Vissza a kezdőlapra

Feladatokhoz kapcsolódó versek SZOVEGGY/ vers.doc

( Vissza a tartalomjegyzékhez: ..\..\Tartalomjegyzék.doc - Feladatokhoz kapcsolódó versek )

Részben órai feladatok megoldásához szükségesek, részben jól illusztrálhatóak, harmadrészük pedig mindezeken túl még az emberismereti szöveggyűjteményben is helyet kaphatnának.

Ady Endre

A fekete zongora

 

Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.

Fusson, akinek nincs bora,

Ez a fekete zongora.

Vak mestere tépi, cibálja,

Ez az Élet melódiája.

Ez a fekete zongora.

 

Fejem zúgása, szemem könnye,

Tornázó vágyaim tora,

Ez mind, mind: ez a zongora.

Boros, bolond szivemnek vére

Kiömlik az ő ütemére.

Ez a fekete zongora.

 

Apollinaire, Guillaume

KÖTELÉKEK

LIENS

Jajszókból sodort kötelek

Európán átzengő harangszó

Kötélen lógó századok

Sínek mik megbéklyózzátok a nemzeteket

Már csak ketten-hárman vagyunk

Szabadok minden köteléktől

Szorítsunk hát kezet

Füstöt átfésülő erőszakos eső

Kötelek

Kenderkötelek

Tengeralatti kábelek

Hidakká lett Bábel-tornyok

Pók Pontifexek

Mintha egyetlenegy kötél kötözne meg minden szerelmest

Másféle véknyabb kötelek

Fehér fénysugarak

Húrok és összhang

Csak azért írok hogy magasztaljalak

Ó édes öt érzék

Ellensége az emlékezésnek

Ellensége a vágynak

Ellensége a búnak

Ellensége a könnynek

Ellensége mindennek amit még szeretek

 

Kálnoky László ford.

 Babits Mihály

 

STRÓFÁK A WARTBURGI DALNOKVERSENYBŐL

(WOLFRAM ÍGY ÉNEKELT:)

 

Fehérruhás az én madonnám,

kihez köt fehér szerelem,

megvívok érte hősi tornán,

kiontom érte életem.

 

Halavány rózsaszínű bőre

rezegve tömjént párolog ­

sirok, ha messziről belőle

csak egy sugárka rámcsorog.

Uj tagja, újra nézve rája

új rózsaként nyíl szerteszét,

s a friss csokornak nedves bája

önti el érett termetét.

 

Dicsérje kő, dicsérje minden

angyali madonnám kegyét!

dalaim záporával hintem:

ruháját gyöngyössé tegyék.

 

Ruhája teste tagja is talán,

testével mintha összefolyna

s e selyemhab a meleg, tiszta lány

illatos, illó ködje volna.

Áttetszik rajta minden mozdulat,

 a finom ideg-hárfa-háló

s selyemzúgásán dal gyulad

szívemben, soha el nem álló!

 

Halaványködü rózsabőre

éneket ekként párolog:

boldog, ha messziről belőle

csak egy sugárka rámcsorog.

 

S mily újszerű, mily meglepő az arca,

ha szembeveti gyöngyös mosolyát!

Tekintetének gyenge gyémántkarca

üveglelkemet csengve metszi át.

Komoly nyakától halkan lefelé

dűl lankára lágyan omlékony vonal,

s a fésű és tű szoros börtönéből

kigöndörödni vágyik az aranyos barna haj.

 

Új tagja, újra nézve rája

új rózsaként nyíl szerteszét,

s a friss csokornak nedves bája

önti el érett termetét.

 

O, új gyönyörűség, mit senki rnég nem érzett,

nincsen neved, hát hogyan hívjalak'?

Uj vágyam új nyila, új mesterséggel élzett,

rád új dal kéne, most talált szavak.

E régi rím, ez elavult alak

frissen kinyílt napod mily szégyenkezve zengi,

ó, új vágy! Új csoda a nap alatt!

(), új gyönyörűség, mit még nem sejtett senki!

 

 (TANNHAUSER PEDIG ÍGY ÉNEKELT:)

 

Vigyázz! tudod, szerelmem ég.

Úgy mint a tűz. Vagy mint a jég,

a jég mely ég és éget.

Szerelmem nem tej, nem fehér.

Itala bor. S a bora vér.

Vigyázz! megöllek téged!

 

Piros véredre szomjazom,

ma megrészegszem én azon,

azon a piros véren.

Harci dal párzó énekem:

 tudod nem kedves énnekem

a hófehér szemérem.

 

Ágynak az fázón búj alá,

nem melegíti buja láng,

aludjon hát, a gyáva!

mi vadak tépjük a lepelt

vérezzen arcot és kebelt

körműnk királyi vágya.

 

Nyálként és vérként omlani

csordulnak bűnös vágyai

körmünknek és fogunknak:

a szeszt lángjával nyaljuk el,

a kín a kéjtől nem rug el:

kéjjé pirul kínunk csak.

 

Ugye hogy lázad ma dalom?

Tüzem tovább nem takarom:

áldott a meztelenség?

A kéjnek teljét akarom! J

jöjj vágyam, aljas hatalom,

legédesebb ellenség!

 

Jőjj vágyam, aljas hatalom,

vagyonnal áldozom neked

s élettel és erénnyel:

ép így tisztelték egykoron

arannyal a szent gyermeket

s mirrhával és tömjénnel . . .

 

Jónás Könyve

ELSŐ RÉSZ

 

Monda az Ur Jónásnak: "Kelj fel és menj

Ninivébe, kiálts a Város ellen!

Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:

szennyes habjai szent lábamat mossák."

Szólt, és fölkele Jónás, hogy szaladna,

de nem hová a Mennybeli akarta,

mivel rühellé a prófétaságot,

félt a várostól, sivatagba vágyott,

ahol magány és békesség övezze,

semhogy a feddett népség megkövezze.

Kerülvén azért Jáfó kikötőbe

hajóra szállott, mely elvinné őtet

Tarsis felé, s megadta a hajóbért,

futván az Urat, mint tolvaj a hóhért!

 

Az Ur azonban szerzett nagy szelet

és elbocsátá a tenger felett

s kelt a tengernek sok nagy tornya akkor

ingó és hulló kék hullámfalakból,

mintha egy uj Ninive kelne-hullna,

kelne s percenként összedőlne ujra.

Forgott a hajó, kettétört az árboc,

deszkaszál nem maradt hű deszkaszálhoz.

A görcs hajósok, eszüket veszítve,

minden terhet bedobtak már a vízbe,

s míg arcukba csapott a szörnyü sóslé,

kiki a maga istenét üvölté.

Jónás mindent kiadva, elcsigázva,

betámolygott a fedélközi házba,

le a lépcsőkön, a hajófenékre,

s ott zuhant bódult félálomba végre

gurítván őt az ázott, rengő padlat.

 

S így lőn hogy a kormányos belebotlott,

a deszkákat vizsgálva, s rája szólt:

"Mi dolog ez, hé, te nagy alható?

Ki vagy te? Kelj föl, s kiálts a keserves

istenedhez, talán ő megkegyelmez!

Vagy istened sincs? Szólj! Miféle nemzet

szült? Nem te hoztad ránk a veszedelmet?

Mely város vall polgárának, büdös?

S e fene vízen át velünk mivégre jössz?"

 

S ő monda néki: "Zsidó vagyok én

s az Egek Istenétől futok én.

Mi közöm nékem a világ bünéhez?

Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.

Az Isten gondja és nem az enyém:

senki bajáért nem felelek én.

Hagyjatok itt megbujni a fenéken!

Ha süllyedünk, jobb itt fulladni nékem.

De ha kitesztek még valahol élve,

tegyetek egy magányos erdőszélre,

hol makkon tengjek és keserű meggyen,

békében, s az Isten is elfeledjen!"

 

De a kormányos dühhel csapta vissza:

"Mit fecsegsz itt erdőről össze-vissza?

Hol itt az erdő? És hová tegyünk ki?

Innen csak a tengerbe tehetünk ki!

Ki is teszünk, mert nem türöm hajómon

az ilyet akit mit tudom mi bűn nyom.

Már biztos hogy te hoztál bajba minket:

magad mondod hogy Isten átka kerget.

Ha Isten üldöz, az ördög se véd meg.

Hé, emberek! Fogjátok és vigyétek

ezt a zsidót!" S már nyolc marok ragadta,

nehogy hajójuk süllyedjen miatta,

mert nehéz a kő, és nehéz az ólom,

de nehezebb kit titkos súlyu bűn nyom.

 

Jónás azonban jajgatott s nyögött

és meglóbálták a tenger fölött.

"Vigyázz - hó-rukk! - Pusztuljon aki nem kell!"

S nagyot loccsant... s megcsöndesült a tenger,

mint egy hasas szörny mely megkapta étkét.

S már a hajósok térdencsúszva, kétrét

görbedve sírtak és hálákat adtak,

könnyelmü áldozatokat fogadtak,

s a messzeségben föltünt a szivárvány.

 

A víz simán gyürűzött, mint a márvány.

MÁSODIK RÉSZ

 

Az Ur pediglen készitett vala

Jónásnak egy hatalmas cethalat

s elküldte tátott szájjal hogy benyelné,

halat s vizet vederszám nyelve mellé

minek sodrán fejjel előre, hosszant

Jónás simán s egészben úgy lecsusszant

gyomrába hogy fején egy árva haj

nem görbült, s ájultából csakhamar

fél-ébren pislogott ocsúdva, kába

szemmel a lágy, vizes, halszagu éjszakába.

 

És így jutott a szörny-lét belsejébe

vak ringások eleven bölcsejébe,

és lakozék három nap, három éjjel

a cet hasában, hol éjfél a déllel

egyforma volt, s csupán a gondolatnak

égre-kigyózó lángjai gyuladtak,

mint fulladt mélyből pincetűz ha támad.

És könyörge Jónás az ő Urának

a halból, mondván: "Kiáltok Tehozzád,

hallj meg, Isten! Mélységből a magasság

felé kiáltok, káromlok, könyörgök,

a koporsónak torkából üvöltök.

 

Mert dobtál vala engem a sötétbe

s tengered örvényébe vetteték be,

és körülvett a vízek veszedelme,

és fű tekeredett az én fejemre,

bő hullámaid átnyargaltak rajtam,

és Egyetemed fenekébe hulltam,

a világ alsó részeibe szállván,

ki fent csücsültem vala koronáján!

Én aki Jónás voltam, ki vagyok már?

Ki titkaidat tudtam, mit tudok már?

Kényedre hány-vet hánykódó vized

s nyálkás hus-záraiba zárt a Cet."

 

S lélekze Jónás, mivelhogy kifulladt,

sürűn szíván kopoltyuját a Halnak,

mely csupa verdesés és lüktetés volt,

s a vízből-szürt lélekzet mind kevés volt,

a roppant haltest lihegve-dobogva

szokatlan terhét ide-oda dobta

kinjában, míg Jónás émelygve s étlen

tovább üvöltött a büzös sötétben,

s vonítva, mint a farkas a veremben,

nyögött: "Bezároltattál, Uram, engem!

Sarak aljába, sötétségbe tettél,

ragyogó szemed elől elvetettél.

Mindazonáltal szemeim vak odva

nem szűnik nézni te szent templomodra.

Sóvár tekintetem nyilát kilőttem

s a feketeség meghasadt előttem.

Éber figyelmem erős lett a hitben:

akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten!

Rejteztem én is elüled, hiába!

Utánam jöttél tenger viharába.

Engedetlen szolgádat meggyötörted,

magányos gőgöm szarvait letörted.

De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád,

annál világosabb előtte orcád.

 

Most már tudom hogy nincs mód futni tőled

s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.

De te se futhatsz, Isten, énelőlem,

habár e halban sós hús lett belőlem!"

 

Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal,

Jónás meg visszarugott dupla talppal.

S uj fájdalom vett mindkettőn hatalmat:

a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.

 

És monda Jónás: "Ki táncoltat engem?

Ki az aki nem hágy pusztulni csendben?

Besóztál görgő tengered savával

és csapkodsz, mintha játszanál csigával.

Mert megfogyatkozott bennem a lélek:

de az én Uram akará hogy éljek.

Ebének kíván engemet a Pásztor

és megszabadított a rothadástól.

Jössz már, Uram, jössz, záraim kizárod

s csahos szókkal futok zargatni nyájad.

Mert imádságom eljutott tehozzád

és végigjárta a Magasság hosszát.

Csapkodj hát, csapkodj, ostorozva bölcsen,

hogy amit megfogadtam, ne felejtsem,

mert aki éltét hazugságba veszti,

a boldogságtól magát elrekeszti."

 

Igy szóla Jónás, s eljött a negyednap

és akkor az Ur parancsolt a halnak,

ki Jónást a szárazra kivetette,

vért, zsirt, epét okádva körülötte.

HARMADIK RÉSZ

 

S monda az Ur Jónásnak másodizben:

"Kelj föl és menj, mert én vagyok az Isten.

Menj, a nagy Ninivéig meg se állj,

s miként elédbe írtam, prédikálj!"

 

S fölkele Jónás, menvén Ninivébe,

melynek három nap volt járó vidéke,

három nap taposhatta azt akárki

s kanyargós utcáiból nem talált ki.

 

Menvén hát Jónás, első nap kiére

egy sátrakkal telt, csillagforma térre

s az árusok közt akik vad szakállát

és lotykos, rongyos, ragadós ruháját,

ahol helyet vőn, kórusban nevették,

kiáltott, mint az Ur meghagyta, ekként:

 

"Halld az Egek Urának Istenének

kemény szózatját, nagy Ninive, térj meg,

vagy kénkövekkel ég föl ez a város

s föld alá süllyed, negyven napra mához!"

 

Igy szólott Jónás, s szeme vérbeforgott,

kimarjult arcán verítéke csorgott,

de az árusok csak tovább nevettek,

alkudtak, csaltak, pöröltek vagy ettek

s Jónás elszelelt búsan és riadtan

az áporodott olaj- s dinnyeszagban.

 

Másod estére másik térre ére,

a színészek és mímesek terére,

kik a homokon illegve kigyóztak

s szemérem nélkül a nép előtt csókolóztak.

Ott Jónás a magas ülés-sorok csucsára

hágván, olyat bődült bozontos szája,

hogy azt hitték, a színre bika lép.

Mohón hökkenve némult el a nép,

míg Jónásból az Ur imígyen dörgött:

"Rettegj, Ninive, s tarts bűnbánva bőjtöt.

Harminckilencszer megy le még a nap,

s Ninive napja lángba, vérbe kap!"

 

S az asszonyok körébe gyűltek akkor

s kisérték Jónást bolondos csapattal.

Hozzá simultak, halbüzét szagolták

és mord lelkét merengve szimatolták.

 

Igy ért, az asszonyoktól közrevéve,

harmadnap a királyi ház elébe.

Ott már tudták és várták és bevitték

egy nagy terembe, hol arany teríték

mellett hevertek a Hatalmasok,

nyüzsgvén köröttük szép rabszolga sok,

és meztelen táncoltak ott a szolgák

vagy karddal egymást ölték, kaszabolták

játékul. Jónást meg egy cifra oszlop

tetejébe tették hogy szónokoljon

és jövendölje végét a világnak.

 

És Jónás akkor egy iszonyu átkot

kiáltva a királyra s udvarára

s az asszonyokra és a palotára

s a színészekre és a mímesekre

s az árusokra és a mívesekre

s az egész Ninivére mindenestül,

leugrott, és az őrökön keresztül

kitört, s a termen át, s a szoborerdőn,

csarnokon, folyosókon és a kerten,

tavat megúszva, rácsokon lekúszva,

s a vízvezeték-csatornán lecsúszva,

utcán és bástyán, falmentén szaladva

rohant ki Ninivéből a szabadba,

egyetlen látomással dúlt szivében:

hogy kő kövön nem marad Ninivében.

 

És méne a pusztába, hol a sáskák

a gyér fü szomjas zöldjét mind levásták,

hol aki a forró homokra lépett

jó saru nélkül, a talpa megégett:

 

ott megfogadta, harmincnyolc napig

böjtölve s imádkozva ott lakik

s nem mozdul, mígnem messze kénköves

lángoktól lenne lenn az ég veres

s hallanék hogy a föld egyszerre szörnyet

dördül, s a nagy vár tornyai ledőlnek

s ugy elpusztul minden ninivei,

maga és apja s anyja, fiai

s lányai, huga-öccse, nénje-bátyja,

mint hajdan a Jeroboám családja.

 

S azontul, harmincnyolcból visszamenve,

a napokat számlálja vala rendre,

kiáltozván az Urhoz: "Halld, Hatalmas!

Hires Bosszuálló, szavamra hallgass!

Elküldtél engem, férgekhez a férget,

kik ellenedre s fricskád nélkül éltek.

Én inkább ültem volna itt a pusztán,

sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán.

De bőjt s jámborság néked mint a pélva,

mert vétkesek közt cinkos aki néma.

Atyjafiáért számot ad a testvér:

nincs mód nem menni ahova te küldtél.

Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra.

Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója!

Szolgádat pellengérre állitották,

mert gyönge fegyver szózat és igazság.

Nincs is itt haszna szépszónak s imának,

csak harcnak és a hatalom nyilának.

Én Jónás, ki csak a Békét szerettem,

harc és pusztulás prófétája lettem.

Harcolj velük hát, Uram, sujtsd le őket!

Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket,

mert nem lesz addig igazság, se béke,

míg gőgös Ninive lángja nem csap az égre."

 

S elmult egy hét, és kettő, három, négy, öt,

és már a harmincnyolcadik nap eljött.

Jött a reggel és a dél és az este:

Jónás egész nap az ég alját leste.

S már a láthatár elmerült az éjben,

s egy árva ház sem égett Ninivében.

NEGYEDIK RÉSZ

 

Mert látá az Ur, hogy ott egyik-másik

szívben még Jónás szava kicsirázik

mint a jó mag ha termőföldre hullott,

s pislog mint a tűz mely titkon kigyulladt.

S gondolta: "Van időm, én várhatok.

Előttem szolgáim, a századok,

fujják szikrámat, míg láng lesz belőle;

bár Jónás ezt már nem látja, a dőre.

Jónás majd elmegy, de helyette jő más,"

így gondolá az Ur; csak ezt nem tudta Jónás,

 

s azért felette megharaguvék,

és monda: "Mikor ide kijövék,

s azóta napról-napra s egyre többen

jöttek a városból kérdezni tőlem,

kicsit gúnyolva, kicsit félve-bánva,

hány nap van hátra még? S én számról-számra

közlém pontossan. S most szégyenben hagytál!

Hazudtam én, és hazudott a naptár.

És hazudott az Isten! Ezt akartad?

Bünbánók jószándékát megzavartad.

Hiszen tudhattam! Kellett volna tudni!

Azért vágytam hajón Tarsisba futni...

Mert te vagy aki fordít rosszat jóra,

minden gonosznak elváltoztatója.

De már az én lelkem vedd vissza tőlem,

mert jobb nekem meghalnom, hogysem élnem."

 

Tudnivaló pedig itt hogy kimenve

a városból Jónás, ül vala szembe,

a város ellenébe, napkeletnek,

árnyékban, mert egy nagylevelü töknek

indái ott fölfutva egy kiszáradt,

hőségtől sujtott fára, olyan árnyat

tartottak, ernyőt eltikkadt fejére,

hogy azalól leshetett Ninivére

fátylában a nagy fények fonta ködnek.

S örüle Jónás módfelett a töknek.

 

Aztán egy reggel, hajnaltájra, szerzett

a nagy Uristen egy kicsinyke férget,

mely a töknek tövét megrágta volna

és tette hogy indája lekonyulna,

levele megpörögve kunkorodna

s az egész tök elaszva szomorodna.

 

Oly véknnyá fonnyadt, amily nagyra felnőtt:

nem tartott többet sem árnyat, sem ernyőt.

 

S akkor az Isten szerze meleget

s napkeleti szárasztó szeleket

s lőn hogy a nap hévsége megsütötte

Jónás fejét, és megcsapván, felette

bágyadttá szédítette, ugyhogy immár

úgy érzé, minden körülötte himbál,

mintha megint a hajón volna; gyomra

kavargott, és gyötrőn égette szomja

s ezt nyögte csak: "Lelkem vedd vissza, kérlek,

mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek."

 

S monda az Ur Jónásnak: "Lásd, valóban

méltán busúlsz s vádolsz-e haragodban

a széleslombu, kövér tök miatt,

hogy hűs árnya fejedről elapadt?"

S felelt, kitörvén Jónásból a méreg:

"Méltán haragszom azért, mígcsak élek!"

 

És monda akkor az Isten: "Te szánod

a tököt amely egy éjszaka támadt

s egy másik éjszaka elhervadott;

amelyért kezed nem munkálkodott;

amelyet nem ápoltál, nem neveltél,

lombja alatt csak lustán elhevertél.

 

És én ne szánjam Ninivét, amely

évszázak folytán épült vala fel?

melynek tornyai vetekedve kelnek?

mely mint egy győztes harci tábor terjed

a sivatagban, és utcái mint

képeskönyv amit a történet irt,

nyilnak elém? Ne szánjam Ninivének

ormát mely lépcsőt emel a jövőnek?

A várost amely mint egy fáklya égett

nagy korszakokon át, és nemzedékek

éltek fényénél, s nem birt meg vele

a sivatagnak annyi vad szele?

Melyben lakott sok százszor ezer ember

s rakta fészkét munkálva türelemmel:

ő sem tudta, és ki választja széjjel,

mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?

 

Bízd azt reám, majd szétválasztom én.

A szó tiéd, a fegyver az enyém.

Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.

Ninive nem él örökké. A tök sem,

s Jónás sem. Eljön az ideje még,

születni fognak ujabb Ninivék

és jönnek uj Jónások, mint e töknek

magvaiból uj indák cseperednek,

s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi

az én szájamban ugyanazt jelenti."

 

Igy szólt az Ur, és Jónás hallgatott.

A nap az égen lassan ballagott.

Messze lépcsős tornyai Ninivének

a hőtől ringatva emelkedének.

A szörnyü város mint zihálva roppant

eleven állat, nyúlt el a homokban.

