, határozott, pont, amilyen lenni szeretnék). Az irodaházban megint bombariadó volt, a főnök felírt, hogy megjelentem, ezután mehettem is haza. Ehhez tulajdonképpen már mindenki hozzászokott, mióta egyik jeles egyetemünk legkomolyabb szigorlatainak lebonyolításához az épületben bérel termeket, mert megelégelte, hogy a sűrű vizsgáztatások idején hosszú órákra leállt az élet az egész egyetemen. Belátták, hogy lehetetlen élet-halál szigorlataikkal az egyébként is teljes mértékben kihasznált épületet terhelni, és a probléma megoldását az irodaházra hárították, diákjaik pedig, rugalmasan alkalmazkodva, onnantól nem az egyetemet, hanem irodáinkat és a portát hívták bejelentésükkel. Már a zebrán ballagtam a metró felé, mikor eszembe jutott, hogy kedvenc könyvemet tegnap az irodában hagytam, s most mindenképp haza kellene vinnem, mert már előző este is igen hiányzott.

Ohó, hiszen az új koncepció szerint tettrekész vagyok, kaptam észbe, és már indultam is vissza, sarkon fordulva, ott, a zebrán. Határozottan benyitottam az üvegajtón, az utamba álló rendőrrel röviden közöltem, hogy fontos ügyben, saját felelősségemre megyek be. Felfutottam a lépcsőn, végigsiettem a folyosón, és az irodába érve boldogan lerogytam az asztalomhoz. Végre egyedül voltam, kényelmes székben ülhettem. Hirtelen megéreztem, mennyire fárasztott már az emberek állandó közelsége, zajongása, pezsgése. Lehunytam a szememet, elhevertem a széken, élveztem a csendet, és azt, hogy most senki sem lát. Kedvem támadt az asztalra ugrani, és ingemet felhúzva a hasamat mutogatni ezeknek a nevetségesen rideg polcoknak, aztán kiszórni minden papírt a szekrényből, vagy bármi más szörnyűséges dolgot művelni. De eszembe jutott, hogy bármikor benyithat valamelyik rendőr, így inkább csak kihúztam egy idegen asztal fiókját, izgatottan beletúrtam, aztán visszatoltam, és elégedetten távoztam. Az épület előtt még a főnökömre pillantottam, épp a további érkezők nevét írta fel, nekem pedig elégedetten odabiccentett: azt hitte, valami fontos ügy miatt mentem vissza.

Átvágtam a metró felé útba eső füves területen, ahová addigra összegyűltek a bárányok. A fotósok csapata éppen akkor döntött úgy, hogy már elég képet készítettek. Elsőnek egy jóképű, férfias, Latinovits-stílusú hagyta abba, lehajtotta fejét, eltette gépét, köszönöm szépen, mondta rájuk sem pillantva, jólesőn visszalépve az idegenek közti távolságtartásba. Talán a nőihez is így szól, egy-egy meggondolatlan éjszaka, mikor elköszön tőlük, hátat fordít, és cigarettázva lebattyog a lépcsőn, eszébe vésve, hogy ezt a nőt most egy hónapig nem szabad keresni. Riadtan néztem rá, és beleborzongtam a gondolatba, hogy egyszer egy ilyennel fogok találkozni, és ezt a mondatát csak akkor hallom, mikor már késő lesz.

Aztán a hajléktalanhoz értem, még mindig aludt. Hosszú, keskeny, fényes csík kanyargott nadrágjától az út közepéig, a gumipadló gödreit keresve, hogy megülhessen bennük, mielőtt egy nagyobb mélyedésben szerény pocsolyába gyűlne. A járókelők szánakozva fölhördülnek, és én, az örök kíváncsi, most az egyszer elfordítottam a fejem: nem nézek oda, nem akarom látni, miféle csík folydogál ott. Annyi rendes hajléktalan van.

Hirtelen eszembe jut a könyvem. Hiszen le sem hoztam. Ott van még mindig, a fiókomban.

 

 

Konferencia

 

Biológia konferenciát rendeznek Brnóban. Valahogy odakeveredtem, egészen meglepő helyekre tudok néha elkeveredni. Nem nagyon mondok nemet, ahol újdonságot szagolok, oda nekem mennem kell. Ott kell lenni, mert annál, amit ismerek, csak érdekesebb lehet. Egyébként a munkahelyemet képviselem, kiküldött vagyok, így jutottam oda.

Brno. Nem tudom, hogy kell kimondani. Brönó, Bőrnó, felváltva használom, senki se szól érte. Csak mikor a jegyet veszem, akkor nem érti a nő sehogyse. Igaz, az „r” betűvel eleve problémám van, nehezen tudom kimondani. Ez nyomaszt, direkt nekifutok, megpörgetem, brrrnó, habzik a szám, nem érti, brönó, megint nem érti, börnó - mindegy, adjon egy jegyet jó messzire. A kalauz se fogja érteni, hogy hová megyek.

Hárman megyünk, L. és Z. jön velem, L.-t régóta ismerem, de a barátnőjét, Z.-t még sosem láttam. 

A konferenciateremben csupa ismeretlen, leülök találomra, lehetőleg nem az enyéim mellé, most szívesebben nézelődök, nincs kedvem beszélgetni. Előttem egy fiatal, kövérkés, görbe hátú kolléga, szürke, formátlan öltönyben, barátságos kutyaszemekkel. Groteszk figura. Hallom, oroszul beszél. A tébolyult orosz professzor, egy filmszínész kutyaszemeivel és az őrület púpjával. Nem ismerem, de sejtem, miféle. Folyton a temetőbe jár, hogy megfigyelje a helyi növényritkaság populációjában beálló változásokat, éjjel pedig sajátságos virágzási jelenségeiket vizsgálja ugyanott, a fehér köpenyében. Emiatt rettenetes dolgokat mesélnek róla, és a hentes is szorongani kezd, ha ő lép be az üzletbe.

Aztán egy alacsony, nevetős szeműt kezdek figyelni, két nagy, kedves ránc van a szája mellett és sok pici aranyos szarkaláb a szeme sarkában. Nagyon kedves, tetszik. Közben mellém ül egy alak, pechemre magyar, és ismer, pedig én nem tudom, ki ő. Nagy, kidülledő szemei vannak, forgatja őket. És kedvesen mosolyog. Meg van róla győződve, hogy megnyerő külsejű, bizalomgerjesztő alak, ezért azonnal nekiáll bizalmaskodni. Hogy átmászhat-e rajtam, eleve ezzel kezdi. Ejha, milyen jó pofa vagy, gyere, másszá’. Mindenféle szellemességekkel folytatja, egyelőre még bírom. Jó az embereket meghallgatni, olyan érdekes hülyeségeket mondanak, mindenki mást. Egy darabig tűröm, hogy hirtelen, egyszerre, megszakítás nélkül ömlessze rám a világról alkotott, kissé egyoldalú véleményét. Aztán mégis ráunok, ellenvetek. Egy ideje nem nagyon követem, most a prémes állatokról beszél, cseppet sem kedvesen. Határozottan szembeszállok vele, vitázunk, hosszan, idegesítően. Végül a szőrménél lyukadunk ki. A bundagyártás felesleges, írom neki a papírra, mivel az előadás rég megkezdődött, és egy ideje már írásban vitatkozunk. „Meztelen vagy?” – jön a válasz.

Puff. Szóval ez is. Én, komolyan, egy ideje már erről ismerem fel a korlátoltságot. Hogy belekeveri. Hát hova nyírjam még a hajam? Tövig, az jó lenne, az tetszene, mi, akkor nem jönnél ostobaságokkal, he? Mert ne mondd, hogy ezt leírtad volna, ha fiú vagyok. Bár tulajdonképpen én vagyok a marha: minek mosolygok. Nő, az ne mosolyogjon. Ott rontottam el. Erről le kell szokni.