 

JÓNÁS IMÁJA

 

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,

vagy én lettem mint túláradt patak

oly tétova céltalan parttalan

s ugy hordom régi sok hiú szavam

mint a tévelygő ár az elszakadt

sövényt jelzőkarókat gátakat.

Óh bár adna a Gazda patakom

sodrának medret, biztos útakon

vinni tenger felé, bár verseim

csücskére Tőle volna szabva rim

előre kész, s mely itt áll polcomon,

szent Bibliája lenne verstanom,

hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan

bujkálva, később mint Jónás a Halban

leszálltam a kinoknak eleven

süket és forró sötétjébe, nem

három napra, de három hóra, három

évre vagy évszázadra, megtaláljam,

mielőtt egy mégvakabb és örök

Cethal szájában végkép eltünök,

a régi hangot s, szavaim hibátlan

hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran

szólhassak s mint rossz gégémből telik

és ne fáradjak bele estelig

vagy míg az égi és ninivei hatalmak

engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

 

Balassi Bálint

IN LAUDEM CONFINIORUM:

EGY KATONAÉNEK

Az Csak búbánat nótájára

 

Vitézek mi lehet ez széles föld felett

                szebb dolog az végeknél?

Holott kikeletkor az sok szép madár szól,

                kivel ember ugyan él;

Mező jó illatot, az ég szép harmatot

                ád, ki kedves mindennél.

 

Ellenség hírére vitézeknek szőve

                gyakorta ott felbuzdul,

Sőt azon kivűl is, csak jó kedvéből is

                vitéz próbálni indul,

Holott sebesedik, ől, fog, vitézkedik,

                homlokán vér lecsordul.

 

Veres zászlók alatt lobogós kópiát

                vitézek ott viselik,

Roppant sereg előtt távol az sík mezőt

                széllel nyargalják, nézik,

Az párduckápákkal, fényes sisakokkal,

                forgókkal szép mindenik.

 

Jó szerecsen lovak alattok ugrálnak,

                hogyha trombita riadt,

Kőztök ki strázsát áll, ki lováról leszáll,

                 nyugszik reggel, hol virradt,

Midőn éjten éjjel csataviseléssel

                mindenik lankadt s fáradt.

 

Az jó hírért névért s az szép tisztességért

                ők mindent hátra hadnak,

Emberségről példát, vitézségről formát

                mindeneknek ők adnak,

Midőn mint jó sólymok mezőn széllel járnak,

                vagdalkoznak, futtatnak.

 

Ellenséget látván, örömmel kiáltván

                ők kópiákot törnek,

S ha sulyosan vagyon az dolog harcokon,

                szólítatlan megtérnek,

Sok vérben fettezvén arcul reá térvén

                űzőt sokszor megvernek.

 

Az nagy széles mező, az szép liget, erdő

                sétáló palotájuk, 

Az utaknak lese, kemény harcok helye

                tanuló oskolájuk,

Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség

                s fáradság mulatások.

 

Az éles szablákban örvendeznek méltán,

                mert ők fejeket szednek,

Viadalhelyeken véressen, sebekben

                halva sokan feküsznek,

Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója

                vitézül holt testeknek.

 

Ó végbelieknek, ifjú vitézeknek

                dicséretes serege!

Kiknek ez világon szerteszerént vagyon

                mindeneknél jó neve,

Mint sok fát gyümölccsel sok jó szerencsékkel

                áldjon Isten mezőkbe!

 

Bari Károly

KÉT GYERMEKVERS MÁRIUSZNAK

SZÍVPIROS VERS

 

Az én szívem piros labda,

jön az öröm, égig dobja:

felhő-halacskás nagy tóig,

hóval lepett kék hálóig.

 

Az én szívem piros madár,

a szerelem ágára száll:

szirom-körmű ágacskára,

onnan ragyog a világra.

 

Az én szívem piros puli,

piros vérem terelgeti

piros vérem szép gulyáját,

réz-nap fújja rézdudáját.

 

Az én szívem piros alkony,

piros fátylat sző a fákon,

piros fátylát szövi, varrja,

elmúlásom eltakarja.

 

 

CSÖND

Zúzmara-agyaras kavics vagyok,

az vagyok már én, az vagyok.

Lakatlan piros avarban gázol,

szökik a szép fény. Hallgatok.

Téli este

Vonítanak a szél kutyái,

fehér puszták gerincét a fagy

őrült fogai harapdálják,

száraz ág heveredik a hóba,

csattognak mellén súlyos

buzogány-csapásai hegyek

hideg sóhajtásainak,

jaj, a zöld lobogású fenyők

is zúzmara-szakállat növesztettek!

 

Jégvirágok csikorgó éjszakája:

talpig tündöklő fehérben,

erdők kerítései alatt szarvasok sírnak,

borzongó agancsaikon virraszt a hold.

 

JANNISZ RITSZOSZ

Szabadság: vasra-vert ígéret,

szemünk láttára hervadsz

a rozsdát-vétkező láncok közt,

s azt merik mondani, szíveinket

éled, hogy szabadok vagyunk, azt

merik mondani; árva, némaságtól-szenesedő

torkú madarak előtt: előttünk, akik

ismerjük sóhajait a börtönt-próbáló eszmék

tüzein tisztuló létnek, ismerjük kiskorunktól

a faluvégeken üldögélő virág-szakállas

öregemberek: a temetők meséit

e hamuban-járkáló országot béklyóba-nyomorító

foglárról, tudjuk: rácsokká fonódnak

a rosszul formált szavak, s fogaink gyöngy-sövényeit

a kulcsok vitézei kirugdalják, ha rosszul szólunk,

sáros cipőink alatt nyöszörög a harmat - nincs

vége az útnak, nincs vége a bajnak,

szíveink piros cseppkőbarlangjaiban

gumibotok suhogásán osztozkodó álmok nyögése

visszhangzik, de szemeinkben alázatot

nem tenyészt a kín, állunk meztelenül,

fal felé fordulva, ágyékszőrünket locsbolja

a bordáink csont-zsilipéin átlihegő vér,

szemben a kőfalon fehér

krétaírás: életet veszt, ki szabadságért sír!

 

A NÉMASÁG KÖNYVE

Meghalsz, meghalsz, szemgödreidben

szökött fegyencek húzódnak majd meg

éjszakánként: harmat-bakancsos bogarak,

a lombok ugatásától visszhangzó fogolytáborból

menekülők, piros barakkok borotvált fejű

lakóinak: tulipánkelyhek remegő porzószálainak

sorsából kitörők, halálról mormol

az eső ezüst szekrényében rejtőzködő kert is, fekete

szárnyaikat forgószelek köszörűkövein élesítő varjakról,

a bányamély tükrökből pillantások csákányaival

kibontott ősz hajszálakról, temetőkről, hajnali

cédrusfák között rikoltozó hattyúlebegésű ködről,

nincs nap, nincs hold, halál patái kopognak mögötted

ragyogva, megfeszíttetel, isten tekintetével átszögelt

tenyereidből kicsordul majd a sorsod, meghalsz -

kopott cigánykártyák jóslatait

ismételgetem suttogva, földre terített

fejkendőkön: gyűrött rózsamezőkön

fölsorakoztatott katonák kémjelentéseit,

torkom bunkeréből cigarettafüst-pokrócba

burkolódzott szavak lopakodnak elő, a fogak

gyöngy-oszlopaira kifeszített nyál csillogó

drótakadályán átmásznak, emlékek távcsövén figyelik

a tenger végtelenbe vezető kék mozgólépcsőjén

sunnyogó aranypatkányt: a Napot, hallgatóznak,

idomított jelképek csaholnak

a beszélgetések bércein, akár a vérebek,

 

 

Bereményi Géza - Cseh Tamás

ARTHUR RIMBAUD ELUTAZIK

Arthur, Arthur, a vonat, nézd bent áll,

ez a vonat visz egyenest Belgiumba!

 

Arthur, Arthur, tűrd fel a gallért,

mondd csak, hogy ízlett ez az évad a pokolban?

 

Arthur, Arthur, a két öklöd a zsebben,

a két ököl a zsebben már ronggyá rohadt.

Arthur, Arthur, a köpeny a vállon,

a köpeny a vállon rég eszmévé szakadt.

 

Utazol Arthur, letelt az évad.

 

Bent áll a hajó, a hajó a kikötőben,

Úgy ring, mint Európa, az alvó a völgyben,

Arthur, az évad az évad elmenőben,

Arthur, lesz aranyad bőven,

na Arthur, lesz aranyad bőven!

 

Arthur, az ököl, abszint a pohárban,

növények, köpeny, pip és kalap,

Arthur, egy dühödt angyal az égből,

a földről a tengerbe szaladt,

Arthur, szorítsd térdedhez a melled,

és pengesd, mint húrt, a cipőzsinórt,

Arthur, csak azt ne, az évad a pokolban,

ilyen, ilyen, ilyen, ilyen sohase volt!

Utazol, Arthur, letelt az évad...

Arthur, a hajó, a hajó Afrikába,

tűrd fel a gallért,

ott arany van, tele a bánya,

Arthur, az évad, - hagy csak, a tenger hadd

dobálja,

Arthur, a vonat nézd bent áll,

Utazol, utazol Arthur.

Arthur, szorítsd térdedhez a melled...

 

GYEREKKOROM

Csak mégegyszer gyere elő

a résből, hol elbújtál,

gyerekkorom,

csak kő legyek, csak bogár legyek,

és engedj újra füveiddel

játszanom,

még egyszer csak bújj elő,

vízben, kövek alatt rejtező,

félelmes, álmos korom,

ízekben, bőr alatt rejtező.

Ékesen

bújj elő kő alatt

rejtőzködő.

 

Égő por a lábujjak között

és fényes fűszálak közt

csillogó üveg,

iszap, ragacs és gyors vizek

és szégyen és sötétség

és szédület,

még lehet, hát bújj elő,

vízben, kövek alatt rejtező

félelmes, álmos korom,

ízekben, bőr alatt rejtező.

Fényesen,

bújj elő, kő alatt

rejtőzködő

gyerekkorom.

Tág égbolt alatt,

résben, kövek alatt

futó patak

futó vizek,

még lehet

hát bújj elő

gyerekkorom.

 

VASÚTÁLLOMÁS

Hangszórón bemondták: a vonatunknak

késése van.

Pályaudvar, olajszag, néptelen váróterem.

Fejed az ölemben, arcod eltakarva alszol.

Neonfény serceg, várjuk a csatlakozást.

Fejemből nem megy ki az az éjféli váróterem.

Te aludtál, én ültem, így vártuk a csatlakozást.

Nincs semmi ebben, mégis sokat jár eszemben:

hogyan ragadtunk le egy éjféli pályaudvaron.

Mi szépet álmodtál, kérdezem, mikor felülsz.

Nincs válasz, ásítasd nyújtózkodsz, nevetsz valamin.

Én a kabátom leveszem, majd megint felhúzom.

Valamit mondok, aztán te alszol megint.

 Fejemből nem megy ki az az éjféli váróterem.

Te aludtál, én ültem, így vártuk a csatlakozást.

Nincs semmi ebben, mégis sokat jár eszemben,

hogyan is vártunk egy távoli csatlakozásra.

Nincs semmi ebben, mégis csak ez jár eszemben,

nincs semmi ebben, mégis csak ez jár eszemben

Buda Ferenc

NE REJTŐZZ EL!

 

Ne rejtôzz el, úgyis látlak!

Rádcsukom a szempillámat.

Benn zörömbölsz a szívemben,

s elsimulsz a tenyeremben,

s elsimulsz az arcom bőrén,

mint vadvízen a verőfény.

Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,

nagyon jó így, hogy velem vagy.

 Mindenekben megtalállak,

 s öröm markol meg, ha látlak.

Nézz rám, szólok a szemednek,

ne fuss el, nagyon szeretlek!

 

Corso Gregory

Középkori anatómia

A fogsor a száj kastély-rácsa

A nyelv sárkány

A torok tömlöc

A szem szőke lányok tornyocskája

Az agy őrszem

ki tudja szúrni

az ármányos fekete lovagot!

 

ELÉGIKUS

       AMERIKAI

       ÉRZÉSEK

       John Kerouac

       drága emlékének

      1. Milyen elválaszthatatlanok vagytok te és Amerika, ame-

                      lyet láttál, bár sosem volt itt, hogy látni lehessen, te

                      és Amerika mint a fa meg a föld, egy és ugyanaz; és

                      mégis mint egy pálma Oregonban . . . halott mielőtt

                       kivirulna, mint a Miami fölött függő sarki hó -

             Mennyire így volt ez veled vagy azzal, ami vágytál volna

                       lenni, de Amerika nem akarta, Amerika, amelyet

                       láttál, de nem bírtál látni

             Oly hasonló, de nem hasonlító földből fakadtatok; úgy

                       álltál Amerikán mint gyökértelen, alacsonyan szét-

                       ágazó fa, a mókus észre sem vette, hogy felszökkent

                       a földről és máris ott mászott a fán . . . ekkor látta

                       hogy nem hullik a makk, s ebből megtudta, hogy

                       nincsenek frigyben, mily terméketlen, mily haszta-

                       lan a természet bús természettelensége; nem csoda,

                        hogy a hajnal immár nem öröm . . , mert mire jó a

                        föld meg a nap, ha köztük a fa semmire sem jó . . .

                        az elválaszthatatlan hármasság, ha már szétkülönült,

                        hideg, terméketlen, értelmetlen, háromszor aláhú-

                        zott halálos hazugsággá válik ebben az ocsmány

                        csonkulásban . . . Ó hentes, a sertésborda már nem

                        disznó - az idegen amerikai Amerikában keserű

                        csauk; és még ennek az elégiának is, drága Jack,

                        lesz feldarabolt fája, zúzalékká tört fája, amely a

               fájdalmat belénk fojtja majd - nem csoda, hogy

               nem írhatunk jó híreket ilyen rossz hírekre -

     Milyen idegen a természetes haza, úgy ám, bizony ám,

              mennyire meghal a fa idegen, hideg, szabadság nél-

              küli földben - Nem fújhatja szél a cédrusfenyő

              magvát oda, ahol előtte egy sem virágzott; egyetlen

              pálmát sem fújt Oregonba a bölcs szél - bölcsek a

              próféta útnak-indítói is . . . tudván, mily termékeny

              a kijelölt hely, ahol az eltervelt prófécia hirdethető

              és válaszra érett - a magvető nem nádasba hinti a

             búza magvát, mert a hang küldője fület is küldött.

                                                                                                         És ha a kis Lichtenstein volna a kijelölt hely

                                                                                                         nem

                                                                                                      Nem pedig Amerika

             nyelvén szólnánk -

                                                                                Nem annyira mi fedeztük fel Amerikát

                                                                                inkább ő fedezte

             ,

             fel bennünk a hangját; sokan úgy beszéltek Ameri-

             kához, mintha övék volna birtokjogilag, mintha tör-

            vényhozói úton törvénykönyvileg megkaparintották

            volna a vagyon és őrökösödés anyagias sakkhúzásai-

            val; ahogy a társadalom polgára a társadalom tu-

            lajdonosának hiszi magát, és amit magából csinál,

            azt csinálja Amerikából is, és ezért Amerikáról

            szólva önmagáról beszél, és az ilyen egyént nemrit-

           kán megválasztják annak rendje és módja szerint,

           hogy képviselje, amit képvisel ... Amerika ördögi

           énjét

               


 

     így hát sok hazafi magát becézi, amikor Amerikáról be-

               szél és aki nem becsüli őt, az Amerikát fitymálja és

               vice versa

     Az igazság nyelve Amerika igazi nyelve, és ez nem lel-

               hető meg a Daily Herald-okban, minthogy ennek

               hangja ellenőrzött hang gonoszul rámenős és pali-

               madarak ellen irányul

     Nem csoda, hogy gyökértelenek voltunk . . . mert mi ma-

               gunk váltunk gyökerekké - a hazugság gyökeret so-

               sem ereszthet és nem növekedhet a nap igazsága

               alatt és ezért nem hordhatja az igazság gyümölcsét

     Jaj, Jack, úgy látszik, rekviemedet csak Amerikáéval

               együtt zenghetem el, és ezt az egy rekviemet nem

               engedhetem meg magamnak, mert amíg élek, én-

               értem nem zengnek rekviemek

     Mert bár meghal a fa, a fa újjászületik, de ha a fa örökre

               hal meg és sosem születik újjá . . . meghal a föld is

     A te szemed volt, amely látta, a te szíved érezte, a te

               hangod dalolta és kiabálta, és míg Amerika él, bár

               meghaltál, öreg Kerouac-test, élsz te is . . . mert

               csakugyan olyan próféciák korában éltünk, amelyek-

               ből nem következett halál... mert csakugyan utá-

               nunk a bérgyilkosok kora jött és ki kétli utolsó sza-

               vaidat "Utánam . . . a vízözön"

             6, de ha az évszakokon múlna, nem kétleném, hogy visz-

              szatér a fa, mert mire jó a föld, amelyen álltunk, ha

              maga nem képes megállni - úgy ám, a fa az évsza-

              kok parancsára eldől, mert ez a természet szokása,

              ezért hanyatlik a föld, ezért a lassú, de biztos bom-

              lás, mígnem maga a fa válik földdé, amelyen egykor

              állt; de ha ledől a föld . . . akkor mi lesz? a termé-

              szet nem adhat erre választ, mert nincs föld, amely-

              re eshet és rátelepülhet, nincs hanyatlás, még föl-

              emelkedés sem, iránya sincs, és bomlása mivé bom-

              lik ki, ha kibomlik?

              Jöttünk, hogy meghirdessük az emberi szellemet a szép-

              ség és igazság nevében; és most ez a szellem ki-

              kiáltja a természet kedvéért minden természeti dol-

              gok borzalmas egyensúlyhiányát... fogságban a

              szökevény természet! mint madár a kézben, a kísér-

              let és a technika nem-evolúciós útjaiba befogva és

              beleszerkesztve

              Igen noha a fa gyökeret eresztett a földben a földet meg-

              forgatták és ebbe a kikényszerített hányadékba be-

              leokádták a halál megkövesült fáinak undorító gyil-

              kos kigőzölgését a holt és tovatűnt dinoszauroszi kor

              millió éves szurka és zsiradéka hogyan vetődött a

              felszínre megint hogy bekóborolja az eget amelyet

              belélegzünk a szennyeződés pánikjaiban


 

         Mit remélhet ó barátom a benned oly nagyon testet öltött

                  Amerika, ha ugyanaz az alkohol, amely elválasztot-

                  ta Amerikájától a te rézbőrű fivéred testét, elvá-

                  lasztotta tőled a te testedet - Titkos terv szövődött

                  földfűk elhappolására, tudjuk - de milyen terv hap-

                  polhatja el egy szellem elhappolhatatlan hazáját?

                  Látomásos Amerikádat nem lehetett látomástalaní-

                  tani -mert amikor a szellem ablakainak árnyai le-

                  hanyatlanak, amit láttak, megmarad mégis . . . a

                  szellem szeme mégis lát

         Úgy ám, a benned oly nagyon testet öltött, ily kétségte-

                  lenül benned gyökeredző Amerika a fiatal és sza-

                  bad emberség teljének eleven megtestesülése

         És noha a nagy megváltó fa - még nem teljesen, még

                  nem tökéletes bizonyossággal - virágzik, a bánatos

                  vén homályisták szívesen döntenék ki; odasuhinta-

                  nak, darabolják és elfűrészelik . . . hogy ami teljes,

                  ifjú és szabad, az többé hétszentség, hogy ne álljon

                  meg itt

         Bizony mondom, ha volnának a fiatalsághoz hasonlatos

                  fák . . . ha azért készülne ilyen, hogy kidöntsék, és

                  sohasem kelne fel, hagy kidőljön megint, akkor

                  kidőlne a föld és jönne a vízözön és széjjelmosná

                  teljesen és örökre, mint a sehonnan sehová fújó

                  szét

                z "Kezed hogy hasonlít Clark Gable kezéhez . . ." (Mexi-

                   kói beszélgetés, r956) - oly erős, oly Mexikó-sütötte

                   kezek, Amerikával foglalatoskodók, tudtam, hogy

                   rendbehoznák, hogy őriznék és becéznék

          Mindig Amerikáról beszéltél, és Amerika számomra min-

                   dig történelem volt, Wolfe tábornok ragyogó piros

                   angol mundérban halódik, egy kékmundéros fran-

                   cia levágta, ott lógnak az osztályteremben hazánk

                   atyja mellett akinek szívtája a felhők közt lebeg . . . ~

                   igen, amerikai történelműnk volt, jövős történel-

                   münk, annyi szent;

          Mennyire egy Whitman hiányzott nekünk mindig, egy re-

                   ménység, Amerika, hogy ez az Amerika mindig

                   Amerika lesz, sohasem olyan, amelyről vagy amely-

                   nek dalolni kell, de amelyért mindig lehet remény-

                   kedve dalolni

          Minden kincsünk a múlt Amerikája volt, és mi magunk,

                   a mostani Amerika, és ó hogy néztünk arra a múlt-

                   ra! $s ó ama osztályterem nagy hazugságai! A For-

                   radalmi Háború . . . csupán Washington, Revere,

                   Henry, Hamilton, Jefferson és Franklin jutott ne-

                   künk . . . sohasem Nat Bacon, Sam Adams, Paine . . .

                   és mit kaptunk a szabadságból? nem a szabadságért

                   folyt az a háború, amelynek birtokában korunk leg-

                   szabadabb népei lettek volna, s nem azért ragadtak


 

                     fegyvert, hogy el ne veszítsék ezt a szabadságot -

                     mégis, de mégis aligha volt szabad az az évad, mely

                     kivirágoztatott bennünket a színen; van-e itt ma

                     szabadság? hát nem halljátok a rézbőrű embert, a

                     feketetőrű embert, a fiatalembert, ha erről beszél -

            És kezdetben, amikor csak a szabadságról lehetett hal-

                     lani: a szegény salemi boszorkányoknak nem sok

                     jutott belőle; és a szabadságnak az a nagy magasz-

                     talója, Franklin, száz dollárt fizetett minden skal-

                     pért, amelyet a természetes szabadság vad gyerme-

                     keiről lenyúztak; ifjabb Pitt a testvéri szeretet vá-

                     rosának java földjét oly ocsmány csalással orozta

                     el, amely gyötrő bizonytalansággal bénította meg vö-

                     rös fivére bízó szívét; és mennyire tudatlan volt a

                     szabadság dolgában a bölcs Jefferson, a szabadság

                     fekete veszteseinek tulajdonosa, mert amikor a füg-

                     getlenség meghirdetői csak az egész részének hir-

                     dették meg ezt, a polgárháborút hirdették meg

            A szabadság bármely emberének csak az igazságban kell

                     reménykednie; és az igazság volt a legfontosabb ta-

                     lált tárgy; az amerikai élet diadémja, amelyen meg-

                     alapozhatták a magántulajdon és az Isten iker-ural-

                     mát;

            Hogy megszenvedte a szegény bennszülött amerikai a

                  szabadság e két pillérének kikényszerített megala-

                  pozását 1

         Az igazságból változékony Isten fakad, az Istenből pa-

                  rancsolt igazság

         "Az Úr útjai a szabadsághoz vezetnek" mondja Szent

                  Pál... de nem Istennek, az embernek kell a sza-

                  badság, hogy követni tudja Isten útjait

         Az egyéni földtulajdon jogának igazsága nem igazolható

                  azok számára, akik elsődleges jogon közösen birto-

                  kolták a földet;

         Aki magánembernek eladja az emberiség földjét, az a

                  Brooklyni-hidat adja el

         Az emberi halál második legnagyobb oka . . , a tulajdon-

                  szerzés

         Egyetlen amerikai élet sem ér egy holdnyi Amerikát . . .

                  ha a Magánterület-feliratok és az őrtálló mészáros-

                  kutyák nem tudják veletek közölni ezt, majd, köz-

                  lik a vadászpuskák

         Nos hát, édes kereső, pontosan milyen Amerikát keres-

                  tél tulajdonképpen? Tudd meg, hogy amerikaiak

                  milliói keresik ma Amerikát . . . tudd meg, hogy

                  még mindazokkal a szemtágító szerekkel is több-

                  nyire csak azt látják, ami nincs jelen

         Némelyek a tornyosodó kő dalában találják meg Ameri-

                  kát, mások a forradalom ködeiben


 

         Mindnyájan a szívükben találják meg . . . és ó hogy ösz-

                   szezsugorítja a szívet

         Nem annyira őket börtönzi be egy vén és elviselhetetlen

                   Amerika; inkább Amerika börtönződött beléjük -

                   így romlik és sötétül el a lélek

         A láthatatlan, álmodott Amerika tétován remeg, püföli

                   a szívet, pocsék kozmikus és egyéb rezgéseket bo-

                   csájt ki magából

         Láthattad a megvetést fiatal-szomorú szemükben . . . és

                   olykor a börtönök borbélyműhelyekké válnak, és a

                   hadsereg mindig is az volt

         De nem bírják kiborotválni szemükből a hurrikánt

         Olvasd Mózest, próféta soha még nem érte el az álmo-

                   dott földet . . . ó, de a szemed halott . . . az utolsó

                   álmodott dombodon túli Amerika sem lebeg való-

                   ságosan

         Milyen hasonlók szíveink s az idő s a halódás, hogyan

                   zengi az odakinti és szívünkbe zárt Amerika telhe-

                   tetlenül de túlcsordulón a költészet és remény hal-

                   lelujáit

         Hogyan éreztünk minden hajnalt, hűűű-t és hona-t hüle-

                   deztünk minden arany bánatnak és gyámoltalanság-

                   nak amikor óceántól óceánig hajszoltunk szívósan

                   valamiféle itt-sose-volt most-örök-szürke örömet

        Úgy ám Amerika a mocsoktalan és szabadságért sosem

                  forradalmasított Amerika a bennünk örökkön sza-

                  bad, bennünk virágzó Amerika - határtalanított és

                  történelmietlenített Amerika, mi magunk, annak az

                  Amerikának az apái, amelyet Almamagjankósítot-

                  tatok, Amerika amelyet én hirdettem, Amerika

                  amely nincs jelen, csakhamar megszülető Amerika

        A próféta megrontja az államot, és az állam megrontja a

                  prófétát - ami veled történt, ó barátom, az történt

                  Amerikával, és mi tudjuk, mi történt Amerikával -

                  szégyenfolt . . . szégyenfoltok

        Ó és mégis ha megkérdik "Mi történt vele" azt mondom

                  "Ugyanaz ami Amerikával - ők ketten elválasztha-

                  tatlanok" Ami a szél az égnek az a hang a szó-

                  nak...

        És most az a hang elosont és a szó csak csont, és Ame-

                  rika eloson ma, a bolygó kicsontozva

        Az ember azt tarthat otthonában, amit csak kíván, de a

                  kapun túl semmije sincs - egy érző ember, egy vers-

                  szerző ember számára az ilyen túl csak arra való,

                  hogy olyan hellyé tegye otthonát, ahol felkötheti

                  magát

        És mi magunk, édes barátom, mindig hazavittük ma-


 

                gunkkal Amerikát - és sohasem mint piszkos szeny-

                nyest, még szégyenfoltjaival sem úgy

       És mindig a főkapun át, párnákkal körülrakva szívünk-

                ben; leöltőnk itt és elmondtuk neki álmainkat a

                szépről

                azt reméltük, hogy otthonainkat meghagyja szépnek

       És mi történt, Jack, a szépséges Amerikáról szőtt ál-

                mainkkal?

       Szépnek láttad, szépnek is hallottad-e hideg villamos

                kékségben azt az Amerikát, mely teliokádta és be-

                büdösítette otthonodat, jó agyadat, azt a valótlan

                talmi Amerikát, azt a karikatúra-Amerikát, azt a

                konnektoros Amerikát . . , napi négy liter whiskyd-

                be került, hogy ennek az Amerikának testétől meg-

                fosztott szemébe nézz

       $s ő nem látott téged, sohasem látott, mert amit láttál,

                nem volt jelen, amit láttál, röhejbe rekedt, egész

                Amerika nevetett, ez az Amerika hozott be téged,

                hozta be Amerikát, behozta mindazt, ami kint van,

                be mindazt a sehol semmit, nem csoda hát, hogy

                magányos voltál, üresen és szomorún és magányo-

                san haltál meg, te, az igazi arc és hang . . , fogság-

                ban a talmi arc és hang előtt - és ez vált valódivá

                és te lettél talmi

       Ó a dolgok szörnyű esendősége

         "Mi történt vele?" "Mi történt veled?" A halál történt

                   vele, Jóvátett élet történt; ágynak dőlt Isten tör-

                   tént; lidércesített álom; felfegyverzett fiatalság; le-

                   mészárolt hadsereg; az apa fel akarja falni fiát, a

                   fiú kővel veri át, de az apa nem kövül meg

         És te, Jack, szegény Jack, végignézted apád halálát, Ame-

                   rikád halálát, Istened halálát, tested halálát, halált

                   és vért, vért, vért, és ma az apák végignézik fiaik

                   halálát, fiaik a csecsemők halálát, miért, miért?

                   Mennyit kérdeztük mindketten, MIÉRT?

         6 mindenek bús bús szörnyűsége

         Csak egyetlen kerouaci évtized voltál, de micsoda élet

                   ebben a tíz kerouaci évben!

         Semmi olyan nem történt veled, ami nem történt; betel-

                   jesítetlen semmi sem maradt, körbejártad teljesen

                   a kört, és ami Amerikával történik az már nem tör-

                   ténik veled, mert ami az ország tudatával történik

                   az történik e tudat hangjával és elhalt a hang de az

                   ország megmarad hogy elfelejtse amit hallott és a

                   szó után nem marad csont

         És a hús és föld szavát s országát egyazon betegség gyötri

                   egyazon halál .. . s a hang halála a húsé előtt jár s

                   a szél halott csöndet fúj a haldokló Föld fölött a

                   Föld meg hátrahagyja csontját, s a nyögést a szél-


 

                                            nek még cafatja sem görgeti majd csak a csönd, a

                     csönd, s még ezt sem hallja majd Isten füle

                               Úgy ám, az történt veled, drága barátom, együttérző ba-

                                      rátom, ami mindennel és mindenkivel és ez a bolygó

                                     ez a ricsajos búsan kétségbeesett bolygó szegényebb

                                         lett egy hanggal . . . feláldozható mint a szél .. . el-

                                             halt s ki fújja most tova a beteg, beteg és halódó

                     földhús-lélek Amerika iszonyú miazmáját

                               Amikor mentél az úton .Amerikát keresve csak azt talál-

                                               tad meg amit te raktál ide és az aranykereső az

                                         egyetlen megtalálható Amerikát találja meg; és be-

                                          fektetése és a költő befektetése egyremegy ha be-

                                       köszönt a csőd, és mi csődbe jutottunk, de az abla-

                                             kok jól zárnak, nem kiugrásra valók, a pokolból

                     még senki sem esett ki

           Az angyalok is dalolnak a pokolban

           daloltak hogy újra lássák onnan

           az első Krisztus-vivő követőit

           s a pokolból az új világba léptek nyomban

           de puskákat hoztak és Bibliát

           és hamar megvénült új településük

           s a pokol ismét kirakta áruját

      Rafael arkangyal voltam én neked

      S az Angyalok Urának Keresztjét

      rád raktam . . , hogy akkor

      az új világ előestéjén felmérjem a terepet

      $s te rálobbantál a vén és homályló napra

      Beat-Krisztus-fiú . . . a dolgok kedves kerekségét cipelve

      ragaszkodtál ahhoz hogy kerek és nem négyszögletes

                                                                                               a lélek

      És csakhamar . . . mögötted

      feltűntek követőid

      a virágok gyermekei

      North Beach, San Francisco, 1969

 

CSENGERY KRISTÓF:

Az eső hatvannyolc fajtájáról


 

Van dallamos eső,

s van, melyben mintha sok

ezer apró verő

táncolna a dobok

 

membránján. Ostoba,

kamaszos csepegés

s érett zápor. Van a

bársonyfüggöny-s a kés.

 

Van külföldi eső és

olcsóbb, itthoni fajta;

van párás nézelődés

és zúgó, sűrű hajsza;

 

van eső, mely mesél,

s van, mely paragrafust

 magol. Ez ösztökél,

hogy fürgén kör befusd

 

a parkot - az elaltat.

Van szomorú s vidám;

van éjszakai alkat,

s van, mely csak délután

 

esélyes. Van, amelyben

fellélegzel, s akad,

amely megül a mellen,

nyomaszt és fojtogat.

 

Van Byron-zuhogás

és Tóth Árpád-i permet;

van, melyben a tudás

kérdez - s van, mely felelhet

 

a nemtudás nevében.

Van karcsú, van kövér;

van pokoli, van éden-

kerti (hol összeér

 

e kettő, ott viharra

számíthatsz). Van, mely ápol,

s van, mely a bőrt kimarja.

Van, mely elűz a háztól,

 

s van, melyben hazagondol

az utazó. Van édes,

van sós; van fájdalomtól

feldúlt s idilli; éhes

 

és jóllakott. Van ismert

eső, s van ismeretlen.

Van kormánypárti és (mert

mi is eshetne szebben):

 

ellenzéki eső.

Civil s katonai;

van persze, férfi, nő.

 S titkosszolgálati

 

eső is van (de erről

egy szót se). Tétovázik

hosszan az egyik - eldől

a sorsod, míg a másik

 

esik. Van, mely növeszt,

s van, melyben összetöpped

a test. Csak mindig ezt!

súgják a cseppek. Többet

 

soha! - szaggatja meg

 habos ingét a felhő.

Van eső, mely meleg,

s van dermesztő. Van első,

 

s van utolsó eső. Van,

mely tisztít s mely beszennyez;

naplót körmöl a józan,

fohászkodik a szenthez

 

a révült. Van eső, mely

temetési menetnek

dúdol. Mint éltető tej,

nővére ott ered meg,

 

ahol az újszülöttet

mosdatják. Van mogorva

eső, s van, mely előtted

hajbókol. Más locsolja

 

a szeles hegytető

szikláit, más a katlan

ösvényét. S van eső,

amely leírhatatlan.

 

Élet És Irodalom, 2002, 04, 26.

Eminescu Mihail

A tó

Erdőn sárga vízirózsák

Nyílnak kék vizén a tónak,

Fehér fényű gyűrűzések

Sűrűjében ring a csónak.

 

Őrá várok itt a parton,

Érzem nyughatatlanul:

Jönni fog, nádból kibukkan,

S lágyan kebelemre hull.

 

Majd beugrunk csónakunkba,

Melyhez halk habok simulnak,

Kormányunk kihull a kézből,

Evezőink is kihullnak.

 

Siklunk drága bűvöletben,

Hold süt, ránk szitál a fénye,

 Szellő suttog benn a nádban,

S cseng a hullámok zenéje.

 

Ó, de nem jön. . . Fáj a szívem,

S csak sóhajtok, árva lélek,

Partján sárga-vízirózsás,

Csodakék tavam vizének.

Áprily Lajos  fordítása

 

Faludy György

Ballada a Senki Fiáról

 

Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,

és hű barátom egy akadt: a köd.

Rakott tálak között kivert az éhség,

s halálra fáztam rőt kályhák előtt.

Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak

s szájam széléig áradt már a sár,

utam mellett a rózsák elpusztultak

s lehelletemtól megfakult a nyár,

 csodálom szinte már a napvilágot,

hogy néha még rongyos vállamra síit,

én, ki megjártam mind a hat világot,

megáldva és leköpve mindenütt.

 

Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,

ruhám csupán egy fügefalevél,

mi sem tisztább számomra, mint az éj,

mi sem sötétebb nékem, mint a dél.

A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,

ahogy a temetőkben nevetek,

enyém csak az, amit a sárba dobtam,

s mindent megöltem, amit szeretek.

Fehér derével lángveres hajamra

s halántékomra már az ősz feküdt,

s így megyek, fütyülve egymagamban,

megáldva és leköpve mindenütt.

 

A győztes ég fektette rám a sátrát,

a harmattól kék lett a homlokom

s így kergettem az Istent, aki hátrált,

s a jövendőt, amely az otthonom.

A hegytetőkön órákig pihentem,

s megbámultam az izzadt kőtörőt,

de a dómok mellett fütyülve mentem,

s kinevettem a cifra püspököt:

s ezért csak csók és korbács hullott árva

testemre, mely oly egyformán feküdt

csipkés párnák között és utcasárban,

megáldva és leköpve mindenütt.

 

S bár nincs hazám, borom, se feleségem

és lábaim között a szél fütyül:

lesz még pénzem és biztosan remélem,

hogy egy nap nékem minden sikerül.

S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,

a palotákat megint otthagyom,

Hasamért kánkánt járnak már a férgek,

és valahol az őszi avaron,

egy vén tövisbokor aljában,

melyre csak egy rossz csillag sanda fénye süt;

 maradok egyszer, Francois Villon, fekve,

megáldva és leköpve mindenütt.

 

 


 

A haláltánc-ballada

 Ott ült a Császár. Dús hajában

hét csillag volt a diadém.

Rabszolganépek térden állva

imádták, barna köldökén

a Göncöl forgott, válla balján

lámpásnak állt a holdkorong:

de a bohóc sírt trónja alján:

"Mit sírsz" - rivallt reá - "bolond,

nincs szív, mit kardom át ne járna,

enyém a föld!"... S hogy este lett,

egy csontváz tántorgott eléje

s elfújta, mint a porszemet.

- Kényúrként éltünk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Gót ablakokban sírt az Orvos:

" Uram, nektárod merre nő,

amely ír minden kínra s melytől

meggyógyul minden szenvedő?"

S az ajtó nyílt keszeg magiszter

táncolta végig a szobát,

kezében mély ólomkehelyből

 kínálva színtelen borát:

"Igyál, e nedv hűs, mint a mámor,

s nincs seb, mit heggel nem takar,

igyál testvér; e mély pohárból,

csupán az első korty fanyar."

Kontárok voltunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

A kútkávánál állt a Gyermek,

szakadt gyolcsingecskében, s rőt

topánban, s nézte lenn a vízben képét,

mely játszni hívta őt:

. ."Ha jössz: a holdleánytól este

a cukrot süvegszám kapod,

s minden pirosló reggelente

békákon ugrálunk bakot."


 

"Jövök már!" - szólt, s a kútvíz nyálas

 siklót dagasztott zöld hasán,

míg a Halál vihogva vitte

anyjához a vörös topánt.

Balgán játszottunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Repedt tükrénél állt a Céda:

"Hajamnak árja még veres,

miért, hogy már a régi léha

 seregből senki sem keres?

Ölem még izzó csókra éhes,

mellem rózsája még kemény... "

S az ablakon röhögve lépett be

az utolsó vőlegény:

"Hopp, Sára, hopp,

gyerünk a táncra,

ma: holt szerelmeid torán

hadd üljön nászlakmát a lárva

ágyékod hervadt bíborán!"

Buján fetrengtünk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Éjfél borult a háztetőkre,

s kuvikhang szólt a berken át,

midőn a Bankár útnak indult,

elásni véres aranyát.

Az útkereszten vasdoronggal

hét ördög várta s a Halál;

s mikor kardot rántott,

a csontváz fülébe súgta:

"Mondd, szamár, szamár,

mit véded még a pénzed?

Meghalsz s a kincset elviszem,

s a kincs helyett eláslak téged,

akit nem ás ki senki sem."

Kufárok voltunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

 véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Aranypárnáin ült a Dáma,

s üvöltve sírt:

"ne még, ne még",

de ő már átkarolta drága

csípői karcsú, gót ívét,

"engedj csak még egy lanyha csókot,

meg egy gyönggyel kivarrt ruhát,

engedj csak még egy buja bókot,

még egy szerelmes éjszakát" ­

de ő, rút foltot festve mellén,

mely, mint a rákseb, egyre nőtt,

fehér testét nyakába vette

és vitte, vitte, vitte őt.

Tunyán henyéltünk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Tüzénél állt az Alkimista,

s óráját nézte, mely lejárt.

"Isten vagy ördög: egy napot még,

amíg megoldom a talányt,

a végső, nagy talányt,

amerre görebjeimnek ezre vitt,

csak egy napot még, mert megfejtem,

megfejtem holnap alkonyig."

"Nem fejted" - szólt a hang -

"nem fejted" s vállára tette jéghideg

kezét, míg felrobbant a lombik:

"Aludni mégy most, mint a többiek."

- A Titkot űztük mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

 véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Pestis-csengőkkel jött a dögvész,

s a reimsi szentegyház előtt

húsvét vasárnapján derékon

kapta a hájas Püspököt:

"Néked szereztem ezt a nótát,

gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög

­légy pápa, vagy próféta,

rózsás hajnalködökbe öltözött,

légy szent püspök, vagy rút eretnek,

ki ég a máglya kormain,

misézhetsz lenn - én fenn nevetlek

a dómok csonka tornyain!"

Álszentek voltunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

A vén Paraszt már tudta s várta

alkonytájt kinn az udvaron:

"Görnyedt testünknek nincsen ára,

s úgy halunk meg, mint a barom.

Kaszás testvér! Sovány a földünk!

könyörgöm: egyet tégy nekem:

ha elviszel, szórd szét trágyának

testemet kinn a réteken!"

O rábólintott s vitte lassan,

s úgy szórta, szórta, szórta szét,

mint magvető keze a búzát,

vagy pipacsot az őszi szél.

A földbe térünk mindahányan,

s az évek szállnak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

 


 

József Attila

Harmatocska

 

Guggolva ringadoz

a málnatő, meleg

karján buggyos, zsíros

papíros szendereg.

 

Lágy a táj, gyöngy az est;

 tömött, fonott falomb.

Hegyek párája rezg

a halmokon s dalom.

 

Hát dolgoztam híven,

zümmögve, mint a rét.

Milyen könnyű a menny !

A műhely már sötét.

 

Fáradt meg együgyű,

vagy tán csak jó vagyok

s reszketek, mint a fű

és mint a csillagok.

 

Tél


 

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

hogy melegednének az emberek.

 

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,

csorbát, töröttet s ami új, meg ép,

gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska !

­s rászórni szórva mindent, ami szép.

 

Dalolna forró láng az égig róla

s kezén fogná mindenki földijét.

 

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

hisz zuzmarás a város, a berek

fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni

és rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,

hogy fölengednének az emberek

 

Kertész leszek

Kertész leszek, fát nevelek,

kelő nappal én is kelek,

nem törődök semmi mással,

csak a beojtott virággal.

 

Minden beojtott virágom

kedvesem lesz virágáron,

ha csalán lesz, azt se bánom,

igaz lesz majd a virágom.

 

Tejet iszok és pipázok,

jóhíremre jól vigyázok,

nem ér engem veszedelem,

magamat is elültetem.

 

Kell ez nagyon, igen nagyon,

 napkeleten, napnyugaton

­ha már elpusztul a világ,

legyen a sírjára virág.

 

Gyöngy

 

Gyöngy a csillag, úgy ragyog,

gyöngyszilánkokként potyog,

mint a szöllő, fürtösen,

s mint a vízcsepp, hűvösen.

 

Halovány bár a göröngy,

ő is csámpás barna gyöngy;

a barázdák fölfűzik,

a bús földet díszítik.

 

Kezed csillag énnekem,

gyenge csillag fejemen.

Vaskos göröngy a kezem,

ott porlad a szíveden.

 

Göröngy, göröngy, elporlik,

 gyenge csillag lehullik,

s egy gyöngy lesz az ég megint,

egybefogva szíveink.

 

Betlehemi királyok

 

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!

Három király mi vagyunk.

                Lángos csillag állt felettünk,

                gyalog jöttünk, mert siettünk,

                kis juhocska mondta - biztos

                itt lakik a Jézus Krisztus.

                               Menyhárt király a nevem.

                               Segíts, édes Istenem.

 

Istenfia, jónapot, jónapot!

Nem vagyunk mi vén papok.

                Úgy hallottuk, megszülettél,

                szegények királya lettél.

                Benéztünk hát kicsit hozzád,

                Üdvösségünk, égi ország !