Közben a következő előadó lép a pulpitusra, felragyogok. Ez J., az alacsony angol, azzal a két egyenes, bizalomgerjesztő ránccal a szája körül. Beszél, és mosolyog, hűha. A ráncok fürgén mélyülnek és simulnak minden szavára. Igazi angol akcentus. Szívmelengető, ez az ember tökéletesen bírja a bizalmamat. Ez az ember jó. Alacsony, vékony, legkisebb mindenhol, és íme, az eredmény nem egy kis méregzsák, hanem két kedves vonal a száj mellett. Nagyon tetszik, szeretem.

Aztán az előadás közepén kiderül, tanár. Na tessék. Méghogy vonalak. Jövök itt a vonalakkal, hiszen én ezt éreztem meg, hogy tanár. A kedveskedő-gondoskodó felállás, meg a biztonság, ami árad belőle, az tetszett. Jó tanár, erre megesküszöm. Szeretik a gyerekek, ő is szereti őket, kimennek a természetbe, körésereglenek, rákérdeznek, milyen fa az, csak hogy a hangját hallják, azt a megnyugtatót. Álmélkodnak, nahát, tölgy, hadd örüljön. Szerencsések, utolsó mázlisták. És, lefogadom, azt hiszik, nekik ez jár. Én meg kucorogtam otthon a rohadt asztalom előtt, oszt nem szeretett senki. Fellobban rég megunt, a jó tanárok gyerekei iránt érzett gyűlöletem. Rohadt kis undokok. Az ilyeneket a falhoz tudnám állítani, aztán elejteni a vízipisztolyt és zokogni.

Másnap, mikor visszaindulunk, J. kezet fog velem és udvariasan sajnálkozik, hogy nem tudtunk beszélgetni. Ugyan, ne fájdítsd a szívem. Folyton ez van, hatéves korom óta. „Én igazán akartam, de valahogy nem…”, „Ó, hát te is odajártál? Nocsak, nem is emlékszek…” vagy „Melyik is voltál?”. Valahogy kimaradok az osztályokból. Olyan csendesen ücsörögtem mindig, semmi extra. Legalább egy virágcserepet levertem volna, ezt most külön sajnálom, hogy nem. Milyen könnyű lenne a válasz, én vertem le a cserepet, erről mindjárt tudnák.

De nem vertem le, az osztályba én belépni nem tudtam, csak átlépni a küszöbön, ez sikerült, ennyire futotta minden nap. Az iskola, úgy tűnik, outsidernek nevelt. Kívülállónak, ezért is gondoltam, mikor J. biztosított, hogy a következő alkalommal mindenképpen beszélgetünk, hogy sajnos nem lesz következő alkalom. Unom az egyesületet, unom ezt a munkát. Nem tartozok oda. Továbblépek. Nem mintha bárhol is megtalálnám a helyem. Máshol leszek kívülálló, és ha elmegyek az irodaház előtt, felsóhajtok, ide tartoztam fél évig.

Kár, ha tényleg otthagyom őket, mert kedvesek, és Z. igazán értelmes alak, jó lenne megismerni. Ez a két nap nem volt elég. Z. és L. egyébként összeveszett, nem érdekes. Majd kibékülnek. Csak a vonaton emiatt külön ültek le, és én pechemre L.-hez jutottam. Az ő baja unalmas. Hogy Z. letört egy pöcköt, kit érdekel. Igaz, a szellemességeit szeretem, meg hogy a világot mindig valami fordított alapállásból nézi, mindig bajkeverő és pimasz, aztán meg kiderül, hogy neki van igaza. A világ valóban kifordult, bajt keverni, ha akarunk se tudunk nagyobbat, és a pimaszság néha az egyetlen mód, hogy gondolkodásra bírjuk az embereket. Szeretem L.-ben, hogy így él. De beszélgetni most akkor sem szeretnék vele, még jó, hogy van nálam egy vastag könyv.

Neki is adok valamit, Kosztolányi novellák, belealszik. Olvasok, Z.-n jár az eszem. Szívesen átülnék hozzá, de mit lógjak a nyakán. Mindenesetre érdekesebb, mint L. Lány, az mindig érdekesebb. Minden lány szemében ugyanazt a tragédiát látom. Fáj nekik, különböző mértékben, némely nem is érzi, olyan enyhén fáj, de fáj, én tudom. Rettenetes, még csak nem is sejtik, micsoda tragédiát rejtenek magukban. Nem mintha a fiúkra nem lehetne tragédiát és belső fájdalmakat kitalálni. De abban nem látom magamat, az csak akkor érdekel, ha furcsa kedvemben vagyok. Többnyire inkább azzal foglalkozok, hogy a saját fájdalmaim igyekszem felfedezni a többi nő szemében. Jó lenne tudni, hogy nekik is van. Muszáj, hogy legyen.

Férfinak lenni, az egyszerűbb. Tessék lehozni a csillagokat. A nő, az meg tartsa a létrát, de ne úgy. Aztán a vége mégis csak az, hogy két férfi kapaszkodik félmagasságban a létrán, és nővicceket kiabálnak át egymásnak, a nő meg lenn unatkozik, elcsavarog, beszélget. Folyton ezt látom, ott is, ahol nem így van. Z.-n töprengek egész úton, a problémáját boncolgatom, ami valójában az enyém. Mert munkahelyet, várost, barátot, elvet én könnyen otthagyok, de ez a kérdés végleg mellém szegődött, minden nap körbejárom, átvizsgálom, megkocogtatom. 

 

 

2006 október, Anglia

 

Először naplót akartam írni. Annyi minden történt október táján. De nem állt össze semmi értelmessé, nem volt lineáris gondolatmenet, sem összefüggő eseménysor. Ötvenhat és Magyarország nem út, hanem - hogy egy költőt idézzek, akihez majd még visszatérek – útvesztő. Hát nem gondolatmenet lesz ez sem, csak kóválygás.

 

 

Ötvenhatról eleinte csak a a sárga falevelek jutottak eszembe, a gimnázium egyik előadásán használták őket, narancs megvilágítással, nagyon szép volt. Sárga falevelek és egy tizenhét éves, lámpalázasan felmond valami verset, amiről megtanultuk, hogy nem nekünk szól és nem rólunk, hanem 1848-ban írta egy lánglelkű költő, aki meghalt a hazáért, amit mi sose fogunk, és a vers az olyanokról szól, amik mi nem vagyunk, és ahogyan a vers, úgy ötvenhat sem értelmezhető ránk. (Lásd: Ady Endre, kocsiút az éjszakában – „a vers az első világháborúról szól,” diktálják egy tizenöt évesnek, akinek éppen akkoriban törött szanaszét a gyermekkori világa és viszi egy rossz szekér a bizonytalan felnőttkorba. „Gorlicei áttörés, mikor volt, tudod, vagy nem tudod, te komisz.”)

Ötvenhat egyébként furcsa volt, nem volt bejáratva. Március tizenöt például rendben van, ott a vers is jól hangzik. Nincs feszültség a tornateremben, még az ájulósak is ritkábban ájulnak el március tizenötödikén.

Nem úgy ötvenhat. Ötvenhat szürke, nincsenek legendák, nincsenek jelképek, nincs Pilvax, csak lövöldöző diákok vannak, pillanatnyi diadal és utána még harmincöt év kommunizmus.

Mióta nem járok gimnáziumba, ötvenhat nem különösebben része az életemnek. („Mécs Imrét kifütyülték.” „Ki az a Mécs Imre?” - Anyám rámnéz, sóhajt.). Egy japán ismerőssel kószáltunk Budapesten, és ő rákérdezett valamelyik emlékműre. Mondtam róla ezt-azt, de ugyanúgy néztem az emlékműt, művet, mint ő: félrebillent fejjel, tűnődő tekintettel, értetlenül.

Nem tudom elképzelni a tankokat a körúton, ezt most bevallom. Meg sem próbáltam. Talán nem is akarnám, az én Budapestem nem az a Budapest – de akkor mire a golyónyomok, amik olyan őrült arckifejezést adnak a házak stukkó védőangyalainak? (Ez megint az illető költő…)

 

Az van ötvenhattal, hogy hiába fáj nekem minden igazságtalansága, magamra nem vonatkoztathatom. A „szabadságért feláldozom (…) az életemet” logika számomra értelmezhetetlen. Hiszen a szabadság, mint az élet: adott. Az élet szabadság nélkül hibás termék, boltba visszavivendő, reklamálandó, értéke levásárolható (és mióta Angliában élek: a menedzser személyesen bocsánatot kér).

 

Idén kaptam egy szöveget ötvenhatról. Egy naplóformában íródott regény utolsó fejezete, Penny, a ’45-ben Angliába menekült magyar lány szemén át mutatja be ötvenhatot. Én Kat, az Angliában élő magyar lány vagyok, így kaptam a szöveget, fordításra.

Így történt, hogy ötvenhat októberében egyszerre fordítottam Penny történetét, aki a BBC rádión hallgatja, mi történik otthon aztán bekapcsoltam a BBC rádiót és hallgattam, mi történik otthon. (Közben persze a tanulmányaim se hanyagolhattam el, így egész idő alatt a marxizmusról olvastam.)

 

Bármilyen szörnyű is volt a világ, a BBC azt éreztette, hogy van még rend, van még értelem – vannak esti hírek.

És tényleg: John Humphrys hangja a legmegnyugtatóbb a világon. Ha John nem sír, én se sírok.

 

De aznap este a hűvös, kimért hang egy fokkal vékonyabbnak tűnt, egy picit hangosabbnak és izgatottabbnak.

„Magyarországon továbbra is folynak a tüntetések. A BBC megerősített híreket kapott a városban előforduló szórványos fegyvertűzről.”

(…) a telefonhoz rohantam, hogy felhívjam anyámat. „Hallottad? Igaz ez? Mi történt?”

 

Az első komoly zavargásról nem a rádión értesültem. A Metrót olvasgattam reggeli félálomban, a vonatra várva. Új kabát volt rajtam, kesztyűt kell hozzá venni, morfondíroztam, milyen színű legyen, boltok persze még zárva, hát nézzük akkor, színes hírek a nagyvilágból, mi is történt tegnap, ahá, békés puccs Thaiföldön a fő nemzetközi hír. A kisebb hir meg valami rémséget tárgyal megint, a képen egy égő autó. Na szegények, mi történt már megint és hol? Jézusom. „Hungary”. Mit keresünk mi az angol Metróban? Emberek autókat gyújtogatnak. Az emberek indulatosak. Magyarország a gyanús országok oldalára került. Magyarországon félni kell. Akkor megzavarodtam, mert mondtam már, én úgy nőttem fel, hogy ez az ország „kicsit sárgás, kicsit savanyú,” de viszont most már tényleg a mienk, azaz biztonságos. Aztán persze kiderült, hogy annyira nem kell félni, hogy Gergő bátyám elment a Parlament előtt és nem lőtték le.

 

És október huszonhármat már izgatottan vártam, végre, nagy, igazi megemlékezés lesz, méltó az eseményekhez, olyan igazi, egésznapos megemlékezés, együtt mindenki, még én is, itt kint.

 

Aznap este a hűvös hang egy cseppet sem volt izgatottabb. „Október 23 káoszba torkollott, előre megmondtuk, kérem.” És tényleg megmondták: a témáról szóló műsort már egy hete reklámozták „Magyarország elintézetlen ügye” címen. Nem is rohantam sehova, csak megnyitottam az emailjeimet.

 

Kezemben apám levele. Öt év börtön után kiszabadult.

Képernyőmön apám emailje. Nem volt börtönben, de azt sem mondanám, hogy szabad lett volna, mint a madár. Ezt a részt a negyven felettiek kérem, nagyon kérem, ugorják át: a kommunizmus tönkretette/elrabolta/megkeserítette harminc évét. Többet.

De ezt csak képzelem, igazából fogalmam sincs, mennyit szedett ki az életből a legvidámabb barakk. Talán csak én lettem túlságosan kapzsi, én ’80-ban születtem, nekem utazás kell, és biztonság és internet és finom mangó. Ezért is olyan hihetetlen ötvenhat. És az egész múlt.

 

De azért persze magába rántott az egész, a fordításhoz utána kellett olvasnom, mi történt, hogy történt, régi felvételeket láttam, ajánlom megnézésre, a BBC weboldalán van egy, helyszíni riportok, megdöbbentő. Valóságos (és igen bizonytalan) emberek számolnak be arról, hogy eddig ez és ez történt, és nem tudják mi lesz, de kitartanak és megtesznek mindent, hogy Magyarország szabad ország legyen. Háttérben tépett, ijedt, lelkes emberek a szakadt utcákon. Lehet, hogy azért is könnyebb március 15-öt feldolgozni, mert nincsenek fotók és interjúk? Petőfiről egy kormos kép volt a könyvünkben, aranyos kis kéményseprőre hasonlított, semmi tragikus felhang. Az eseményekről meg színpadias, beállított képeink vannak. Nade másban is különböznek, persze.

 

Október 24: BBC: 56 - Magyarország elintézetlen ügye. Már ideát is észrevették mennyire furcsán ünnepeljük/gyászoljuk mi az októberi forradalmat. (Ezt sose tudtam: ezek ünneplések vagy gyászolások? „Megemlékezés, kicsim.” „Na jóóóó, de akkor az melyik?”) Nemzeti autóborogatással, könnygázzal, de úgy ám, hogy a norvég királlyal is végignézetjük, gyønyøru hagyømaany.

A riporter interjút készített a tüntetőkkel, beszélt Gyurcsánnyal, és, jaj, még a Munkáspárthoz is elment. A Munkáspártot leszámítva mindenki összeszedetten érvelt, értelmes dolgokat mondott. Bár Gyurcsány épp csak ellibbent a riporter előtt, valami találkozóról jött ki.

A tüntetőknek már több ideje volt: elmondták, hogy a mai kormány nem egyenlő az akkorival, a jelképeket azért használják, mert annakidején sokkal rosszabb körülmények között az emberek mertek véleményt nyilvánítani, akkor ma, mikor demokrácia van, pláne ki kell mondani, amit gondolunk, és ők konkrétan azt gondolják, hogy Gyurcsány nem elég hiteles ahhoz, hogy elnök maradjon. Korrekt, szerintem. (Nyilván nem ő gyújtotta fel az autót.) Munkáspárt már nem annyira korrekt: „Itt most diktatúra van, és forradalomnak kell hívni az ötvenhatos ellenforradalmat!” BBC: „És ha ellenforradalomnak hívja, lecsukják?” Mp: „Öööö… le.”

Aztán a riporter elmélázott, hogy igen, a jelenlegi kormány emberei közül talán sokan kommunisták voltak, nadehát Nagy Imre is az volt! Akkor Mécs Imre ügyére is kitér, és végleg belezavarodik. De még mindig többet ért a helyetből mint én. Hiába, konfliktusokon edződött. 