                               Gáspár volnék, afféle

                               földi király személye.

 

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!

Jöttünk meleg országból.

                Főtt kolbászunk mind elfogyott,

                fényes csizmánk is megrogyott,

                hoztunk aranyat hat marékkal,

                tömjént egész vasfazékkal.

                               Én vagyok a Boldizsár,

                               aki szerecseny király.

 

Irul-pirul Mária, Mária,

boldogságos kis mama.

                Hulló könnye záporán át

                alig látja Jézuskáját.

                A sok pásztor mind muzsikál.

                 Meg is kéne szoptatni már.

                               Kedves három királyok,

                               jóéjszakát kívánok !

 

Kálidásza

A felhő-hírnök ( Méghadúta )

Párjától egy hanyagul ügyelő jaksa-tündért elűzött
és egy esztendőre el is ítélt zord urának parancsa.
Elment hát, hogy a remete-tanyán, szép Szítá szent vizénél,
lombtól hűs Rámagiri tetején büntetését letöltse.

Már sok hónap tovairamodott bús-magányos tanyáján,
csuklójáról az arany, az ezüst ékszerek mind lehulltak,
s esős évszak jött, mikor a hegyen felleg indult feléje,
felleg - mint egy haragos elefánt, mely fejét földre szegte.

Hát megtorpan, s a kétakí-virág-öntöző felleg árnyán
könnyekkel küszködik a remete, elmereng, messze bámul.
Felhőt látván növekedik a bú mindeneknek szívében,
hát még annak szíve de szomorú, kit elűztek hazulról.

Vár, míg lassan odalebeg elé lomha szárnyán a felleg,
s szépen kéri: vigyen üzenetet kedveséhez vigasznak.
Buzgón áldoz kutadzsa-koszorút, harmaton nyílt virágot,
s vidáman száll szava az egekig - így köszönti a felhőt.

Füst-tűz-víz-szél keveredik össze fellegekké az égen,
mint érthetné üzeneteiket lelkes, élő teremtmény?!
Ezt vágyában nem is ügyeli, csak esdekel, kér a jaksa -
kit vágy kínoz, kifecsegi baját esztelennek, eszesnek.

"Záporfelhők igazi fia, kit minden égtáj megismer,
s folyton változtatod alakodat, s Indra felség a gazdád -
mert páromtól eloroz a világ, íme, hozzád könyörgök.
Hisz jobb hiún kérnem az igazat, mint a hitványt sikerrel.

Vízárasztó, ki az epekedőt, szomjan égőt segíted,
vidd el páromhoz az üzenetet - engem is sújt Kuvéra.
Menj el, kérlek, ligetes Alaká városába, hol izzó
fényben tündöklik a palotasor Siva hold-homlokától.

Míg könnyű szél visz utadon, a sok útrakeltnek hitvese
felbámul rád - szívüket a remény tölti, fürtjük kibomlik.
Téged látván hazasiet a férj, s már ölelné szerelmét,
hacsak nem rab idegen akarat tömlöcében, akár én.

Míg nagy lomhán tovasodor a szél kéken égő egekben,
s zápor-váró csátaka csicsereg boldogító dalával,
téged, szépet, egeket-ölelőt, minden asszony magasztal
és szirmot tűz fonatai közép, mert a kéjről viszel hírt.

És meglátod, ha egyenesen mész: biztos él még a párom,
s számlálgatván sűrűn a napokat, hű maradt jó urához.
Mert váláskor a gyönyörű remény hosszú, szívós fonalként
minden nőnek hervadó-csüggeteg szirom-szívét befonja.

Mennydörgésed, mely a ligeteken mindenütt gombarajt nyit,
meg-meghallván a Mánasza-tavát látni vágyó hattyúnép,
lótusz-szárt tép úti eledelül, égbe rebben suhogva,
és elkísér a Kajlásza-hegyig fent a kéklő magosban.

Végy hát búcsút e magas egekig feltörő sziklacsúcstól,
mely még őrzi Raghu fejedelem lábnyomát oldalában,
s melyre mindig lepereg a könnyed, visszatérvén utadról,
hogy kimutasd igaz örömödet jóbarátod láttára.

Most elmondom, melyik a helyes út, merre kell majd vonulnod
- s aztán hallod csak, amit üzenek - arra menj hát, barátom,
megtámasztván magad a hegyeken fáradó lábaiddal
s fel-felszíván az üde vizeket, ha nagyon kimerültél.

"Tán hegy csúcsát viszi tova a szél?" - kérdezi majd magától,
s nyugtalanul rád emeli szemét lent a tündér-feleség.
Te meg rebbenj a nicsula-termő hegyvidékről északra,
s - ormányával a világelefánt meg ne sújtson - vigyázz rá.

Ha feltűnik a keleti égen drágakövek tüzével,
hegycsúcsok közt Indra fejedelem szép szivárványszín íja,
úgy felizzik fekete derekad, úgy kigyullad, kiszépül,
mint a pávák villogó tollától Visnu isten ruhája.

"Tőled függ most a gabonavetés" - mondja párás szemekkel,
s felbámul reád a falusi leány, s nincs szemében kacérság,
ha Mátának eke nyomaitól friss vidékét elérted.
Itt majd válaszd a nyugati irányt, s észak útján is indulj.

Megfékezvén az erdőtüzeket áradó záporoddal,
enyhet nyújt majd, ha utad elepeszt, Amrakúta gerince.
Mert jótettért az alacsony nép is megsegíti barátját,
óván minden veszedelem elől. Hát még fent a magasak!

S ha mint hajfürt fekete fonata, rátelepszel a hegyre,
mit lábánál csillogó gyümölcsű gyenge mangó borít el,
szépségével lenyűgözi a csúcs még a jaksák szemét is -
mintha rózsás, fekete közepű melle volna a földnek.

Erdőn élők ligetei felett megpihensz egy időre,
majd felrebbensz, ha lepereg esőd, könnyű testtel továbbállsz,
s látod, hogy a Narmadá-folyamot Vindhja roppant sziklái
úgy csíkozzák, mint hadi elefánt háta-bőrét a díszek.

Zúdíts záport, hol a vad elefánt párzásától illatos,
és cserjék közt kanyarog a folyam, s szívj a lassú vizekből;
nem kerget majd ide-oda a szél, hogyha nedvvel beteltél,
hisz nem könnyű, csak az, ami üres, s nem súlyos, csak a teltség.

Látván a parton a kadali-fát pattanó bimbóival,
zöldessárgán a gyönyörű nípa féligérett bibéit,
s elkábulván a leégett liget áradó földszagától,
megmutatják utad a madarak, Zápor-öntő, örömmel.

A csepp-váró csátaka-csapatot megfigyelik a sziddhák,
számlálgatják a darumadarat fent a baljós egekben,
s dicsérnek, ha dübörög a szavad, mert a szörnyű dörejre
karjukra dől, odaborul a szép sziddha-asszony remegve.

Látom, habár röpít az akarat, hogy segíts, jóbarátom,
egy-egy hegyen, mely kakubha-virág-illatos, meg-megállsz majd.
De bár látod, hogy örül a szeme, s felrikolt rád a páva,
kelj fel, kérlek, nagyon is igyekezz, s gyorsan indulj utadra.

Porzódárdás kétakí-virágtól hófehér a kerítés,
fészket raknak a darumadarak fent a szentelt fa csúcsán,
pár nap múltán tovarepül a gyors hattyúnép más vidékre,
s dzsambú erdő feketedik eléd a dasárák országán.

Leghíresebb városuk Vidisá, s hogyha addig jutottál,
buzgón élvezheted a szerelem édes ízű gyümölcsét;
szívhatod a Vétravatí-folyó partja mentén morajló,
játszó hullámú vizeket, akár egy kacér arc ajkait.

Várj itt kissé Nicsájr hegye felett, hol kadambák virága
nyílik, s olyan, mikor simogatod, mintha kéjtől remegne,
s hol barlangok hegyi üregein örömleány-kéjillat
árulja el a városi ifjak kicsapongó szerelmét.

Felfrissülvén, ha tovavisz utad, cseppeiddel locsolgass
jázminbimbót, folyami ligetek sűrűjében kifeslőt,
s vess árnyékot a piacon ülő virágárus-lányokra,
kik izzadnak, s lótusz-fülük a nap nagy hevében lefonnyadt.

S bár - míg észak fele vezet az út - ez kitérőt jelent majd,
mégis menj Uddzsajini palotás-soktetős városába;
nagy kár volna, ha lecsap a villám villanó nagy szalagja,
nem látnod, mint ijedeznek a nők rebbenő szép szemükkel.

De bármily szép a habmoraj miatt surrogó gyors madárrajt
övként hordó, örvényes köldökű nagy Nirvindhjá folyama -
ha majd ott állsz mély vizei felett, el ne fordulj utadról:
mert asszonynép szavaira bizony kótyagos lesz a férfi!

Távol, mint nők gyászoló fonata, oly sovány most a Szindhu,
a hullott lombok, szomorú levelek sápasztják csillogását.
Boldogságodra mutat ez a kín, mit távolléted ébreszt -
tedd hát néki, amitől elapadt teste újból kövér lesz.

Hold tudják az Udajana-regét - szép Avantí vidékén -,
nézd meg gazdag Visála-városát, mely hatalmas, kiterjedt
s éppoly szép, mintha az egek egyik apró darabja volna,
mit földünkre száműzött istenek hoztak onnan magukkal,

s hol Sziprá-szél a nők idomait oly gyönyörrel simítja
- felfrissítvén, ki szerelem-alélt -, mint könyörgő szerelmes:
Sziprá-szél, mely a madarak részeg énekét hordja mesze
s mely, mint lótusz, ha kifakad, olyan illatú s éppoly édes.

Ha felfrissülsz a becsalogató hajkenőcs-illatoktól,
s a pávák mint jó rokonaikat, tánccal úgy üdvözölnek,
ha majd egyszer kipihened utad sok nehéz fáradalmát
asszonylábtól gyönyörű palotán, illatos lótuszok közt,

ha majd téged néz a gana-csapat istene hó-nyakának -
térj a három világot uraló Siva-isten lakába,
hol meglebben vízililiomok hímporától szagosan,
s lány-illattal üzekedik a szél kint a széles folyókon.

S habár máskor közelíti utad a Mahákála-szentélyt,
várj, míg lassan lehanyatlik a nap túl a látóhatáron,
s áldozáskor a Szigonyos-istent dobveréssel köszöntsed,
Üdvözlésed dörgő szavaiért nem marad el jutalmad.

Ott széplányok aranyöve csörren, táncra dobbant a lábuk,
játékosan libeg a legyező fáradó kis kezükben,
vágyakkal telt, gyönyörű a szemük, s röpködő méhrajoknál
hosszabban néz rád, amikor köröm-marta bőrük lehűtöd.

Ha karjukat felemelik a fák, dőlj le rájuk lebegve,
gyújtsál, mint a tearózsa-szirom, mélyen égő vörös fényt,
s tánckezdetkor a véres elefántbőrtől Sivát riaszd el.
Durgá, mikor iszonyata elmúlt, megnyugodva tekint rád.

Éjféltájban, amikor az asszony kedveséhez lopakszik,
s nem láthatja az utat a tűvel-bökhető-vaksötétben,
fénylő villám-aranyad a vidék útjain gyújtogasd fel -
s dörgéseddel, zivataraiddal meg ne rémítsd, vigyázz rá!

Fényes villám-nejedet a gyönyör játéka megviselte,
töltsd hát éjed a palotatetőn szunnyadó madarak közt,
s indulj újból napkelte idején hátralévő utadra:
nem lustálkodhatik, aki igaz jóbarátját segíti.

Ez az idő, amikor a szegény, árva nőknek szeméből
fájó könnyeket töröl a szerető. Most az égen felizzik,
s harmatkönnyét töröli a nap is árva lótuszvirágnak.
Jól vigyázz, hogy oda ne állj elé, s föl ne gerjeszd haragját!

A Gambhírá-folyam üde vize, mint a lélek, ha vágyik,
árnyék-tested, gyönyörű alakod önmagába fogadná.
Mért hagyod, hogy lótuszfehér szeme mindhiába tekintsen:
mért hagyod, hogy villogó halait mindhiába dobálja?

Ha víz-leplét - mit nád-kezeivel tart - magadhoz szorítod,
és hajló part-csípeje kivillan, jóbarátom, nehéz lesz
ráhulltodból tovaigyekezni! Mert ki tudná feledni,
megízlelvén, sziget-combjainak édes ízű vidékét?

Hogyha majd Dévagiri felé mész, arra indulsz utadban,
nem rebben, csak alacsonyan a hűs, vadfügét érlelő szél,
mit megtisztít a tőled üde föld illatos érintése,
s ormányával iszik az elefánt trombitáló örömben,

Virágfelhő legyen az alakod, s égi Gangá vizétől
nedves szirmú virágzivatarod öntsd le Szkanda fejére:
mert a holddal gyönyörű szép isten, hogy társait segítse,
tűz torkába rejtette el a fényt, mely a napnál is izzóbb.

Holdfénnyel hozz örömöt a pávák hófehér két szemére,
és zendítsd meg szavad a hegyeken, így tüzeld táncra őket,
kiknek tollát, kipotyogó díszét lótusz-ékes fülébe
mind feltűzi, mert szereti fiát, égi Durgá-istennő.

Indulj aztán utadon a dicső Nádi-istent imádva
- a sziddhák, mert remegik az esőt, vonulásod segítik -,
s buzgón tiszteld a teheneitől nagynevű Rantidévát,
kinek híre, akár a folyamok, minden égtájt eláraszt.

És ha leszállasz a Nyilas-isten rozsdabarna színében,
hogy vizet szívj, bizony odatekint, rád figyel mind a tündér,
azt gondolván, hogy az üde folyó messzi keskeny szalagja
egy csillámló, föld-ölelő nyakék, nagy zafírral középen.

Itt átkelvén, ha tovavisz utad, menj, hogy árnyékképeddel
méltó légy a dasapurai nők rád kacsintó szeméhez,
mely mint jázmincsokor üde szirmán röpködő méh, olyan szép,
és mint őz, mely ide-oda szalad, színe barnán sötétlik.

S ha arra jársz, Brahmávarta földét vond sötétlő homályba,
vond homályba, hol a Kuru-mezőn harcosok vére ömlött,
s hol Ardzsuna Gándíva-íjából szüntelenül nyilazta
szúrós nyíllal a katonák arcát, mint a lótuszt a zápor.

És ha színed fekete marad is, hófehér lesz a bensőd,
ha leszállsz a Szaraszvatí-vizek lassan ömlő színére,
amelyekhez szeretete miatt az Ekével Harcoló
ment - otthagyván a Révatí szemét tükröző bort s a harcot.

Innen menj a Kanakhala fölött nagy hegyekről lezúgó
Gangához, a Szaraga-fiakat égbe vivő lépcsőhöz,
mely habjával kacag a haragos zord-szemöldökű Durgán,
s belemarkol Siva fürtjeibe, s holdas-ékét cibálja.

Ha féltesttel fölibe emelkedsz, mint isteni elefánt,
hogy kristályos-habú vizeiből égető szomjad oltsad,
árnyadtól oly gyönyörű színe lesz, oly komorrá sötétül,
mint hogyha a fekete Jamuná itt ömölne beléje.

S látván a zúzmara-színű-fehér, zergeköldök-mosusztól
jóillatú hegyet, ahol ered, rátelepszel pihenni,
s úgy fénylik majd, úgy ragyog a színed, mint a Háromszemű Úr
hó-bikája, mikor a rögöket tündökölve kiszántja.

Ha vállukkal viharos időben dörzsölődő fenyőktől
vad erdőtűz születik e hegyen, és a jak farka-szőrét
megperzseli, vizeidet öntsd le, és a lángot taposd el.
Minden nagynak az az igaz öröm, ha szenvedőt segíthet.

A sáskák majd kerülik utadat, mert a dörgést nem állják,
s megpróbálják iszonyú derekad átugorni - hiába.
Verje őket sűrű, jeges esőd vérfagyasztó kacajjal,
hisz kit nem vonz, csak a lehetetlen - megvetés lesz a része.

A szép-félhold-diadémos isten kőbe mélyedt lábnyomát,
hol tündérnép áldoz örökösen, áhítattal keressd fel.
Ezt meglátván, kikerüli a bűnt mind a földi halandó,
és a hívők seregeibe jut, akik Sivát kísérik.

Lágyan suttog, zizeg a vízi nád, szél cicázik felette,
a győzelmes tripurai csatát kinnarik hangja zengi,
és teljes lesz az Állatok Urát felköszöntő dicsének,
ha dobszóként a te szavadat is sziklabarlang dübörgi.

Észak felé a havasokon át menj e sok-sok csodán túl,
Kócsag-hágón, Bhrigupati útján, Hattyú-kapun keresztül.
Ferdén szálló gyönyörű alakod oly sötéten ragyog majd,
mint a zord Visnu feketelába, hogyha Balit tiporja.

S légy vendég az isteni szeretők tükreként égnek álló
Kajlászán, mely a Tízfejű Démon karjaitól megingott,
s lótuszfehér ormaival olyan, mintha a Háromszemű
kővé dermedt kacaja meredne minden égtáj fölébe.

Látom már, ha a kenetek olajbarna színét ragyogva
rászállsz a most-hasított-elefántcsont-fehérségű hegyre,
olyan lesz az, mintha az Ekével Harcoló vállra vetné
földig lógó fekete ruháját, s akik látják, csodálják.

És ha majd itt, e gyönyörű hegyen Siva karját karolva,
melyről kígyóperece lehullott, Gaurí sétál örömben,
préseld össze vizeid tömegét, s testedet úgy gomolygasd,
hogy lépcső légy, puha, simogató, mikor rád lép az isten.

Villám-ékszer ha simogat-izgat, s zápor árad belőled,
tündérlányok zuhanya leszel ott bőven ömlő vizeddel.
Ám ha nem bírsz tovaigyekezni, s szíved izzik miattuk,
mennydörgéssel, iszonyú dörejjel űzd el őket magadtól.

Szívd magadba a Mánasza vizét, melyben oly dús a lótusz,
Indra kedves hadi-elefántját vond be ködfátyoloddal,
párás széllel a csodafa sudár ágait rázogasd meg,
s úgy érintsd csak a gyönyörű-fehér égi csúcsok királyát.

Majd meglátod ligetes Alakát a Kajlásza ölében -
úgy ül ott, mint szeretője, kiről lehullt Gangá-ruhája,
s párás felhő-tömegeivel oly szép az esős időben,
mint az asszony, ha szerelem űzi, gyöngyös-ékes hajával.

Ott versengnek veled a paloták: színeiddel a képek,
villámoddal a szerelem-éhes asszonyok, szép leányok,
dörgéseddel a dübörgő dobok, tisztafényű vizeddel
a gyémántok, s csoda-magasoddal fellegek közt a tornyok.

Ott lótusszal játszadoznak a nők, jázminág van hajukban,
lódhra virágpora illatozik arcukon hófehéren,
kontyaikban kurabaka-bimbó, két fülükben sirísa,
s választékukban a nípa-virág bontja szirmát, ha megjössz.

Ott a jaksák gyönyörű leányok társaságán örülnek,
együtt sétálnak a teraszokon esti csillagvilágon,
és úgy isszák a csodafa törzsén csorranó mézízű bort,
míg mély dörgés dübörög a dobon, mint az égbolt, ha dördül.

Ott asszonyok fonatai közül földre hullott virágok,
fülükről hullt vízililiomok, miket széjjeltapostak,
kebelükről lepotyogó gyöngyök s elszakadt szép nyakékek
árulkodnak, ha ragyog a hajnal, merre jártak az éjjel.

Ott a jaksák üde szeretője hiába hint varázsport
szégyenkezve a szapora lángú, szikra-szóró lámpára,
ha párjában remeg a kívánság, s féktelen két kezével
szép melléről a laza, libegő, könnyű fátylat letépi.

Ott a felhők, ha az örökösen fújdogáló fuvallat
űzi őket a palota felé, s kárt okoznak vizükkel
a képekben - tovatünedeznek büntetéstől ijedve,
s utánozzák a fekete füstöt, mely az ablak felett száll.

Ott a nőknek az ölelő kedves karjaiba hanyatló
testéből a szerelem utáni tompaságot elűzi
a víz-gyöngyös fonalakon függő, záporodban megázott
szép hold-ékkő - amikor a holdfény fellegekből kibukkan.

Ott Manmatha nem viseli magán méhrajokkal feszített
íját, mert fél, hogy az Arany-Őrzőt kedvelő Siva ott van.
Így hát dolgát a szerelemittas asszonyok teljesítik,
s minden szívet lenyilaz a kacér, a bűvös asszonytekintet.

S ím - északra Kuvéra lakától - a mi házunk is ott van,
ívben hajlott kapuja csodaszép, mint az új Indra vállán,
és kertjében nevel a gyönyörűm gonddal ápolt gyerekként
egy terhétől kezeire hajló, roskadó mandára-fát.

Itt egy tó van, amihez az utat zöld smaragddal kövezték,
és hol sűrűn terem az aranyos cifra bimbójú lótusz.
Hattyúk lakják e vizeket, akik elfeledték a vágyat,
s bár téged lát szemük, a Mánasza-tó nem ötlik eszükbe.

Majd egy kéjhegy tereli magára a tó partján figyelmed,
melynek csúcsán ragyog a zafír-kő, s hol platánfák susognak.
"Házastársam kedvenc helye az itt" - jut terólad eszembe,
amint nézem peremeden a gyors lángú villámcikázást.

Rezgőbimbójú vörös asóka és egy árnyas késara
áll a dús mádhavi-liget árnyán, amaranthusz-sövény közt.
Az egyik, mint magam is, barátnőd karcsú lábára vágyik,
a másik meg, mint aki kívánós, édes ajkát akarja.

Kristály-talpú magas aranyoszlop áll az árnyas lugasban,
aljás friss-nád-szinű tüzes ékkő, zöld smaragd a díszítés.
Alkony táján ide ül a fáradt kéknyakú pávamadár,
melyet tapssal s ékszere zajával kedvesem táncra perdít.