És, talán ezért, vagy talán csak mert kívülálló, és kevesebbet lát, de épp ezért jobban, ez az angol riporter rátapint a lényegre: a harmincöt év kényszerű hallgatás, az fáj igazán mindenkinek. Harmincöt évig tilos volt szóba hozni, egy ekkora nyilvánvaló dolgot, ami épp a nem hallgatás érdekében történt, szóval harmincöt évig egy pisszenést sem, aztán hirtelen azt mondják: beszélj. Mit tehet az ember, birkózik egy kicsit magában, köhög, megnyikkan, aztán az öklével az asztalra csap.

 

Valami düh még énbelém is átszűrődött. Pedig én már csak Lenin lámpácskáit kaptam, az óvodában. És mentem haza boldogan, mutattam anyának és apának a rajzomat, az Auróráról és a vöröscsillagról, és meséltem, hogy Lenin bácsi micsoda kedves alak volt. Képzelem micsoda vicsorgós mosolyt rakhattak fel, szegények. Már a kis boglyasfejű ötéves Katit is elveszik tőlünk, gondolták. De nem vették el, mert akkor már ’85 volt, és a rendszerváltás napján Pisti bátyám levakarta az úttörőjelvényén a nép szót a köztársaság elől, büszkén és vadul, tönkretéve a jelvényt. Valami düh átszűrődött, de nem sok.  

 

Annyi, hogy Marxot sehogyse szeretem, és mikor marxista szemszögből kellett elemzést írnom, akkor nyűglődtem és kínlódtam, és úgy éreztem, mintha legalábbis darwini szemszögből kellene az etnikai csoportokról írnom. Én nem tudom a „burzsoázia” szót úgy, pirulás nélkül kimondani, mint az angolok, képtelen voltam a kommunista szlogeneket novellára alkalmazni, mintha attól hogy leírnánk, megint életre kelhetne, és akkor már az agyonvert és halálra kínzott emberekre gondoltam, aztán meg amiatt szégyenkeztem, hogy mi jogon gondolok rájuk, mi jogon fáj nekem a Rákosi rendszer, mi jogon hozom fel Recsket ellenérvként egy dolgozat megírásakor. Mintha bárkim is lett volna Recsken. Ki akarom sajátitani a szenvedéseiket es ez nem szép. Nem, ez bizony álnokul szentimentális.

 

Senkim se volt Recsken. Senki, akit ismerek. Faludy, az egy.

 

Akkor már tényleg belegabalyodtam, hogy menne már le ez a generáció, gondoltam, mindenki, aki a kommunizmusban élt, és csitulna már el ez a düh. És legyen ötvenhat boldog zászlólengetés, mint március tizenöt, ki utálja Habsburg Ottót, ugyan már, kedves idős bácsi, kulturált osztrák úriember. Várjuk ki azt az ötven-száz évet, míg eltűnünk, mindenki a saját batyuját viszi magával, ki a barikádok emlékét, ki Lenin lámpácskáit meg az úttörőnyakkendőt. És akkor kitisztul, és kicsit meghal, és jellé válik ötvenhat, amagyarszabadságszimbóluma, amely során Petőfi Sándor, nem, Nagy Imre…. És akkor gyűljünk össze ünnepelni a szimbólumot, fekete szoknya fehér blúz, pirosfehérzöld lyukas zászló, „hol a lyukasszászló te csirkefogó, beirok az ellenőrződbe… Idejön lukasszászló nélkül.”

Felejtsük el, mert emlékezni, úgy látszik, nem tudunk.

 

Csakhogy akarom-e hogy én az enyémnél is bárgyúbb szempárok vetüljenek a pirosfehérzöld zászlóra, a sárga falevelekre, a szavaló tizenhétévesre?

 

Akkor az egyetemen egy darabig Freudot tanultunk, az elnyomott élmények visszatéréséről. Meg hogy ki akar kit kasztrálni. (Mindenki mindenkit.)

 

Egyébként van egy titkos, népszerűtlen hozzáállásom is az ünnepléshez: a nemzeti színek a szabadságért, emberiségért, stb. meghaló áldozatok emlékét feldíszíthetik, de nem elegendők az emlékezésre. És a múltba tekintés nosztalgikusabbá teheti az eseményt, de nem helyes. Vagyis: én a holocaustra való emlékezésekből mindig, nagyon de nagyon hiányolom azt, hogy beszéljünk Afrikaról. Mert ott valahol, most, ahogy ezt írom, valaki épp meghal egy ugyanolyan kegyetlen (=végtelenül kegyetlen) fogolytáborban. Valaki éhenhal, egy gyereket megerőszakolnak, egy gyerekkel hullákat ásatnak el, valakit agyonvertek. És ez hiányzik ötvenhatból is: szerintem nem csak Magyarország ügye és nem a múlté. Ezért is olyan felkavaró, mert valahol a világon most a Rákosi rendszer folyik. Csak hát arról is nehéz beszélni, ami elmúlt, hát még, ami most folyik de „semmit sem tehetünk ellene”. És vajon tényleg nem tehetünk-e? És ha semmit sem tehetünk, akkor meg minek beszélni az egészről? Vagy ha csak nemzeti szinten tehetünk, akkor az nem önáltatás-e, és igazából csak remélni tudjuk, hogy nem fordul vissza az idő. És ha a holocaust elmúlt akkor hogyhogy még mindig lenézzük (én nem) a melegeket? Csak amikor így gondolkozok, akkor nagyon elszomorodok, és akkor vennék csokit, hogy felviduljak, de a kakóbabföldeken rabszolgák dolgoznak, és egyiküket megkérdezte a riporter, mit gondol arról, aki megeszi a csokit, és ő azt válaszolta „a húsomat eszik”.

 

(Nem is értem, miért gondolom, hogy népszerűtlen ez a hozzáállásom.) 

 

 

Az elméletek után végre elértünk a költészetig. Mint kiderült olvasmányaim nagyban befolyásolják gondolkodásomat (ahogy Terry Gilliam mondaná: ha megvan a kölcsönzőjegye, megvan az ember!).

 

George Szirtes hogyan ne befolyásolhatná: 1956-ban hagyta el Magyarországot, nyolcévesen, és Angliában nőtt fel. 1984-ben, majdnem harminc évvel később tért vissza először, csodálkozva, próbálva beazonosítani mi is ez az ország, amiből semmire sem emlékszik, amiből csak fényképek maradtak. És nem egyszerű világgal találkozott – tucatnyi kötet megírása, a fél magyar irodalom lefordítása, neves angol díjak elnyerése után, húsz évvel később még mindig felfedezi, még mindig arról ír, és még mindig birkózik ’56-tal és mindennel, ami Magyarországon történt, akkor és azóta. A gyűrött utcákkal, a csendes bérházakkal, a fényképeivel, a kesze-kusza Budapesttel:

 

„Dull monuments express regret

For what someone has done to them, for crimes

Committed in names they’re trying to forget

 

But can’t. Here all the clocks tell different times.

All the statues point different ways.”[1]

 

Szeretem, ahogy Budapestről ír, szeretek úgy gondolni ötvenhatra, ahogy ő. Pedig engem nem cipelt át apám éjjel a határon, mikor nyolcéves voltam

 

(bár egy barátja egyszer átlopott valami kerítésen, nem mintha muszáj lett volna bejutni arra a tiltott területre, hanem az illegalitás, a „mi gyerekeink nem ÚGY fognak élni, erről ÉN gondoskodom!” szellemisége vezethette. És ez megint egy düh, amit megértek. Átszűrődött.)   

 

 


 

[1] Rakovszky Zsuzsa fordításában:

 

„Kopott emlékművek

próbálják mentegetni múljukat,

s feledni mindazt, amit nem lehet.