Emlékezz hát, hogy ezek a jelek visznek el szép lakomba,
meg hogy kagylók, vízililiomok rajza díszlik az ajtón.
Távollétem szomorú idején házam biztos kihalt lesz,
hisz nem csillog, ha a nap oda van, még a lótuszvirág sem.

Itt majd változz elefántborjúvá, hogy a kedvest vigasztald,
a drágakő-tetejű kéjhegyen ülj le szépen, nyugodtan,
és vessél egy icipici fényű, apró villámpillantást,
fénybogárrajszerű tekintetet a homályos szobákba.

Barna, gyöngyszem-fogú, kecses, érett bimba-ajkú teremtést,
karcsú testű, sima hasú, félénk őzgidához hasonló,
lassan járó, fara nehezén és keble súlyán lehajló
asszonyt látsz ott, aki a világon mindenek közt a legszebb,

és látod majd, hogy akit imádok - ő az én drágaságom,
s most nélkülem olyan egyedül él, mint madár párja nélkül.
És míg hosszan gyötöri a vágya, míg a sors ellenünk van,
mint dércsípett vízililiomok, külsejében olyan lett.

S olyan bánat van a zokogástól megdagadt szemeiben,
sóhajtástól színehagyott ajkán és tenyérbe lehajtott
sápadt arcán, mit a haja félig eltakar - olyan bánat,
mint a holdon, mikor elibe állsz, s árnyaidtól borús lesz.

Ő - amikor eléred a várost - áldozathoz fog éppen,
vagy szívében kiszínezi képem, mit a válás gyötört el,
vagy széphangú madarával beszél, s tőle bánkódva kérdi:
"Emlékszel még, ugye, szeretőmre, hiszen kedvence voltál!"

Vagy lantot vesz fekete ruhával beborított ölébe,
mert vágy ébredt bánatos lelkében, hogy nevemről daloljon,
s ha nagy-búsan megpendíti a húrt, melyre könnyek peregnek,
mindig újra elfeledi a dalt, mit épp akkor talált ki.

Vagy a válás szomorú idején megszabott hónapokat
számlálgatja a küszöbről felvett s földre ejtett virággal,
vagy szívében ízleli leendő érkezésem gyönyörét,
hisz a nőknek csak ez a vigasza, ha magukra maradnak.

Nappal tán, míg leköti a munka, nem gyötrődik annyira,
de esténként, ha kifogy a dolog, százszoros lesz a bánat.
S ha majd éjjel kerüli az álom, nézd az ablakban állva
és úgy mondd el, amiket üzenek vigaszául szegénynek.

Búbánattól elapadt a teste s oly sovány most az ágyán,
mint holdsarló a keleti égen, hogyha faggyal ragyog fel.
S az éjben, mely gyönyöröket adott s elrepült, míg velem volt,
könnyhullás közt maga hever otthon, és a válás epeszti.

Ajka szirmát sebezi a sóhaj, mikor hátrasimítja
szép arcából a kenetek híján összezilált fürtöket.
"Talán álmom ideröpíti őt" - erre gondol s kívánja
az álmot, mit örökösen elűz két szeméről a sírás.

Elváláskor gyönyörű fürtjeit egy fonattá fonta be
(én bontom majd ki, mikor az átok és a bánat továbbszáll),
s most eldurvult körmű kezeivel folyton arrább simítja,
mert felsérti gyenge, puha bőrét gondozatlan bozontja.

Az ablakon beragyogó holdra feltekint gyors örömmel,
aztán újból lesüti a szemét, s ráborítja pilláit,
miket mindig elnehezít a könny - mint borongós időben
az érzékeny szirmú mályvavirág hol kinyit, hol bezárul.

Hogyha dísz nélküli idomokkal, ékszereit letéve
ágya ölén gyötöri a bánat, és alig tartja testét -
rátekintvén elered a könnyed néked is, mint a zápor,
mert sajnálod, hiszen a szívedben van melegség, megértés.

Értem való szerelem epeszti barátnődet - jól tudom,
s ebből sejtem, hogy az egyedüllét mily nagyon megviselte.
S nem örömem hite szól belőlem, nem szerencsém dicsekszik,
meglátod majd, hogy ez az igazság, amit mondtam, testvérem.

Ékítetlen szeme, mit a tincsek kétfelől eltakarnak,
s mely bor híján feledi a kacér rám kacsintó mosolygást,
jöttödre tán újra rezegni kezd, mint a lótusz virága
ring a vízen, amikor a halak oldalához ütődnek.

S halványszínű, aranyplatánszerű combja is megvonaglik,
melyen nincs már kipiruló nyoma izgatott körmeimnek,
s melyről a sors akarata miatt minden ékszer lehullott,
s mely megszokta, hogy a gyönyör után két kezemmel simítsam.

Ha aludna, amikor odaérsz, áld meg, felhő-barátom,
dörgés nélkül egy rövid ideig, nehogy szavad zavarja,
s ha álmában odajut a kedves szenvedő hitveséhez,
dörgésedre ki ne hulljon nyakam folyondár-karjaiból.

Aztán keltsd fel fuvallataiddal, miket hűsít a harmat,
és vidámítsd meg az üde jázmin átható illatával,
s az ablakban tüzedre meredő büszke nőnél megállván,
így szólj hozzá dörgő morajoddal, hosszú, zengő szavaddal:

"Tudd meg tőlem, te nem-özvegy, férjed jóbarátja vagyok én,
a nedvvel-telt, s az ő üzenetét hoztam el most tehozzád.
Mennydörgésem lágy szavaival én ösztökélem a vándort,
hogy asszonya gyászoló fonatát megoldozni siessen."

Ha majd így szólsz, vágy kel a szívében, sóhajok közt tekint rád,
és mint Szítá a Szél Fia előtt, hódolattal hajol meg.
Hisz minden szó, amit a szerelmes jóbaráttal üzenget,
majdnem olyan, mintha maga jönne asszonyát átölelni.

S ezt is mondd meg neki szavaimat kedved szerint átadva:
"A Ráma-hegy remete-tanyáján éldegél most a párod,
baj nem érte, s tudakolja, mint van távollévő hitvese -
ezt akarván hallani először, mert az élők: halandók.

Testével testedet öleli át gondolatban szerelmed
- bús, sovány testtel a lefogyottat, felhevülttel az izzót,
vágyban égővel az epekedőt, könnyezővel a sírót -,
míg ellenséges akaratú sors messze űzi tetőled.

Ki még azt is, amit ki szabadna mondani mások előtt,
azt is súgta, hogy odaérhessen üde bőrű arcodhoz,
az most túl van az emberi hallás és a látás határán,
s az én számmal üzeni neked e vággyal ejtett igéket:

Az indák tagjaidat, a félénk őz-szemek a szemedet,
a pávák dús tollai hajadat, a hold arcod világát
és a folyók habjai szemöldök-játékodat mutatják -
de nincs együtt sehol annyi szépség, mint tebenned, csodás nő!

Ha sziklákra haragos alakod rajzolom szép színekkel,
én festeném magamat is, amint lábaidhoz borulok,
kibuggyannak szememen a könnyek, s minden elhomályosul.
Látod, látod, de gonosz a végzet, így sem enged tehozzád.

Esőtől friss ligetek illatát illatozza az arcod,
míg tőled távol a Nyilas-isten kínoz engem magamban.
Figyeld, hogyan szalad el az idő, míg az égen a felhők
elnyújtóznak szoros ölelésben, és a napfényt kioltják.

Ha megpillantanak a nagy erdők istenei titokban
- amint izzón ölelem a semmit, s két karomat kitárom,
mert álmomban odajutok eléd, és magamhoz szorítlak -
sűrű könnyük a ligetek ágán, mint a gyöngyszem, leperdül.

A hegyről jött szeleket ölelem, ó, te legszebb a nők közt,
melyek zúgón letörik a gyenge dévadáru-rügyeket,
s délre szállnak a szivárgó gyanta illatától szagosan.
Hátha téged simogattak előbb - ezt remélem bolondul.

Az éj hosszú, szomorú idejét hogy tehetném röviddé?!
Vagy hogy tudnám csillapítani a nappalok lángolását?!
- Látod, kedves, ilyen ügyefogyott vágyak élnek szívemben
s távol tőled gyötör e kegyetlen égető-szaggató kín.

De elég a magamat emésztés, elég volt már a bánat,
és elég volt, gyönyörűm, a kétség, te se csüggedj, ne töprengj!
Mert kinek jut örökös öröm, és kit gyötör végtelen bú?
Hol fent, hol lent forog a szerencse, mint keréken az abroncs.

Ha Visnu felkel a kígyó-ágyról, véget ér majd az átok
várd ki hát, míg tovatűnik e négy hónap is, mint a többi,
s a válástól kétszeres erejű, lángoló vágyainkat
kielégítik a gyönyör-adó, őszi, holdfényes éjek.

És mint régen, leheversz az ágyra, átöleled nyakamat
és elszunnyadsz, de valami miatt hirtelen sírva ébredsz,
s majd elmondod, ha nagyon akarom, míg titokban nevetgélsz:
'Álmomban idegen asszonnyal enyelegtél, te csalfa!'

Hogy jól vagyok, ez a jele, látod. Rágalomnak ne higgyél,
s bármit suttog-fecseg is a világ, híven őrizd bizalmad.
Azt mondják, hogy a szerelem átka, mert feledtet, a válás:
pedig éppen a nagy egyedüllét - az hevíti a vágyat.""

Ó, felhő, vállalod-e, hogy ebben a dologban segítesz?
Hallgatásodból az akaratot s elszántságot gyanítom -
hiszen némán itatod a szomjas csátakát is, ha kéri,
s mert barátját az igazi barát fürge tettel segíti.

Ha válástól szomorú szeretőm felvidult már a híren,
térj meg hozzám üzeneteivel - térj meg aztán a hegyről,
mit felszántott a Háromszemű Úr csillagszőrű bikája,
s jázmin-gyenge szívemet erősítsd és vigasztald szavával!

És ha megtetted, amire kérlek, mert talán megszerettél,
vagy szívedben sajnálkozás támadt, szánalom kelt irántam -
az esős-év tegyen üde széppé, járj be minden vidéket,
és a végzet soha se sodorjon messze villám-nejedtől.

Tellér Gyula fordítása

 

 

Kassák Lajos

Kezek

Szép puha imádkozó kezek.

Keménybőrű göcsöcsös kezek

a munka áldozatai.

Fiatal lányok bársonyos tapintású kezei.

Vaskapocs szorítású Iegények kezei.

 Szerelmesek mágneses kezei.

Zsarnokok vérrel bemocskolt kezei.

Halottak letakart

viaszsárga kezei.

Olyan idegen kezek

amelyek leírhatatlanok.

 

Kiss Anna

Viola

 

a violában mag van

és viola a magban

 

 

VIRÁG-E A LEPKE?

 

A lepkéknek királyuk van meg királynéjuk.

A lepkék birodalma itt lehet a közelben.

Öregapám azt mondja a  folyónál,

öreganyám azt, a kertünk végiben.

  Más baj is van :

Öregapám azt mondja,

a lepke virág csak tud repülni.

Kérdem öreganyámat :

- Virág-e a lepke?

 Öreganyám kezéből kiesik a varrni   való vászon,    

ümmög, aztán azt mondja :

- Bajosan virág.

- Akkor micsoda?

- Lepke.

 

Madár

 

Nehéz a madárnak

udvarokban állni

koronás fejével

piros magot várni.

 

Nehéz a madárnak

pipék között élni

zöldszemes tollának

hullását megérni.

 

Könnyebb a madárnak

 a havakat róni

magaformájúval

maga nyelvén szólni

 

Hold előtt elszállni

kiáltássá múlni

lobogó szelekből

soha szabadulni

 

Kandúr Domingó Alvarez

 

A legnagyobb a déli vízen

sötét akár a sors maga

hajóra lép és három ízben

szólal meg minden harsona

 

Uralni így a déli flottán

merész csak ő, az admirál,

a sajtevők mind vízbe esnek

ha ő a tatra csak kiáll

 

Hős

 

keresd meg a seholnincs várat

szabadítsd meg a kővéváltat

kisujjaddal fordítsd a zárat

s köd előtted köd utánad

 

kisujjaddal fordítsd a zárat

s köd előtted köd utánad

szakítsd le a fekete vértet

világos legyen visszatérted

 

Madaras huszár

 

Nyomában addig jártunk

csillagos patkót leltünk

tudtuk hogy erre kószál

mindenki látta ! - eltűnt

 

Nyomában addig jártunk

piros kokárdát leltünk

tudtuk hogy erre kószál

mindenki látta ! - eltűnt

 

Jártunk utána mindig

zabla-karika csengett

vártuk hogy erre kószál

hiába vártuk - elment

 

Jártunk utána mindig

sarkantyú-pille pengett

vártuk hogy erre kószál

hiába vártuk - elment

 

Álomban is meg ébren

ő hullatta a gyöngyet

vállán fenyőrigó ült

láttuk - hiába - elment

 

Álomban is meg ébren

csak hullatta a gyöngyet

a madaras huszár volt

láttuk - hiába - elment

 

SÁRKÁNYÖLŐ

 

 Rézfűben zöld tojás

benne Kunkori

körmös-karmos sárkány

Jakab találta ki

Rézerdőben Jakabbal

csoszog nagy tarka ló

Rezi tóban híg réz

rezi réten tó

Rézfűben zöld tojás

benne Kunkori

körmös-karmos sárkány

Jakab találta ki

 

               

 RÓKA, LÁNG-SZEMŰ

 

Róka, láng-szemű

Ágyam előtt üldögél,

Nyomát kopók szimatolják,

Ajtómon a reteszt rágják,

 Asztalomon sajt, kenyér.

 

LENKIRÁLY

 

lenvirág hova száll?

lenvirág oda száll

lenmező közepén

ki ül?  a lenkirály

kinek hét lánya van

patyolat vára van

 kedves pipája van

mégis boldogtalan

pedig hét lánya van

patyolat vára van 

kedves pipája van

mégis boldogtalan 

lenvirág hova száll?

lenvirág oda száll?

 

Mondóka

 

 Ember álmában óriásfa

annak álmában fejsze

fejsze álmában fák sírása

fák sírásában ember álma

 

A NAPPAL ÉS AZ ÉJSZAKA

 

Elgurul az aranyorsó

megkerül az ezüstorsó

elgurul az ezüstorsó

 megkerül az aranyorsó 

 

 

Fohász  

Uram, ki műhelyedben egykor

formáltad a fazekasremeket,

első a mívességben, ki a sárnak

hajlandóságát ismered,

és tiltod a lélek nélküli munkát,

kényszerűségből hozzád fordulok,

ne legyen a szép mindig éktelenné,

a míves mindig semmirevalóvá,

mikkel muszáj élnünk, ha nem leszünk

csizmadiák, pékek, gombkötők,

fazekasok, építőmesterek,

fonók, szövők, kötélverők, kovácsok,

asztalosok is, mint a régiek,

mert az elhibbant dolgok közt

magunk is elhibbanunk,

s akkor mivégre voltunk?!

 

Mivégre, hogy a zsadányi szabó,

ki felnevelt, dologra így tanított:

Valaki az, ki a fekete posztót

fehér cérnával is remekbe ölti!

Dulakodván a mázsás vasalókkal,

tanultabb volt a maga életéhez

hat osztályával, mint akik

vélekedtek felőle,

s próbálgatták gerincét.

Éltünk mi úgy, hogy még a végrehajtó

is elsírta magát a semmi láttán,

és életünk mégsem volt dísztelen,

mert nem hittük, hogy vége a világnak,

amíg posztó meg cérna van,

de hittük, hogy a vőlegényruhákért

hét faluból is ideszekereznek,

a bőrbukszákat megnyitják örömmel,

és ha így van, nem ünnep-é az élet?

 

Nem ülünk-é a szomszéd kerékgyártó

fűrészporos, dübörgő műhelyében

gyaluforgács-nyaklánccal a nyakunkban,

miközben négy darabból a kerék

kisikeredvén ledöbben a földre,

gurítható egészben a kovácshoz,

ahol a ráfvas tűzzel házasítva,

vízzel vadítva szépen rászorul...?!

Mi fogható efféle örömökhöz,

mi iskola efféle iskolákhoz,

ahol szamarak padja sincsen...?!

Leszünk-e épek hetvenévesen,

s azon is túl, a kenyérnek s a bornak

örömében leszünk-é nagyhatalmak

kezünk után, ha mindent elfelejtünk,

s még a beszéd is hitványul

a szánkban?!

 

Most, amíg él az örvényesi molnár,

és a keréken zúgó víz a malmot

beszélteti, a vágott

malomkövek között a búzamag,

és a bürök meg keserűlapi

rengeteggé el nem vadul, a zsákok

tetején egyre lisztesebb kalapban

mesélik, hogy a Kukkmanó, ki éjjel

bekóricálja az efféle helyet,

ekkorka csak, de mennyi bajt csinál...!

És a malomkerék járása addig-addig,

versbeszédbe tereli óhatatlan

Csőgör Lidi észbontó dolgait,

ki macskaként, s méginkább denevérként

olyanokat sugdos a ló fülébe,

hogy az félreviszi a fogatot...

Ember legyen a talpán, akit ez már

nem riaszt el, hogy éjszaka befogjon,

s törött tengellyel várja ki a reggelt,

egyáltalán, a Csőgör Lidi-félék

és Kukkmanók dolgába beleártsa

magát, amikor amúgy is sok a baj...!

Így őrölik a búzát és a gondot

egy helyen a malomtető alatt,

s ha sorja van, még a kenyérsütések

jóillata is ide tér be, mert a

mindenkori molnárok asszonyának

tudománya van a kenyérsütéshez,

magas kenyérrel kínálva a vendég,

bor világit a pohárban, ha nyomják

könyékkel az öreg malomkőasztalt.

 

És ne feledjük a makói péket,

ki a kemencehőben forgolódik,

amikor más álom-kártyát kivetve

rég a visszáján nézi a világot!

Boldogok mégis a bőrpapucsok,

a lisztesek, a versre csattogók,

s bennük a pék, aki elhíresedve,

a szénvonóval és sütőlapáttal

evilági szentek közt is legelső

lehetne, de szitál, dagaszt, kovászol,

szentek között nem ér rá szobrot állni,

különben is a szentség a kenyér itt,

a jóízű, s parasztformán kerek,

és odabent ha szép pirosra pirkad,

mint a besnyői csodatévő szűzhöz

tülekszik majd a nép!

 

És mit szólna a nyirlugosi ács,

kinek tanult mestersége a fából

nemesen róni boltozatokat,

amik megállnak, s magukért beszélnek,

s nem hajlandó erről papírt szerezni,

mert a világ ha bízik a papírban,

hát ő bízik a maga két kezében,

azt szólná, ha őnéki rogyna be

szégyenszemre a felrakott tető,

hogy aki kontár ahhoz, amit mivel,

hajítsa el, de úgy az ácsszekercét,

hogy az isten se lelje meg utána...!

Nyakasnak mondják, márpedig az ember

nem azután lesz híres, hogy miféle

nyakon visel gondolkodó fejet,

marad utána mestermívű munka,

ez már elég neki, hogy jól aludjon.

Hivatkozzunk inkább a régiekre!

Ellesvén a mesterség száz fogását,

fazsindelyes tornyokat építettek,

zengtek alattuk párban a harangok,

s bírta a tető meg a lábazat,

és az egymáshoz bújó házakon

mesterkedő parasztok jó kezétől

Sion-erősen állt meg a tető!

 

Ahogy Makó meg Vásárhely között

megél még a pusztai faragó,

remekli a csapolt bútorokat,

s mértékkel, ámde megrója a fát.

És őrizvén a régi tiszta formát

dolgai nem kelletik magukat,

de a jószemű ember megtalálja

bennük a mívességet és a fának

ép lelkit is, mert lelke van a fának,

az értő kézben megmutatkozik!

Ettől asztal az asztal, szék a szék,

s a falitéka nyűtten is remek,

és a rovás nem vész össze a fával,

úgy nő belőle, mintha eleve

rovott fákat nevelne az idő.

De mintha a bolondok vásárában

lennénk vevők vagy eladók,

adjuk, vesszük, mi kelleti magát!

 

Hivalkodnak az anilin-virágok

a gyolcson is, a kalocsaiból

a fehér kiveszett,

nemesebbet szorít ki a silányabb,

ne áltassuk magunkat, feleim!

Vászonról is lekiabál a hímzés,

formára, színre hibbantat mutat,

a subrikoltat mímeli a csipke,

az egybeöltés tudománya múlt,

az öltözet pompás épületét már

díszével nem tagolja!

De hímezik, slingolják még fehérrel

gyolcsuk havát a hímzőasszonyok,

a besenyőtelki, a boldogi,

s a , vállkendők meg kézbevalókendők

szellősre áttört szép mintái épen,

függönyökön, varrógéptakarókon

szolgálnak új szokást.

Még elbolondult hevesi virágok

várják ilyen feltámadásukat

a vőlegénykötények feketéjén,

s idézgetik Kasza bácsi meséit,

hogy Boszniában, a nagy háborúban


 

uramfia, akkora volt a tök,

hogy a lovakat hozzákötve ősszel,

tavaszig rágták bele a lyukat...

És tántorgott haza Amerikából

szűzmáriás álom miatt az árva,

ismerős gondhoz, ismerős örömhöz!

Tán a zalai pompásan fehér,

a nógrádi díszesebb, subrikás,

a baranyai cifralepedők

mustárja a kirakatba kerülve

elakasztja egyszer lélegzetünket,

s tántorog vissza ízlésünk is épebb,

valahavolt állapotához,

mert a tehetség megújulni képes,

s újítani, de hogy leszünk nemessé,

ha nem növünk, csupán kapaszkodunk?!

 

Ha ostoba az anyaghoz az ember,

gyékényt, szalmát, vesszőt, csuhéjt lenéz,

de idvezül az ajajaj, a nájlon!

Mintha nem emezt teremné a föld,

mióta kassal, zsomborral, kosárral

nyüzsög a föld népe!

Olyan formába ügyeskedte őket,

ha csak nem volt sikertelen kezű,

hogy bútornak sem volt alávaló,

és a kamrák beszédes sok darabja

a használható szép mintái máig!