 

Itt minden óra más időt mutat.

Minden szobor más irányt.”

 

 

 

Lillit könyve

 

Gábor nem tudta pontosan, miért is kell Évát orvoshoz vinni. Már azt is úgy kellett kihúzni belőle, hogy hová megy, azt végképp nem tudta kideríteni, miért. Mindig bosszantották Éva kis különútjai, és a makacs céltalan csavargásai, mikor órákig elveszett a városban, és utóbb kiderült, hogy csak bámészkodott, kirakatokat nézett, vagy észrevette, hogy jó darabot játszottak a színházban, hát vett egy jegyet és estig a környéken lebzselt, mert lusta volt hazamenni. Néha tényleg követhetetlen volt, aztán meg csodálkozott, hogy Gábor nem akart összeköltözni vele. Most viszont kórházba megy, és szüksége van Gáborra.

- Elviszlek, - jelentette ki Gábor, mikor megtudta.

- Nem kell, - mondta Éva szelíden.

De hát az ilyesmit sose lehet komolyan venni, a nő nemet mond, és igent gondol. Bár Éva intelligens lány, okos szemei vannak, gondolta Gábor, és Éva megért engem, jobban, mint… a fékre lépett, mert egy cigánylány szaladt át az úton, teljes erőből a dudára csapott, de a lány nem nézett vissza, rohant a buszmegállóba, épp elérte a buszt.

Éva intelligens nő, Éva megért engem. És most szüksége van rám, orvoshoz kell vinni, bizony, mosolygott magában Gábor, így kezdődnek a nagy történetek. Így adja fel az ember, lassan, önmagát, a nőnek, és viszi, és hordozza, a tenyerén. Vidáman leparkolt Éva háza előtt, és már libbent is a függöny, és látta a lépcsőház üvegén át Évát levágtatni a másodikról. Frissen ült be a kocsiba, jókedvűen, a virágos szoknyájában – mégse lehet akkora baj, gondolta Gábor. De nem kíváncsiskodott, rövidesen úgyis kiderül, gondolta.

Csakhogy Éva nem beszélt. Az útszéli plakátokat bámulta. A CD ugrott egyet, Gábor bosszúsan kirántotta, hogy megtisztítsa, közben félujjal fogta a kormányt, Éva még erre se figyelt fel – máskor hisztizett, ha tett-vett vezetés közben. Valami mégsem volt rendben. Csak mikor leparkolt, kapta fel Éva a fejét:

- Te be akarsz jönni?

- Persze – mosolygott Gábor. Éva megint elmélyedt a gondolataiban.

 

A recepción beadta a kártyáját, aztán egészen közel hajolt az üvegablakhoz, mégis hangosan vágta ki:

- Nőgyógyászat.

Nőgyógyászat? Hökkent meg Gábor. Nőgyógyászat? Igazi nőgyógyászat, ahol a női bajokat gyógyítják, vagy csak olyan, ahol nőket gyógyítanak, úgy általában? Esetlek nők a gyógyászok? Vagy… Évának olyasmi baja van?

Éva csak akkor szólalt meg, mikor a lépcsőhöz értek:

- Tablettát akarok, tudod.

- Tablettát? Azt hittem, ellene voltál…

- Meggondoltam magam.

Éva régebben irtózott a tabletta gondolatától. Gábor igyekezett rábeszélni, nem is az, hogy a mellek megnőnek tőle, az nem fontos (mekkorára nőnek? Kerekek maradnak, vagy csüngeni kezdenek? A mellbimbó is megnő?) inkább a tudat, hogy a barátnője szervei annyira szeszélyesek és szabályozatlanok, hogy képesek nagy hirtelen kipattintani egy gyereket. Egy életet, egy babát, egy kis világot. Egy lehetséges teremtővel járni. Éva viszont nem akart tablettát. Hát ehhez képest mendegéltek most fel a lépcsőn, csendben, szégyenkezve, maguk sem tudva, miért, a nőgyógyászatra. Gábor eltűnődött:

-         Miért kell nőgyógyászatra menni a tablettához?

-          Hát, mert gyógyszer.

-         Na jó, de mit gyógyít?

-         A nő nevű betegséget… - vont vállat Éva.

Felmentek a harmadikra, balra át a röntgen osztályon, le a hátsó lépcsőn, jobbra át a pszichoterápián, és már ott is voltak a nőgyógyászaton. Éva elővarázsolt egy titokzatos fehér papírkát és a pulthoz lépett, bemondta nevét, aztán leültek, szemben egy barackszínű plakáttal: „Az istenek a nőknek fegyverül adták a szépséget.” – olvasta Gábor a plakáton. Na meg a méhet, az őrült teremtőt, azt se felejtsük el, gondolta.

A sarokban egy kávéautomata állt.

- Felhasználtam minden aprót a parkolójegyre – bosszankodott. – Van apród?

- Tessék.

- Te mit iszol?

Éva megrázta a fejét. Ideges. Csak most döbbent rá, hogy Évát itt meg fogják vizsgálni.

 

A kávéját hörbölve a nőket figyelte. Meglepve vette észre, hogy szemben, a plakát alatt az a lány ült, akit majdnem elgázolt. Laza pólót viselt, kínai farmert és ormótlan magassarkú cipőt, hatalmas fülbevalójáról foltokban lekopott az aranyfesték. Fekete haja gubancos, tekintetét a padlóra szegezi. A nemkívánt terhesség klasszikus imidzse. Tizenéves cigánylány. Soha nem gondolnak a megelőzésre. Na persze, balesetek mindig vannak, de mégis, mindig ők esnek teherbe, nem?, mondta Évának, aki türelmetlenül válaszolt: „mi az, hogy ők, azt hiszed, drágám, hogy az aranyfülbevalótól esnek teherbe, te ütődött, és különben is, vigyázz, mit mondasz, most köztünk vagy, és erősebbek vagyunk…” de feldörgött az orvos hangja az ajtó mögül, és félbeszakította a mondatot.

Jól lehetett hallani, mert az ajtót szélesre tárták, a kánikulára való tekintettel, a belátást egy csüngő szalagfüggöny gátolta. A doktor hangja határozottan és komolyan szólt, kissé türelmetlenül. A női hangok elhalóan, elmosódva, röviden követték, nyilván csak „igen”-ek és „nem”-ek, és persze a végén egy-egy „köszönöm”, talán.

 

Szemben a roma kislány kitekerte a nyakát, a plakátra nézett.

Szép az a gádzsó lány a plakáton. Ő vajon milyen lenne rajta? Sokszor nézegette a lapokat, szeretett volna ő is modell lenni, de az anyja megdühödött érte: „Hogy néznél ki, gádzsó országban nem raknak cigánylányt a plakátra.” Azért a tükörben még mindig szereti nézni magát, és a többi nőt is szereti nézni, eltelni a szépségükkel.

Lillith biztosan gyönyörű volt, ábrándozott névadójáról. Nagyanyja mesélt neki Lillithről, mikor még kicsi volt, a nagyi térdén üldögélt, és igyekezett befonni a nagyi haját, míg a mesét hallgatta, nagyi nem bánta, bár nagyapa megharagudott, mert nagyi haja hosszú volt, és Lilli mindig összegubancolta.

A nagyi nem bánta a haját, ringatta Lillitet és mesélt a nagy Lillithről, aki az első nő volt, még Éva előtt, és olyan erős volt, mint Ádám. Nem is hagyta, hogy Ádám fölébe kerekedjen, hiába mondta neki Isten is, hogy erre való, bizony megharagudott, elhagyta a Paradicsomot, és azóta is vándorol, sehol sincs otthon, előbb-utóbb mindenhonnan továbbáll, senkit sem szolgál. Akkor Isten megteremtette Évát, gyengébbnek és törékenynek, biztos ami biztos.