Mit hűségesen a nánási asszony,

ki őrzi még az itteni szokást,

hogy a kosárfonás ad kenyeret,

í-ző beszéddel elmesél,

öreg kezével pedig sikerült

formát ad gyékénynek, csuhéjnak,

szalmának is, mint szépkorában,

mint amikor még éppen csak kinőve

a bajos földből, a korai munkát,

sokféle bajt játékkal édesített,

és ringatott vala csuhéjbabákat...

Gyékényből él a tiszacsegei

kosárfonó is, ám a gödöllői

a hántolatlan piros fűzvesszővel

s a hántolttal míveli a csodát,

és anyagával díszíti meg őket,

festettel, ősi módon,

sötét orcái is mint ikonok,

mert a vesszőfonásnak múltja van,

és humorát is őrzi még az ember,

hogy mikor a gabonatáróiakba

gyalogszékkel beülve, odabentről

bújtatták, fonták a vesszőfalat,

magukra, bennszorultak,

segítség nélkül nem tudván kimászni,

okot szolgáltattak kajánkodásra... !

 

Céhes idők törvényei szerint is

vizsgát tett a kisnánai kovács,

nyakába vette érte a világot,

németek és bosnyákok műhelyében

próbálta az üllőt,

s visszatérve a vár alá, az úthoz,

megmaradott vasporos műhelyében.

Csillagos patkóikkal a lovak még

itt kóborolnak láthatatlanul,

itt Móré László nyughatatlan lelke

a szögletes öregtorony körül,

hol vásárt ütve, rabolva nevének

hírhedett feketéjén őrködött.


 

A mester pedig kerítésvasat ver,

lábast is foltoz, nem hagyja magát,

hatalmas kedvvel invitálja borhoz

szőlejébe a hozzá tévedőt,

s hogy délibábot ne játsszon a pince,

felütve a milliom tyúktojás!

Élet körötte, és rend a beszédben,

minden szabad lelkületet mutat,

még a fecske is enne a kezéből,

csak a lovak hagyták el. A lovak!

 

Világgá bódult a bugaci kádár

asszonya is, nem látja már magát

öregedni a sziksós tó vizében,

de megbillen a kádár poharában,

piros kendővel tőle elköszön... !

Maradás és futás közt tántorogva

zsarolják a szűkmarkú homokot,

dézsa, faveder, taposókád, hordó

azért vevőt talál,

és az asszonytól elárvult kezekből

vigalomra gurulnak ki a hordók,

dongáiból az egész egyberóva,

megabroncsolva és megfenekelve,

a szétesni induló élet is.

Imbolyognak a dinnyék lenn a kútban,

titokzatos zöld héjuk alá látni

bizony mindmáig nem képes a szem.

 

Tapasztal máskor lehetetlen dolgot,

amilyen a harang megfoltozása,

s ahogy jó sebész lát az elevenhez,

teszi a debreceni rézműves.

Ki szomszédságában a Hortobágy°nak

sárga csengőket önt, a ló nyakában

beszélgetőt, és szapora beszédű

pergőket az embertekintetű

okos, parancsra mozduló puliknak,

És a juhászkampók rezét ügyesre,

napkerékkel díszítve úgy kiönti,

hogy a kampóval elrántott kosoknak

csontja ne törjön a dulakodásban,

Érte baj is, leégett műhelyében

füstöt és kormot nyelve már a tűznek

indulatát is tapasztalta, ámde

szorítja újra munkára, azért is,

réz, ón, gyapot, faggyú, fogóvasak,

öntőformák, kemence nem pihenhet,

s amíg zengéssel üzeni az ember

a mindenség csendjébe: létezem!,

foltozni is kell tudni a harangot.

 

Dícséri még a kálvinista Rómát

szíjjártójának híressége is,

szügyelők, szárak, sallangok s a kantár,

és a lovak szép homlokcsillagával

egybejátszó ezüst-rézveretek,

de még az ostor is, mivel, ha ütnek,

fáj néki is, a zabszemes fonásnak,

mi parádéra lett, hiszen beszédtől,

simogatástól kezesebb a ló... !

Jaj annak, aki ütni megtanul,

fogalma sincs a legnagyobb csodáról,

mit csak együtt mozduló lélek ismer,

mitől a gyötretés is bírható,

mert az bizony, átugrani a holdat

együtt a díjért, vagy befogva lenni!


 

Ilit tehet erről a szironyfonásban

főhercegeknek is jó mesterünk,

és mit a pillangósan szép remek...?!

Hozzáadják magukat a világhoz,

hogy lenne épebb.

Mint ahogy a csongorádi késes is

elríhatná magát, ha arra gondol,

hogy a legénykék álma-netovábbja,

halas bicska s a Kossuth-bicska is

kocsmából kizuhanó fényben

életet olt!

S ki órással oszt meg kirakatot,

ríhatna a kötélverő is,

a gyöngyösi, hogy szárítókötélre

halálos hurkot vetnek!

De ő szomszédságában az időnek,

mi zsebóra-tojásokban kotyogva

neveledik vagy zápul,

csak tekeri a sodrókereket,

s vidulva a kakukk hülyéskedésén

sodorja vékonyát is a kötélnek,

tartani sonka- meg szalonnapöcköt.

 

S kendernek, lennek jó tündérei,

akik miután felvetik a szálat,

dobálják a vetélőt,

a másbeszédű drávamentiek!

Rááll kezük, ahogy a régieknek,

kik sűrű vásznat szőttek,

súlyos matériát a merevlábú

lélekmadár alá,

ki az élet fájánál is sötéten

hallgatva áll,

rááll kezük a vetélődobásra,

ahogy a decsi szövőasszony is

aprózva szépen, feketét, vörösset

vegyít a nyersfehérhez,

s ölti a szőttest a szoknyaderékba

kötény gyanánt.

Meg a domonyi rongyszövő, ki nála

testesebb kelmét csíkoz, és az ízlés

nemességével élteti a rongyot!

Az otthonosság tündérei máig,

szövőszékeknél görnyednek, s ha lenszál,

kenderszál végleg kifogynak kezükből,

Pomáde király kelengyéje végre

tökéletesnek mondható.

 

A kékfestő, a nagynyarádi meg csak

festi a sifonvásznat,

híven a szakma katekizmusához!

Vásározik a mester, de a műhely

ecetszagában forgolódna inkább,

festékeslé körül, festékesen,

kényszerűség csak a vásározás,

de a műhely, a hengerek forgása,

a gőzölés, a szárítás, mikor

az égből is kékfestő lóg alá...!

A balmazújvárosi kalapos meg

elemében van, hogyha kirakodhat,

s próbálgatják a portékát,

az alku néki kedvére van,

fejen ragad a portéka, a népek

felkalapozva általa,

az is vett, aki nem akart!

Mehet haza a faformák közé,

pengetheti, nemezelheti a

gyapjú- meg nyúlszőrkalapnak valót,


 

formázhatja, festékben főzheti,

szalagozhatja, teheti egymásba,

ebben nőtt, ebben leli örömét is,

ördög sem érti, hogy némelyik ember

mért akar a munkába belehalni!

 

Milyen szépek a mézeskalácsformák,

az ütőfák, amiken szív, huszár van,

s a tészta is, az egyszín, a dióval

megdíszített, amilyen a makói,

de setehuta-szép!

S a bábos is, ha felüti a sátort,

csődület támad, Vitéz László-féle

históriákban verik el a port

jók a rosszakon,

gyönyörű az, hogy Kemény Henrik mester,

aki ládában hordja a világot,

e világnak teremtőatyja is,

nagy ismerője a bábuszíveknek,

oly madzagon mozgatván tagjokat,

melynek ihlet becsületes neve... !

$s amikor a cserépsípok szólnak,

nádsípok, farkashangú okarinák,

s láncoshintával forgunk fenn az égen...

Nem.

Dől elénk a vásári szemét is,

az idétlen, az ostoba, a sértő,

mivélünk már csak az tehet csodát,

aki kiüti a kezünkből!

 

Örüljünk a szegedi papucsosnak,

ki a fehérnép páva-topogását

selyemhímes bársonnyal élteti!

alombeli a lábbeli, a táncba

kopogva lépő, fekete, piros,

s ki vakulásig öltötte a hímet

rájuk, a műhely ősz tündére most

fájdalmasan ütődik mindeneknek,

kék-zöldek szárnyai,

térjetek ki előle bútorok!

 

Kik voltatok valaha díszesek

templomfestő asztalosok kezétől.

Szemeskályhák és tiktakkoló csöndek,

biblia mellett őrzött papramorgó,

birsalmaillat, tükrök vakulása,

ládafiák kocódó pénzei

küszködik vissza magukat a vedlő

dobozházakba, a vadonatócska

tákolatok helyébe,

ha a sárközi festett régi bútor

egyetlen darabjára rálelünk,

s míg az újat Decsen az asztalossa

tulipánozza, rózsakörözi,

vagy a hartai vörhenyeges másabb

németbútor készítője cserépbe

gyökerező életfás, gombos, pártás

feliratos remekeit csinálja.

De hogyha vélük nem talál az ízlés,

netán a mód!,

marad az "ez van, ezt kell venni" törvény,

"az olcsó legyen rút" aranyszabály,

s a gyönge érv, hogy: emberé a hajlék.


 

Nem érdemel szót tehetségtelenség,

sem a kunérra járó agyvelő,

árnyékában a szaganincsen pénznek,

amíg a mezőkeresztesi szűcs

 feketeöltött keresztesi bundák

ideje múlván, szépségesen szépet,

fekete-fehér bekecseket készít,

s eszében sincs nagyolni!

Míg az élénkebb, a kövesdi hímzés is

rákerül az álomszép kuzsukra,

noha egyetlen kéztől, akkor is,

 reárímel a fekete-fehérre.

S a hajdúkapitányok székhelyén,

a böszörményi barna-fekete

kisbundának is akad viselője,

merthogy a tisztes ipar létezik,

és szembenéz a Bocskai-szoborral,

vizsgázván hűségből és szorgalomból,

tehetségét ajánlja a jövőnek,

kiben reménykedik.

 

Míg a berettyóújfalusi utca

büszkélkedik a csizmadiaműhely

kirakatával, s benne a dicsérni,

bámulni valóval,

a torkos-sarkas fekete csizmával,

mitől fenségesebb a járás,

s asszonylábra teremtve, oszlopához

zuhognak lépésre a szoknyák,

mintha ütne tenger...

És fenn a kendők fecskevillogása,

szemöldök, orca, tetszetős beszéd,

szabadkozó, kínáló kéz beszéde

csőregés tál fölött... !

 

Ó, nem a harsány, bugrissá kivedlő

táskarádiós esztelenkedés,

autókulcsot forgató meredt gőg,

de a nevetést kézzel takaró,

természetes intelligencia,

viszolygást is türtőztető komolyság,

a gyolcsinges vasárnapokhoz illő

komótos, ékes magahordozás!

Ezért az ámulás, a bámulás,

emlékezés és az útálkozás.

 

Mi rossz anyagból rosszul égetett,

és rontott díszű cserepek között

el-elfogja az embert,

ha ismeri javát a számtalan,

emberrel egykorú jó földedénynek,

miben a szépség és használhatóság

együttvaló,

mit a szakállas, csíkos, lustamázas

csákvári fajta máig felmutat,

s a néhai istálló csendjiben,

agyagcipók gőzében, nyers szagában

gerendáig sorjázó polcok alján

hajtja a lábítót a mester,

s keze alatt öblösödik szépen

mesterségének címere, a formás

csákvári fazék,

a lekváros, a káposztás, a mézes,

a délebéddel párosan igyekvő

felülfüles iker,

a tányér és a tál, butella, korsó... !

És a füstös nádudvari cserép

nemes formája, kinek fazekassa

nevével együtt dupla fazekas,


 

dinasztiák utóda, kezük által

nemes elődöké!

A karcagi keménycserép sötétje,

s az irókázott madaras is boldog

egyetértésben dicsérik a gondot,

mivel a régi vallatása útján

tartva a századok érlelte rendet,

a kéz munkába fog,

formálja a világot

együtt a lágy agyaggal,

fügét mutat a romlás angyalának.

 

Fazekasmű, mi szolgált vala mázas

köcsög gyanánt, lefedve állt,

felejtődött, és padlások zugában

hányódott sokáig,

kíséret most az érces citerákhoz,

dorombol köcsögdudaként,

verik a húrt, libatollal a nádat

hangolják egybe,

ezüstpitykés mellények feketéje

borul a gyolcsingekre,

s az is van, aki járja!

Megvillan a turai hímzés,

örömök háza a citera teste,

készítőjét, jó Szaszkó Józsefet

megemlegetve.

S kiket csak szél idézget,

édes "dezsa veszi" kántát,

a "drótoznyi, fótoznyi, asszonyok"

sutabutaságát,

üvegesek időtlen baktatását,

ekhós szekereket, kik az esőben

fortyogva, istenkedve szálltak,

maguk mögött hagyván a mondást:

"hajt, mint a meszes"...!

Emlékmű minden foltozott edény,

ablakszem, dézsa, falpíros alól

kivillanó fehér.

 

Így is lehet.

 

Uram, ki műhelyedben egykor

formáltad a fazekasremeket,

első a mívességben, ki a sárnak

hajlandóságát ismered,

kényszerűségből fordulok tehozzád,

ki tiltod a lélek nélküli munkát,

és a tehetségtelent megveted!

 

Kosztolányi Dezső

A SZEGÉNY KISGYERMEK PANASZAI Részlet

 Este, este ...

Árnyak ingnak, és bezárjuk ajtainkat,

figyelünk a kósza neszre,

egy vonatfütty messze-messze.

És a csend jő.

Alszik a homályos éjbe

künn a csengő.

A díván elbújik félve.

 Szundít a karosszék.

Álmos a poros kép.

Alszanak a csengetyűk.

Alszanak már mindenütt.

A játékok, a karikahajtók,

a szegény tükör is hallgatag lóg.

Ó, a néma csengetyűk.

Az óránk is félve üt.

Alszik a cicánk s a vén szelindek,

föl ne keltsük - csitt - e sok-sok alvót.

Alszanak a régi réz-kilincsek

s alszanak a fáradt, barna ajtók.

 

Versek a tárgyakról. Móra, 1987

 

Federico Garcia Lorca

Egy levél lehull

 

második

harmadik

a  holdban egy hal úszik

 a  víz egy órát aluszik

 a fényes tenger százat is

 

Irene Garciához

(a szolgálólányhoz)

 

 A ligetben

táncolnak a nyárfák

önfeledten.

Egy lóhere árván,

 négy apró levelével,

táncol a szélben.

Irénke!

Elközelegnek az esők is

s a havazások.

Csak járd a zöldben a táncod.

 

A zöldben, a zöldben a táncod

járom veled én is!

Ó, a vizek be futósak,

ó, a szív be nehéz!

A  ligetben táncolnak a nyárfák

önfeledten.

Egy lóhere árván,

négy apró levelével

táncol a szélben.

               

                Jékely Zoltán fordítása

 

 Tánc

(A petenera gyümölcsösében)

 

Telt gyümölcsök éjszakáján

hat cigánylány

táncát hófehér ruhába

járja.

 

Telt gyümölcsök éjszakáján

cigánylány hajába

papír-rózsa koszorú

s édes ánizs ága.

 

Telt gyümölcsök éjszakáján

gyöngyfoguk világa

perzselt ívet ír az éjbe,

mint akár a fáklya.

 

S telt gyümölcsök éjszakáján

 égbe nyúlik szétzilálva

hat cigánylány

lila-vörös árnya.

                Nemes Nagy Ágnes fordítása

FÉ LHOLD

A hold ballag a hullámon.

Míly nyugalmas az ég alja!

A folyó agg reszketését

megfontoltan kaszálgatja,

amíg tükrének tekinti

egy fiatal faágacska.

WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA

KÖRHINTA

Részlet

Az ünnepnapok, lám,

kerekeken járnak,

körhintán tűnnek el,

aztán újra reánk találnak.

. . .

S fordul a hinta, függvén

egy csillagon : talán az

a teljes öt világrész

pompás tulipánja.

 

Párducfoltos lovacskák

hátán lovagolva

kisdedek falják a holdat,

mintha cseresznye volna.

 

Dühönghetsz, Marco Polo

Varázskerékre szállva

bámulnak a földkerekség

sok titkos távolába.

JÉKELY ZOLTÁN FORDÍTÁSA

TENGERI CSIGAHÉJ

Csigahéjat hoztak énnekem.

A tenger mappája benne énekel,

színig telik habbal a szívem,

árny- s ezüst-halak úsznak lelkemen.

Csigahéjat hoztak énnekem.

WEÖRES SÁNDOR FORDÍ7ÁSA

KICSI FA, KICSI FA

Kicsi fa, kicsi fa,

korhadt és zöld az ága.

 

Olajbogyót szüretelget

egy szép arcu kisleány.

A szél - tornyok udvarlója

­öleli a derekán.

Jó andalúz kancák hátán

négy lovas épp arra jár,

kék és zöld ruhájuk fölött

hosszú köpeny árnya száll.

 "Gyere, kislány, Córdobába."

Nem hallgat rájuk a lány.

Jött három kis toreádor,

mind karcsu és mind sudár,

mindnek óezüst a kardja

narancssárga díszruhán.

"Gyere, kislány, Sevillába.

" Nem hallgat rájuk a lány.

És mikor az estbe átszűrt

lila fénytől ég a táj,

holdszín rózsákkal karjában

egy ifjú jön arra már.

"Gyere, kislány, Granadába."

De nem hallgat rá a lány.

Csak szedi az olajbogyót

A szép arcu kisleány,

míg a szellő szürke karja

fonja át a derekán.

 

Kicsi fa, kicsi fa,

korhadt és zöld az ága.

ANDRÁS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

TÁJ

A délután tévedésből

hidegbe öltözött.

 

Gyermekek ámuldoznak

párás ablak mögött:

egy sárga fa madárraj

lett s - huss ! - elköltözött.

 

A délután elnyúlt

két folyópart között,

s almaszín pír remeg

a kis tetők fölött.

ANDRÁS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

 

ALVAJÁRÓ ROMÁNC

Romance sonámbulo

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.

Zöld szél. Zöldbe borult ágak.

Bárka ring a tenger fodrán,

ló és lovas hegyre hágnak.

Lány álmodoz könyöklőben,

árnyék borul derekára,

zöld a haja, zöld a húsa,

hűlt ezüst a szeme-párja.

 

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.

Cigányhold süt cigánylányra.

Már minden a leányt nézi,

ő nem érzi, nem is látja.

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.

Dércsillagok vonulása,

uszonya a homály-halnak

virradatot hoz világra.

ím, a szelet, mint a smirgli,

érdes füge-lomb sikálja,

a hegy agavé-bozontja

nagy vadmacska borzas háta.

Ó, ki jönne? Honnan jönne?

Könyöklőben a lány árva.

Zöld a haja, zöld a húsa,

ecet-özön lett az álma.

Cimbora, én elcserélném

hátasomat a házával,

tükrével a kantárt, nyerget,

késemet a pokrócával,

mert én vérben lovagoltam

a cabrai hegyen által.

Kis cimbora, ha tehetném,

egyezséget kötnék bátran,

de én nem én vagyok immár,

és a házam se a házam.

Cimbora, a magam ágyán

illőn várnék a halálra,

vaságyra ha ledűlhetnék,

jó hollandi gyolcs havába!

Mellem torkig fölhasítva,

ekkora a sebem, látja.

Lát a szemem barna rózsát

fehér ingen háromszázat.

Ővkendőd is vértől büdös,

dagadozik vérben ázva.

De én nem én vagyok immár,

és a házam se a házam.

Akkor menjünk föl a hegyre,

hegy-párkányok határába.

Hadd menjek föl a magasba,

föl a magas kő-házába,

hold-párkányok alá menjünk,

vízömlésbe, zuhogásba!

 

Két cimbora megy a hegyre,

föl a magas kő-hazába,

elcsöppentett könnyük, vérük

azt az utat kicifrázza.

Imbolyognak bádog-lámpák,

borítják a tetőt lázba.

Fölsebzi a hajnal bőrét

üvegdobok roppanása.

 

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.

Zöld szél. Zöldbe borult ágak.

Két cimbora megy a hegyre,

hosszú ott a szél fuvása -

­epe, ménta, bazsalikom

ízét szárítja a szájba.

Cimbora! A lányod hol van?

Hol a kesergő, az árva ?

Várt az téged számtalanszor,

szüntelenül jöttöd várta.

 Zöld könyöklőn arca harmat,

fekete volt haja sátra!

Ciszternában a cigánylány.

Síma vízen ring az árva.

'Zöld a haja, zöld a húsa,

hűlt ezüst a szeme-párja.

Fönn lebeg, mert a hold vette

fényes-jeges agyarára.

Édes lett az éj is végül,

mint egy kedves tér magánya.

Künn a kapun részeg zsaruk

zörömböltek, de hiába.

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.

Zöld szél. Zöldbe borult ágak.

Bárka ring a tenger fodrán,

ló és lovas hegyre hágnak.

 

Nagy László fordítása

Lovasi András: Húsrágó, hídverő

 

És most nincs más, hát jöjj elő

Húsrágó, hídverő, félkarral ölelő

Itt elveszett este egy bogár a testbe

Hogyha új trükköt nem csinálsz

Holnap kijön egy óriás

Téged megesz, engem elás

És nem csinál semmi mást

Ez a kurva nagy óriás

 

Mindentől messze, a szívemhez közel

Csinálj csodát, én meg elhiszem

Hogy kell egy rendszer, ami nem mozog

És megígérte Anyu is, hogy megkapod

 

Mert a karod csak egy holt ág, vágd el és szaladj

Egyvonalban vannak most a szíved meg az agyad

Húsrágó, hídverő ne sírj a versen

Én idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem 

 

Kispál és a Borz. Dalszövegek. DTPrint 1995

 

Müller Péter  Sziámi

HA

Tudom, hogy eljöttél

Tudom, hogy itt vagy, valahol a fényeken túl

 Tudom, ha ismernélek megórülnék érted

Tudom, hogy tökéletes a tested

És hibátlan a lelked is

De te magadat mégis nyomoréknak érzed

Tudom, hogy lehallgatod néha a telefonodat

De nincs benne semmi érdekes

Tudom a tükörbe nézel, és ott se látsz semmit

De én nem akarom hagyni, hogy megint kétségbe ess

Rádióaktív rádió, és TV, hülye TV!