Lili a nevét sokszor helytelenül írta, Lillitnek vagy Lilitnek, már ha emlékezett, hogy nagybetűvel kell írni. Sokszor meg is rótták érte, hiába magyarázta, hogy anyja, születésekor, a Lillit nevet mondta be, csak az orvos helyesbítette Lilire.

Egyszer egy pap jött az iskolába, hittanórára toborozott gyerekeket. Liliék osztályába nem ment be, de Lili megállította a folyosón. A pap hátralépett, Lili pedig nekiszegezte a kérdést:

- Ki volt az első nő, Éva vagy Lilit?

A pap rámeredt, aztán elmosolyodott:

- Lillith léte tudományosan nem bizonyított. A Biblia nem említi.

- Nem azt kérdeztem, - vont vállat Lili, és elszaladt. Aznap este sírt kicsit.

Iskolába utána még kevesebbet járt. Nem kérdezett többet, a Biblia nem említi, gondolta, valahányszor kérdés jött a szájára. Hol vannak a romák a történelemkönyvben? Hol a regényekben? A versekben? A dalokban? A festményeken? Miért mindig gádzsókról kell tanulni? Mit alkottak a romák? És mit a nők? A Biblia nem említi, fiam, gondolta magában, és reggelente, bár a kapuig elment, a kerítés mellett inkább leosont a kanálispartra, ő, akit nem említ az iskola Bibliája, a Tankönyv. A kanálisparton és a kiserdő szélén összegyűltek páran, akik nem szerették az iskolát, ott lógtak, cigarettáztak, bekiabáltak az iskola udvarán a gádzsó gyerekeknek. Anyja néha eljött érte, hazavitte, ha már iskolába nem mész, legalább otthon vegyem hasznodat, zsörtölődött jókedvűen. Azt se bánta, ha valamelyik fiú vele jött, bár a háztartásban nem segítettek ki, de láthatóan szerették Lilit. Addig se cigarettáztok, mondta Lilit anyja, és adott nekik málnaszörpöt.

Ebből a szeretetből esett ki, mikor az SZTK betegfelvevőjén jelentkezett. Mintha az iskolába ment volna vissza, ugyanúgy, gyerekként, amikor még üres volt a lapja a naplóban, de a neve, a hangos beszéde, a színes ruhái elárulták, hogy semmi jó nem lesz oda beírva. A karton is üres volt. De a bő póló, amit öccsétől csent el, és a hasfájások már sejtették, hogy semmi jó nem lesz azon a kartonon sem.

- Lilitt, - mondta bizonytalanul, aztán a kartonra meredt: próbálta leolvasni a nevét.

- Lili, - nézett fel szigorúan a nővérke a kartonból – Lili.

- Az, Lili, - sóhajtott Lilit - Lili.

Jobbra a folyosó végén, második emelet, aztán balra le, bólintott a nővér, és becsukta a kis ablakot.

 

Lilit mégegyszer felbámult a plakátra, aztán riadtan hallgatta a doktor erős hangját. A kiszűrődő hangokat elfojtotta a közeledő csoszogás: középkorú asszony oldalgott a pulthoz, beadta a papírkáját, aztán leült Lilit mellé, a plakát alá. „Na, gyűlnek a békepártiak,” gondolta Gábor kajánul, de nem mondott semmit Évának.

Most a lányt szólították, aztán pár percre rá Évát. Egyik az egyes vetkőzőbe ment, a másik a kettesbe. Három vetkőző volt a rendelőhöz, ott kellett levenni a ruhájukat (mindet?) és várni, míg az orvos szólítja őket. Gábor volt egyszer egy ilyenben, mikor a mellkasán valami bőrbetegség ütött ki. Csak a pólóját vette le, így várt öt percet, kissé dideregve, de mellkasát kidüllesztve, hogy ha szólítják, hiányos öltözete ellenére méltóságteljesen léphessen be. Hogy lépsz be méltóságteljesen nadrág nélkül? Gondolkozott. Vagy szoknya nélkül? Hmmm… Évának remek teste van, ő szexin lép be, igazi látvány, lenyűgöző. De mi a helyzet a másik lánnyal? Túl vékony, még tinédzser, a ruhái sem szépek.

Talán vele beszél olyan ridegen a doktor. Valami kihallatszott. Mintha megvetné, legalábbis. Mi lehet az? Mi mindent tudhat az a doktor a nők rejtélyes világáról? Mennyit tanult és dolgozott, míg végül térképet tudott rajzolni a női szeszélyek labirintusáról? Hogy most már átlát rajtuk, és nem hatja meg a női test látványa? Irigyelte a doktort.

 

Hideg ez a vetkőző, remegett Lili. Vajon megint meg fogják vizsgálni? Ugyanúgy vacogott, mint mikor Bálint behúzta a fák közé a kiserdőbe, pedig ő nem is akarta, nem igazán. Mostanában nem volt jól, sokat idegeskedett. Két hete ugyanez az orvos mondta ki az ítéletet. Akkor azonnal eldöntötte, hogy nem szól senkinek, hogy ez az ő ügye. Csak sírt kicsit, aztán azóta kicsit érzékeny volt, például mikor a halott kismadarat látta, hazafele menet, a madárfiókát, ami kiesett a fészekből. Első pillantásra csak egy rózsaszín folt látszott a barna levelek között. Még tolla sem volt, embrió-pózban feküdt, nyitott, kíntól megfeszült csőrrel, a szemén szürke fátyol. Sajnálta, a pici rózsaszín tollatlan valamit, talán egy kakukkfióka lökte ki, ez nem igazság, ez ellen tenni kéne valamit – ezt nem szabad. A szemét ellepte a könny.

Még idejövet is, mikor kilépett az utcára, eszébejutott a madárfióka, és a falhoz lépett, megkapaszkodott a kőtáblában, (valami híres tudósról volt elnevezve az utca), riadtan nézett a buszmegálló felé. Egy fiú állt meg mellette, jól vagy, kérdezte, ő bólintott. Egész biztos, kérdezte a fiú, csevegőleg, mosolyogva, és Lili a nézéséből tudta, hogy a nevét fogja kérdezni, aztán, hogy hol lakik… „Biztos” mondta, és ellökte magát a táblától, elindult, futva, a buszhoz, át egy autó előtt, összerezzenve a tülkölésre.

Most szólították, elszántan belépett. Még hallotta, hogy a másik lányt a mellette levő vetkőzőbe szólítják, aztán elnyelte a fehér ajtó, és az orvossal nézett farkasszemet.

 

Hideg ez a vetkőző, remegett Éva riadtan. Miért nem öltözőnek hívják? És miért hall mindent, miért kell végighallgatnia az előtte lévő titkait? A betegségeit, ezen a „gyógyászat”-on? Hallgatja a doktort, és vacog.

Hány éves?... Halkan beszél. Nem hallom… Előtte kellett volna gondolkozni… Átgondolta?...

Ok?... Mi az ok?...Fogamzásgátlásról hallott már?...Ha bármi gond van, legközelebb is egyenesen idejön, érti?

Ez a gond, uram, ez a gond maga, motyogta Éva.

És mi az, hogy Lilit?  

Évának eszébe jutott, hogy ez a lány vonta kérdőre a papot, egyszer, évekkel azelőtt, még az általános iskolában, ez a lány mondta, hogy Lilit volt az első nő. Először életében, deréktól levetkőzve, egy SZTK vetkőzőfülkéjében, eltöprengett a saját nevén.

Kezdjük a teremtésemnél, gondolta.  Ádámnak kellett egy nő. Nem Éva – bárki. Úgy lett Éva. Éva tehát Isten ajándéka Ádámnak, ezt leszögezhetjük. „Nesze, szaporodjatok,” dobta le a nőt, ahogy a fehéregérlányt dobják be a fehéregérnek, farkánál fogva, himbálva.

 

Most őt szólították. Fehér fény vágott a szemébe, a doktor feje fölül. A doktor megvizsgálta. Vér, kenet, vérnyomás. Vizelet. Éva úgy érezte, már sohasem fog kijutni a vizsgálóból. Gábor összeszedte a holmijaikat, kinyújtózott.

- Menj csak,- mondta Éva. – én maradok kicsit. Megnéznek valamit.

-Micsoda?

- Megnéznek valamit. – ismételte Éva - Várni kell.

- Mit néznek meg?

- Nem tudom, - tárta szét a karját tanácstalanul – biztos a Ben Hurt.

- Hát, tényleg mennem kell, - csóválta a fejét Gábor.

- Miattam ne aggódj. Sétálok egyet.

 

A park felé indult. Leült egy padra, élvezni próbálta a napsütést, és hogy végre egyedül lehet. Hogy is vagyunk azzal a Paradicsommal, gondolta. Hogy is kezdődött a létem.

Tegyük fel, hogy bokor tövében ébredek. Lágyan simogat a fű, a nap melengeti a vállamat… a bőröm selymes. Akkor fölémhajol a Férfi. Felnéz, és azt mondja az égnek: „Küldemény átvéve.” Szeretném felfedezni a világot, amibe érkeztem. De ő magához húz, és azt mondja: „amit tudnod kell, majd tőlem megtudod.”

Évának nem volt döntése. Évát megerőszakolták, úgy tűnik. Ádám volt az. Neki sem volt döntése. Az Úr parancsát követni kell. Az Úr, ha egy kicsit is demokratikus, egyből megteremti egész New Yorkot. Ádámnak sem volt választása.

Tényleg nem volt? Biztos? Ha az első Éva nem tetszett, - végül mégiscsak Isten kedvenc teremtményéről beszélünk, - talán szívesen igazított volna ezt-azt, sőt, újrakezdte volna az egész nőt, a Teremtés nevű sikertörténet megismétlése, egyben az utolsó nagy dobás a többezer év tömény unalom előtt, amit már csak egy-egy árvíz vagy tűzvész dob fel kicsit. Nem, Éva most már biztos volt benne, hogy Isten egy rakás Évát csinált, Ádámnak úgy kellett leállítania: „Atyám, a háromszemű verziót tényleg nem érdemes erőltetni… jó ez úgy, ahogy van,… nem, nem kell uszony,… nem hinném…”

Persze Ádámnak ettől még nem volt választása. Háromszemű, vagy uszonyos, előbb-utóbb kettesben lesz valakivel, és akkor muszáj kézenfogni és megtanítani a világ rendjére.

Mi lett volna, ha Éva mond nemet? Ha ő javasol apró változtatásokat: Uram, miért kellett úgy az agyába vésni azt a szaporodjatokot? Nem lehetett volna máshogy felállítani a sorrendet? Szeressétek egymást és legyetek jók és megértőek és együttérzők és színvakok, és ne legyenek előítéleteitek és segítsetek a bajbajutottakon és eszetekbe ne jusson háborúzni, és a bajban ne keressetek bűnbakot és szaporodjatok, feltéve, hogy mindkét fél egyetért és megvannak az anyagi lehetőségek.

Félre ne értsen senki, motyogta Éva, nem a vallást támadom. Csak azt, ahogy szeretjük újramesélni a klasszikus történetet, ahogy újraírtuk a hangsúlyokat.

Hosszan ücsörgött a padon. Aztán felállt, és az SZTK felé vette az irányt. Újra belépett, most már egyedül, Gábor nélkül. Az orvos hátradőlt a székben, ahogy kézhez kapta a leleteket. Végigmérte Évát, mintha azt figyelné, barát-e vagy ellenség. Aztán hirtelen előrehajolt és összekulcsolta a kezét. Így mondta ki az ítéletet. Évára meredt, aztán elnézett mellette és a kartonjára írt valamit:

- Legközelebb egy hónap múlva jön, ellenőrzésre.

- Ide?

- Hozzám. – bólintott az orvos, szinte cinkosan, és összecsapta a dossziét és rámosolygott:

– Vigyázzon magára.  

Hát barátnak ítélt, - ez volt Éva első gondolata. A másik pedig ez: majd én megmutatom, megmutatom neked is, és Gábornak is… De nem tudta, mit és hogyan mutat majd meg. A tudomány, a tények, mint mindig, most is őket igazolták, a doktort és Gábort. És Éva, ha van egy kis sütnivalója, a barátjuk lesz, nem az ellenségük.

 

Hiába voltak okos szemei, Évának nem volt sütnivalója. Két hónappal később a padon ült, a parkban, epret evett. A doktort látta bemenni az épületbe – visszaemlékezett a döbbent arckifejezésére, ahogy a vékony, jólöltözött, kedves Éva közölte vele a döntését. Dühösen töltötte ki a papírokat:

-Ok?

-Az én testem, az én döntésem.

-Na jó, de mi az ok?

 

Majszolta az epret és rántott egyet a vállán: hazudni kényszerítettek, gondolta. Az ok? Hiszen olyan szép lett volna, Gábor elvégzi az egyetemet, én a helyi könyvtárban kapok állást, könyvek és gyermekek között - naphosszat ülnék a porlepte könyvállványok alatt, ősztől tavaszig Jókait meg Mikszáthot visznek a gyerekek, nyáron a lányok Brontét olvasnak.

Mi lehet az oka, hogy mégsem akartam a gyereket? - gyermeknek hívjátok, pedig nem volt az; még nem. A lehetséges gyermek talán helyesebb lenne. És miért, miért van az, gondolta, hogy a tágra nyílt, párás szemek – vajon a gyermekre vagy a nemzésére gondoltok, mikor így néztek – elhidegülnek, unottá válnak, mikor tegyük fel, egy sonkás szendvicsről van szó. Az a disznó, szellemileg és érzelmileg fejlettebb volt, mint a ti „Gyermek”-etek! Szimbólumok, már megint a szimbólumok – emberek halnak meg a szimbólumaitokért! Messzire elhajított egy szottyadt epret, és figyelte, ahogy az a fűben landolt. 

Pár napja veled álmodtam, gondolta, mert még az álmaimba is beférkőztök. Angyalszárnyon repkedtél, „én lettem volna a tökéletes gyermek,” mondtad bánatosan, „megmentettelek volna minden fenevadtól. Szentté avattalak volna.” „Ahhoz meg kell halni,” mondtam, „hát persze, hogy meg kell,” bólogattál együttérzőn.

 

Felállt, eldobta az almacsutkát, és leszegett fejjel elindult az SZTK bejárata felé. A rendelőben meglepve látta Lilit, aki méltóságteljesen ült a piros műanyagszéken, kezét összekulcsolta gömbölyű hasán. Lili nem ment be a kórházba a kijelölt napon, az ágyán kucorgott egész nap, félt, és a pici madarat siratta. De ez régen volt, azóta a hasa megnőtt, és ő úgy járt az utcán, felemelt fejjel, hogy az emberek kitértek előle. Bálint is ijedten bámulta az iskola kerítése mögül, mikor anyjával bementek, hogy beszéljenek az igazgatóval. Lilit akkor emelt fővel nézett az igazgató szemébe. A világ új anyát kapott, gondolta.