A napjaid megint összeálltak egy elhomályosult évvé

Nem élhetsz az emlékeidből, mert nem történt veled semmi sem

Azt hazudnak neked, amit akarnak

Nem lenni nem jó, de nem jobb lenni sem

Ha előrelátó csecsemő lettél volna

Felkötöd magad a köldökzsinórodra

De te megszülették és nem vagy se hülye se vak

Ha már itt vagy, ne hagyd, hogy leállítsanak

 

Ha nem akarod hallani azt, aki oktat

Mert véletlenül tudod hogy egy utolsó szemét

Ha azt gondolod róla, hogy pofázhat és szophat

Fogd be a füledet vagy hallgasd ezt a zenét

Ha eleged van abból, hogy senki se tudja

Hogy mit kellene csinálnod, hogy jobb legyen a kedved

Mégis mindenki okos, mert azt hiszi magáról

Fogd be a füledet és hallgasd meg a csendet

Ha zavarni akarnak a depressziódban

Ha meg akarják mondani, hogy mikor hova állj

Fogd be a füledet és hallgasd meg a csendet

És ha szét akarják törni, üvöltsél hogy fáj! Fáj!

 

Ha előrelátó csecsemő lettél volna

Felkötöd magad a köldökzsinórodra

De te megszülették és nem vagy se hülye se vak

Ha már itt vagy, ne hagyd, hogy leállítsanak

 

Ha megkérdezik tőled, hogy "Hova-hova-hova?"

És te nem akarod tudni vagy nem tudod a választ

Fogd be a füledet, csukd be a szemedet

Távolíts el mindent, ami erószakot áraszt

Ha össze-vissza tapogatnak kíváncsi kezek

Mert nem tudjál hogy téged simogatni kell

Fogd be a füledet, csukd be a szemedet

Veszitsd el a tested és csak befelé figyelj

Ha játszani szeretnél a játékaiddal

De azt látod, hogy mindegyiket tönkre tették végleg

Találj ki újakat, szopjad az ujjadat

Rugdoss és üvölts és ne őrülj meg kérlek

 

Ha előrelátó csecsemő lettél volna

Felkötöd magad a köldökzsinórodra

De te megszülettél, és nem vagy se hülye se vak

Ha már itt vagy, ne hagyd, hogy leállítsanak

Na, te csak ne vedd el tőlem

Azt, ami az enyém

Na, vedd le azt a konyhakést

Az ereidről kérlek

Ha vérbe fagyva talállak

Az ábrándjaim helyén

Én megutálom magamat

De megutállak téged is

Na, csinálj szépen valamit

Kösd be gyorsan magadat

Nyúlj inkább a bugyidba

Vagy írj te is egy verset

Nekem nem jó érzés, az hogy te ott

Térdig hugyos budikba'

Egy konyhakéssel nyiszálod

A halhatatlan lelked. Fáj!

 

Na látod, túl vagy az egészen

És itt vagyunk

Egészen egészben

Egészen közel

És, hogy te kizuhanj a képből

Amíg engem egy gépből

Hallgatsz, azt felejtsd el

 

Tudod te simogatni magadat

És élvezni az agyadat

Neked használ az is, ami árt

És nagyon okosan tetted

Hogy elhoztad a tested

Mert tudod, hogy nekem

Szükségem van rád

 

Nagy László

Adjon az isten

 

 Adjon az Isten

szerencsét,

szerelmet, forró

kemencét,

üres vékámba

gabonát,

árva kezembe

parolát,

lámpámba lángot,

ne kelljen

korán az

ágyra

hevernem,

kérdésre választ

ő küldjön, hogy

hitem széjjel

ne dűljön,

adjon az Isten

fényeket,

temetők helyett

életet -

 nekem a kérés

nagy szégyen,

 adjon úgy is  ha

nem kérem.

 

 Csodafiú szarvas

 

Tavasz kerekedik,

bimbó tüzesedik,

jázminfával fényes

agancs verekedik,

csodafiú-szarvas

nekitülekedik,

nekitülekedik.

 

Jázminfa virágát

lerágom hajnalra,

inaimmal ugrok

nyárdelelő  napba

pörkölődök, vékonyodok,

maradok magamra,

maradok magamra.

 

 Vadászok meglőnek,

golyó a szügyemben,

Balatonban a sok víz,

mind az én könnyem,

sírva sírok, sírva sírok,

ha sietek lemaradok,

csodafiú-szarvas

hiába vagyok,

hiába vagyok.

 

Deresen, havasan

eljön a karácsony,

csodafiú-szarvas

föláll az oltáron,

szép agancsa gyúlva gyullad:

gyertya tizenhárom,

gyertya tizenhárom.

 

 

CSODÁLATOS JÉGVIRÁG

 

Ó, csodálatos jégvirág,

táncolva megdermedt leány,

fátyolos, csipke-kombinés,

napvilágomnak ablakán.

 

Csillag-kripta a két szeme,

kialudtak a csillagok,

lángudvarukba éjjelre

meghíva nem ballaghatok.

 

Ó, csodálatos jégvirág,

mi lesz így velem s teveled?

Ha rádlehelek: tovatűnsz

ha megbűvölsz: megdermedek.

 

A HÉJA ÉS A SÁRMÁNY

 

Héja a sármányt öli az égen

 levegő-örvényben forog a toll

széjjel a vérgyöngy bokorra koppan,

rejtőző retten, hallom: kidobban

szíve a megütött levél alól.

 

Marad a szárny és  marad a fehér

csipke-mell, megroppant picike vár.

Sírhat az özvegy: vissza sosem jön,

szélben porlad e törvényes földön -

Már nyomorultabb egy hanggal a nyár.

 

Havon delelő szivárvány

( Részlet)

 

Ó, havas erdô némasága,

szél se járja          

oly igen árva,

csak egy magányos

vörösbegy szálldos

ágról-ágra.

Pereg a hópor,

gyenge-reptű

szárnyatolla

két pici seprű

takarít, csak takarít,

söpri az éhség csillagait,

piros kis őrült,

bűvöl-bájol,

hideg vesszőkön,

akár a szívem

jajgatva táncol,

szép napot vár,

végtelenségig fehéredve

ámul a tél, a halál:

micsoda madár,

micsoda madár!

 

Népdal

Zöld erdőben, zöld mezőben

sétálgat egy páva.

Kék a lába zöld a szárnya

aranyos a tolla.

Híva engem útitársnak

 el is megyek véle

Nincs Erdélyben

sehol olyan legény,

sej  aki nekem kéne.

 

 

 

Finn népdalok

Költeményt könnyű kicsalni

ép éneket, derekas dalt

konok költő kebeléből,

kellemetes kanteléből

-nem munka - merő mulatság,

ha a Daltündér ragyog rád.

De támad dal fagyból, éjből

s felhőből is, nemcsak fényből:

sűrű ködből, még sárból is,

mocsokból is, mocsárból is.

Költő kell, kemény kötésű,

aki a dalt, mit az ég küld,

villámból is kiragadja,

kősziklából is kitépi.

 

 

HA TUDNÁM, HOGY JÖN A KEDVES

Ha tudnám, hogy jön a kedves,

hogy hozzám húzza a kedve:

mennék elé bármeddig is,

még a világ végére is.

Ajtón, kapun áttörnék én,

nem tartana fel tüskés sövény:

Két kezét kezembe kapnám,

még ha kígyót markolna is.

Ott nyakába esnék nyomban,

ha a halál fogná is át.

Megcsókolnám akkor is, ha

száján farkasvér csurogna.

Hozzá, futnék akkor is,

ha kettőnk közt vérfolyó folyna.

Képes Géza fordítása

Út az erdei kúthoz Helikon, 1986

 

Pabló Neruda

ÓDA A MACSKÁHOZ

 Tökéletlen volt

kezdetben minden állat, hosszú farokkal, apró szűköske fejjel.

Csak fokról fokra, később cseperedett fel

és alakult ki

tarka irhája, kecsessége, röpte. Csupán a macska,

a macska

volt már eleve büszke tökéletesség: végleges alakjában jött a földre, magában járt, és tudta, mire vágyik.

Az ember hal vagy madár vágyna lenni, a kigyó mindig szárny után sóvárog,

a kutya félresikerült oroszlán,

a mérnök költővé szeretne válni, a légy fecskéül akarna tanulni,

s légynek kívánna látszani a költő, ámde a macska

csak macska akar lenni, és minden macska macska farkától bajuszáig, elevenegér-szimatáig, az éjszakától aranyló szeméig.


 

 

Nincs még oly egység, amilyen épp ő,

se holdnak, se virágnak nincs ily végső alakja, oly egy darabból

való, mint a nap vagy egy ékkő, és ruganyos körvonalának finom és tiszta rajza,

mint faragott szenté a bárka-orron. Sárga szeme

egyetlen nyitott rés,

mely az éj aranypénzét szórja folyton. ó, kicsinyke,

földtelen imperátor, hazátlan hódító, te,

kicsi szalon-tigris, a kéjes tetők egében

kószáló nászi szultán, a szerelem viharzó szelét vered fel, amerre elmész, nagyszimatolva rakod a földre

négy kényes, puha mancsod, mint aki semmiben sem bízhat e földön,

mert semmi sincsen, ami ne lenne mocskos

a makulátlan macskatalphoz.

Független, büszke tagja a háznak, te kihívó nyomdok az éjszakában, nyujtózó, lomha, messzi,

mélységes lelkű macska, titkosrendőre a szobáknak,

fel-felcikázó bársony zászló, viselkedésed minden bizonnyal semmi rejtélyt se sejtet, tán nincs is semmi titkod, mindenki ismer, és a legcsekélyebb módon se lát titokzatosnak,

s tán hiszi is, hogy így van, elhiszi, hogy a macska gazdája, bácsikája, birtokosa, s hogy kollegája, társa,

tanítványa avagy barátja a cicának.

De én nem,

nem hiszem én ezt.

Nem ismerem a macskát. értem az életet s szigetvilágát,

a tengert és a százszeszélyű várost meg az egész növénytant,

a szirmot, a bibét, a porzót,

a számtanban a kivonást, az osztást,


 


 

 

a föld vulkáni működését, hihetetlen bőrét a krokodilnak, rejtett jóságát a bombavetőnek, mennyei atavizmusát a papnak,

de nem ismerem ki magam a macskán. Értelmem belebotlik közönyébe,

a szeme két égő arany szám.

 

 

Petőfi Sándor

A farkasok dala

 

 Süvölt a zivatar

A felhôs ég alatt ;

A tél iker fia

Esô és hó szakad.

 

 Kietlen pusztaság

Ez, amelyben lakunk:

Nincs egy bokor se',  hol

Meghúzhatnók magunk.

 

Itt kívül a hideg

Az éhség ott belül

 E kettôs üldözônk

Kínoz kegyetlenül ; ,

 

 S amott a harmadik :

A töltött fegyverek.

A fehér hóra le

Piros vérünk csepeg.

Fázunk és éhezünk

S átlőve oldalunk

Részünk minden nyomor. .

De szabadok vagyunk

 

A kutyák dala

 

 Süvölt a zivatar

A felhôs ég alatt ;

A tél iker fia

Esô és hó szakad.

 

Mi gondunk rá ? mienk

A konyha szöglete

Kegyelmes jó urunk

Helyeztetett ide.

S gondunk ételre sincs.

Ha gazdánk jóllakék,

Marad még asztalán,

s mienk a maradék.

 

 Az ostor, az igaz,

Hogy pattog némelykor,

És pattogása fáj

No de: ebcsont beforr.

 

S harag múltán urunk

 Ismét magához int  

S mi nyaljuk boldogan

Kegyelmes lábait !

 

Petri György

A seb

Mint fűszál széle, papír éle:

alattomosan ejt sebet

ez a csupa-él Mindenféle:

alig vérzik; lassan heged.

Pilinszky János

 

Négysoros

Alvó szegek a jéghideg homokban.

Plakátmagányban ázó éjjelek.

Égve hagytad a folyosón a villanyt.

Ma ontják véremet.

 

Terek

A  pokol térélmény. A mennyország is.

Kétféle tér. A mennyország szabad,

a másikra lefele látunk,

mint egy alagsori szobába,

föntről lefele látunk, mintha

egy lépcsőházból kukucskálnánk lefele

egy akarattal nyitva hagyott ( felejtett? )

alagsori szobának ajtaján át.

Ott az történik, ami épp nekem

kibírhatatlan. Talán nem egyéb,

kibontanak egy rongyosládát,

lemérik hány kiló egy hattyú,

vagy ezerszeres ismétlésben

olyasmiről beszélnek azzal

az egyetlen lénnyel, akit szeretek,

miről se írni, se beszélni

nem lehet, nem szabad.

 

Kórkép és hattyúdal

 

Egy fehér kar a hófehér tükörről,

egy vézna szép kar kitartó erővel,

hideg spongyával a hideg üvegről

öröktől fogva próbál valakit,

valakit vagy valamit eltüntetni.

 

Radnóti Miklós

 

TALÁN...

 

Talán ha gyermek lennék ujra. . .

Vagy tán bolond lehetnék?

 

A világ egyre tágasabb.

Már játszanék, lebegnék,

már újra tűz a nap,

már fényben ég a távol.

 

­A rend hálója enged,

majd újra összezárul.

 

*Gyermek lennék, ámde fáj az emlék.

Csalán csíp, apró ujjaimban szálka.

S az eperfán nagyon magas a lomb.

 

Vagy talán, szíves bolond lehetnék

s élhetnék fenn a sárga házban

sárga virágok közt,

nyakamban kis kolomp. . .

 

JI

 

S csak nézelődöm. Itt az árok.

Járok, tűnődöm, állok, újra járok.

És egyre hosszabb telekre várok.

 

Palinódia

 

És mégse hagyj el karcsú Ész!

    ne éljek esztelen.

Ne hagyj el meggyalázott,

    édes Értelem.

 

Ne hagyj el, hadd haljak merész

    és tiszta, szép halált,

akár az Etna kráterébe hulló

    mosolygó Empedoklész!

 

1940. július 12-14

 

Rakovszky Zsuzsa


Dal az időről



Fésű földben, karóra víz alatt,
madártetem a hóban...
Száz év előtti karácsonyi lap
a bombatalálat érte fiókban.
Fényképcsomag: aki már nincs sehol,
vízparton áll, gyerek fölé hajol,
sötét haja lobog a nyári szélben.
Szilánkok egy ház romjai alól,
amely leégett az idő tüzében.

Fakó zseblámpafény erőlködik,
hogy kimentsen az éjből valamit.
Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs.
A múlt elhamvadt évtizedeit
villantaná törött tükördarab.
Ahogy a kő fölött beforr a hab,
ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vizen -
a végén ránctalan nemlét marad,
mintha sosem lett volna semmi sem.

 

Shakespeare

A vihar Epilógus

 

Elmondja Prospero

Búbájam szétszállt, odalőn,

S ha még maradt csekély erőm,

Az már a magamé csak, és

Nápolyig vinni is kevés.

Országom visszanyertem én

S a csalót meg se büntetém:

Ne hagyjatok hát tengenem

Ezen a puszta szigeten:

Sőt jertek e varázst a ti

Varázstokkal megoldani.

Lágy lehetek röpítse vásznam,

Másképp nehéz célt nem hibáznom.

Célom a tetszés volt.

S ma már

Oda a szellem, oda a báj;

S kétségbe kéne esni ma,

Ha nem könnyítne szent ima,

Mely a kegyelem kényszere,

S minden hibának gyógyszere.

Ha vártok hát bocsánatot,

Nekem is megbocsássatok. (El.)

Sinka István

 

NEVEM A VÉGTELENBEN

 

Gôrôghalmon mnutatófa,

nem láttam már húsz év óta.

Pedig hogyha megláthatnám,

kônnyeirnmel megáztatnám.

 

Sírnék nagyon vagy nevetnék.

Mást ugyan mit is tehetnék?

Lábam nyoma ott maradna,

s szívem félig meghasadna.

 

Mutatófába Piroska

belevéste: Sinka Pista.

Nevem, nevem, szegény nevem!

Môgôtte ott a végtelen.

 

 

Szécsi Margit

 

MADÁR-E AZ DENEVÉR

KASSÁK IFJÚSÁGA

 

Madár-e az Denevér

szárnyai noha tsöves Tollazat hiján

duhognak bôrösen mint az Duda

Madár-e az Denevér

szegy-tsontjai üregtelen boltozatával

dôl a besötétült Levegôre

midôn a Tsillagok dorombolnak a magasban

ô a két kifeszült vánkos-cihával kiugrik

s mi köze Tsillaghoz, mi köze az ég bársony-harangjához

 Sinórt a Zenítig vágyaival nem von:

tsapong a Táplálék iránt.

S korhatag irás, légypiszok-szeplös

ime kitanit: Madár az, ami száll.

Eképpen madár az orcádba-ütô kô

az ördög aki maholnap elvisz

szôrzeti burungozva surrognak s alá - alá

a forráskutak alá, levisz az orcátlan halálba

 

Tündököl az éj bolygókkal, világos holddal, fénybogarak hidegzöld tűzben bolyonganak ártatlanul, most álmodja meg az aviatikát Leonardó, jajong a fülemüle, a tojásban most fogan az ének, s szólott Leonardó: Mindaddig a talajtól elszakadásunk nem lesz amíg a tervelt repülô Denevérhez hasonlatos.

 

Szécsi Margit

Ej haj

 

Ej haj, kisöcsém

mikor kicsi volt:

rémek laktak a kéményen,

nem a telihold.

Álmunk urai,

nem volt velük baj:

szikra-táncos Ripacsbagó,

komor Bitaraj.

Ej haj, a világ

egyértelmű volt,

élő volt az eleven,

halott volt a holt,

jelen volt a jelen idő

tavaly a tavaly,

ripacs volt a ripacsbagó,

hős a Bitaraj.

Ej haj, fogy a hold,

kitelik a hold,

halott lesz az eleven,

s eleven a holt. 

Herdál hitet, szeretőt

szívünk a szilaj -

s minden bajunk kutyabaj míg

fekete a haj.

Ej haj, fogy a lét,

kitelik a hant -

jaj nekünk ha mellkasunkon

csontot ér a lant,

csókok híján havazik

párnára a jaj -

fekete a Bitaraj,

megôszül a haj !

 

Szőcs Géza

 A szomorúság a csutakon

 

 Aszomorúság is egy csutakon

ingatja fejét téli napra kiült

a nagyszemű bánat nézi a kihűlt

eget néz minket is ül csupaszon

 

s didereg. Látja: az ég üvegét

jégvirág futotta be mint a sárkány

elsötétült s keskeny világos párkány

 csak szélén maradt: a hegy süvegét

 

- abroncs a fehér hordót - körbejárja - -

úgy elöntött porhanyó havak árja

mindent - picike lámpa lengeti

zöld fényét a kertben most úgy cikázik

 a hó körötte hogy cikázhat fázik

a tél is önmagát melengeti.

 

Strozzi, Gian Battista

 A Medici kápolna "éj" szobrára.

Szemed kit bájosan feküdni lát,

Angyal faragta ki ez Éjszakát,

Egy kődarabból. Alszik csak, de él.

Ha nem hiszed, ébreszd föl, s majd beszél.

 

Michelangelo Buonarotti

Az éj

Aludnom jó, s még jobb, hogy kő vagyok,

Amíg a kár, s a szégyen ily nagyok.

Boldog ki nem lát és érzéstelen...

Hát föl ne kelts! Szólj halkan körülem!

( Ford. Radó Antal)

Olasz költők. Franklin társulat,

 

Kányádi Sándor

 TÁRGYAK

A tárgyak lassan fölveszik

vonásaink, szokásaink.

Hozzánk lényegül ágy és asztal,

bensőnket őrzi, kitapasztal.

Kanál, pohár, villa és csésze

lesz az embernek alkatrésze.

Lassan a testünk oda fárad,

hogy a szék tekinti bútorának.

Képek, lemezek, könyvek, szobrok,

féltve őrzött, meghervadt csokrok

szövetkeznek a fallal, s végül

a négy fal, lopva, belénk épül.

Elorozzák tőlünk a vágyat,

megunnak, később ki nem állnak,

zsigereinkkel összejátszva

juttatnak majd egyszál deszkára.

 

Versek a tárgyakról. Móra, 1987

.Illyés Gyula

A TÁRGYAKKAL

A tárgyakkal maradtam. Vélük

szólok végül, ha még beszélek.

Hang nélkül rajtuk át eresztem

magamhoz az emberiséget.

Halandó hetven-nyolcvan évig

nem növi ki az álnokságot.

Nyíltan szóltok tízezer évvel

bölccsé érett fejszék, lapátok.

Megköszönöm a szívességet

amit e zord bolygón találok,

a kéznyújtást, amit fűrészek,

kancsók és kilincsek, kínáltok.

 

Versek a tárgyakról. Móra, 1987

Fazekas László

A TÁRGYAK ARCA

A tárgyak arca rámnéz, visszanézek.

Tekintetükből történet sugárzik,

és megszólalnak. Néha-néha ének

hangzik belőlük, vígságra, panaszra

nyílik fel szájuk konduló harangja.

Emberré lett a fa, a kő, az ércek,

ott tükröződünk sárban és palában,

képünk hordozzák völgyek, sziklabércek,

lelkünk leheltük fel a kék egekbe

embervilágot, magunkat teremtve.

 

Versek a tárgyakról. Móra, 1987

 

Zelk Zoltán

ZÖLD, ZÖLD, ZÖLD

1            Mikor vidám zöld kalapban

2            elém villant a mélyhangú lányka,

3            láttán egyszeriben kizöldült a

4            kedvem téli ága.

5            És azóta minden ágak

6            öltözködnek kalapja színébe,

7            sistereg a nyár kanóca,

8            porzik a lég, zápor fut az égre

9             Zúzos ágra telepedett varjúcsapat csodálkozva rebben ­

10         lobog a táj talpig zöldben,

11         talpig szerelemben!