A gadzsó lány a fiú nélkül jött. A plakátot és a hasamat bámulja. Most már tudom, akkor nem vettem észre, hogy terhes volt. De már nem az. Nem lesz belőle anya, nem most, nem attól a fiútól.

A nővér kitárta az ajtót és Évát szólította a vetkőzőbe:

- Éva vagy? – mosolyodott el Lilit.

Éva biccentett, aztán, elnézve a nővér feje felett, unottan mondta:

- Lillit az első.

Lót

„Uram, nekem látnom kell. Az Ön szabályait tisztelettel elvetem.”

 

Nevem egész bizonyosan volt, de mikor hozzámentem, onnantól csak az ő nejeként emlegettek. Ha emlegettek. Utoljára aznap este hallottam a tömegeket, mikor a házunk előtt összegyűltek, de akkor sem rólam beszéltek, csak a vendégeinkről, a férjemről, a lányainkról. Őt az ereje miatt szerettem, eleinte, aztán már inkább a lányaink miatt maradtam mellette, féltem, mi lesz velük nélkülem. Azon az estén majdnem kiadta őket a dühöngő tömegnek, hogy a vendégeit megóvja. Csak a tömeg erkölcse mentett meg minket. Neki semmi sem volt szent. Habár utólag talán engem fognak barbárként leírni.

Utaztunk. Azt gondoltuk, ha sikerül távol tartani a Körtől, az ájtatos diktatúrától, esetleg újra felépül. Mert már kezdte felemészteni az egész, látomásai voltak, állandóan a Kört emlegette, a testvérével az élen, a hájas, terpeszkedő hazug kényelmes kiskirályokat, akik könnyedén rámutattak az őket körülvevőkre, bűnös vagy, mondták, és a tömegtenger kettévált, a kiválasztott pedig egyedül fuldokolt a szárazon.

Állandóan ezen agyalt, az elképzelt Rendszeren, amit ők elvileg kidolgoztak, ami tökéletesen fedte a valóságot, rendszerezte a világot, megmagyarázott mindent és mindenkit. A tényeket emlegette, a szabályok értelmét, az átváltást a jótett és a jutalom között. Volt egy rendszere. A rendszernek meg kell felelni és akkor minden léted értelmet nyer, valamiféle életbiztosítást látott az egészben. A palotába érkezve új munkáját lelkesedéssel és lelkiismeretesen végezte. A vadász, mint a pék: ételt ad. A vadász jó. A vadász a rendszer szerint él. Hogy a naplójából idézzek:

 

Bármelyik áldozatom kelne életre és tanulna meg beszélni (tudnak beszélni, csak ti nem értitek őket), a több ezer közül egy sem kérdezné, miért tettem. Nem tiltakoznának. Talán azt kérdeznék, mi lett a társukkal, gyermekeikkel, az otthonukkal. De nem vitatnák, hogy az életüket, mivel gyorsabb, erősebb, vagy csak egyszerűen szerencsésebb voltam, jogomban állt elvenni.

 

Néhányan, még a király is, visszatetszéssel kezelte. A királylány egyenesen kerülte. Önmagával hadakozott minden nap, néha nekem, máskor a tükrös falnak fejtette ki érveit, szőtte munkáját a rendszerbe, elmélkedett a halál természetességéről.

A halált megszoktam. Furcsa és természetellenes nekem mindenki, aki rettegi. Csak aki nem látja a halált naponta, aki nem öl, józanul és gyakorlásként, mint én ölök, csak az képes úgy kezelni, olyan ceremóniák mögé bújtatni a világ legegyszerűbb jelenségét ahogy ti teszitek. Elveszem, és ez természetes. Aztán jöttök ti, az éhes szemeitekkel, micsoda őzpástétom, jaj de sajnálom szegényt, mondjátok. Nevetséges.

 

Aztán rosszabbul és rosszabbul lett szegény. Éjszaka csak forgolódott, nappal az erdőben el-elaludt, aztán jött haza, nyúzottan, koszosan, a látomásaival, meg a hírekkel, amiket a bátyjától kapott. Hogy a Rendszer szerint a palota bűnben él, nyilván a királyra gondolt, az bosszantotta megérkezésünk óta. A király kihirdette, hogy bármikor készen áll a vitára, és ő próbált is megdönthetetlen érveket felhozni az életmódja ellen, de minden érve feltevéseken alapult, saját axiómákra épített, nem volt egy szilárd pontja önmagán kívül. Azért agyalt egyre többet, hogy a Rendszeren keresztül mutassa meg a királynak, milyen elfogadhatatlan, bűnös életet él. De a Rendszer is megfoghatatlan volt, elszakítva attól a rettenetes közösségtől a férjem volt az egyedüli, akiben élt az egész, és így értelmét vesztette, csak egy érdekes mese volt. Hát egy nap jött az új hírével: a palota a rendszer szerint nem létezhet, így a palotát a Rendszer pusztulásra ítélte. Csomagoljunk, sürgetett, aztán meggondolta magát, nem viszünk semmit. A hét főbűn, a tíz alapszabály, az ezer más apró kínzó kötelező mondatka esztelen öncélú kombinálása ugyanis ezt adta ki, akkor és ott. Nem viszünk semmit. Én akkor és ott, bevallom, féltem tőle. Szörnyeteg volt, égő szemekkel parancsolt, a Rendszer vak hitet kíván, még csak vissza se nézhetünk, bármennyire sajnáljuk, rángatott minket kifelé a városból, amit úgy gyűlölt. Ahol az ő élete értelmetlen volt.

Máig nem tudom, hogy csinálta. Dinamittal tömködte tele a házunkat, észrevétlenül, azokon az ébren töltött éjszakákon? Csak felgyújtotta a vályogkunyhót és hagyta, hogy szétterjedjen a láng? Tényleg segítette valami? De éreztem a hőséget, hallottam a tűz ropogását, és rájöttem hogy egy őrült diktátor névtelen rabja, ’felesége’ vagyok, őrzője és vigyázója, a kipárnázott falú dühöngő. Ez képes és kiirtja a várost, gondoltam, miközben rángatott a karomnál fogva, vállát behúzva szaladt, megmondta, megmondta az úr, hogy szaladni kell, hátra ne nézz, sürgetett.

Akkor kiszabadítottam a könyököm, fellöktem a marhát, félve és akadozó lélegzettel feltekintettem és megfordultam. A kunyhó, a kis kunyhó, az egyetlen majdnem otthonom, lángokban állt. A kutyánk még mindig az udvaron, leláncolva vonyított.

Te hülye, nem eresztetted el a kutyát, mondtam neki, és szememből pergett a sós víz, visszaszaladtam, vidd a francos lányokat, már úgyis a tiéd mindkettő, motyogtam magamban, míg a kutya nyakörvét csatoltam kifele. A kutya, neki se volt neve, ijedtében rám támadt, harapott, a könnyemet és a véremet a hőség rám szárította, fehér és sötét sócsíkok keveredtek a földdel. Végül kiszabadítottam, rám ugrott, hirtelen megnyalt és elszaladt. Az is olyan zavarodott volt, mint én.

A házat eloltották. Az új vadász különös ember volt. Hozzámentem; nem nagyon volt választásom. Nincs ingyen ebéd, és én éhes voltam. Lóttal azóta sem tudom, mi van. A kutya visszajön néha, de soha nem jön be az udvarra. Az új emberben már nem bízik, én sem. Néha bandukolunk is együtt. Máskor csak egy átharapott torkú nyestet, rókát, nyulat hagy az ajtó előtt nekem. Így próbál meggyőzni arról, hogy lehetek szabad: vele.