 

Versek a tárgyakról. Móra, 1987

 


 

Szabó Lőrinc

ÚJ SZEMÜVEG

Hogy mondjam el, hogy ne nevessetek? . .

Kifizettem az új szemüveget

s alig léptem ki a boltból, alig

néztem kürűl az utcán egy kicsit,

ég s föld kivirult: házak, emberek,

az egész világ újjászületett.

 

Nem győztem nézni. Mintha hirtelen

megrészegedett volna a szemem,

olyan szép volt az első pillanat,

erősebb lettem, frissebb, biztosabb,

s mint egy mennyei festő tárlatán,

így bámészkodtam a sok űj csodán.

 


 

Rajz és rend ébredt, nyugodt muzsika,

 a láthatár levetette puha

párázatát, fény s árny kettészakadt,

tündököltek a tiszta vonalak

és lent a sín és fent a háztető

mind igaz lett, kemény és érthető.

 

S ráismertem a táj színeire:

így lobogtak négy-öt esztendeje

és azelőtt is, sokszor, régen is,

már diákkorom idejében is,

valahányszor gyengülő szememet

megreparálta egy-egy szemüveg.

 

Az örök világ megint fiatal!

Szinte szálltam a szem szárnyaival,

szinte a testem ís repült vele,

 kezem kinyúlt kilométernyire

és látott és ízlelt és szimatolt

és gyönyöréért csupa hála volt ­ -

 

s hiába tudtam, hogy mindezt csak egy

kis műszer teszi, egy új szemüveg,

ma egész nap örültem neki és

hit voltam megint és lelkesedés,

hogy bár öregszem (no, nevessetek!)

én mindig, mindig újjászületek.

12         

13         

Versek a tárgyakról. Móra, 1987

14         


 

Károlyi Amy

KERTI SZÉK

Mint fedélzeten, zúg a szél,

nyargal velem a kerti szék.

Hajam a széltől szanaszét,

sirály a hulló falevél.

Kurtára nyírott zöld sörény,

 tengeri lányok hajzata

a pázsit hullám-hajlata;

hol búcsúzik, hol jő felém,

a mélybe húz, magasba dob:

oly örvcnylő tekintetű

a kék, a zöld, a menny, a fű.

A kerti szék nád-karja fon,

billegő bárka, nádhajó!

 Alattam zúg a zöld folyó.

 

Versek a tárgyakról. Móra, 1987


 

15         

Károlyi Amy

KULCS-CSOMO

Pincekulcs

kapukulcs

ládakulcs

kamrakulcs

helyzet kulcsa

lakat kulcsa

titkok kulcsa

templom kulcsa

Szent Péter kezében furcsa

cifra kulcs

mennyek kulcsa

16          

Versek a tárgyakról. Móra, 1987

 


 

Szepesi Attila

LIMLOMOK DICSÉRETE

 

Váza patak-kimosta hűs agyag

őrzöd-e a lábnyomokat

sárkányok csigolya-sorát

hegyomlások iszonyatát

 

17        Gyűrű

az ékköve most nem ragyog

tompa tükörfényébe nézek

és gyúlnak izzó távolok

szemsugarak hellaszi-kékek

 

18        Telefon

nem csöng most senki nem üzen

az éteren át sehova

kagylójában a hang pihen

 a tárcsán egy pók fut tova

 

19        Gesztenye

az asztalon mint ősbölény áll

dermedten és mozdulatlan

körülötte az odvas éj

árnyakkal sürgő téli barlang

20         

21        Varródoboz

 a csend borzongva szertehull

levelekké vörös fa lombja

vásott dobozból szétgurul

gombok és fonalak gubanca

22        


 

23        Falióra

 ingája föl-le föl-le jár

perceg akár éji bogár

forrás kékje s derűs halál van

derengő metronóm-dalában

 

24         

25        Bot

 nincs lombja már csak odvas görcse

 lett zöld ágból husángok bölcse

de hajnal jöttén vércseszárnyak

lombjai közt suhogva szállnak

 

26        Esernyő

álmában veri az eső

december késő hava szállja

borong az éji szobazugban

összecsukott denevérszárnya

 

27        Lámpa

érintésedre felragyog

eltévedt napként rádtekint

sugarában idegen arcod

körötte lepkenyáj kering

28          

29        Messzelátó

függ a szögre felakasztva

két üvegjén tompa ködben

szarvas fut a völgyön át

és horhó mélyén konda röffen

 

30         Gyufa

 szunnyad benne a kandi láng

 téli fák moccanatlan állnak

 nem bolydulnak szarvak-paták

s a füstön át riadt madárhad

31          

32        Rádió

Kilobban zöld macskaszene

az éterből sugárzó dallam

Kamcsatkától Atlantiszig

a csönd neszez a fadobozban

 

Versek a tárgyakról. Móra, 1987

 

Utassy József

Tüzem lobogóm

 

Lobog tulipán szoknyád,

 leng liliomláng sálad,

szikrás szél fúj, s lobot vet

hajad is: csupa láng vagy!

 

Élek-halok a fényért,

égj hát gyönyörűm lángolj!

Tüzem, lobogóm vagy már.

Lobbantsd rám, ifjúságom!

 

Termékeny éj

 

 Virágporos szél jár a kertben.

Szeretkezik vele a mák.

Sziromszoknyája földre lebben,

s magát megadva, önfeledten

 

hajlongja át az éjszakát.

 

Hurrá

 

Szaladj, ha akarod látni, fuss!

Kitört a fák forradalma!

Szaval a száműzött Március!

Jégkirályt lincsel a Tarna!

 

Március! Március! Március!

Lángok a barackfaágon!

Láng, lobogó lila láng!

Fiúk, dobjuk rá a nagykabátom!

 

Március, gyönyörű Március !

Szeretlek százezer éve!

Ki merne utadba állni?! Fuss!

Március, szerelmem : érj be !

 

Tél

 

Bent:

                 szeretőmmel gordiuszi csomóban.

Kint :   .

                Nagy Sándor karddal a hóban.

Ő is,

                mi is :

                               ébren !

Ezerkilencszázhatvanhét

                                               decemberében.

 

Koratavasz

 

Föllázad a víz éjszaka

csörömpöl  a tél ablaka

inal a hó s hajnalba már

zöld aknára lép a madár

 

Kilôtt harckocsik a sziklák

napsugár-sorozat ropog

emelt fővel és mezítláb

szeretőmhöz gyalogolok

 

               

Magyarország !

 

Világ Világa,

Szerelem Kápolna-virága,

Nekem

Édes Egyetlenem,

Hazám,

Te Drága !

Kérdezd Illés kocsisomat,

honnan mennydörög e fogat, mért is tértem meg-vissza hozzád,

 mind kiforgatva sírodat:

  Magyarország !

Én,

a te fényed,

napkeleti vôlegényed,

kit elcsaptak a háztól csúnyán,

ím,

itt fekszem rádvirradva,

pannon melled málnás csúcsán,

hogy combjaid holtágában

ülnék tort kesergőn:

Hadak csillagporos Útján

pirosra vált kendőm,

pirosra vált kendőm.

Ha százszor is kitagadnak,

 én temetni el nem hagylak:

kihívón

keresztbe  fektetlek a síron!

sárig szomorúfűz hajad

tíz ujjal vidítom,

tíz ujjal vidítom.

Micsoda kilátás nyílik tűzhányó melleidről !

 Vakon is látom :

 én az oltár előtt,

te az oltár mögött,

virágom, virágom.  virágom, virágom.

 Úgy

ölelsz át,

 sejtjeim fájnak,

hátadba körmeim holdvilágárkot vájnak,

ezeregy fényévnyi sáncot

mai,

holnapi bizáncok

ellen,

hogy védd magad:

Szerelmem,

 Szerelmem Kápolna-virága,

Nekem

Édes Egyetlenem,

Világ

Világa.

 

Varró Dániel

reggel

 

mért reggel fut a háton végig a rémület ujja

gőgünk láncingét mért reggel veri át

fürge nyilával a kétség csördül a vekker a reggel

bús hadi kürtje hahó ugrik az én gyönyörűm

vesz papucsot macisat hamar oldja le szép derekáról

két ölelő karomat fut ki pisilni hamar

mért reggel jut eszünkre hagy elhagy a nő kit imádunk

hallva az ágyból az új nap csobogó zajait

míg cseng távoli rétek csendje fülünkbe szemünkről

most veszi játszva csak el puha lánytenyerét a halál

kint fütyörészik a víz és vígan pittyen a mikró

bögrék és kanalak összeütődnek és ím

instant oldódik kakaópor a tejben a vízben

kávé és teafű rebben ezerfele szét ,

mert négyféle nedűt hörpint föl ilyenkor a drága

kávét dzsúszt kakaót gyömbér ízű teát

csészefülek félénken az ujja köré tekerednek

nyújtja nyakát a fiók tátva a csőre felé

bújj még bújj ide még nyomj csókot a számra te drága

forrót és hideget édeset és keserűt

vagy csak az ujjbegyedet húzd végig az ajkamon egyszer

nem lehet ó tudom én nincs neked arra időd

nincs neked arra időd cica fut ki a kádból a víz már

futsz ki a kádhoz ezért módszeresen mosakodsz

arc fül nyak hát kéz láb intim részek a sorrend

mindet megmosod és megtörlöd bekened

arckrém kézkrém bőrfeszesítő krém meg ilyesmi

s már kezed illatosan száz bugyi közt kotorász

melltartót veszel és igazítod benne a melled

festett fürtjeidet kunkorítod kifelé

most ez a szoknya vagy az és a pink top ehhez hogyan illik

és hogy a blézer a blúz a szőrgalléros izé

mért hat reggel a testnél meztelmeblmek a lélek

mért, vacog úgy miután partra sodorja az éj

hol van a nap mi sütötte a szél hova fújta ruháit

álmok gyöngyeivel vállán mért vacog úgy

most a harisnya jön itt nejlon vagy necc az a kérdés

az nem időszerű még ettől a szem leszaladt

 


 

nincs egy percnyi időd hiszen annyi a tennivaló még

szemhéjpúdert kell tenni szemedre lilát

szempillát bodoritani festeni rúzzsal a szádat

gyűrű csatt divatos hajgumi fülbevaló

egyetlen vakító kincsem te vagy énnekem édes

érted hagytam el én egykor a fél szememet

érted jöttem idáig e völgybe bicegve falábon

ások a mélybe le most nyitva a láda üres

nincs meg az autókulcs kiabálsz macikám hova tettem

nem láttad valahol jársz kipp-kopp föl-alá

nézed a tegnapi táskát nézed a tegnapelőttit

nincs meg nincs meg a kulcs szépek a szádon a csék

hát hogy utálom a sok kollegádat egész nap a cégnél.

ó hogy gyűlölöm én délben a pizzafutárt

mert neki rúzsos a szád és a lábfejeden neki billeg

a gonddal kipucolt francia női cipő

mert neki vagy szép mert neki mondod a cséket olyankor

négy fal közt lakom én meglett végül a kulcs

meglett végül a jó retikülben volt a helyén csak

ott volt pont legalul rajta a két telefon

négy fal közt lakom én hova nem süt a nap se be reggel

egyetlen cicomám fénysugaram te vagy és

zsebkendő szemüvegtok a tárca a jogsi a fésű

gyorsan megcsókolsz rám mosolyogsz kisietsz

elmész zacc kakaócsík ennyi marad csak utánad

ujjnyi a dzsúszból pár pöndörödő teafű

 

 

Weöres Sándor:

Galagonya

 

Őszi éjjel

Izzik a galagonya,

Izzik a galagonya

Ruhája.

Zúg a tüske,

 Szél szalad ide-oda,

Reszket a galagonya

Magába.

Hogyha a hold rá

Fátylat ereszt:

Lánnyá válik

Sírni kezd.

Őszi éjjel

Izzik a galagonya,

Izzik a galagonya

Ruhája.

 

Gyöngy az idő

Gyöngy az idő vándoroljunk,

nincs szekerünk bandukoljunk.

Lassú folyó ága mellett

járjuk a halk fűzfa berket.

 

Este a láb gyönge, fáradt,

lombok alatt nézünk ágyat.

lepke bokán jő az álom,

száll a világ lepkeszárnyon.

 

Száncsengő

 

Éj mélybôl fölzengő

 - Csing-ling-ling. - száncsengő.

Száncsengő - csing-ling-ling -

Tél öblén halkan ring.

 

Földobban két nagy ló

- Kop-kop-kop  nyolc patkó.

Nyolc patkó - kop-kop-kop

Csönd-zsákból hangot lop.

 

Szétmálló hangerdő

-Csing-ling-ling - száncsengő.

Száncsengő - csing-ling-ling -

Tél öblén távol ring.

 

AZ ÉJSZAKA CSODÁI

 

A városvég itt csupa szürke ház,

a részegekre angyalka vigyáz

s a villanyfényben mint aranykehelyben

alusznak a tűzfalak, háztetők

s a sorompón túl ében-szín delejben

zizegnek a láthatatlan mezők ­

a messzeség öblén pár pisla fény ég,

mögöttük nyugodt mélység a sötétség ­_

 

Ha becézésem és csókom se kell,

kicsi lány, mivel ringassalak el?

Ha elzár tőlem a buta lakat,

lesajnál minket majd a virradat.

Bámuljuk egymást búslakodva és

szánk sarkát bontja már a nevetés.

 

Te! ha hiszed, ha nem hiszed,

úgy szeretem nevetésedet,

mint kinn ezt az éjszakát,

lámpavilágos éjszakát ­-

aranypor mállik az éj válláról

s szemközt a sarkon a cégtábláról

furcsán szökken a pentameter-sor elő:

"Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő" -

a nevetésed is ilyen bolond:

mindenre illik és semmit se mond.

 

Üldögélünk csendesen,

két jó-gyerek, rendesen,

messzi kocsma-zene hallszik,

a környéken minden alszik,

az alkóvban odaát

mélyen alszik anyukád,


 

szomszédban a Vakos néni,

ferdeszájú Vigláb néni,

Balogh úr, a vasutas,

imádód, a kis-inas ­-

 

Itt is, ott is, emitt is, amott is

bajszos rendőr őrzi az álmot,

nagyfülü bagoly őrzi az álmot,

mint kinn ezt az éjszakát,

lámpavilágos éjszakát ­-

itt is, ott is, emitt is, amott is

dongnak az öreg faliórák,

bánatos hangú ingaórák,

fodrozzák az éjszakát ­-

 

Alvó lélek, kússz a tájon,

álmodon mint pókfonálon, huss ! huss !

Föl a légbe visz az út, tág a lég,

tág az út, tág a lég, tág az út,

hozd az örömöt, hozd a bút,

hozd az örömöt, hozd a bút,

huss! huss!

 

Nézd! a ház

mint a felhő, fényt cikáz,

mozdul, mint a barna-béka,

vele mozdul az árnyéka

és belőle alvó lelkek

párolognak, légbe kelnek

a kéményből, mint a füst,

az ereszről, mint ezüst ­-


 

száll a kövér Vakos néni,

deszka-vékony Vigláb néni,

és köröttük nagy sereg

libben, szökken, hempereg --

 

Ni, a Gős pék ketté-bomlott

és kergeti önmagát.

Balogh úr a templomtornyot

fújja, mint a furulyát,

azt fújja, hogy: "Ne sirasson",

mégis könnyezik belé -

Ott meg a cukrász-kisasszony

tipeg fejjel lefelé -

 

Vigláb néni peckes-módon

sétálgat a sürgönydróton,

krinolinja lyukas-hordó,

kezében egy napraforgó,

vékony nyakán férfi-gallér,

oldalán egy szép gavallér.

Vigláb bácsi nagy-kesergőn

kuporog egy lámpaernyőn,

nézi párját: "Lássa, kérem,

parádéra megy a pénzem.

Nekem pohár sörre sincsen,

neki fodrász, ruha, minden.

Én megmondtam már ezerszer,

hogy hibás a mai rendszer,

államreform kéne régen,

persze nem hitték. Na tessék!

Adó, lakbér. . . nem csekélység!

Öt gyerekem van, kérem!"

 


 

Oda nézz, szösz-bogár:

ott a boltos lánya áll,

boltnak hisz egy fecskefészket,

benne várja a vevőket:

ez már mégis hajmeresztő,

hogy ma senki be se néz !

Majd belép a szívdöglesztő

hollywoodi filmszínész:

"kérek kilenc fogkefét, ráadásul a kezét."

Röptük össze-vissza húz. . .

rá ne nézz, mert megvakulsz.

 

Mogyoró Pál ezalatt

megfogott egy sülthalat.

"Tanár úr tudná talán,

milyen hal ez ? macskacápa ?"

"Rá van írva uszonyára,

de nincs itt az ókulám. "

Pál örült, hogy futhatott

és szekundát nem kapott.

És a ritka állatot

vezeti egy hosszu hídon:

"Majd vadászni megtanítom."

 

Tejes-ember a kéményen

üldögél mint nyári réten,

kisgyermek lett újra szépen,

mézes-kenyér a kezében.

Távol, öreg bükkfa alatt

labdázik egy fiú-csapat,

ő a szemét rajta-felejti,

mézes-kenyerét halkan elejti,

kicsúszik alóla a rét, meg a kémény,

s eltűnik az éj csipkéi mélyén.


 

 

És erre-arra az alvó csapat

potyog a falról, mint a vakolat.

A villanyfényen átdereng az ég,

a városon túl látszik a vidék,

a dombok gyengéd-rajzu háta

- és elcsitul az alvók karneválja.

Jön a söprőgép tompa morajjal,

mögötte a hajnal

fut lobogó szőke hajjal,

csörömpöl a reggel, száll a fény . . .

és az éji tág csodát,

ezt a fura micsodát

ketten láttuk: te meg én.

 

Villon

 

Ellentétek

DES CONTRAIRES

 

Szomjan halok a forrás vize mellett;

Tűzben égek és mégis vacogok;

Parazsas kályhánál vad láz diderget;

Hazám földjén is száműzött vagyok;

Csupasz féreg, díszes talárt kapok;

Hitetlen várok, sírva nevetek;

Az biztat, ami tegnap tönkretett;

Vig dáridó bennem a bosszúság;

Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;

Befogad és kitaszít a világ.

 

Nem biztos csak a kétes a szememnek

S ami világos, mint a nap: titok;

Hiszek a véletlennek, hirtelennek,

S .gyanúm az igaz körül sompolyog;

Mindig nyerek és vesztes maradok;

Fektemben is fölbukás fenyeget;

Van pénzem, s egy vasat se keresek,

És reggel köszönök jó éjszakát;

Várom, senkitől, örökségemet;

Befogad és kitaszít a világ.

 

Semmit se bánok, s ami sose kellett,

Kínnal mégis csak olyat hajszolok;

Csalánnal a szeretet szava ver meg,

S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;

Barátom, aki elhiteti, hogy

Hattyúk csapata a varjú-sereg;

Igazság és hazugság egyre-megy,

És elhiszem, hogy segít, aki árt;

Mindent megőrzök s mindent feledek:

Befogad és kitaszít a világ.

 

AJÁNLÁS

 

Herceg, kegyes jóságod lássa meg:

Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.

Lázongva vallok törvényt és szabályt.

S most mi jön? Várom a pálya béremet,

Mert befogad s kitaszít a világ.

 

Szabó Lőrinc

 

Kiforgatott igazságok

DES CONTRE-VÉRITÉS

 

Csak szomjú éhség igazi.

Csak az ellenséged segít.

Jó koszt? Csak a rét füvei!

Jól csak az alvó őrködik.

Irgalom ádázan lapít,

De aki fél, helytállni kész.

Csak istentelené a hit.

Szerelmesé a józan ész.

 

Csak fürdőben jó nemzeni.

Jóhírhez száműzés segít.

Kacaj? Pofont előbb neki!

Csak kölcsönt letagadni dics!

Csak az hű, aki hazudik.

Jó viszony csak hízeleg; és

Szerencsét balszerencse nyit.

Szerelmesé a józan ész.

 

Gondok a béke ágyai.

Csak a köpöttet tisztelik.

Rossz pénzzel hencegsz?

Isteni! Jótanácsra bolond tanít.

Egészség, ha dagadt a szív.

Az nagylelkű, ki sose hős.

Csak léha nő édeskedik.

Szerelmesé a józan ész.

 

 

AJÁNLÁS

 

Kivánsz igazat hallani?

Csak betegen jó játszani!

Bölcs betű mindig gyászba vitt.

Csak a gyáva lovag merész.

Dallam, ha hangzavar vonít.

Szerelmesé a józan ész.

 

Szabó Lőrinc

 

Zalán Tibor

Kép-versek

zalantibor1.htm

zalantibor2.htm

Zelk Zoltán

ZÖLD, ZÖLD, ZÖLD

Mikor vidám zöld kalapban

elém villant a mélyhangú lányka,

 egyszeriben kizöldült a

kedvem téli ága.

És azóta minden ágak

öltözködnek kalapja színébe,

sistereg a nyár kanóca,

porzik a lég, zápor fut az égre.

Zúzos ágra telepedett varjúcsapat

csodálkozva rebben

lobog a táj talpig zöldben,

talpig szerelemben!

 

Versek a tárgyakról. Móra, 1987

 

 

Zrínyi Miklós

Szigeti veszedelem

( részlet )

 

Ihon jün szárnyas lovon szép piros hajnal,

 Mosódik zablája fejér tajtékjával 

Az ló fekete volt, de szebb Pegasusnál

Orra likjábul tűz szemébül jün halál.

 

Kis fejér patyolat magának fejében

 De az ű orcája van nagy fényességben

 maga öltözött arany páncér-üngben;

Két szál hebánum csid van fényes kezében.

 

 S Minden kis veréték, mely lórul csöppenik

Szép gyöngy e  harmattá az földön változik .

Előtte sötétség nagy futással oszlik

Körülötte az ég messzirül tündöklik.

 

Ifiu orcával mindent megvidámit

 földbül virágot szépségével indít

fülemilében ő keserves torkot nyit,

 ő forrást, ô folyást, erdôt, mezôt újít.